Alig emlékszem szavadra már,
de arcod még vissza-visszacsillan elém,
gyermekkorom legendája: anyám, anyám,
jó apám szép felesége, te!
Gyerek voltam én, mikor te koporsóban
feküdtél, s úgy néztem akkor reád, mint aki
nem érti, miért nem fogadod fiúi köszöntésemet,
s hittem volt, mélyen alszol tán, olyan
mélyen, kit nem illik megzavarni ilyenkor,
engem-szülő tested szelíd nyugodalmában, melyet
már mosolyba borított azóta a távoli rádemlékezés.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése