2013. nov. 17.

Pavol Országh Hviezdoslav (1849-1921): Anyánk sírját



Anyánk sírját felékesítsd,
hisz a virágot úgy szerette,
rózsaszirommal telehintsd,
hadd ragyogja a szeretet be.

Vess belé szekfű-magvakat
és búzavirágot köréje,
társai hadd búsuljanak,
sírja legyen a sírok éke.

Hantjának lankás oldala
zöld pázsittal olvadjon egybe,
fenyő bólintson rajta, ha
ráhull a tél hóförgetegje.

S nem szárad el a kert, a zöld,
szél nem szakítja ki a rózsát,
anyánk szívétől jó a föld,
s gyermeki könnyek is locsolják.

Ford.: Baranyi Ferenc

Forrás: Baranyi Ferenc: Szerelem és háború- Zrínyi Katonai Kiadó Bp., 1983., 48. old.

Milan Lajciak (1926-): Egy katonának



Lehet, nehéz lesz majd a puska
midőn magas hegyekre mégy fel,
lehet, megreszket büszke szíved
ha visszafordulsz s visszanézel,
lehet, hogy szenved majd a lelked
ha társad árul el gazul:
ne hagyd helyét el őrtüzednek,
él esküd múlhatatlanul!

Lehet, hogy átlőtt, csonka szárnnyal
zuhansz le majd a kék magasból
lehet, berobban harckocsidnak
benzinje s tűzhalálba hajszol,
lehet, hogy szenved majd a lelked
ha társad porba halva hull –
emlékezz rá: tovább kell menned,
él esküd múlhatatlanul!

(Ford.: Baranyi Ferenc)
Forrás: Baranyi Ferenc: Szerelem és háború- Zrínyi Katonai Kiadó Bp., 1983., 208. old.)

Jurij Adrianov (1939-): Nagy hó esett…


Vagyim Trajnyin moszkvai diák emlékére


Balladák zúgnak… Súlyos felhő
gomolyog sötéten felém,
a kürtök hangja messzezengő
s horkan megannyi harci mén.

De – állj! Miért idézne régmúlt
időket az emlékezet?
A nagyvárosra sűrű éj hullt.
… Nagy hó esett, nagy hó esett.

Az éjjeli fasor sötétkék
útján hat részeg lépkedett,
ragadozóak, mint a vércsék.
… Nagy hó esett, nagy hó esett.

Lökdösődtek pimasz-vidáman
s olykor káromkodtak nagyot,
midőn – akár a villanyáram –
ütött a szó: - Megálljatok!

Nem ihlet balladára engem
golyófütty s kard csörgése se,
a Komszomol-járőr a csendben
vonult s az éj vonult vele.

Fél tucat mámoros tekintet
a két gyerekre rámeredt
s cinkos-vadul egymásnak intett.
… Nagy hó esett, nagy hó esett.

A két fiú karján pirosló
tiltás virított: karszalag,
haragtól szikrázott a porhó –
megállt előttük mind a hat,

s megállt a csönd.
Aztán: - Mi van, na?!
Spiclik! Elbánunk veletek! –
Égő szúrás a zsenge nyakba.
… Nagy hó esett, nagy hó esett.

A durva öklök mellet értek,
sorban lesújtott mind a hat,
a járókelők mind kitértek:
ilyet még nézni sem szabad!

„Válasszuk őket szét? Ugyan már!
Beavatkozni sose jó!”
A sűrű vért a téli parknál
felitta, felitta a hó.

Nem ihlet balladára engem
golyófütty s kard csörgése se,
a Komszomol-járőr a csendben
vonult s az éj vonult vele.

Telefon éles berregése:
- A parkhoz! Elfutnak! Hamar!
- Ki van veled? – Kolja, szegényke,
de már… Jaj, gyertek, nagy a baj!

Az iszonyat kékróka-prémje
lágy és borzongatón hideg,
az arcra, mellre, hajra, kézre
nagy hó esett, nagy hó esett.

Nem ihlet balladára engem
golyófütty s kard csörgése se,
a Komszomol-járőr a csendben
vonult s az éj vonult vele.

Szemüveges, sipkás diákok
járják az éj sikátorát,
róluk nem írnak balladákat –
velük születnek balladák.

(Ford.: Baranyi Ferenc)

Forrás: Baranyi Ferenc: Szerelem és háború- Zrínyi Katonai Kiadó Bp., 1983., 209-211. old.)

Feliksz Csujev (1939-): Örülök



Örülök, hogy az egyszerű nép
mindig a tisztes útra hajt,
hogy Oroszhont bőrömön érzem
s szívemben őrzöm, mint a dalt,
hogy ránézhettem a világra
oly nyíltan, mint egy kiskölyök,
s hogy Ira, az orosz leányka
szépségével szívensütött,
hogy repülés előtt a tiszti
szállásokon – míg odakinn
a hóvihar zenélt – pilóták
olvasgatták a verseim,
örülök, hogy e hős legények
rámhagyták súlyos örökül,
hogy az igazak akarása
zuhantából is felröpül.
Mindent kitárok önmagamból
és néktek mindent átadok,
a súlyosat, a jót, a rosszat,
mindent, mindent, mi én vagyok.

(Ford.: Baranyi Ferenc)

Forrás: Baranyi Ferenc: Szerelem és háború- Zrínyi Katonai Kiadó Bp., 1983., 211. old.)

Feliksz Csujev (1939-): A költő



Mert kell, a kornak kell a költő,
a kor Prométheuszt akar,
hogy a világról s önmagukról
mindent elmondjon majd a dal.

A költő sorsokat találgat,
ha saját sorsát fejti meg,
maga ítél maga fölött és
maga választja: merre megy.

Úgy forr, mint népgyűlés a téren,
s lehet, azt mondja majd: ne így!
Gondoljátok meg és csak aztán
vegyétek el tisztségeit.

Jövendölő és hadvezér is,
tenyerén a világ gurul,
orosz földön perelt a költő
bármilyen kormány volt az úr.

S mikor a bánatát dalolja –
akkor sem a saját baját!
Akkor nem kéne költemény, ha
nem volna világ a világ.

(Ford.: Baranyi Ferenc)

Forrás: Baranyi Ferenc: Szerelem és háború- Zrínyi Katonai Kiadó Bp., 1983., 212. old.)

Andrej Voznyeszenszkij (1933-): Este az építkezésen



Vád ellenem a formalizmus:
2Az élettől ön távol áll,
a költészete formalin-dús,
egynehány sznob dicséri bár,

jó talaj lenne ön, de – parlag.
Sosem látott gyöngy-drága magvat.”

A mű lelkét a szikra adja
- de emberi, s nem isteni!
S ha az is hallja, ki a tajga
földgyalugépét kezeli,

(kinek cudar, keserű élet
jutott, s ezért érdes maradt,
mint tépett-kérgű fák, s borostás,
mint sugár-sertéktől a nap)

s ha a csinos csuvas leány is
elhessenti a könnyeket,
hessenti kék könnyét, ha folyna,
elhessenti, mint a legyet
szeme-tájáról, tapsikolva –

akkor hordom keresztemet:
a szurkálók bökéseit s a

dühödt megbélyegzéseket.

(Ford.: Baranyi Ferenc)
Forrás: Baranyi Ferenc: Szerelem és háború- Zrínyi Katonai Kiadó Bp., 1983., 213. old.)

Jurij Razumovszkij (1907-?): Féligazság




Nincs rosszabb, mint a féligazság,
a hazugságnál is kutyább,
levetkeznéd – s egy-egy darabját
hordod, mint rádtapadt ruhát.

Fojtogató a féligazság,
cudarabb, mint a rágalom,
mert míg ezt rögtön rajtakapják –
amaz sokáig árnyba von.

Mert jóval könnyebben kivéded
a hazugságot is, ha kell,
kilóg a lóláb – bizton érzed
s tudod. Csak más is higgye el!

Ha elleneid bosszúállók:
nem könnyű küzdened, szaki,
nehéz a cukor közé hányt sót
egymástól szétválasztani,

hisz az öröm a fájdalommal
keveredik utunk során,
nem más az élet: cukor – sóval,
de gyakran torz a részarány.

Ha tisztességes vagy, vadabban
zúdul reád a kusza szenny,
a féligazságot magamban
félrágalomnak nevezem,

hisz azt alattomos beszéddel
a hamis hinti – nyelve öl -,
csak ő elégszik meg a féllel,
az igaz teljességre tör.

(Ford.: Baranyi Ferenc)

Forrás: Baranyi Ferenc: Szerelem és háború- Zrínyi Katonai Kiadó Bp., 1983., 214. old.)

Bulat Okudzsava (1924-1997): A fekete kandúr



Hátsó lépcsőház homálya
szörnyen nyirkos és dohos,
egy sötét kandúr e kétes
fényű zúgban otthonos.

Sejtelmességét sötétség
érces pajzsa védi meg,
hallgat, míg a többi kandúr
egyre nyávog és nyifeg.

Mozdulatlan ül, egérkét
évek óta nem fogott,
ám kinéz a szánkból minden
csöppnyi kolbászdarabot.

Nem kér semmit, csak tüzelnek
sárgalángú szemei,
s mi köszönjük meg, mit önként
mi ajánlunk fel neki…

Csak zabál s vedel, de hangját
még halkan se hallani,
s mintha torkunkat kaparnák
padlóvájó karmai.

Ó, egy villanykörte kell csak –
nem kíván ez túl nagy észt,
jaj, de nincs, egy sincs, ki végre
összeszedje rá a pénzt!

(Ford.: Baranyi Ferenc)

Forrás: Baranyi Ferenc: Szerelem és háború- Zrínyi Katonai Kiadó Bp., 1983., 215. old.)

Jevgenyij Jevtusenko (1933-): Karrier



Galilei ostoba, káros!
- acsarkodott megannyi pap,
ám az idő másként határoz:
az ostoba az okosabb.

Ó, nem volt ám a többi bölcs se
Galileinél ostobább,
mind tudta jól: kering a Föld, de
hát ott volt a vagyon, család…

S titkolva, amit fölismert, szép
nejével díszhintóba ült.
Megalapozta karrierjét?
Dehogy! Megölni sikerült!

Kiállni más nem mert, csak éppen
Galilei – más senki sem.
S ő lőn a hős. Én őt dicsérem:
karrierista – ez igen!

Ez az, mit áldok lelkesülve
s emelek mindenek fölé,
mint Shakespeare, Pasteur életműve,
mint Newtoné, Lev Tolsztojé.

Valamennyit sárral bekenték
csahos jelentéktelenek,
de a tehetség az tehetség –
s ma a sárosak fénylenek.

Orvos, ki meghalt kolerában,
s az, ki először felrepült,
övék a karrier, barátom
mi engemet lánggal betölt!

Hitük hitem. S e hit sosem fogy
- sőt, nő szívemben egyre – mert
én úgy futok be karriert, hogy
sosem futok be karriert!

(Ford.: Baranyi Ferenc)

Forrás: Baranyi Ferenc: Szerelem és háború- Zrínyi Katonai Kiadó Bp., 1983., 216-127. old.)

Aleksander Nawrocki (1940-): Tudósok



Meghalunk, mielőtt még bármit megértenénk itt,
emlékünk lepereg majd, mint gyöngy szakadt nyakékről,
a jóbarát s az özvegy kacatként sutba rámol.
Mi nem kívántunk ölni sosem. Mi is szeretjük
az utazást, a tengert, az ellenség elestét,
a nők combját, a násznép napfényes énekét és
kiskorunkban pofonvert emberi méltóságunk.
A zene fáj, a sírás az élettől taszít el,
halvány reményt jövendöl a csillag.
Jöjj, te kedves,
kacaj s pohár csengését ajándékozd nekem most –
a tűző napba nézve koldus dalol.
A lányka
virágszálat vet néki s nevetni kezd kacéran.
Gyönyörű átkozottak, áldott elvetemültek,
vágy tarka s barlang szürke félelmével szívünkben
együtt megyünk a pusztán, tűz mellett.
S szenvedésünk?
Nem szenvedés vezet már, magunk megyünk a kertbe,
amelyet sivataggá magunk tetetünk, kezünkben
gyümölccsel telt kosárka.

(Ford.: Baranyi Ferenc)

Forrás: Baranyi Ferenc: Szerelem és háború- Zrínyi Katonai Kiadó Bp., 1983., 219. old.)

Vlagyimir Firszov: A csillagokhoz



Anatolij Dnyeprovnak

Nem bibliai értelemben értem,
hogy mindig ég felé fordult az ember…
Mit számít az,
hogy bűnös és halandó
volt a muzsik: mindig előre nézett –
hátra sosem.
Maga mögött csak nyirkos földre látott.
De hitte mind,
hogy eljuthat odáig,
ahol embert-fürkészve jár a csillag,
megannyi várost és mezőt cipelvén.

S nem véletlen a furcsa ős-szokás sem
a szertehintett Polinéziában,
ahol a bennszülöttek
a nyúlánk fákra másznak,
hisz még a por is
ég felé igyekszik.

Ti mind – az ég felé!
Füvek – az ég felé!
Madarak – ég felé!
A méh szerelme is zenitre szárnyal.
S a szivárvány
- ha búzatáblák aranyára hajlik –
az égnek színes himnuszát ragyogja.

A legendák
immár a múltba haltak.
S az emberek
félelmüket legyűrték.
Nem csak az ég,
a csillag sem titok már,
egy mozdulat – s mindet szorítja markunk.

A léggömb és az állványos-merészség
bátran rugaszkodott a föld színéről.
Sok volt az áldozat
- jaj, mennyi áldozat! -,
amíg a csillagokhoz eljutottunk.

Hiszek az értelemben,
a győztes földgolyóban.
És fényes éjszakákon
szinte mondom magamban:
ide a csillagokkal!
S meghallgatnak – lehet
a csillagokon úszó városokban
s mezőkön is majd engemet.

(Ford.: Baranyi Ferenc)

Forrás: Baranyi Ferenc: Szerelem és háború- Zrínyi Katonai Kiadó Bp., 1983., 217-218. old.)

Aleksander Nawrocki (1940-): Iránytű nélkül



I.
Pokol torkából jönnek most a költők
irányt szabván a legszebb égitesthez,
pajzsunk: szó és csönd, képzeletünk: magma,
mely széttört kőtáblákat összeenyvez.
A rút s a szép mindegy nekik, fölöttük
zárt, duzzadó maghéj: ege a gúnynak,
az egyre épebb dalt hallgatva folyton
lent a virágok s szívek mind kimúlnak.

II.
Új isteneket már ma mivégre teremtsen a költő?
Hisz öltek egyre csak ők, vadabban az emberi vadnál.
Ám isteni eszme, ha nincs – földön a lét lehetetlen.
Mert logikán túli a jog és jognál több a poézis,
fenség a cézár szemében, véres kezét ha lemossa
s jár a tilos helyeken, ahová nem léphet a köznép.
Szellős tunikájú hiéna, gyorsan csap le a dögre,
csillagszférák mezején hitet állít csak csatasorba –
merész, hegyes szuronyú, mindenre kész katonákat.

(Ford.: Baranyi Ferenc)

Forrás: Baranyi Ferenc: Szerelem és háború- Zrínyi Katonai Kiadó Bp., 1983., 220. old.)

Gianni Toti (1924-2007): Mi újság? (részlet)



Pilláim közt szemek helyén is kés van…

Az újságot lapoztam félaléltan:
két oldalon ezernyi holttetem,

naponta így van ez már: reggelizvén
kenyerem vérrel, hírekkel kenem,

majd indulok. Az utcán minden ember
papírhullákat gyártó elevenség,

pilláim közt szemem helyén a kések
a környező világot mintha metsznék…

(Ford.: Baranyi Ferenc)

Forrás: Baranyi Ferenc: Szerelem és háború- Zrínyi Katonai Kiadó Bp., 1983., 224. old.)

Eugenio Montale (1896-1981): Napló ’71 (részletek)



A Múzsám messze van, mondhatni – és ezt
többen mondják – nem létezett sosem.
Ha volt: madárijesztő-rongyba bújt és
szőlőtőkék sakktábláján vigyázott.

Szilárdan lengett, szélnek ellenállva,
ha púposodott is – sosem hajolt meg.
S mikor csitult az orkán: újraéledt
s biztatni látszott: menj tovább, ne félj, hisz
amíg engem látsz, szőlőd nincs veszélyben.

Múzsám elhagyta rég a maszk-szabóság
rejtekhelyét, magas előkelőség
öltötte fel. Elege lett belőlem
s kevélyen elment. Most mandzsetta éppen:
cikáz, csutora-négyesnek vezényel.
Én más zenét többé nem hallgatok már.

***
Eljött pünkösdvasárnap s nincs remény, hogy
az égből tüzes nyelvek szállanak ránk.
Egy Jeremiás mégis megjelent és
megjelenté, hogy tűzből kevesebb lesz.
Nem látható a tűzből semmi, egy-két
füstbomba csak a Bigli utca sarkán.
A jól szabott s csinos fantaszta-banda
halált okoz s nem tudja, mit cselekszik.
Nem a mennyből – a mélyből száll e tűz föl,
nem lobbantotta, nem szította senki,
nem ismeri fűtő, vulkanológus.
Aki meglátja, nem kiált riasztva –
a vészmadarakban ki hisz manapság?

***
Kérded, miért hajózom
a létbizonytalanság
vizein, egy irányban?
A kismadár sértetlenül körözget,
mert messziről a lövést elhibázták
s a sörét-szórás túl tágan virágzott…

Mi, szárnytalan halandók,
mi is tizedelődünk,
nem ólom, hanem aljasság terít le,
nem jégesők, de szemreverések ölnek.
Ha súlyvesztés az élet:
megnézhetjük magunkat.

***
Nem győzöm edzőmet nógatni, hogy
a törülközőt dobja már be végre,
de ő nem hallja, mert a ring körül
soha színét se látták.
Lehet: ilyen furcsán akar megóvni
a vereségtől. Hogy rám, ostobára
viselhessen gondot s legyek bohóca:
egyensúlyban tart düh és hálaérzet
határán mindhalálig.

***
Én kész vagyok – mondom, de mire kész is?
Nem a halálra, melyben nem hiszek, sem
a gépies nyüzsgésre, mely az élet.
Nincs másik élet, nincs – ezt hajtogatná
a mindenség tökéletlen szülője.
A túlvilági lét kórházi éter,
mit gyógyulásban bízók belehelnek.
A túlvilági lét időbe bú és
időt eszik, hogy ámítása hosszú
legyen e földön. Kész vagyok – de így se
választhatok a jó s a rossz között, sem
a minden és a semmi közt, belátom.
Ím a Lepel: ha irgalmas – le nem hull.

(Ford.: Baranyi Ferenc)

Forrás: Baranyi Ferenc: Szerelem és háború- Zrínyi Katonai Kiadó Bp., 1983., 221-223. old.)

Gianni Toti (1924-2007): Mindegyre szomorúbb



Az értelem mindegyre szomorúbb lett
és mind cinikusabb az akarat,
palatábla az elme, túl sok rajta az írás
és az egykedvű spongyák törlése is nagyon sok,

feledve volt a nap, hisz nem tudott a hajnalról az alkony,
megszaporodtak az új öldöklések vadászai,
az emlékezet az idő sivatagaiba áradt
s eltűnt a múlt örvényeiben,

minden feledve volt – ki gondolt célra, tervre
a dezixiribonukleinsavak képletében
vak és tétova tapogatózására
a hullámból kúszó anyag-gumónak,

a sziklán (a mindenség miriádjai körében,
összefont karral, hogy soha többé
senki ne várjon senkit)
az értelem áll, mely
mindegyre szomorúbb lett,
amíg értelmet nyert a szomorúság…

(Ford.: Baranyi Ferenc)

Forrás: Baranyi Ferenc: Szerelem és háború- Zrínyi Katonai Kiadó Bp., 1983., 225. old.)

Nazim Hikmet (1901-1963): Az a fontos



Előlegezett ragyogásban állva
gyönyörködöm és vágyakozom én.

A fák zöldjével nem tudok betelni –
most minden egyes lomb nekem: remény.

Eperfák-szegte úton fut a fény
és kitágul a szűk betegszoba.

A gyógyszerek szagát már nem is érzem,
hozzámlopódzik szekfűk illata.

Nem az a fontos, hogy fogságba vetnek –
az a fontos, hogy föl ne add soha!

(Ford.: Baranyi Ferenc)

Forrás: Baranyi Ferenc: Szerelem és háború- Zrínyi Katonai Kiadó Bp., 1983., 226. old.)

Gianni Toti (1924-2007): Már vagy húsz éve



Már vagy húsz éve nyomja a világot
a szörnyű és a nagyszerű atom,
s fél százada született meg a földön
az első győztes munkáshatalom,

még – mert növelni volna jó – az embert
piedesztálra állítjuk: a lába
most földre lép, most fellegekre hág, de
sosem az emberség talapzatára,

keserű mind e még, e már: köröttünk
az ifjúság kirajzik s úgy találja
- metsző mosollyal, kétélű kedéllyel -,
hogy a világ ma reggel jött világra.

(Ford.: Baranyi Ferenc)

Forrás: Baranyi Ferenc: Szerelem és háború- Zrínyi Katonai Kiadó Bp., 1983., 226. old.)

2013. nov. 8.

Szmirnenszki, Hriszto (1898-1923): A farkas

 

Könnyes és fekete, nagy fátylait puhán
Emeli az éj, kél a nap,
Kúszik a munkás-áradat
A kéklő ködön át a kenyere után.

Ittas a levegő, magába szívta tán
A város sok vad sóhaját,
Amely remegve buggyan át
A szürke munkanap elnyíló ajakán.

S az öreg farkas is részegen tér haza –
Préda után lesett-loholt
S palackszám vedelte a bort
Ünnepi dáridón az egész éjszaka.

Bot, bunda és szivar, - helyén van mindene,
De bankárlélek zeng zavart
Szemében, húrja sunyi-halk,
Egyetlen szál s arany, - hitvány arany-zene.

A város zsong, a köd meglibben s elsuhan,
Fény lobban, százezernyi láng,
S a vén farkas, a vén világ
Elalszik részegen és bűntudatosan.

(Ford.: Kardos László)

 Szmirnenszkij, Hriszto bolgár költő. Nagy nyomorúságban nevelkedett. Fiatalon halt meg tüdővészben. Ő adott először eleven, realista képet a bolgár munkás életéről, nyomoráról, a bolgár kapitalizmusról.

(Forrás: Kardos László válogatott műfordításai – Szépirodalmi Könyvkiadó 1953., 372-373. old.)

Elizaveta Bagrjána*: Napsütés (1946)

Forrás: Gál Nikoletta fotója

Tegnap az ég viharos dühe tombolt,
Zápora éjjeli tánc.
Fellege sincs, derűsen  mosolyog most,
S kéklik az égi zománc.

Vaksi szememmel a napba hunyorgok,
Májusi új tüze vad,
Fáj szemem, a csoda láng belecsorgott,
Tombol a fény-szemű nap.

Minket a mély szoba árnya beszőhet,
Minket a könyv súlya nyom,
Nem szimatoljuk a nagy legelőket
Kéktüzű távlatokon.

Járok a réten a rózsafa mellett,
Mennyire új ez a kép!
Lám csak a záporos éjszaka kellett
S duzzad a rozs meg a rét!

Nől a kor is, ha a harc dühe felcsap
S zord zivatarba vagyunk,
Pár viharos szavú nyár heve kell csak
S századokat haladunk.

(Ford.: Kardos László)

*) Bagrjána, Elizaveta bolgár költőnő. Költészete ismert és kedvelt volt már a két világháború között is. A burzsoá reakció éveiben keserű, reménytelen hangulatokat énekelt meg, de a felszabadulás után az új élet örömeiről, az új munkáról, új emberről dalol.

(Forrás: Kardos László válogatott műfordításai – Szépirodalmi Könyvkiadó 1953., 374-375. old.)