Fekete Lajos: Ó, barackmag!

  

Barack, barack, óh, hamvas, szép gyümölcs,

az adakozó élettől mi bölcs,

mi bölcs, hogy vagy, és adhatsz ízeket

az életnek, s annak, ki megvehet.

De mit csinál hű termésed, a mag,

ha utcakőre vetve ott marad?…

Mert ha mag hull meddő utcakőre,

nem élet, csak szemét lesz belőle.

Oh, barack, én látom magod sorsát,

mikor csúf utcaszennybe sodorták,

és por belepve köpdösték legyek. –

A Duna-parton két szegény gyerek

Jött, és mohón összeszedte őket.

Én meg néztem a kis magevőket,

Oh, barackmag, én láttam a csodát,

hogy két kisfiú magot vacsorált.

A víz fölött már csillag ragyogott,

de ők csak törték a szennyes magot,

s míg őbennük villámlott az éhség,

bennem a vád volt és iszonyú kétség:

barackmag, hát ebből lesz az élet?

Az erő? (A legszebb férfiének.)

A szemétből lesz férfikar, izom,

vágy, ölelés és szent nemzési szomj?

Isten, váltsd meg a kicsinyek éhét,

ne legyen a földön éhező nép,

bús elnyomottak, bősz hatalmasok,

és ne legyenek pusztuló magok.

 

Forrás: Kalangya 1. évf. 5. sz. 1932. szeptember

Ereghy Lajos: Apa és fia

  

Sötét, éjszakai csend ölel át mindent.

Benn a szobában, hol egy kis lámpa gyönge fénye ömlik szét, az apa a bölcső fölé hajol. Tekintete megpihen fián. Ez a tekintet nem komor, nem is kétségbeesett, inkább fájdalmas. Nem is időzik soká az egyenletesen pihegő gyermeken, hanem menekülésszerűen a messzeségbe suhan. Miért? Talán nem boldogság az apának, ha bölcső fölé hajol, és azt mondhatja: „az én fiam… önnön életemnek folytatása…, akiben az én vérem kering tovább…, aki megment engem a haláltól”. És mégis, ez az apa nem boldog.

Fogjuk kezünkbe a megértés lámpáját, menjünk be halkan énjének bogos utaira, világítsuk meg a homályos zugokat. Menjünk még beljebb áhítatos tisztelettel, és hallgassuk meg lelkének beszédjét.

„Nyomorék, korcsszülött vagy, gyermekem, fiam. Te voltál hát az, akit bolond örömmel vártalak. Te voltál a remény, mely boldog feszültséggel töltötte meg az eljövendőért rajongó szívemet. Te voltál, aki acélossá tette akaratomat, és könnyűvé az élettel való küzdelmet. Igen…, akkor még csak homályos sejtés voltál. Csak annyit tudtam, hogy vagy, létezel, élsz, és jönni fogsz, hogy kitöltsd az én és anyád életét. Jöttél, de szomorú volt jöttöd. Örökre elraboltad tőlem azt a nőt, kit rajongó szeretettel öleltem körül. Igen…, meghalt az anyád, amikor téged szült. És látod, kis, nyomorék fiam, én ezért nem gyűlöllek téged. Hogy is gyűlölnélek? Sajnállak. Oly rossz ez az érzés, mindig rajtad keresztül magam felett gyűlne könny a szemembe. Hagyjuk most az én szomorúságomat. De mi lesz veled? Milyen lesz az az életút, amit majd befutsz? Lesz-e egyetlen egy lépésre való sima tér, ahol megelégedetten lélegzesz majd föl, és azt mondod: „Egy kicsit boldog vagyok!”

„Menjünk be a jövőbe. Menj előttem egyéni utadon, én majd követlek, és megpróbálok együtt érezni minden érzéseddel.”

Gyermekkor. Nem engednek játszani? Elkergetnek, mert nyomorék vagy? Kigúnyolnak esetlen mozdulataidért? Elűznek kis kortársaid, mert ügyetlen vagy a játékban, hamar kifáradsz, gyönge vagy, és veszítesz, mindig csak veszítesz. Te megint közibük mégy, mert játszani akarod a gondtalan, szép gyermeki játékot, nevetni akarod a boldogan csengő gyermeknevetést, örülni akarod a megnyíló lelkek minden örömét. Kiközösítenek. Valami tompa, homályos érzés alakul ki benned, melynek sűrű függönyén még nem látsz át. Hogy is láthatnál át, hisz nem tudnád megérteni, ami veled történik. Pedig ez szomorú, fiacskám. Ez a kérlelhetetlen sors első, gyönge, de annál biztosabb ütése.

Ifjúkor. Már rég öntudatos életet élsz. Sokkal többet tudsz, mint társaid, sokkal többet éltél, mint egykorú barátaid. Testben még ifjú vagy, de lélekben már öreg, nagyon öreg. Panaszkodsz nekik, és talán titokban, ott a lelked mélyén engem vádolsz, vagy anyádat mint életed okát. Sok csalódáson mentél már keresztül. Tiszta tudatában korcs alakodnak visszavonulsz, elzárkózol, s a nyugalmadat talán a magasabb szellemiségben fogod kutatni. Lehet, sőt biztos, hogy ezt megteszed anélkül, hogy ajkadról letörölhetnéd a keserű kiábrándulás mosolyát. Mondd csak, bírni fogod-e mindig azt az elvonatkoztatott, szédítő magasságot, ahová majd a szellemiség rántani fog? Bírni fogod-e erős lélekkel a testetlen nagyszerűséget, s kárpótlást nyújt-e neked azért, amit az élet megtagadott tőled? Ebben, látod, fiam, kételkedem. Lesz időd az idődben, amikor gerinced figyelmeztetni fog arra, hogy ösztönöd is van. S ha ez az ösztön parancsolni fog, és neked engedelmeskedned kell? A másiknak tőled való irtózata, ó, hogy fog neked fájni, hogy fog benned sok mindent kettétörni. Ha pillanatokra el is ragad valami forró mámor, a testiség forró mámora, mondd csak, a józan ébredés hidegét kibírod-e? Nem vonja-e be újabb jégkéreggel nyugtalan lelkedet? S ha egyszer lelked, mindent százszorosan átérző lelked, minden kis adott jót végtelen sok jóval viszonozni akaró lelked lángra lobban a tiszta szerelem nemes tüzétől? Magadba fojtod, nehogy könyörületből viszonzásra találjon, és téged megalázzon. Elrejted, hogy senki ne tudja meg, mi tombol benned, elzárkózol vele tán boldogan, őrjítő boldogan, ápolod majd, ringatod, öleled ezt az érzést mindaddig, míg rá nem jössz, hogy keserű méreggé lett az, amitől kárpótlást reméltél.

Aggkor. Eljutottunk eddig, fiam. Mily ősz a fejed. Mily sok ránc vágott az arcodba. Mily sokat élhettél. Sok-sok évszázadot vagy évezredet egyetlen egy emberöltő alatt. Sokkal öregebb vagy, fiam, mint én, sokkal többet láttál, éreztél, hallottál, mint én. Mondj most valamit nekem, nekem az apának.

Ó, apám! Sok minden fáj nekem az életben, de a legjobban az, hogy én, aki az igazságot tartottam a legszentebbnek egész életemben, önmagamon tapasztaltam, hogy… hogy nincs igazság. Mert ha lenne, kedves apám, akkor miért kell nekem szenvednem más bűnéért? Miért vagyok én korcs? Mondd, apám, miért? Talán egy ősi bűnnek vagyok ártatlan hordozója? Vagy alakom tán a természet szeszélye? Ez lehetetlen, hisz a természet nem ismer szeszélyt. Vagy talán bölcsessége egy fölöttünk álló elrendezésnek, mely odaállítja a torzat a szép mellé, hogy a szépet fölismerhessük és értékelhessük. S ami a legjobban fáj, az a tudat, mely állandóan ott botorkál az agyadban, apám, hogy az én szenvedéseimnek te vagy az oka, hogy az én életem a te bűnöd. Megértelek, apám, igazad van.

A két lélek visszajött a jelenbe.

Az apa fájdalmas vonásai elsimultak, arca az altruizmus nemes tüzében égett. Kezében megcsillant valami fémes tárgy, és fia fölé hajolt.

Mintha morfiumillat kúszna a levegőben.

Eloltotta a villanyt, és kinyitotta az ablakot, csendesen, nehogy megzavarja fia örök álmát.

A hajnal derengő fényében suhanó szél hűvös kezével megértően simogatta meg homlokát, és alig hallhatóan suttogta fülébe: „nincs ember, aki elítéljen!”

Forrás: Kalangya 1. évf. 5. sz. 1932. szeptember

 

Adorján András (1950-2023): Egyedül

Játszik velem most is az élet,

mutogat, mint a kis gyermeknek

napsugaras, déli meséket,

tengerparton kéklő ég alatt

s jaj, látom, a fényes mesékből

esténként csak néhány könny maradt.

Jártam már kalászos, dús rónán,

máskor meg szökkent a szekerem

vakító, csodás nyári hónál,

s mindig szomorún, egymagamban,

s ha néha mesélni akartam,

szépen akartam,

nem hittek soha a szavamban.

Egyedül csak álmodni lehet

tarka-barka meséket arról,

hogy van, aki minket is szeret,

s aztán jön a szomorú reggel,

álom után szürke ébredés,

csúnya ébredés

küzdelmes valóság-sereggel.

Mese marad nekem az élet,

csak a lelkemben nevet néha

egy-két odavetett Ígéret,

aztán csend, alszanak az álmok,

lehet, hogy csak így szép a mese,

napfényes mese

egyedül nézni a világot.

 

Forrás: Kalangya 1. évf. 4. sz. 1932. augusztus

Adorján András: Vége lesz a mesének

 

Olyan rövid ez az élet,

s olyan sok mégis a bánat,

hogy minden kis napsugárnak

köszönetet mondok.

Most igyekszem fel a hegyre,

Botom a nagybízó hitem.

S ha még azt is elveszítem,

a mélybe zuhanok.

Visszafordulnék már régen,

De jönnek új, furcsa fények,

halk mesék, álmok, remények,

s hívogatnak egyre.

Lehúz a gond, visz a mosoly,

két Ellen küzd mindig bennem,

s napfényre vágyó szívemben

bízó muzsika szól.

Talán egy kicsit pihenek

fenn a csúcson, ha felérek,

s aztán egy szürke mesének

csendesen vége lesz.

 

Forrás: Kalangya 1. évf. 4. sz. 1932. augusztus

 

Herceg János (1909-1995): Kirándulás a nagyapámmal

 

Felbukik az arca előttem egy-egy pillanatra, mint a fuldoklóé, aztán újra elmerül, alámerül a régi emlékek tarkaságában

Kövér, erős, piros arcú öregember volt, vastag, kajla bajusszal, s majdnem olyan magas volt, mint én most. Meghalt, s úgy tűnik, mintha sohase élt volna. Nem hiányzik. Megfakult emlékeim között ő is csak úgy él, mint kedvenc kis báránykám, akiért nagyon sírtam, amikor leölték, és gőzölgő, piros vére végigcsurgott a sárga téglákon. Ha nem hallanék beszélni róla néha-néha, biztosan elfelejtettem volna már.

Még kisfiú voltam, amikor élt. Homályosan még a lovaira is emlékszem. A két csontos gebére s a hosszú, rozoga kocsira, amint hajnalban félálmomban megütötte fülemet lármás zötyögése, és este, a hazatéréskor nagyapám durva, rekedt hangja:

– Hó-háá! Mi az, mér nem nyitjátok ki már ezt a rohadt kaput, tán én szálljak le a kocsiról? Egyszer még összetöröm!

A szemei dühösen villogtak ilyenkor, amint nyílegyenesen állt a bakon, és átnézett a deszkakerítésen. Összerázkódtam, vajon mi is lenne, ha egyszer tényleg nekihajtana a kapunak, és összezúzná darabokra.

Fuvaros volt a nagyapám, és rettentő erejű ember. Úgy mondják, hogy fiatal korában, amikor reggeltől estig a másfél méteres zsákokat hordta a hajófenékre, este még táncolni ment a nagykocsmába. Fáradhatatlan volt még akkor is, amikor én ismertem, pedig már jóval túl volt a hatvanon.

Nem mondott nekem soha becéző szavakat, nem ültetett a térdére mesélni, általában keveset beszélt velem. Olyan volt, mint egy kőszikla, szilárd és rendíthetetlen. Azért én tudom, hogy szeretett, csak nem ismerte a gyengédséget. Amikor az apám elment a háborúba, ő kézen fogott és adott egy hatost. Azontúl többször jártam hozzá. Ha éppen evett, amikor jöttem, odaszólt a nagyanyámnak:

– Adjá’ a gyereknek is egy tányért!

Nem kérdezte, éhes vagyok-e, s én ha már ettem is, nem mertem szólni, úgy éreztem, így kell lennie: ő eszik, hát nekem is muszáj. Rendesen krumplilevest ettünk vagy szalonnát, de olykor aludttejet is. Nagyapám mielőtt leültünk az asztalhoz keresztet vetett, s azután kezdett csak enni. Pedig nem volt vallásos ember. Nagyon szerettem nézni, amikor evett. Vastag, vörös bajusza szabályosan csuszkáit le-fel, és súrolta kétoldalt az arcát. Széles, bütykös keze, amikor szalonnát evett, egészen bezsírozódott, és csillogott, mint valami nehéz, érett gyümölcs. Mégis, ha emlékszem is valamelyest, úgy tűnik, mintha sohse élt volna, úgy tűnik, mintha álmomban láttam volna, vagy valami őszinte mesében. Nagy, csillagos bicskája még ma is megvan. De nagyon megtompította élét az idő. Cipőpucolásnál használjuk.

