Nem a szobától, amely ott maradt
Idegen fészkül, idegen tanyának.
A szögletekben megvonul az emlék:
Aranypók szőtte, láthatatlan szálak;
Nem a küszöbtől, amely néma lett,
Nem mondja senkinek: e szoba szentély,
Itt hulltam az öledbe, itt szerettél -
. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .
És mégse érted néztem vissza úgy,
És mégse tőled búcsúztam el akkor -
Az aranykorra csapódott az ajtó,
És kialudt egy kéve fenn a napból.
Minden, mindentől búcsúztam, mi szép,
Merész vágyaktól, hősies tusáktól,
A tűztől, egész eddig-életemtől:
Az ifjúságtól.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése