Ha élsz. Ha néha holdtalan, vak éj
Álomtalan megül,
S a múlt, mint szent kísértet, szárnyra kél
Fonnyadt halotti fátyolok mögül,
Ha messziről, mint lágy harang köszönt,
Ha súgva rád pereg,
Mint hervadó tavasz virágba önt,
Ha almafák közt sírnak bús szelek...
Ha látsz. Ha úgy, ahogy te, csak te láttál
Kristály-lelkeden át,
Szeplőtelen tüzén át, aki voltál,
S törtél fejemre hétszín glóriát,
Tizenhét éved paradicsomába
Lelked ha megtér, újra üdvözül,
Hogy lelkemből kisiklottál, te drága,
Mint szőke, szép hajad kezem közül...
Ne hidd. Ó, hunyd be szíved a világnak,
S a szívem sírva lásd:
Hogy lelkem legzengőbb húrjába vágjak,
Úgy tegyek rólad izzó vallomást.
Ne hidd:
Más szemből, mely kísért,
Ne hidd, hogy hosszú, hunyt pillád alatt
A csak sejtett mennyországgal fölért;
A csókot, bárha perzselt, mint a dél,
Mint pernye, tűzszilánk:
Eladtam volna simításodért,
A percért, melyben összeért ruhánk.
Vallom ma is, vergődve, könnybe verten,
Füst minden, semmiség.
Csak mikor érted sírva vezekeltem,
Az volt az egy-teljes gyönyörűség.
Vallom ma is, a csók, amit raboltál,
Az volt az égtől egyetlen ajándék.
Jaj, sírva vallom, hogy te vagy, te voltál
- Bár régen holtabb vagy nekem a holtnál -
Életem egyedüli fénye: te árnyék,
Ki az emlék leplében visszajár még...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése