2012. jan. 25.

Bán Ferenc: Momsenich Keresztély



Dancs Péter, az író elgondolkozva sétált.
Az eső sűrűn hullott; ferde sugarakban, mit gyöngyfüggöny töltötte be az utcákat. A boltok éppen álomra hányták a szemeiket és az emberek felgyürkőzve és az ernyőiket kifeszítve szidták az időt.

Dancs Péter bottal sétált. Nagyon szerette az esőt. A sötét utcákban némán fúrta előre magát. Föltűrt gallérja fülig takarta el az arcát. Kalapját a homlokába húzta és amint az eső csurgott és ömlött, rajta nem látszott belőle egyéb, csak a két fekete szeme és a cigarettája, amely fölparázslott néha.

Dancs Péter séta közben gondolta el a témáit és esőben, zimankóban, ha mindenki gyáván megbújt a födél alá – mindig a szabadban járt. Ma sehogy sem sikerült: az érdeklődése minduntalan félresiklott.

Próbált mégis kényszeríteni magát.

Sszssz! – szítta a fogát. Azt a mindenét! – káromkodott, nevetett, fütyült... minden hiába volt.

A gondolkodása, mint pajzán gyerek megszökött a parancs elől. Kiugrott az ágyából és megtestesülve, a sötét utcában bukfencet vetett előtte. Gáncsot vetett a lábának, és röhögve mellbe lökte... azután elkomolyodott, ijesztő gyorsan nőtt, már sokkal hatalmasabb volt nála, a feje túlnőtt az oromzatokon és a két válla szinte szétrepesztette az utcát.

A rém beszélt:
- Mondjad Dancs Péter, ki vagy tulajdonképpen?! Ifjúságodban, amikor a híred teremtetted, igen, akkor voltál valaki, a lényeg mélyére törekedtél, és az élet savát igyekeztél átmenteni a mesébe. Szintétikus voltál, aki plasztikusságra törekszik. Vajon az vagy-e még, aki tegnapelőtt?! Nem úgy van-e, hogy olyan tőke kamataiból élsz, amely régen elveszett?! Te, aki oly fennen hirdeted, hogy a lét titkai után kutatsz, felelj a kérdésemre: értékes ember vagy-e még?!

A rém hangja dörgött. Mint a lelkiismereté. Dancs Péter vonaglott az aszfalton, mint a megázott féreg.

*
Dancs Péter a szerkesztő vörös bőrdíványán ült. A díványon barna foltok, csúnya tócsák terpeszkedtek. Dancs Péter szemében szimbólumnak tűnt, amint elfeküdt tunyán és eltakarta a múlt ragyogó színeit.

A szerkesztő az ablaknál ült. Lassú szippantásokkal cigarettázott és a kezében zörögtek a kézirat lapjai. Dancs Péter csak az enyhe ívben meggörbülő hátát láthatta és néha az arcát, a sárgás, aszottnak tetsző bőrét. Különös volt, hogy a szemével pillanatra se találkozhatott. Személytelennek tűnt, mintha maga az Objektív bírálat lenne. E pillanatban nem éltek a nexusok, a sokéves ismeretség, sőt a tegező barátság is mintha a levegőbe foszlott volna, mint hajnali álomkép. Nem volt semmi, csak a kézirat néhány lapja és a vizsgálódó értelem, amint mérlegel.

Ez kellett Dancs Péternek, de mégis nyugtalanította. Néhányszor már kinyújtotta a kezét, hogy megakassza az olvasásban. Ne, ne tovább, humbug az egész, én magam írtam, igen én magam és nem az ismeretlen, névtelen valaki! A szemét kereste... iszonyú, olyan sokáig várni, a szeméből kitalálhatná, hogy tetszik-e? Azután a szerkesztő kezeinek lendületéből próbálta kiolvasni a titkot, amelyet a homloka rejtegetett, mint fénylő páncél.

Nem, itt nem segít semmi, várni kell megadással, szörnyű irgalomban, mint akkor régen.

A szerkesztő fölállott és szembefordult Dancs Péterrel. Sajátos!... Hosszú ismeretségük óta most látta először a két szemét. A barna, mélyfényű szemeit, amelyek megifjították a sárga bőrét és az egész embert fölemelték, messzire, fenséges magasságba. Valaki merőben
Más volt, hatalom, aki guillottine is lehet, de tenyér is, amely fölemel. Dancs Péter remegve emelte a fejét, a tekintete találkozott a szerkesztőével és ez a pillanat, mint hosszú cövek az egész testét megmerevítette.

- Különös, még sohase olvastam ennek a... – szerkesztő megsimította a homlokát.

Dancs Péter a segítségére sietett:

- Momsenich Keresztély. – Rosszat sejtett.
- Ennek a Momsenich Keresztélynek a nevét!
- Különös?! – kérdezte Dancs Péter. Aggódott.

A szerkesztő már tisztában volt a novella és az írás értékével. Még úgy tett, mintha olvasná: kezében tartotta a kézirat utolsó lapját, de már a gondolatait rendezgette és mire fölállott, kialakult benne az ítélet:

- Különösnek mondottam, mert egy kész, kialakult író hatását teszi. Talán...

Dancs Péter megrezzent. Ha megsejtette volna az igazságot!

- Talán az íróasztalának dolgozott sokat!
- Az lehet! – Dancs Péter megkönnyebbült.
- Mindenesetre tehetség, sőt nagy tehetség! Azonban! – fölemelte az ujját... A te hatásod erősen érzik rajta!

Így kezdődött Momsenich Keresztély karrierje.

*
Momsenich Keresztély első novellájának egzotikus miliője volt, a mese benne könnyed, a fantasztikum felé hajló és ilyen lett a többi is. Dancs Péter, ha Momsenich Keresztély neve alatt dolgozott, elkerülte a megszokott témáit és nagyobb gondja volt a népszerűségre, mint arra, hogy mélységekbe törjön és ritka szépségeket bányásszon. Momsenich Keresztély novelláiban az életfilozófiája is vidámabb lett – vigyázott arra, nehogy hasonlítson a régi magára.

Ha kéziratot vitt, mindegyik szerkesztő megkérdezte: a protezséja írt-e valamit? És a kollégái, a barátai egyre nyaggatták, hogy beszéljen el egyet s mást Momsenich Keresztélyről, sőt érdeklődött iránta a menyasszonya is.

Már láthatta, hogy agyrém volt, ami az esős estében annyira elkínozta és Momsenich Keresztély tulajdonképpen mehetett volna vissza a semmibe.

Ámde mit feleljen a kérdésekre? Az ember, aki Ceylon-szigetéről jött haza, hogy az élményeit, örömeit és szenvedéseit kiöntse, az emberek elé, ha egyszerre csak eltűnik, holott szeretet és érdeklődés övezi, mint két baráti kar, nem lett volna-e gyanús, sőt több, mint gyanús? Nem találta volna-e el akárki, hogy itt valami turpisság van, még rájöhettek volna, hogy a gyöngesége egy pillanatában ő maga teremtette és mit felelhet, ha kérdezni találják: miért tetted? Elárulja, hogy mennyire gyönge és ingatag? Legyen mindenki szemében, aki valójában – esendő, szánalmas teremtés?!

És tetszett is a játék, amint az orránál fogvást vezet nagy sereg embert, akik szaglásznak, kutatnak egy olyan valaki után, aki nem is létezik.

Írta tovább is Momsenich Keresztély novelláit, de már alig tudott lépést tartani vele. Momsenich Keresztély novellái miatt sokat kellett tanulnia és rengeteg idegfeszítésébe került, amíg egyszer-egyszer beleélte magát a távoli világok hangulataiba és egyre nagyobb erőfeszítésébe került az is, amíg munka előtt megtölthette magát a vidám életfilozófiával, ami tőle idegen volt, de éppen Momsenich Keresztély sajátja.

A szerkesztők, és köztük egy-két sokesztendős barátja már Momsenich Keresztélyre gondoltak, ha találkoztak vele. Üzeneteket küldtek vele s szeretnék, ha egy regényt is írna végre s mégis a nagyobb munkát már személyesen kellene megbeszélni! Egy színigazgató is megfogta:

- Szeretném, ha a maga barátja írna egy darabot nekem... tudja olyat, egzotikus milióben, aminő a témái!... Nem küldhetné föl egyszer, hogy megbeszéljem vele?
- Nem. Ő embergyűlölő. Senkivel nem érintkezik, én is csak annyiban érintkezem vele, hogy borítékban asztalomra teszi a kéziratát.... néha hónapokon át se látom.

Némelyek nem hitték, vitatkoztak; hogy lehet embergyűlölő, aki ír... hiszen közönséghez beszél.

Dancs Péter már arra is sok energiát vesztegetett el, hogy újabb meg újabb magyarázatokat találjon arra, miért marad láthatatlan Momsenich Keresztély.

Két regényre, egy drámára kapott már megbízást Momsenich Keresztély. Már jóformán csak neki dolgozott. Dancs Péter neve csak héba-hóba szerepelt és egyszer egy jó barátjával találkozott.

- Mi van veled? Miért nem dolgozol? – kérdezte.

Dancs Péter csak a vállát vonta.

- Pedig olyan szép dolgokat írtál valamikor! – mondta sajnálkozva.

Olyasmit érzett a hangjából, mintha Dancs Pétert már eltemette volna.

Jöttek Momsenich Keresztély könyvei, egy évben három is. Valamelyik kritikus a következőket írta:

A rejtélyes író, aki fölcsigázta az irodalom iránt érdeklődők fantáziáját, az új könyveiben már elérkezett abba a magasságba, hogy maradék nélkül tudja önmagát adni. Az első időkben Dancs Péter hatása érzett rajta, de azóta kibontakozott a gazdag, színes egyénisége és nyugodt lélekkel állapíthatjuk meg, hogy messzi túlszárnyalta a mesterét...

Dancs Péter kacagott rajta, de hirtelen elborult a kedve. Bezárkózott, az ablaktáblákat is becsukta. Gyertyát gyújtott és sokáig bámult a percegő lángba. A nagyszoba homályban pihegett, az óra rejtelmesen zörgött és a hosszú asztal túlsó végén a sötétségből hirtelen kiemelkedett Momsenich Keresztély. Magas volt, széles vállú, arcán a derű is mosolygott Dancs Péteren mosolygott és megvető gesztusban megpattintotta az ujjait. Dancs Péter fölugrott, két kezével az asztal szélébe kapaszkodott s a gyertya fölött átkiabált:

Nincs mit hencegni, barátom. A sikereid nagyon és szépek, de nekem nem imponálnak. Én jól tudom, hogy a külső körülményeknek legalábbis annyi részük van benne, mint az írásaid értékének. Izgató messziségekről írsz s ezzel már eltereled a figyelmet, amely igazi értékek után kutatna. Ámde még nem is ez a sikereid igazi kulcsa. Rejtelmes vagy... a neved, a szellemed mindennap szerepel, ámde a tested még senki se látta, szinte egy halott klasszikus, aki nem is klasszikus, de még él, érted Él!

Momsenich Keresztély tovább is gúnyosan mosolygott.

Dancs Péter haja a homlokába csapzott, ráütött az asztalra s reszkető izgalomban kiáltott:
- Megölhetlek, tudod-e? Megölhetlek, amikor akarom!?

Momsenich Keresztély ezen is nevetett.

- Ezt nem mered. Nagyon is sokan ismernek és mindenki rajtad kérne számon. Különben is – biggyesztette a száját – gyilkolni az nagyon közönséges. Győzz le a tolladdal! Hahaha!

Eltűnt.

- Voltaképpen Momsenich Keresztély is én vagyok! Miért keseregni és féltékenynek lenni!

Ezt gondolta Dancs Péter jóval később, de a szája széle keserű maradt.

*
Évek óta nem emlékeztek ilyen izgalmas premierre. A távoli világ, az ezernyi új színek, a más szabású testek s gondolkozások, amelyek eddig Momsenich Keresztély novelláiban és regényeiben éltek, most sokkalta dősabb és megejtőbb plasztikusságban hódítottak a művészi díszletek és az élő beszéd révén. Nem akarták, nem tudták elhinni, hogy a szerző ne legyen jelen. Játszik velük és később mégis előjön. Ezernyi ezer ember jött el, óriási tülekedés folyt a jegyekért, de inkább a biztosra vett remény miatt, hogy Momsenich Keresztélyt színről-színre láthatják. Minden fölvonás után zajosabban tapsoltak.
- Szerző! Szerző! – már ordították a tenyerek és torkok kivörösödöttségében.

A páholyok, A földszint zsúfolva az élet előkelőségeivel, nagy tekintélyek és gyönyörű szemek lesték vágyódva a deszkákat. Hátha mégis!

Dancs Péter az első sorban ült a menyasszonyával. Amíg a játék tartott, kigyúltak a szemei: igen, ezek az ő mondatai, a lelkéből szálltak elő, az ő szelleme lebeg és tölti be varázsával a termet, de egyszerre elkomorodott, amint a nézőtér kigyúlt és a magasba sikló brokátfüggönyök alatt kézen fogva hajlongtak a színészek. Ott állhatna, minden érdeklődés, kigyújtott láz tengelye ő, a szemek az ő lába előtt hódolnak, ő itt van, előtte az élet telje és nem nyújthatja utána a kezét.

A menyasszonya egész idő alatt remegett mellette. A sejtelmes szépségek, az őserdőkről kizsongó nemes hangulatok az egész nézőtéren őt várták a legjobban talán; hiszen annyira lelki ügye volt az irodalom. Gazdag és előkelő leány létére, magas és mégis telt termetének büszke pompájában éppen a novellái révén ígérte magát Dancs Péternek – egykor. Szerette a sápadt és komoly fiút, de miért nem tud ő is ilyeneket, mint ez a Momsenich Keresztély?

Nézte, amint mellette ült. Bizony a sok munka, és a sok gyötrődés a titka miatt nagyon elhasználta Dancs Pétert. Sápadt volt, sovány, az arca ragyogása eltűnt és a szemére untalan ráereszkedett a pillája, mint fáradt függöny. Óvatlan lopózott agyába a gyötrelem: Ó, miért voltam én ily ostoba... így elsietni az életemet, ó, ezt az estét, mint menyasszony, vagy feleség élni végig!

Boldogtalan volt.

A hintó lassan vitte őket. Szemben a kis ülésen a társalkodónő ült, de elveszve, jelentéktelenül a homályban.

- Milyen szótlan ma este! – panaszolta Dancs Péter és megérintette a karját.

A lány megrezzent és Dancs Péter megérezte, hogy úgy rezzent meg, mintha idegen érintette volna.

Tudta jól, mi fáj a lánynak. Távolabb húzódott és a kesztyű alatt a jegygyűrűt próbálgatta, hogy lejön-e. Hangulat volt, pillanatnyi elkeseredés támadt annak a megismerésnek a fényében, hogy a lány voltaképpen nem az embert, de a szereplő embert, az írót szerette meg benne.

Elavult hamar. Végre is ő soha nem volt a férfi díszpéldánya és mostanában legkevésbé, azután végre is: ő megadhatja neki, ami után annyira vágyik: a dicsőséget.

- Tudja-e, hogy Momsenich Keresztély mégis ott volt a színházban?

Nem, nem csupán a lány miatt mondotta, nem a félelme miatt, hogy messzi-messzi és végleg elsiklik az ölelése elől, de Dancs Péter is levegő után sóhajtott. Igen, ő megalázkodik Momsenich Keresztély előtt és igen, beismeri, beismeri, hogy az – ő maga.

- Ott volt, igen ott volt! – ismételte makacsul, amikor a menyasszonya ügyet se vetett rá.
- Miért nem mutatta hát legalább?

A lány fekete volt a keserűség miatt.
Folytatta:
- Ó, milyen irigy, gonosz ember maga! Hányszor kértem, hogy hozza el és mutassa be, de nem, soha nem tette meg, a barátnőim is egyre unszoltak pedig és tudja, mi lett a vége?

A hangja végül élesre vált és hirtelen szembenézett.

- Azt, azt mondták, hogy maga nagyon jelentéktelen lehet a szemében, ha még a menyasszonyához se képes elvinni!

Jujj, ez szörnyű perc volt. Az őszinteség, amint merő meztelenül ugorkodott ki a lány szeméből.

Dancs Péter már azon a ponton volt, hogy nem is folytatja: ez a lány már elveszett. A vágyódása azonban nem volt ennyire okos.

- Ott volt maguknál sokszor, nagyon sokszor, ott volt a színházban is, maga mellett ült és most itt van a kocsiban!

A lány ránézett, azután loppal körülvizsgált a kocsiban; erre a pillanatra elcsúszott agyában az öntudat. Kacagott. Az arca torzra ferdült és a két szeme eltűnt, olyan apróra húzódott.

- Maga? Azt akarja mondani, hogy maga?!

Hátravetette magát, úgy kacagott.

- Én, igen én!

Dancs Péter szeme villámlott egyet.

- Kezét csókolom! – mondta és kiugrott a kocsiból.

Dancs Péter hazarohant. Nem gyújtott világosságot és gondolatai őrült káoszát, mint fájó terhet cipelve futkosott, majd megállt és tenyerébe szorította a homlokát.

Egyszerre megbotlott: nem tudott tovább. Mi az? A fal lenne már? Momsenich Keresztély volt. A sötétben is látta a két gúnyosan mosolygó szemét.

Megragadta és rázta. Üvöltözött:
- Nem, nem, ezt nem tovább. Mindent fölfaltál előlem. A nevem! A hírem! A szerelmem! De megbosszullak! Megállj!

A sötétben firkált valamit, azután revolvert rántott és keresztül lőtte Momsenich Keresztélyt.

Látta, amint fekszik, hallotta a nyögést és ez olyan jólesett...

Dancs Pétert másnap holtan találták. A dolgozószoba falánál feküdt összeroskadva. Kezében egy papírlap.
- Én voltam Momsenich Keresztély! – mondta a papíros.
- Szegény – úgy látszik megőrült! – mondták az orvosok.

(Forrás: Vasárnapi Újság 64. évf. 1917. 52. sz.)

Móricz Zsigmond: Szegény emberek




Móricz Zsigmond ama kevés számú író közé tartozik, akiket megtermékenyített a háború. Az ő tragikai lendülete és vívódó szenvedélye, mint az élet minden dolgával, hatalmasan birkózik a háború problémájával is s ebből az erőfeszítéséből származnak háborús írásai.

A változás csak abban van, hogy egy témával, egy motívummal többje van, különben a háborúval is csak úgy küszködik, mint más műveiben a szerelemmel, a pénzzel, az ember és környezete közötti összeütközésekkel. A TŰZNEK NEM SZABAD KIALUDNI című könyvében a háborúnak a front mögötti hatását írta meg: azokat az elváltozásokat, amelyeket az emberek lelki és anyagi életében a háború alatt megváltozott gazdasági rend, a termények roppant megdrágulása, a mezei munkának az öregek és a nők vállára való háramlása, a férfinép virágának távolléte s az életnek a normális mederből való mindenféle más kitolódása okozott.

Új könyvében, melynek legterjedelmesebb és legjelentékenyebb novellájáról a SZEGÉNY EMBEREK címet adta, a magyar katonát írja meg, amint a fronton menetel, pihen, fedezékben áll, patrujba jár, sturmol, virtuskodik, hol mókázva játszik a halállal, hol megborzad szörnyű képeitől, megsebesül,elesik. A katonaélet mindenféle alakjai tűnnek fel, leggyakrabban és legjellemzőbben a paraszt-katona, de fölötte és körülötte az önkéntesek, a fiatal zászlósok, hadnagyok, főbb tisztek a dandártábornokig s a sor végén mint a háborús borzalom rettentő képe: a harctéri vértől megvadult szabadságos katona. Valamennyien szüntelenül, tudatukban és tudatuk alatt magukban hordják az otthon, a békebeli normális élet, az apró-cseprő mindennapi örömök és gondok emlékét, az az életük tulajdonképpeni tartalma, a háború, amelyben szörnyű testi erőfeszítések, halál és öldöklés közben élnek, csak valami kívülről jövő s lényükkel kapcsolatban alig álló, esetleges valami, amit sietve leráznak magukról, amint lehet.

Legjobban látszik ez a könyv első novellájában, amely a paraszt-katonáról szól, aki kellemetlen híreket hallott hazulról, a felesége összeveszett anyjával, folyton civódnak, s ő a legapróbb részletekig elképzeli, szinte látja-hallja csúnya civódásukat s emiatti elkeseredésében jelentkezik veszedelmes helyre patruj-szolgálatra, a halállal nem törődve pompás virtusos cselekedetet művel, egy kitűnő paraszt-hadvezér tehetségeit mutatja meg s a kalandos életben folyton a maga otthoni bajával évődik, de a férfias erőpróba alatt és egyik bajtársa kenetes, istenfélő beszélgetésének hatása alatt lassankint megenyhül a keserűsége.

Pompás novella ez, a magyar paraszt karakterének egész sereg érdekes tulajdonságát revelálja: eszét, ravaszságát, friss humorát, a mezei munkásnak azt a különös természetét, hogy tunya és munkakerülő, de időnként, ha kell, hallatlan munkateljesítményekre képes és – ami Móricznál, de általában irodalmunk parasztábrázolásában új: vallásos érzését, amely ritkán, de nagy komolysággal támad fel lelkéből, ahol elrejtve szunnyad az élet hétköznapjain.

Ebben a novellában még van valami, ami a háború első időszakából való: csöndes, szomorkás gyönyörködés a magyar katonában s a háborús dolgoknak anekdotikus szemlélete. Meg lehet figyelni azonban, hogy idővel mindinkább elmélyül a háború felfogása, mind tragikusabbá válik, mindinkább eltűnik belőle a virtus, a vitézkedés, a romantika s marad a végén maga a meztelen háború, a halál, a gyilkolás, a szenvedés és elállatiasodás rettentő képe. A háborúhoz való viszony Móriczban is épp úgy fejlődött, mint minden emberséges emberben a háború gyűlölete felé.

A fejlődésnek végpontját a SZEGÉNY EMBEREK című novella jelenti. A napszámos paraszt-katona, aki szabadságidejében látja maga és családja kínzó nyomorát, mint egy éhes tigris, gyermekeket gyilkol, pénzt rabol és aztán elmegy feleségével a vásárba fojtott belső izgalommal, amely azonban nem erkölcsi, hanem idegrendszerbeli. A harctéren hozzászokott a gyilkoláshoz, a kiontott vér nem ijesztő neki már – s a végén a katona fegyelmezettségével, de alapjában valami baromi fásultsággal adja meg magát a csendőröknek. S ebbe a szörnyűségbe valami tragikus humorral hangzik bele az apai szeretet és gyöngédség.

Ez a novella olyan, mint egy egzaltált, hörgő kiáltás a háború embertelensége ellen. Rendkívüli erővel és beleérzéssel van megírva, olyan feszültség és izgalom van benne, hogy minden során érzik a lelki átélés. Raszkolnyikov óta nem írtak meg gyilkolást ennél belsőbb, megrendítőbb elképzeléssel. Ez a novella mindenkor Móricz legjelentékenyebb és legjellemzőbb dolgai közé fog tartozni.

(Forrás: Vasárnapi Újság 64. évf. 1917. 52. sz.)

Laczkó Géza: Noémi fia

(...) A regény (...) nagy tetszést aratott; hisszük, a könyv meg fogja hódítani az egész olvasóközönséget, mert kétség kívül egyike a legkiválóbb modern magyar regényeknek s ezen felül is olyan tulajdonságai vannak, amelyek a legszélesebb körökben népszerűvé fogják tenni.

Már maga a kör is, amelyben az író az olvasót vezeti, a vidéki magyar színészélet, nyugtalan, megállapodást nem ismerő vándorlásával városról-városra, folytonos talaj-változtatásával, amely nem engedi, hogy a színész bárhol is gyökeret verjen, azok a különös embertípusok, amelyek ebből az életből kialakulnak, a különböző vidéki városok karaktere, amint a színház perspektívájából nézve elénk vetítődik (jóformán minden magyar város képe benne van a regényben s mind élesen, személetesen van megrajzolva), a magyar életnek az a sok mindenféle figurája, amely a színésznéppel érintkezésbe jutva több-kevesebb szerepet kap a cselekményben, mindez oly gazdaggá és változatossá teszi ezt a regényt, amilyenre kevés példa van mai irodalmunkban.

A középpontban levő alak, Lányi Arabella, a színésznő pályája rendkívüli realitással és mégis finom tapintattal van megrajzolva első fölléptétől egész addig, amíg Kolozsváron megállapodásra jut, de egyúttal le is kell mondania ifjúságáról, kedves fiatal leány-szerepeiről, hogy anyaszínésznővé legyen. Első sikerei, további küszködése az igazi érvényesülésért, amelyet sehogy se tud elérni, egyetlen szomorú szerelme, amely lassankint, ízről-ízre hidegül el, a különféle szerelmi lehetőségek, melyektől úgy visszarebben, mint a félénk madár, aki egyszer már megégette szárnyát, megadással, áldozattal teli anyai érzése, a művészi ösztön és becsvágy küzdelmei a méltatlan környezettől, a közönség közönyével – mindez, amint a városról-városra vetődő élet kaleidoszkópjában, mindig más színezetben nyomról-nyomra elénk tárul, a szomorúság, az asszonyi megadás és a szeretet olyan melankóliájával van megjelenítve, amelyet nem felejt el egykönnyen az ember.

Egyes jelenetek, mint például a színésznő vallomása anyja előtt szerelmétől, vagy a végén búcsúzkodása fiatal szerepeitől, gyöngédségben, igazságban, szépségben a legkiválóbb írókhoz méltók. Egy-egy kép, mint a Hatvani utcán végigsétáló Arany János néhány vonással megrajzolt alakja, úgy marad meg emlékezetünkben, mint valami bájos, finom, éles és mégis hangulatkeltő vonásokkal rajzolt acélmetszet. Igen sokszor a Déryné naplóját juttatja eszünkbe a regény – ugyanaz a környezet, ugyanaz a hangulat, csak ötven-hatvan évvel későbbi időre áttéve -, de ugyanaz a közvetlenség és élményszerűség. Az a vidéki színészélet, melynek Laczkó úgyszólván egész természetrajzát adja regénye képeiben, sehol másutt a világon így fel nem található magyar specifikum: a magyar levegő iránt érzékkel bíró olvasó ezen felül is nagyon sok olyat talál a regényben, ami mint a magyar élet egy-egy speciális vonása ragadja meg képzeletét. Laczkó írásmódja egészen sajátságos: a megfigyeléseknek, élményeknek számtalan apró vonásából alkotja össze alakjait és történetét, minden apró vonást külön, hajszálnyi pontossággal rajzol meg s mégis egységes, színben és vonalban teljes képet kerekít belőle. Stílusa is ennek a módszernek megfelelő, gyakran a túlságig menő tömörséggel ötvözi össze mondatait, mennél több fazettára csiszolja őket s ezzel ha néha a kelleténél több figyelmet kíván is az olvasótól, a legtöbb esetben szokatlan erősen és hangulatkeltően tudja megvilágítani mondanivalóit.

A NOÉMI FIA egy értékes, finom magyar írói tehetségnek első teljes sikerű megnyilatkozása. A könyv a Franklin-Társulat kiadásában jelent meg; ára 4 korona.

(Forrás: Vasárnapi Újság 63. évf. 1916. 50. sz.)

Szabolcska Mihály: Ha én király volnék...



Ha én király volnék,
Királya sok, bús
Háborús népnek:
Karácsony estéjét
De gyönyörűn is
Ünnepelném meg!

Békesség-kötésem
Akkorra tenném,
Alkonyattájra...
Kürtösök, dobosok
Gyülekeznének
Nagy-híradásra.

S mire a csillagok
Feltünedeznek
Lassan az égre:
Akkor kürtöltetném,
Akkor veretném,
Hogy: „béke, béke!”

Harsonák hirdetnék
A nagy örömhírt
El-szét a népének...
- Karácsony estéjét,
Ha király volnék.
De gyönyörűn is
Ünnepelném meg!

(Forrás: Vasárnapi Újság 63. évf. 1916. 52. sz.)

Sebők Zsigmond: A milliomos fia

Ifjúsági irodalmunk különösen érzi Sebők Zsigmond elhunytát. A kisgyerekeknek ő volt legkedvesebb írója; az ő kedves, naiv kedélye, friss és dús leleménye, vidámsága, elbeszélésének egyszerű bája nehezen lesz pótolható, mert míg olyan íróink, akik a serdültebb ifjúságot tudják jó olvasmánnyal ellátni, szép számmal vannak, a tíz éven aluli kisgyerekek számára alig tud újabb irodalmunk mást, igazán jót adni, mint Sebők műveit. Még szerencsénk s mindenesetre nagy nyereségünk, hogy elhunyt kitűnő írónknak több könyvalakban még kiadatlan műve maradt, amelyek remélhetőleg rövid idő alatt sorban a közönség elé fognak kerülni.

Most jelent meg köztük az első, egy kis ifjúsági regény, A MILLIOMOS FIA címmel. Sebők Zsigmond, aki elsősorban mint furcsa és humoros állattörténetek írója állt a gyermekek előtt, ebben a könyvében a mai fővárosi életbe vezeti őket s ebből mond el egy bájos, naiv történetet. Egy szegény fiú a hőse, aki bejut egy milliomos házba s belépésével meghozza oda a szerencsét: előbb a gyógyulás útjára vezeti a család egyetlen, beteges, elkényeztetett gyermekét, aztán megmenti a család válságba jutott vagyonát is. A gyermeki egészség és okosság diadala ez a könyv; kedves, derűs hangú jeleneteit bizonyára nagy élvezettel fogják olvasni a fiatal olvasók s mint az igazán jó ifjúsági könyveknél lenni szokott, kedves kapnak tőlük elolvasására a szülők is. Így az ifjúság számára írt könyv az egész közönség könyve lesz.

A Franklin-Társulat igen szép kiállításban adta ki Sebők Művét Moldován Béla kedves rajzaival. Ára díszes kötésben 5 korona 20 fillér.

(Forrás: Vasárnapi Újság 63. évf. 1916. 52. sz.)

Benedek Elek: Oh, szép ifjúságom!

A régi magyar diákélet jóformán teljesen eltűnt már, elvitte a magyar életnek az az egyetemes átalakulása, amely a mai generáció során teljesedett be. Az idősebbek fiatalkori emlékeiben él már csak. Nem volt olyan szervezett, tradíciós szertartásokban bővelkedő, általános jellegű, mint a német diákélet, sokkal egyszerűbb volt, szabadabb, szertartásokban nem kötött, az egyes kollégiumok és városok helyi viszonyai és szokásai szerint változó, de megvoltak a maga sajátságos erkölcsei és ideáljai, megvolt a különleges humora. A fiatal magyar vér igyekvése teremtette, amellyel minden akadályon keresztül kiküzdötte magának tehetsége érvényesülését, az életben való helyének elfoglalását. Aki átélte, könnyes megindultsággal tud csak beszélni róla, s a mai fiatal nemzedék előtt abban az idealizált megvilágításban áll, melyet a fiatalkorra való emlékezés bája színez, mikor apáik beszélnek róla.

Ez a hangulata Benedek Elek Oh, szép ifjúságom! című új könyvének is, amely a székely diákok életét elveneníti meg úgy, ahogy az az udvarhelyi kollégiumban folyt egy nemzedékkel ezelőtt. Az író nem is titkolja, hogy a saját fiatalságát írja le, meghatottan, szeretettel beszél róla, mikor elmondja, hogy indult neki a nyolc éves falusi kis székelyfiú a városnak, hogy élte bele magát a diákéletbe, miféle lelki élmények hatottak rá, amíg felserdült.

A szép, meleg könyv a mai fiataloknak van írva, hadd ismerjék meg apáik, agyapáik életét s értsék meg őket. Márton Ferenc rajzolt szép illusztrációkat a szép kiállítású könyvbe, melyet a Lampel R. (Wodianer F. és fiai) cég adott ki. Ára díszes kötésben 5 korona 20 fillér.

(Forrás: Vasárnapi Újság 63. évf. 1916. 52. sz.)

Csathó Kálmán: Te csak pipálj, Ladányi!

Csathó Kálmán ez év elején nagy érdeklődést keltett maga iránt A VARJÚ A TORONYÓRÁN című regényével, amely nagy regényírói készséget, friss elbeszélő kedvet és a magyar élet alakjai iránti élénk érzéket árult le. Új regénye, melynek címe TE CSAK PIPÁLJ, LADÁNYI! ezeket a tulajdonságait még teljesebb kifejlődésükben mutatja.

Az utolsó emberöltő magyar életének egyik legérdekesebb jelenségéből, a vidéki kisembereknek a fővárosba való özönléséből ragad ki egy epizódot: egy falusi földesúri család sorsát, amely a gyomor kultuszán, a folytonos vendégeskedésen, a régi módi, számítás nélküli, nem-törődöm gazdaságon tönkremegy s a fővárosba kerül, ahol azzal alapít új egzisztenciát, amivel falun tönkrejutott: a háziasszony pompás főztjével és vendéglátó ügyességével.

A falusi magyar úriasszony penziót nyit Budapesten és boldogul vele, sőt vagyonosodni is kezd – ugyanazt csinálja itt is, amit odahaza, csak éppen hogy pénzért teszi. Ebbe beleszövődik egy szerelmi történet is, a család unokahúgának a története, aki egy darabig ingadozik két férfi – egy vidéki úr és egy budapesti iparművész – közt, amíg végül mégiscsak az iparművésznek adja a kezét. Mindezt az író humorisztikus oldaláról fogja fel. Láthatólag mulat alakjain, könnyedén játszik velük, nem veszi őket és sorsukat túl komolyan, elsiklik minden mellet, ami életükben szomorúság és keserűség.

Mert bizony a valóságban nem ilyen könnyen, mélyebb lelkű küszködés, megalázás és keserűség nélkül szokott végbemenni az a nagy átalakulás, amely a vidéki magyar földesasszonyból penziósnét csinál Budapesten.

Csathó Kálmán észrevehetőleg Mikszáthtól tanulta a téma kezelésének ezt a derűs, kedveskedő módját, az emberi dolgoknak és alakoknak azt a lekicsinyített kezelését, a komorabb motívumokon való könnyed elsuhanást. Ahogy azonban a falusi magyar életet szemléli, az a mai fiatalabb nemzedék szemlélőmódja, amely már jóval távolabb áll tőle, mint az előző nemzedék, még mindig érzi és kedve telik benne, de jóval hevesebb közösséget érez vele. Humorának van sajátságos egyéni íze is; Mikszáth humorának továbbfejlesztése ez; megvan benne a szeretetteljes gyöngédség azok iránt, akikkel humorizál, de nem bírja elleplezni, hogy életideáljaik és formáik idegenek tőle.

Van egy adománya, amely biztosítja számára a népszerűséget: jól, szórakoztató módon tud elbeszélni, mindig mulattatni tudja az olvasót, azt a kellemes, tetszetős szellemi légkört teremti meg körüle, amely mindenütt derűs, világos, szeretetreméltó, amelyben épp ezért szívesen időzik mindenki. Regénye igazán mulattató, kellemes olvasmány. A könyvet a Singer és Wolfner cég adta ki.

(Forrás: Vasárnapi Újság 63. évf. 1916. 52. sz.)

Sajó Sándor: A halottak majd visszajárnak...



A halottak majd visszajárnak,
Mind jól vigyázzon, aki él!
A könny, a vér, a gond, a bánat
A sírból egyszer mind kikél!
Seregbe gyűlnek majd az árnyak
A rónaságon, völgyeken:
A halottak majd visszajárnak, -
Vigyázz, én nemzetem!

Előbb egyenkint, félve jönnek,
Átlengnek csendes falvakon,
Éjfélkor halkan beköszönnek
Egy-egy firhangos ablakon;
Álmot lengetnek és nyugalmat
A kedves házban, udvaron, -
Vetések zöldjén átsuhannak
Mint szelíd fuvalom...

De jönnek aztán sokaságban
A véres harcok árnyai:
Sebzetten, vérzőn, haloványan
Mind haza fognak szállani!
Kik messze földön sírba tértek,
Feltörnek mind a hant alól, -
És akkor itt majd nagy ítélet
Zord trombitája szól!

Kísértet lesz mind, néma, halvány,
Ki harcban ontott hősi vért,
És ott lebeg majd mindnek ajkán
A számonkérő szó: miért?
E nagy kérdéstől döbben elménk
És ebben zendül végzetünk, -
És jaj, ha méltón nem felelnénk,
Óh százszor jaj nekünk!

E kérdés ráül szívre, agyra,
És belefagy és benne ég,
Följajdul rá, mint iszonyatra,
Ki itt él, minden ivadék;
E bús vád fölzúg majd az égig
S mint nagy magyar gyász ott zokog,
És nemzedékek sírva érzik
S nem lesznek boldogok!

... Rajokban, sűrű ezredekben
Nagy szellemhad jön, bús, csodás, -
Az éjben holtak lelke rebben
Mint szemrehányó látomás;
A könny, a vér, a gond, a bánat
Fölsír majd titkos zengzeten,
A halottak majd visszajárnak, -
Vigyázz, én nemzetem!

(Forrás: Vasárnapi Újság 63. évf. 1916. 52. sz.)

Csicsada: Üzenet

2012. jan. 23.

Sipos Domokos (1892-1927): Nagyanyám (1927)



A tornácon ült egy kicsi széken
S a napba nézett nagyanyám.
Vakság vont szürke függönyt két szemére,
S míg pergett a fény két kezére,
A színek lassan beosontak lelke ablakán.
Szürke haja csak gyérült-gyérült
És évről évre fehérült,
Ráncos kezén szántottak vén erek,
Sasorra volt és mosoly bujkált ajakán.
Egyéves voltam s azt mondják:
Kacagós, tömzsi szőke kis fiú.
Nyár volt, megindultam egy délután,
Akkor vakult meg nagyanyám,
Én nődögéltem, ő összement,
Mint késő ősszel fán felejtett szilva.
Ölébe vett, mesélt-mesélt
S a hajam simogatta.
Fonnyadt ajka lágyan fonta,
Sodorgatta szavak tiszta lenjét:
Keresztúton hogyan lobbant régi kincs
Hajdanában mit csinált a prikulics
Fehér ember merre járt
Szép lány szíve miért fájt
Róka hogy fogott nyulat
Hogy csapta be a vadászt
Hogy lopta el komámasszony kakasát.
Ó be szép volt a mese!
Hintázott rajta lelkem csónaka,
Csillaglámpákat gyújtott az este
S illatot vert a fodorménta.
Ő nem kért semmit, nem várt semmit,
Végpercében is nevem suttogta.
Jött a Halál, ellibbentette szeme fátyolát.
Mosolygott s indult. Látta már kis fiát.
Ó drága nagyanyám!
Ha utolsót kongat bús szívem,
Tegyétek testem, a lezuhant harangot,
Nagyanyám csontjai mellé!
Ha egyszer visszatér a hang belé
S vándor lelkem ijesztik föld alatti rémek,
Nagyanyám átnyújtja hozzám kis kezét
S csendesen suttog: Ne félj fiacskám!
Mondok egy mesét.

(Forrás: A végtelen mondat – Versek a szülőföldről 16-17. old. – Kriterion Könyvkiadó Bukarest 1977.)

Salamon László (sz. 1890): Szülővárosom



Vonatunk széles völgyben fut már,
Közeleg szülővárosom,
A messzeségből idelátszik
Már egy-egy gyárkémény, torony.
A hasas domb zárt glédája
Feszesen áll, némán figyel,
Kövér füvén a hímes rétnek
Ménes és birkanyáj legel.
Még néhány perc és áthaladunk
A Körös hídján – ott a nap
Aranya csillan a tetőkön,
A vízen ezüstlik a hab.
Szép szülővárosom ez: Várad.
Minden zugát jól ismerem,
Itt voltam ifjú, itt lobbant fel
Bennem az első szerelem.
Anyám szeme itt sugározta
Reám jóságos melegét,
Itt olvastam diákos lázzal
A Holnap első kötetét.
Itt láttam poros utcácskákon
Juhász Gyulát bolyongani,
És itt hallottam élőszóval
Adyt versekben vallani.
A munkásosztály igazáról
Először itt beszélt nekem
Balogh bácsi, a cipészmunkás,
A jövőbe szerelmesen.
Itt láttam lengni lobogóid,
Proletárforradalom! Itt
Álmodtam telt, forrongó szívvel
Egy szebb világnak álmait.
Anyámat innen hurcolták el
A szörnyű kannibálkezek...
Örömöt s bánatot kavar fel
Bennem a friss emlékezet.
De percig csak, s már a jelen
Fogja meg biztatón kezem:
Én, egykori rab, szabad szívvel
Állok most szülőföldemen.
Mindig szerettem ezt a várost,
S nem voltam hozzá hűtelen,
De betelt álmaim fényében
Most még forróbban szeretem.

(Forrás: A végtelen mondat – Versek a szülőföldről 14-15. old. – Kriterion Könyvkiadó Bukarest 1977.)

Olosz Lajos (1891-1977): Köszönet az ágyai erdőnek



TÖZMISKE, ÁGYA, SZINTYE, KERÜLŐS
Határán kanyargott a lusta, szőke Tőz.
Mindkét partján kék erdő sötétlett.
Őstölgyek alatt a nappal is sötét lett.
Kertünk lenyúlott az erdő közelébe.
Csalogatott csodáival titokzatos mélye.
Ahogy cseperedtem, beljebb-beljebb merészkedtem.
Minden nappal jobban szerelmese lettem.
Nefelejccsel szegett Tőzparton hevertem.
Hal után villanó jégmadarat lestem.
Láttam a borzot megtérni várába,
Réti sast felszállni a legmagasabb fára,
Alkonyatkor őzeket jönni itatóra, cammogó emséket fürdeni a tóra,
Erdőnyiladékon fenséges aganccsal
Szarvasbikát állni égnek szegett nyakkal,
Szélerdőn sompolygó vörössárga rókát,
Fészkére leszálló szénfekete gólyát.
Hallottam kurrogni erdei szalonkát,
Jajgatni felhők közt vonuló vadlibát,
Csalogányok éjféli Mozart-áriáját,
Az égbe fúródó pacsirta trilláját,
Illatozó rétek kabócazenéjét,
Rezgő fűszálaknak selyemzizzenését.
Szaggattam szamócát, szedegettem szedret,
Csokorba virágot, világszépet ezret.
Megittasodtam akácok, hársak illatától,
Gyöngyvirág, ibolya, menta italától,
Napsugár fényétől, alkony bíborától,
Bodor bárányfelhők opálos fátylától.

Ezt a sok-sok kincset mind az erdő adta
És az a szomjas, álmodozó gyermekifjú kapta,
Akit elkísértek alkonyatszálltáig,
Esthajnali csillag égregyúlásáig,
Harangkondulásig.

(A kép forrása: Bölöni János felvétele - http://www.novenyzetiterkep.hu/fototar/belso/liget1.shtml?AA_SL_Session=82dfa93949bbda4525994c908110829b&x=36928)

(Forrás: A végtelen mondat – Versek a szülőföldről 12-13. old. – Kriterion Könyvkiadó Bukarest 1977.)

Mikszáth Kálmán: A jó palócok

I.
a) A hírnév születése
b) A palócokról
II.
a) Romantika és realizmus
b) B) A tizenöt novella
III. Összegzés

Ha Mikszáth novelláiról beszélünk, elegendő két kötetcímet említeni: Tót atyafiak és A jó palócok. E két kötet hozta meg 1881-ben, majd 1882-ben azt a várva várt sikert, amelyet a jobb sorsra érdemes író megérdemelt. „Nagy mondanivalója” formájának a „kis műfajt” választotta, a novellát. A novellák rövid és világos szerkesztésüknél fogva, érdekes és fordulatos cselekményük alapján, a paraszti világ „újszerű” ábrázolásával, országos hírnevet hoztak Mikszáthnak.

A JÓ PALÓCOK kötete a magyar irodalom egyik legegységesebb novellafüzére. A címe is pontos: a történetek hősei valóban a palócok, méghozzá többnyire jó palócok. Ezt a minősítő jelzőt nem csak azért kapák, mert „jóemberek”, hanem azért is, mert a rosszak is megjavulnak valamilyen nagy esemény vagy megérzés hatására.

A történetek a szerző szülőföldjére vezetnek el, ahol reális képeken át mutatja be az író a falu életét. A novellák szereplői mind hétköznapi foglalatosság közepette élnek: aratnak, csépelnek, őrölnek, kendert áztatnak, palántát öntöznek, lekvárt főznek. Élik mindennapi életüket, miközben örülnek és szomorkodnak, remélnek és csalódnak, jók és gonoszak, erkölcsösek és erkölcstelenek. Vagyis emberek.

Ez a felvidéki falu még zárt világ, a polgárosodás által alig megérintett, s így őrizhette meg a középkorban kialakult feudális világ formáit, kultúráját.

Mikszáth novelláiban a palóc parasztok, az egyszerű falusi emberek kerülnek a művek középpontjába. Az a látásmód tette művészetét újszerűvé. A falu világa és alakjai szereplőkké válnak, főhőssé nőnek. Igaz, az író még eszményíti őket, de Mikszáth fedezi fel első ízben a magyar prózában, hogy ezek az együgyűnek vélt, durvának, faragatlannak látott emberek is bonyolult és mély lelki életet élnek, hallgatag mogorvaságuk mögött melegség, emberi jóság lappang, ami egy alkalmas közben a felszínre is tör. Így alakul ki Mikszáth egyedülállóan romantikus-realista ábrázolásmódja.

Témái romantikusak, de a feldolgozás már realisztikus. A látás- és ábrázolásmódnak felel meg a beszédmód is. Általánossá teszi a szabad függő beszédet. Az író vagy az elbeszélő és a szereplő gondolatai, érzelmei nem különülnek el, hanem egymásba folynak. A novellák jól mutatják, hogy szerzőjük nem könyvből tanulta az irodalmat, hanem saját életéből, tapasztalataiból és az anekdotákból merített. A közvetlen élmények Mikszáth gyermekkorába nyúlnak vissza, és éppen ezáltal képesek arra, hogy író és hősei között természetes módon fejeződjék ki a személeti azonosság.

Egyszerű történetek ezek, amelyekkel az író azt képes érzékeltetni az olvasóval, hogy az a különleges világ, aminek a városi ember szemében a falu mutatkozik, erkölcsi erő, lelki nemesség és tisztaság tekintetében is méltó a figyelemre.

A jó palócok 15 története tömör. Mikszáth ekkor tanulta meg a sűrítés mesterségét. A sűrítés két tényezőre vezethető vissza: a környezet leírásának csökkentésére és az események kihagyásos elmesélésére. Ezek a történetek már nem a Fátra zord vidékén, hanem Nógrád megye lankásabb tájain játszódnak. A legtöbb írás mélyén, mintegy balladás sejtetéssel ott rejlik a hiedelmekkel teli világ nyugtalanító tragédiája. A babonák világát az elbeszélő átéli, csakis így sikerül meggyőznie az olvasókat, hogy a hiedelmek mekkora szerepet töltenek be a nép életében.

A jó palócokban a novellák egységes szerkezetbe illeszkednek: szinte egy falu,e gy táj és ezek alakjainak regényévé kerekednek. A szereplők sorsa is egymáshoz kapcsolódik, egy szereplő olykor több novellában is feltűnik.

A kötetben elsőként A NÉHAI BÁRÁNY című történetben nyerünk bepillantást a paraszti világba, oda, amibe belefér a mesebeli csoda, a népi babona, az emberi gyarlóság és a tisztesség, az együgyűség és a racionalitás. A természet erői felett uralkodó isteni csoda képein keresztül jutunk el a paraszti sors bemutatásához, amit Mikszáth úgy közvetít, mintha ő is egy lenne közülük. A szereplők tulajdonságait, a társadalmi környezetről alkotott értékítéletét az író a rá jellemző módon a szereplők szájába adja, s ezáltal az olvasó fülébe „beülteti a bogarat” a továbbgondolkodásra.

A történet helyszíne Bodok község, ahol Csuri Jóska – a falu bakterja – engedve a népi babonának, no meg odafigyelve az állatok viselkedésére, a harangozással „elfordította a veszedelmet” a falu felől. „Egész házakat mosott el a víz valahol!” S így jutott el a bágyi patak vizén Bodokra egy „tulipántos láda” és „tetején egy picike bárány”, aminek az éj leple alatt „Sós Pálék kertjénél egyszerre nyoma vész”. A sejtelmes, ellentétes mondatok fokozzák a fordulatokban gazdag eseménysort. Megismerkedünk a novella egyik főszereplőjével, Sós Pállal. A falu népe elfogadja „őkigyelme” szavát, mert ő tisztviselő. Nem lázadoznak ellene nyíltan, de a háta mögött lopással gyanúsítják. Az emberi kíváncsiság a gazdagság utáni vággyal párosulva olyan lehetetlen történeteket alkot, amelyet már az író is nyíltan elítél. A paraszti sors nehézségeit tükrözi a Baló család sorsa. Az ár elvitte mindenüket, még a házuk is összedőlt, s „elmosta a házasságot”, amire Ágnes annyira készült. A család megpróbálja erővel és furfanggal is visszaszerezni a báránykát és ládát, de mindhiába. S mit ad az Isten? Sós Pál, amikor a falu elöljáróságával éppen az új templomot szentelné fel, találkozik a kis Baló Boriskával. A népmesék felépítéséhez híven a legkisebb lány oldja meg azt, amit a felnőttek éreznek és tudnak, mégsem képesek – még a törvény erejével sem – bebizonyítani. Boriska nem tudja visszatartani érzéseit. Az igazság kiderülése keserű: az Istenre való esküvés közepette – mintegy isteni igazságszolgáltatásként – lehull a ködmön Sós Pálról, és Boriska rátalál kisbárányára.

Ebben a világban szigorú erkölcsi törvények uralkodnak. A bűnt, ha elkövették, jóvá kell tenni, vagy vállalni kell a büntetést, mert „... a törvény törvény, nem lehet vele tréfálni.” Bede Erzsi – a BEDE ANNA TARTOZÁSA című történetben egyszerű parasztlány, aki mélyen hisz a hiedelmekben, a túlvilág népies elképzeléseiben. Úgy próbálja biztosítani elhalt nővére nyugalmát „haló porában”, hogy „ne mondhassa senki, hogy adósa maradt: édesanyám a kárt fizeti ki, én meg a vármegyénél szenvedem el helyette azt a fél esztendőt” – vallja természetes lelki nyugalommal a bíróság előtt. Nővérét orgazdaságért félévi fegyházra ítélték, de közben meghalt. A család úgy akarta megteremteni a meghalt lány nyugalmát a túlvilágon, hogy jóvá teszi azt a bűnt, amit Anna a szeretője miatt követett el.

Ez a látszólagos naivság egy magasabb erkölcsi igazságot hordoz, mint a törvény betűi. A közömbösen ülő bírákat ez a nemes erkölcsi tisztaság ragadja meg: a bíró kegyes hazugsággal oldja meg a lány együgyűségét s kijelenti: „Odafönt másképp tudódott ki az igazság... Anna nénéd ártatlan volt.”

Különös igazságszolgáltatásról és önfeláldozó testvéri szeretetről kapunk hírt a PÉRI LÁNYOK SZÉP HAJÁRÓL írt történetben. Az egyik lány azért veszíti el a másokat elbűvölő és irigykedést kiváltó aranyszőke hajkoronáját, mert enged a szerelmi kísértésnek, szerelembe esik egy házasemberrel. Nem tudjuk meg, hogyan történt a dolog, hiszen Mikszáth a konkrét eseményt elhallgatja, a történtekről csak testvére, Kati szemszögéből kapunk némi ízelítőt.

Kati pedig, hogy megmentse Juditot a halál torkából, önként áldozza fel gyönyörű haját azért, hogy az orvosságot ki tudja fizetni.

Az író a tömörítés mesteri fokán az apával mondatja ki a vigasztaló szót, és sejteti a szomorú tényt: „Szegény Katám! A te hajad kinő még!”

A KIS CSIZMA című novellának is kulcsszava a szeretet.

Hogy mi tud egy fösvény öregembert rávezetni arra, hogy egy didergő gyereken segítsen? Minden bizonnyal az a sok lelki fájdalom és anyagi kudarc, ami az idős embert érte, s az a felismerés, ha másokon segít, önmaga is elnyeri Isten kegyelmét. És máris enyhülnek a lelki sebek, a boldogságot meg lehet találni, ami „Milyen messze van és mégis milyen közel... Egy pár csizmával meg lehet járni egy óra alatt...” A kis csizmák története viszonylag rövid, de tartalmilag annál hosszabb. Az öregkorára jó útra tért kapzsi öregember a szeretete és a jósága miatt nyeri vissza Isten kegyelmét. Bizi apó egy „égiháború” után találkozik a temetőben a kis Andrissal, akit oltalma alá vesz, szeretetével eszi körül és gondoskodik róla.

Megrendítően fájdalmas történetet mond el Mikszáth a TÍMÁR ZSÓFI ÖZVEGYSÉGE című novellában, ami a kötet egyik legtragikusabb alkotása. Nem az idill, hanem annak elvesztése nyomja rá bélyegét a történetre, amelynek témáját formálisan egy paraszti szerelmi háromszög adja. Ebből bomlik ki Zsófi és férje drámája. A novellán végigvonuló kontrasztos ellentétek kiélezik a történetet. A párhuzamosan futó cselekmény az események drámaiságát fokozza: a feleség szalmaözvegy állapotban, a férj szerető kapcsolatban él. A hűség és a hűtlenség ellentéte, az erkölcs és az erkölcsi vétség, az újbóli egymásra találás ígérete és a bűnbocsánat miatti öröm okozta halál a mű sarkalatos erkölcsi végletei. Mikszáth ezeket a mély lélektani összefüggéseket nem boncolgatja, nem elemzi, az események leírására koncentrál, s szavai súlyával és erejével hat az olvasóra, amikor azt írja: „Egyszerre értek a torony alá férj, feleség. Csakhogy az egyik a magasból, halva.”

Péter és Zsófi egyaránt megbűnhődik: egyikük halálával, másikuk végzetes özvegységével, a remény elvesztésével.

A novellafüzér összetartó kapcsa a palóc ember. A 15 kompozíció közül AZ A POGÁNY FILCSIK című történet azonban kilóg, s nem is véletlenül, hiszen Filcsik István tót, mégpedig nem akármilyen. Pogány.

Különös emberi jellemről vall az öreg csizmadia alakja. Nem szeretett dolgozni, csak hencegni, s „Mogorva, rideg ember volt; nem szeretett az a világon senkit, semmit, azon a bundán kívül.” Kegyetlen volt „a saját egyetlen gyermekével”, akinek sohasem volt hajlandó megbocsátani, hogy a szolgabíró szeretője lett. „Pedig ha esze lett volna, nemcsak a saját során segíthet, de a nemes helység szerencséjét is megalapíthatta volna örökre.” Ő azonban megrögzötten, mindennél és mindenkinél többre becsülte ócska tulipános bundáját. Lelketlenül veszi le a már haldokló lányáról takaróként szolgáló gúnyát, amely után annyira vágyott. E pogány lélek mögött mégis érző szív dobog. Megsajnál egy fa tövében alvó koldusasszonyt, ölében gyermekével, akiket a féltett bundával betakar.

Ez a történet megszakítja ennek a tájegységnek népéről kialakított képünket. Vagy talán éppen azért teszi be Mikszáth ezt a történetet, hogy a többi hatását felerősítse?

Sejtelmes szerelmi történet bontakozik ki A BÁGYI CSODA című epizódban. A mindent tudó asszonyok locsogásából tudjuk meg, hogy a gyönyörű molnárné milyen ígérettel engedte el férjét a katonáskodásba. Újra találkozunk a szelíd Tímár Zsófival, aki védelmébe veszi a pletykálkodó asszonyok nyelvére került Vér Klárát: „Jó asszony az, ha szép is”. A csapodár Klári pirosodó arcára még a természet is sötét felhőkkel reagál.

Mikszáth különös finomsággal tudja szereplőinek gondolatait, érzelmeit, cselekedeteit a természet erejével, az ég jelenségeivel: felhővel, esővel, széllel; földi megnyilvánulásaival: fákkal, virágokkal, az út porával, a patak vizével közvetíteni. Vér Klári kacérkodását Gélyi Jánossal így mutatja be: „Hátha az akácfa virága a kacsintása... Mindenkire hullatja, de olyan magasan nyílik, hogy nem lehet ágat szakítni róla...”

Csak az tud így a természet nyelvén beszélni, aki azt érti. Márpedig Mikszáth, aki gyermekkorát a természet ölén élte, értette a felhők üzenetét, olvasott az égbolton tündöklő csillagokban, a mezőn ringatózó aranykalászok sorai között. Értette a suttogó lombok és a virágok bódító illatának üzenetét, s beszélte az állatok nyelvét. Klári és János románcának beteljesülését a természet jelenségeivel közvetíti: „A füzesek, a sás, a mogyorófabokrok reszketve hajtják le fejeiket, s gúnyosan suttogják: fölfelé folyik a bágyi patak!...”

Az erkölcsi ítéletet az író az olvasóra bízza.

A SZŰCS PALI SZERENCSÉJE című novella bizonyítja, hogy az emberi természet alapjaiban nem tud megváltozni, különösen akkor, ha még a szerencse is megvillantja előtte a boldogság kék madarát. A megjavult korhely legény, Szűcs Pali a sikeres lánykérés örömében leissza magát a kocsmában, s máris odavan a remélt jövő. Se házasság, se munka, sőt még a már megszavazott bizalom is elvész egy átmulatott éjszaka után.

Fantasztikus, hogy Mikszáth, novellájának első mondatában rejlő intuíciójával mennyire fel tudja kelteni olvasója fantáziáját. A vagyon tudata s a szerencse reménye, no meg a felvillantott üzlet lehetősége biztatja Palit a lánykérésre. A siker a mámorba, a mámor pedig a kudarcba viszi a homályosan látó és érző fiatalembert: „Hátha nem is volt ő Gózonba, hanem csak úgy álmodta az egészet?” Az elbeszélés a hős kijózanodása előtt véget ér.

„A palóc nép babonás, szereti a misztériumokat, hisz az ördögben és rémlátásokban” – kezdi Mikszáth a GALANDÁNÉ ASSZONYOM című írását. S aki nem hisz a babonákban, az bizony bajban van annak értelmezésével is. Az egész történet a valóság és a babonás világ sejtelmes keveredése. Valószínűleg a novella írását egy természeti jelenség, az e vidékre jellemző kéngőz feltörése váltotta ki az íróból, aki összekapcsolta e valóságos jelenséget a vidék babonás, hiedelemmel teli világával. Ráadásul mindezt a gyermeki fantázián keresztül meséli el, teljes bizonytalanságban hagyva az olvasót.

A Luca-napi hiedelmek, Galandáné – a bodoki boszorkány – személye és az öreg Palyus kapcsán keverednek. „Ez a Galandáné mosott a szegény Palyusr.” Ez a szó. „mosott”, nem jelent talán a szalonokban semmit, de a köznépnél egy viszony kifejezője. „Aki az agglegényre mos, az annak az agglegénynek mindene, az a kísérő árnyéka: megbecsüli, ha él, megsiratja, ha meghal. Egy házasság az, melyet nem az eskü, hanem egy csomó gúnya köt össze.” A Luca-napi babonás szokások gyakorlása a magyarázata annak, hogy a temetőben „egy gyönyörű fiatal leány volt, akit a múlt éjjel a kutyák szétszaggattak”. A törvényszéki bírák is azért állnak tehetetlenül a jelenségekkel szemben, mert a babona az babona, a valóság pedig valóság.

A babonás hiedelmek mellett a keresztény hit hogyan fér meg a palóc ember lelkében? – „mert egy szép szőke asszony van az istenek közt”. A GÓZONI SZŰZ MÁRIA című novella balladás hangvételével egy szerelmi történetet mond el: hogyan szerzi vissza egy megesett lány egykori szerelmét.

Kovács Mari keresi, kutatja Csúz Gábort, akinek szíve titkon a „szentéletű” gyönyörű, hollóhajú Pannáért dobog, de vallásos lelke valahol érzi a „szűz” jelenlétét is, akit a környékbeli emberek valóban szentként tiszteltek, „nem hiába építették a gózoni gesztenyeerdőben a kilenc kápolnát a kálváriával”. A történet végére a szerelmi idill kiteljesedik: „Megtaláltál, Kovács Maris, de nem is veszítesz el soha többé, ha megbocsátasz...” Mari jó keresztényként megbocsát Gábornak, és „nyájasan nyújtotta neki engesztelésül a gyermeket”. A „szentéletű” hazudós Panna pedig rémülten vallja be: „Bűnös vagyok. A pénzedet loptam, nevedre hazudtam.”

Balladás hangulat jellemzi a KÉT MAJOR REGÉNYE című novellát. A tragédiát a szerelmi bánat okozza, s az a gyűlölet, amit két család egymás iránt érez, amióta csak egymás mellett él a két major. „Az apák haragja átokká nőtt meg a gyerekeken.” A Veres major juhásza megalázkodva elmegy a Fekete majorba, mert azt reméli, hogy haldokló fián „valami nagy öröm, még tán segíthetne”, megkéri Fekete Boris kezét. Gyuri azt kéri apjától, „ha jól végezte a dolgot, ha a leányt ideadják, kérje el a csengőket, kösse a négy vezérürü nyakára, hogy én messziről hallhassam.”

A Fekete major juhásza is nagyon rátarti, de látva a Veres major juhászának ábrázatát, és ismerve lánya érzelmi kötődését a fiúhoz, beleegyezik: „Odaadom a leányt. Isten neki... legyen a tiétek. Ő is bele fog egyezni.” Hiába keresik a leányt az Ipoly felé vezető úton, Borisnak csak a kendőjét és a csizmáját találják. Az író sejteti, hogy nagy baj van: a szomorú szép lány a folyóba vetette magát bánatában, mert ahová ő ment, ott „az angyalok mezítláb járnak odafönn...”

Mire a Veres major juhásza hazament, fia sem élt már. A csengők csilingelését Gyuri estére várta, de „Hallotta az már a szavukat délben, s meg is gyógyult tőle!”

A szerelem mellett a palócok életének másik meghatározó eleme a vagyon. A KIRÁLYNÉ SZOKNYÁJA című írásban Mikszáth hatalmas fordulatokkal mutatja be azt, hogy az ember hogyan tudja kiforgatni vagyonából azt, aki méltó lenne az örökségre, de azt is ilyen lendületes kanyarintással tárja elénk, hogy a szerencse hogyan tudja visszaadni az embernek egyik pillanatról a másikra azt, amit az emberi rosszindulat és a törvény furfangja elvett. A novella, mint egy mese, úgy végződik: a rossz megbűnhődik, és a jó elnyeri méltó jutalmát. Mindezt az író mély érzelmi hullámok közvetítésével teszi izgalmassá.

A „királyné szoknyája” nem más, mint egy csodálatosan szép, gazdag földű rét. A mostohaapa az osztásnál megrövidíti, kijátssza a Gyócsi árvákat, amin „minden jó lélek megbotránkozott a faluban, de a törvényes igazság meghagyta”: „Imréé a Bogát, Eszteré a kavicsos ugar, a „Csipke”, Erzsié a selyemrét, a „királyné szoknyája” lett. Gyócsi Imre egy határszemle alkalmával rájön arra, hogy „Nem kell ezt a földet mégsem lebecsmérelni”. Az igazi fordulatot az eseményeken egy öreg úr, a belédi gyáros megjelenése hozza, aki árendába kiveszi a Gyócsi árvák örökségét, és közli Imrével „tudod-e, hogy ti gazdag, de nagyon-nagyon gazdag emberek vagytok?” Ezután „mindenki tudja, hogy történt, hogy nyitották meg a csoltói kőszénbányát. Sőt, a magvát is kitalálták...”

A ballada-stílusra jellemző elhallgatással fejezi be novelláját Mikszáth, amit Gélyi Jánosról és Vér Kláráról írt a SZEGÉNY GÉLIY JÁNOS LOVAI című írásban. Alakjuk itt mint férj és feleség jelenik meg. A bágyi csodában kialakult románc itt tragikus véget ér. A vér nem válik vízzé! Klári maradt az a csapodár asszony, akinek korábban már megismertük.

A novella címe jelzi, hogy ennek a történetnek igazi vesztesei azok a gyönyörű lovak, amiket János oly gondosan, nagy szeretettel nevelt, büszke volt rájuk, akiknek csodájára jártak a környékbeliek. „Él-hal értük most is, és nem adná négy lovát tizenhat csoltói, bodoki ménesért”. Mégis feláldozza őket, mert ha az övé már nem lehetnek, másé se legyenek. Így gondolkozik felesége esetében is. Gyötri lelkét mindaz, amit az istállóban véletlenül meghallott: „elszorult a szíve, megzsibbadt a keze, mindent visszájárul tett. Sötét sejtelem nehezedett a szívére Hallotta ő már valaha ezt a szelíd hangot ilyennek!” Tudta, hogy milyen volt Klári, és saját lelkiismeretét is próbálta megnyugtatni: „Fekete gyanúnak fehér ágyat bontson?” De az asszony szavai, hazudozása a lagziba menet még jobban felzaklatják Jánost, s amikor meglátja Klárin, hogy „nincs többé mellén a fehér mályvarózsa. Ereszté a gyeplőt ellankadó keze”... „vágtatnak szilajon Gélyi paripái: nem is paripák már a szörnyű sebesség összegyúrja őket egy fekete szárnnyá, amely röpül.. röpül... Nem is szárny az, de a megvadult halál!”

A történet befejezése az olvasó számára egyértelmű.

A GYEREKEK című írásának üzenete akár a mai életünkre is példa értékkel bír: mindenek megvan a maga ideje Amíg a gyerekek éretlenek az önálló életre, addig maradjanak családjukban, mert hiába a vagyon, ha az élet legalapvetőbb dolgait nem ismerik, nem is fogják tudni élvezi az életet, csak nevetségessé válnak önmaguk előtt is és mindenki előtt. Egy faluban pedig semmi nem marad titokban, mindenki tud mindenkiről mindent, s ez oly sok esetben okoz bosszúságot. A novella ezeknek a nevetséges, de elgondolkodtató szituációknak, eseményeknek ad hangot.

A novellafüzért záró, HOVÁ LETT GÁL MAGDA? című írásnak egy közmondás a vezérlő elve: addig jár a korsó a kútra, míg el nem törik. Ez a novella is a szerelemről szól. Igaz, Magda még gyerek, de „úgy egyszerre rákapott a kúthoz való járásra.” „... amikor azok a lókupecek tanyáztak a faluban.”

Mikszáth mintha sommázná véleményét ebben az utolsó írásban, azt mondja: „Olyan vékony itt a fehérnép erkölcse, mint a suhogó nád. Koronája hajló, töve mocsárba vész. S ennek is csak „az a kút az oka.”, melynek savanyúvize még a magasban repülő madarakat is megkábítja.”

Tudjuk, hogy abban az időben az emberek leggyakrabban a piacokon és a kutaknál találkoztak, és sok mindent megbeszéltek.

Magdát anyja hiába nevelte szép szóval és fenyegetéssel: „Mert ha te azt a korsót összetöröd, vissza ne kerülj ide többé!” A lányt „Önkéntelen vitte ahhoz az átkozott kúthoz a lába, jobb, ha mondom: szíve.”

Az, hogy hova lett Gál Magda, nem tudjuk meg, a történet végét az író elhallgatja, és az olvasó fantáziájára bízza a történet befejezését.

A novellák Mikszáth szülőföldjén, a palócság lakta vidéken játszódnak. Ezek persze kitalált földrajzi nevek, a térképen hiába is keresnénk őket. Mikszáth alakította ki azt a képzeletbeli térképet, ahol A JÓ PALÓCOK történetei zajlanak. A 15 novella ügyesen összemossa a valóságos és képzeletbeli helyeket. Az Ipoly, a Cserehát köti össze a valós helyszínekkel a mesebelit. Bodok alatt Mikszáth szülőfaluját, Szklabonyát képzelhetjük el, itt található a több novellában is emlegetett savanyúkút. Majornok neve mögött elesége faluja, Mohora rejtőzhet. A Bágy patak nem lehet más, csak a két falut valóban is összekötő Kürtös-patak.

Mikszáth írói ereje világosan megmutatkozik ezekben a rajzokban. Nem véletlen, hogy ezek az egyszerű, a városi ember számára különösen érdekes, olvasmányos írások elismert íróvá emelték Mikszáthot.

Mikszáth novelláskötete valóban új hangot jelent irodalmunkban. Írásaiban szakít a romantikus, csak cselekményre alapozott történetekkel, elutasítja a mesterségesen keltett izgalmakat, egyszerű embereket választ hőseiül.

A novellák irodalmunkban a parasztábrázolás új korszakát nyitják meg, az önmagáért való népi világ ábrázolását.

(Forrás: Varga Zsuzsanna: Házi dolgozatok könyve – A realizmus irodalmából 21-28. old. – ITEM Könyvkiadó)

Ottlik Géza (1912-1990): Iskola a határon



Higgyük el Ottlik Gézának, és nyugodjunk is meg benne, hogy, mint ő maga mondja: „A hézagosság, az életrajzi adatok hiánya nem olyan nagy baj. Jobb, ha az íróról csak a műveiből tud a világ?” Higgyük el és fogadjuk el, nemcsak azért, mert éppen vele kapcsolatban oly szűkszavúak és semmitmondóak a lexikonok, nemcsak azért, mert ő maga túlságosan szemérmes volt, és ezt illik tiszteletben tartanunk, és nemcsak azért,m ert végső soron alig is kérdezték, tehát alig is nyilatkozhatott, hanem azért és csakis azért, mert – legalábbis Ottlikról – valóban mindent elmondanak a művek, sőt a hallgatások vagy, ha úgy tetszik, elhallgatások. Hogy mindjárt ez utóbbiakkal kezdjük, idézzük megint Ottlikot: „Hát amíg /az író/ hallgat, addig biztos, hogy nem mond ostobaságot vagy hazugságot. Vagy ami még rosszabb: fölösleges dolgot, olyat, amit már elmondtak. De hát ez nagyon bonyolult kérdés. Elhallgattam például barátaimmal és a magyar irodalommal együtt 1944 márciusában, amikor a náci csapatok megszállták az országot. Aztán megint, visszavettem az ISKOLA A HATÁRON című regényem első kéziratát a kiadótól, 1948-ban. (...) /Az író/. Elölről kezdi a világot. Tulajdonképpen a hallgatás és a szó határzónáján tartózkodik, a senki földjén, s csak be-betör a nyelvbe, a tér-idő-anyag rögzíthetőségébe azzal, amit át tud menteni a nyelven inneni tartalmakból. Aztán megint elhallgat.” Mindennek tudatában kell tehát számba vennünk (nem megfeledkezve persze a történelmi, kultúrpolitikai háttérről) az egyes műveket és a kiadások időpontjait.

Ottlik első kötete, a HAMISJÁTÉKOSOK (elbeszélések) 1941-ben jelent meg, a HAJNALI HÁZTETŐK (kisregény és elbeszélések) 1957-ben, az ISKOLA A HATÁRON (regény) 1959-ben, a MIDEN MEGVAN (elbeszélések) 1969-ben, a PRÓZA (esszék, tanulmányok, cikkek, kritikák) 19980-ban, a GARABÓ GEREBEN (népmese-átdolgozások Debreczeni Gyöngyivel közösen) 1983-ban s végül a VALENCIA-REJTÉLY (négy kispróza) 1989-ben.

Ami pedig a szigorúan vett életrajzi adatokat illeti, rendelkezésünkre állnak, ha megmaradva kiindulópontunknál, a művekhez fordulunk.

„Másfél éves voltam, amikor apám meghalt. Egyedüli gyerekként, nők között nőttem fel.

Bár előbb nyilván mozdonyvezető vagy pilóta akartam lenni, hét-nyolc éves koromban végleg eldöntöttem, hogy semmi más nem leszek, mint író. Vonzó és igazán izgalmas számomra csak az irodalom volt gyerekkoromban, noha egy katonaiskolában nevelkedtem. /Ugyanakkor/ az intézet egyik legjobb atlétája is voltam.

Magyar-francia-matematika szakra akartam beiratkozni, de a tanárképzőben figyelmeztettek, hogy ez együtt nem megy, hiúzzam ki a matematikát. Dühömben kihúztam a magyar és franciát. Fejér Lipót tanítványa voltam. Matematikából abszolváltam.

1939-ben a Nyugat elfogadta a DRUGETH-LEGENDA című novellámat, és én olyan magas rangban érzem magam azóta is, mint semmi más kitüntetéssel, semmi más pályán nem érezhetném magam.

Ha ma Vas Pista barátom azt mondja, hogy /1944-ben/ megmentettük az életét – főként a feleségem érdeme ez, aki vállalni merte a kockázatot -, ki kell egészítenem, hogy ő meg az én életemet, a mi életünket mentette meg azzal, hogy segített megőrizni a normális ép eszünket. (...)

A „személyi kultusz” éveiben mindnyájunknak abból kellett megélnünk, hogy foredítani kezdtünk. G. B. Shaw színdarabjait egyébként pihenésnek fordítottam a napi hat-nyolc órai nehéz Dickens-szövegek után.”

Még két száraz adat: 1981-ben József Attila-, 1985-ben Kossuth-díjat kapott.

Noha Göncz Árpád megállapítása, miszerint „Ottlik nem egykönyvű író: Ottlik egyművű, egy-életű író”, maradéktalanul érvényes, az ISKOLA A HATÁRON mégis kiemelendő ebből az egységes egészből. Ez a regény ugyanis alapmű. A totalitáriánus rendszerek lényegét, mibenlétét tárja fel, azt, hogy miképpen alakul ezekben a struktúrákban, a felülről irányított, szigorúan szabályzott, zárt intézményben a közösség, a közösségek rejtett hálózata, milyen reakciók lehetségesek, a nyílt lázadástól az azonosulásig, milyen kapcsolatok születhetnek, és hogyan. Ez a regény minden titok nyitja, jóllehet semmit nem magyaráz el vagy meg, semmit sem értelmez, csak megmutat, csak ábrázol, csak sejtet és érzékeltet. Nem tartalma van, hanem tartalmai, megannyi fontos, nélkülözhetetlen mozzanat egy bonyolult szerkezetbe ágyazva.


ISKOLA A HATÁRON



1957-ben az elbeszélő, a továbbiakban Bébé (polgári nevén Both Benedek) a Lukács uszodában találkozik barátjával, Szeredy Danival. Tétova és furcsán néma, „rejtjeles”, ám fölöttébb meghitt beszélgetésük Szeredy ama bejelentését fonja körül, miszerint összeköltözött Magdával. A szóban forgó személyt Bébé 1944 nyarán ismerte meg Nagyváradon, ahol Szeredy akkor katonai szolgálatát teljesítette. Bébé Szeredy hívására, de közös barátjuk, a rajta kívül másik civil, Medve Gábor helyett utazott oda. Szeredy bajba került, eltűnt egy titkos katonai jelentés. A rejtély végül újabb rejtéllyel oldódott meg, ugyanis ketten is „bűnösnek” vallották magukat. Egyrészt – faggatásukra – a szép Teo, Szeredy szeretője, másrészt – faggatás nélkül, önként – az ártatlan Magda, a brassói zsidó fényképész lánya, akit Szeredy cselédként bújtatott lakásán. Szeredy nem Bébé véleményére kíváncsi a Lukács uszodában, hanem a sajátjára, csupán azt reméli, hogy Bébé közbeiktatásával majd maga is tisztábban lát mindent.

Bébé úgy véli, h valamire jutni s kérdéseikre választ akarnak, végig kell nézniük Medve kéziratát, amit barátja ráhagyott, s amit nem sokkal halála után meg is kapott, mert Szeredy története is úgy kezdődik, ahogy Medve kézirata: ezerkilencszázhuszonhárom őszén.

Ezen az őszön, szeptember 3-án vették fel hetüket, név szerint Bébét, Medve Gábort, Czakó Pált, Formes Attilát, Tóth Tibort, Orbán Elemért és Eynatten Vincét a határszéli kisváros katonai alreáliskolájának második évfolyamára.

Még az első nap délutánján, de már a fekete posztó egyenruhába bújtatva, nullásgéppel kopaszra nyírva, meghatározó élményben részesülnek Ahogy a kijelölt teremben tengnek-lengnek, egyszer csak kivágódik az ajtó, beront valaki, és egy nevet üvölt. Valami Hejnattert keres. Eynatten, mikor megérti, hogy róla van szó, jelentkezik, és helyreigazítja az egyenruhás fiút. Az még durvább hangra vált, letolja és rendreutasítja az újoncot, majd pattogó leckéztetésbe kezd. Medve azonban beavatkozik, felelősségre vonja a negyedévest a kiabálásért és a parancsolgatásért, de az nemhogy jobb belátásra térne, hanem Medvének támad, és a nevét tudakolja. Medve többszöri felszólításra ugyan megmondja, hogy hívják, de vissza is kérdez. A negyedéves válasz helyett iszonyú káromkodásban tör ki Ekkor a lányos arcú Tóth Tibor is megszólal, arra kéri a fiút, Isten nevét hiába fel ne vegye. Ettől a egyedéves igazi dühbe jön, és őrjöngve, sűrű káromkodások közepette kivágtat a teremből. Az újoncok megismerkednek Bognár tiszthelyettessel, aki vasi tájszólásban vezényel, kizárólag emelt hangon. Durva és közönséges. Ahogy zárt sorokban fel-lemasíroznak, szemügyre veszik az épületet. A folyosókon, a lépcsőház falain mindenütt olajnyomatok vagy régi növendékek rajzai. Az étterem nagy, bolthajtásos helyiség, a végében egy emelvénnyel.

Medve és Bébé kicsit másképp emlékeznek a részletekre...

Az elbeszélő (Bébé) visszakanyarodik Szeredyhez, az uszodához, Magdához, illetve Magda és Szeredy kapcsolatához, de megint csak arra a következtetésre jut, hogy ha meg akarják érteni az elmúlt 30-40 évet, akkor a legjobb, amit tehetnek, hogy végigmennek Medve kéziratán.

Az újoncok másnap átköltöznek végleges helyükre, a 82 ágyas hálóterembe. Bébé Halász Pétert várja, legjobb barátját, akivel együtt jártak elemibe, együtt játszottak, sőt vérszerződést is kötöttek, s akinek a kedvéért tulajdonképpen idejött. Megérkeznek a régi növendékek. Igaz, Halász Péter nincs egyedül, Bébé mégis odamegy hozzá, hogy boldogan üdvözölje, ám barátja hűvös és tartózkodó, Benedeknek szólítja, épphogy figyelemre méltatja, majd mint aki jól végezte dolgát, egyszerűen hátat fordít. Bébé meg csak áll leforrázva.

Arra ocsúdik, hogy az egyik újonccal, Formes Attilával levétetik a véletlenül neki jutott új kincstári bakancsot. Merényi tart rá igényt, ellenkezésnek helye nincs. Még javában tart a huzavona, amikor hirtelen csend támad, megjelenik egy kefebajuszú alak. Máris pattog, s bár alig lehet érteni, amit mond, úgy elharapja a szavakat, mégis mindenki csinálja, amit kell: vigyázzba áll, pihen, vigyázzba áll. Bármennyire igyekszik is leplezni Formes, hogy a fél lábán nincs cipő, a kefebajuszú észreveszi, és maga elé parancsolja. Nem gorombán ordítozva, mint Bognár tiszthelyettes, hanem halkan és finoman. Rövid, gúnyos kérdéssorozat után alaposan megfuttatja Formest – talán tízszer is oda-vissza, de a többieket sem kíméli, legalább félórán át „gyakorlatoztatja” őket. Egy perc alatt kell felöltözni, levetkőzni, sorakozni, visszakozni, ágat szétdobni, rendbe rakni többször egymás után. Ahogy távozása után Bébé megtudja tömpe orrú ágyszomszédjától, Szeredytől, Schulze tiszthelyettes úrhoz volt szerencséjük.

Vacsora után a hálóteremben Merényi egy véletlen mozdulatot szándékosnak minősítve, felpofozza Eynattent. Medve, nyomában Czakóval, kérdőre vonja. Merényi választ helyett Medve karját hátracsavarva a földre kényszeríti. Czakó is megkapja a magáét a vörös Burgertől. Merényi és négy-öt társa még jól összerugdossa a két fiút, majd a bejárathoz vonszolják őket. Medve és Czakó ott fekszenek még, amikor belép Schulze. Azonnal „felállni”-t majd rögtön „leülni”-t parancsol. Medve nem engedelmeskedik, tiltakozni próbál. Aztán az utolsó pillanatban még mielőtt erőszakot alkalmaznának, csorgó könnyekkel leül. Schulze mindenkit a folyosóra vezényel, s megszámlálhatatlanul sokszor, a végkimerülésig leültet és felállít.

Még ugyanaznap este a vörös Burger, mert Orbán csak némi habozás után kínálja meg, kiborítja a süteményes dobozt, sőt össze is tapossa. Amikor az ismét betoppanó Schulze felelősségre vonja Orbánt, az árulkodik. Schulze kis büntetést – három ébresztőre jelentkezést – szab ki Burgerra, és nagyot – hét ébresztőre jelentkezést – Orbánra, de ez utóbbit még másnap reggel, a mosakodásnál is alaposan megleckézteti Merényivel és Burgerral. Bébé csak azt nem érti, miért éppen velük.

Medvével sok a probléma. Lassú, sokat ügyetlenkedik, s ezért Schulze az egész hálóteremmel újra végigcsináltat mindent, az öltözködéstől az ágyazásig. A kötelező levelet is újra kell írnia, mert akármilyen szelíd és jóindulatú Marcell főhadnagy, a magyartanár, nem engedheti meg, hogy Medve panaszkodjon az anyjának. Merényi és társai (Burger, Homola, Gereben, Varjú, Mufi), akik a focipályát is kizárólagosan uralják, „népítéletet” hoznak Medve ellen. Éjszaka végre is hajtják, tízen-húszan porolókorbáccsal, összecsavart törülközőkkel rátámadnak, és jól összeverik. Bár Medve úgy emlékszik, hogy gyáván viselkedett, jajgatott, sírt, és kegyelemért könyörgött, Bébé szerint éppen hogy félelmetes némaságával döbbentett meg mindenkit, és érte el, hogy soha többé nem verték meg így.

Öt hét után az újoncok is csukaszürke egyenruhát kapnak, mindegyikük a helyére kerül, vagyis rendes beosztásba a századokhoz. A napok egyformán, sőt egyre egyformábban telnek, s az apró eseményeket Bébé nem tudja ennyi év távlatából kifogástalan időrendben szedni nehéz őket a mindennap ismétlődő csuklógyakorlatokhoz vagy a szigorú és ugyancsak ismétlődő napi és heti rendhez viszonyítani. Az újoncok már egész jól tájékozódnak ebben a rendszerben. Csak Medve nem. Rugdossák is elegen és eleget. Bébé hamar megérti, hogy Schulze korlátlan teljhatalmát értelmetlen kétségbe vonni, és azt is hamar átlátja, hogy Merényiék a kegyencei, a segédei és helyettesei. Merényiék, noha ők is másodévesek, mind idősebek, mint Bébéék, mert megbuktak egyszer-kétszer.

Medve kedvence a zsíros kenyér. Egyik alkalommal, mikor épp vágyakozva nézi, hogy repetázik Matej saját külön kacsazsíros üvegéből, s ábrándozva gondol az otthoni, neki félretett pecsenyezsírra, Varjú kiüti a kezéből az uzsonnára kapott kenyeret. Merényi szétpasszírozza Medve padján, majd egy késre szúrva megteteti „Mufi kutyával”.Medve annyira magába roskad, hogy elfelejtkezik a zsírfoltról. A némettanár viszont véletlenül beletenyerel, és Medvének kihallgatásra kell jelentkeznie. A büntetés az, hogy egy héten át minden kihallgatáson jelentenie kell, hogy a tanterem nem disznóól. Még nem járt le a büntetés, amikor egy hétfői nap kivonulnak az iskola udvarára, és Medvét megszólítja az anyja. Medve haza akar menni. Az anyja nem viszi, nem érti igazán Medvét, aki a látogatás után szinte bele4betegszik ebbe, és teljes közönybe süpped. Bébé haragszik rá. Aztán egy alkalommal a ruhatár előtti tolongásban ülepen rúgja Medvét, noha Orbán Eleméren kívül még ezt senkivel sem tette. Meg is bája, jóllehet, a többieknek tetszik, s jóllehet, ezzel Medvéhez is megint közelebb kerül.

Október végén fényképészhez mennek. Amikor a kész képek kiosztására kerül sor, Marcell főhadnagy Öttevényit is szólítja. Ez hiba, öttevényi ugyanis már nincs az iskolába. Megbokrosodott. A barátja védelmében, teljesen váratlanul, felelősségre vonta Merényiéket, és végül panaszra ment ellenük. Jaks Kálmánnak hívták a barátját. Bébé 1944 nyarán Nagyváradon, Szeredy lakásán találkozott Jaks Kálmánnal. Jaks századosi egyenruhában jelent meg, röviden és halkan mondott valamit Szeredynek, üdvözölte Bébét, majd távozott. Látogatása után Szeredy, Magda és Bébé rögtön útnak indultak Budapestre. Öt és fél órával azelőtt, hogy az elfogatására – mármint Szeredyére – küldött tiszti járőr érte ment volna. Szeredyt aztán, immár távollétében, a hadbíróság hűtlenségért golyó általi halálra ítélte.

Öttevényivel pedig úgy történt, hogy miután Merényiék elszedték a noteszát, valamint Jaks Kálmán almáit, pogácsáit és ceruzáját, Öttevényi, amit még soha, senki sem tett meg, mert szigorú büntetéssel járt, beíratta magát a panaszrovatba az ügyeletes tiszttel. Ezután Öttevényit egységesen kiközösítették, még Jaks is. Majd mindenkit kihallgattak a notesz bejegyzései és rajzai alapján. Mindenki Öttevényi ellen vallott, Jaks is. Öttevényit erkölcsi romlottsága, sorozatos fegyelemsértései és veszedelmes bomlasztó befolyása miatt kizárták az ország összes középiskolájából legalább egy évre, a katonai álreálból természetesen örökre. Senki nem sajnálta őt.

Bébé lassan összebarátkozik Szeredyvel. Medve odavágja a zsíros kenyerét, mert Merényiék mint kiváltságosak már megint leszedték róla a zsír javát. Büntetése egynapi fogda. Schulze, még az Öttevényi-ügy utóhatásaként, megtorlást alkalmaz, razziát tart a tanszerládákban, s mindenkitől mindent elvesz, amit nem is ad vissza, a szünetekben pedig büntetőgyakorlatokat végeztet.

Egyik éjszaka riadó van. Próbariadó.

Néhány nappal később reggel bevetetlenül találják Medve ágyát. Őt magát sehol sem lelik, a kápolnában sem, ahová református létére reggelente éppen Schulzét elkerülendő jár a buzgó, mélyen vallásos, háromgombos, azaz tiszta jeles, példás magaviseletű Tóth Tiborral. Medve eltűnt. De magától vissza is jön. Senkinek sem hajlandó megmondani, hogy miért szökött meg, s ha már megszökött, akkor miért jött vissza. Majdnem botrány lesz belőle. Büntetésből megint fogdába kerül. Szabadulása délutánján meglátogatja az anyja. Haza akarja vinni, de Medve nem akar menni. Zsoldos, a padszomszédja barátságos vele, s nem csupán alkalmilag.

Mindannyiuk örömére leesik az első hó. Vége a folytonos sárdagasztásnak a kinti gyakorlatokon.

Miután Medve két napot ült a fogdában, hamarosan kórházba kerül. Felvágják az orra tövén meggyűlt sebet. A kórház egy más világ, hiába tartozik az iskolához. A béke, a boldogság szigete, és a szabadságé. Mindenki kedves, barátságos, még a fiúk is. Amikor már gyógyultan találkozik volt betegtársaival, azok éppolyan elutasítóan viselkednek, mintha mi sem történt volna. A karácsonyi szünetre Bébé már Szeredyel és Medvével egy kupéban utazik haza. A szabadság ideje alatt még a legjobb baráttal sem volt szokás találkozni. Egyszer Czakó Pali mégis elvitte magukhoz Bébét, s aztán moziba. Ott találkoztak Medvével. Végül Bébé elkísérte a Kálvin térig Medvét, az pedig megvárta vele a villamost. Minden szünetről visszautazva azt remélték, hogy Schulzét már nem találják ott. De a legkomolyabban 1925 őszén számítottak rá, amikor a nyári szünidőről negyedikesnek vonultak be. Mégis Schulze várja őket, és az a félelmük, hogy mint század-, szakasz- és rajparancsnoknak Schulze miatt nem lesz tekintélyük az alsóbb évesek előtt, be is igazolódik.

Bébé már második éve Szeredy mellett ül, erre van alapozva az élete. Medvével újságot szerkesztenek. Most pedig ők hárman többedmagukkal Mikulás-műsorra készülnek. Merényiék társasága tűri ezt a szórakozásukat, igaz, a közéjük tartozó Mufi is játszik. Csak Varjú viselkedik gyanúsan. Egyelőre minden a legjobban alakul. Az új századparancsnokkal, Menottival is elégedettek. Franciát tanít, jól, s különben is kellemes, intelligens tiszt. A Mikulás-műsor, noha szülők is jelen vannak, és ezért az utolsó pillanatban át kell írni a vaskos, trágár szövegeket, jól sikerül, osztatlan sikert arat.

Az utóbbi időben üzletelés indult az osztályban, ezt Mufi Halász Petárral és Kmettyvel továbbfejlesztette vállalkozássá, börzét nyitottak. A közvetítő kereskedelem jól működött, általában dupla tízórait ettek. Ebbe piszkált bele Varjú. Mufi pedig egyre idegesebb lett.

A Mikulás-előadás napján Merényi, Homola és Varjú kikutatják Mufi tanszerládáját, sőt Merényi elveszi az üzleti naplót is. Végül Merényi és Varjú átveszik az üzletet. Mufi lassan elszigetelődik, mindenki leszakad róla, és olyanok ugráltatják, akik eddig a hierarchiában lejjebb voltak. Végül párbaj lesz a dologból. Mufi sokkal erősebb, mint Varjú. Este a párbaj előtt Mufit Merényi, Burger és Gereben kiviszi az árnyékszékre, kilógatják az ablakon, jól összeverik, s úgy eresztik össze a nyamvadt Varjúval, aki már azt csinál vele, amit akar.

Medve és Bébé között egyre nagyobb a barátság. Együtt írnak egy kockás füzetbe, s amikor a kórházban is összekerülnek, akkor pompásan telik az idő a közös írással. Ám a kórházból visszatérve vészjósló hangulat fogadja Bébét. Szeredy tudatja vele a német szótár segítségével, hogy a kockás füzet fáj Merényiéknek. El is veszik tőle. Csak azért ússza meg nagyobb verés nélkül, mert Szeredy addig ügyeskedik, míg sikerül leszerelnie, illetve kiütnie a támadókat Medve haragszik Bébére a füzet miatt. Amikor a tavaszi szünetről visszajönnek, kiderül, hogy Schulze ezúttal valóban elmegy. Az új tiszthelyettes, Balabán, jóindulatú, de nem nagyon bír a társasággal. Merényiék az urak, rendszeresen megdézsmálják a csomagokat a többiek távollétében.

Bébé, aki fontos helyet foglal el a futballcsapatban, és tűrhető viszonyba kerül Szabó Gerzsonnal, Gerebennel, sőt magával Merényivel is, aki már többször is felvitte magával a toronyba, visszakéri a kockás füzetet. Medve nemhogy örülne, miszlikbe tépi. Újabban a „szenteskedő szűznek” gúnyolt Tóth Tibor barátságát keresi. Noha nemigen tudnak miről beszélgetni, s közben egy kiránduláson Bébével is kibékül, állandóan Tóth Tibor körül lebzsel. Aztán Varjú egyszerre csak kiszorítja Tóth Tibor mellől. Merényiék is pártfogásukba veszik Varjú újdonsült barátját, Halász Péter helyére ültetik az asztalukhoz, magukkal viszik a dézsmálásokhoz. Bébét kiteszik a csapatból. A közelgő házi sportbajnokságon Merényiéknek nem túl jók az esélyeik. Medvének, Szeredynek annál inkább. Homola addig provokálja Medvét, míg az párbajt kezdeményez, holott Homolával ezt még soha senki ne merte. Merényi ideges lesz, beavatkozik, erre Medve őt hívja ki, illetve belekényszeríti a párbajba. Merényi csak úgy tud győzni, hogy előrántja bicskáját, bár végül a saját tenyerét sérti fel vele. Nem is indul a bajnokságon. Medve, Szeredy, Bébé nyernek a legtöbb számban. Bébé rá akarja venni Medvét – úgy látja ugyanis, hogy megérett rá a helyzet -, intézzék el Merényiéket, különben majd ők intézik el Medvét. De Medve elutasítja a javaslatot, sőt még szinte haragszik is érte.

Merényi kilöki az asztaluktól Tóth Tibort, és visszaülteti Halász Pétert. Varjú is támogatja. Másnap visszahívják Bébét a csapatba, de ő nem megy.

Néhány nap múlva szokatlan módon a tanteremben kell maradniuk délután. Aztán egymás után szólítani kezdik őket. Hanák főtisztelendő úrhoz kell menniük kihallgatásra. Tóth Tibor már négy napja állandóan nála ült. Homolát, Gerebent, továbbá Merényit, Burgert, Halász Pétert és Szabó Gerzsont kicsapják, csak Varjút nem. De néhány nap múlva vakbélpanaszokkal kórházba utaltatja magát, s aztán végképp távozik. Békés napok következnek, Tóthnak nem esik bántódása, Szeredy és Medve megvédik, de nem barátságból, hanem hogy elejét vegyék a további dulakodásoknak, amikből egyszer s mindenkorra elegük van. S noha Merényiék nyomában rejtélyek maradtak, soha senki nem beszélt senkivel erről az esetről, még később, évek múlva sem.

Amikor Bébé, immár 1958-ban, ismét találkozik Szeredyvel a Lukács uszodában, az éppen megint Magdával él, bár időközben már vidékre is menekült, ugyanis egyik nőt sem tudja végleg elhagyni, sem a feleségét, sem a szeretőjét, sem Magdát. Bébé arra kíváncsi, hogy hívták azt a furcsa hangszert, amit negyedév végén a hajókirándulásra magával hozott. Azt pengette éjszaka a fedélzeten, mikor Medve őrségben volt, s ők felmentek hozzá, s hárman együtt elszívták Bébé utolsó cigarettáját.

HAVASY FANNY

(Forrás: 66 híres magyar regény 459-468. old. – Móra Könyvkiadó 1995.)