Sokszor törtem a fejem, hogy merre járhat mindennap a kocsijával és sárga szőrű gebéivel. Az Engel boltosnak szállítja az árut falura, meg búzát a kanálisra, a hajóra és Baranyából bort, néha öthektós hordókban is. Mégis szerettem volna többet róla. Roppant érdekelt a mestersége. Hajh, reggeltől estig kocsin ülni szemre húzott kalappal, néha a lovak közé suhintani – ördögien csábító dolog. Egyszer azután megkértem, vinne el magával. Mérgesen rám kiállott:

– Eredj innen, mert oldalba váglak. Kirázná a lelkedet a kocsi.

Sokáig nem is szóltam neki, de egyszer újra, amikor hallottam, hogy Baranyába megy, nem bírtam ki, hogy el ne kéredzkedjek vele. Csak ennyit szólt:

– Hajnalba, mire befogtam, készen legyél!

És másnap csakugyan elvitt magával.

Kendermagos kakasunk hosszúakat kukorékolt a tejfehér égre. Kissé dideregtem, amíg nagyapám befogott, és megitta két deci pálinkáját. Aztán felültünk a bakra. Nagynéném is kint volt az udvaron. Őt nem szerettem. Nagyon sokszor megvert akármiért s. Utánunk szólt kemény, kötekedő hangon:

– Aztán vigyázzon a pénzre, nehogy elzabálja megint, mint hogy szokta. Gondoljon mi ránk is, ne csak a saját hasára.

Megremegtem, hogy valami baj lesz ebből a vakmerő figyelmeztetésből, de nagyapám, mintha észre se vette volna, nem szólt vissza semmit. A lovak közé csapott, és kifordultunk a kapun. Kissé trágyaszagú volt a ruhája a finom, reggeli levegőben, leheletében égett a pálinka, de nekem ez is tetszett akkor.

Még nem jött fel a nap az égre, amikor már felraktunk a boltosnál két óriási hordót a kocsiba, és kint zörögtünk a határban, vastag, fekete gyümölcsű eperfák alatt. Nagyapám nem beszélt hozzám egész úton semmit. Hallgattunk ő is, én is. Néha csúnya, nagy legyek röpültek a lovakra, meg mérges darazsak, és nagyapám nagyokat suhintott feléjük az ostorral. A hordók kísértetiesen kongottak a hátunk mögött, és ebben a pillanatban boldogabb voltam mindenkinél. Gyermekszívem úgy örült, mint a nap az égen.

Kis idő múlva már az erdőben voltunk. Az aranyszínű levelek elfogták előlünk a hőséget, s a hatalmas csöndben, a vén tölgyfák sejtelmes susogása alatt látni véltem a karcsú őzeket, izmos szarvasokat és az ágakon daloló, csodálatos színű madarakat.

Sokszor jártam már arra azóta, amióta ő nem él, de sohase láttam oly szépnek az erdőt, mint akkor gyermekkoromban. Ma is olyan zöld az erdő, s az eperfák is élnek húsos gyümölcseikkel, csak ő nincs többé.

Nagyapám megtömte nagy, büdös cseréppipáját, és széles fellegeket engedett az orrom alá. Mire a Dunához értünk, alaposan éreztem a kemény deszkaülést. A túlsó partra kompon kellett átmenni. Télen csak úgy jártak át a Duna jegén. Egyszer – úgy mondják – márciusi nap volt, s kocsi ilyenkor már nemigen mer rámenni a jégre, de nagyapám mégis nekihajtott. Az emberek kíváncsian csődültek a partra, biztosra vették, hogy beszakad a lovakkal együtt. Hiába igyekeztek lebeszélni, nem hallgatott senkire. A jég jajgatott, recsegett-ropogott a kerekek alatt, mint a mennydörgés, s a két gebe megvadulva vágtatott a túlsó part felé. Nagyapám kiegyenesedve állt a kocsiban, és báránybőr süvegét levitte fejéről a szél.

Hamarosan átértünk a túlsó partra. Reggel kilenc óra lehetett. Meredek úton mentünk felfelé. A kocsiból ki kellett szállni, és nagyapám tolta a kocsit. A nap majd ránk szakadt, olyan melegen tűzött. Nagyapám izzadt, csurgott róla a verejték, és néha csúnyán elkáromkodta magát. Ahogy elnéztem a felgyűrt ingujjából kidagadó izmokat, bozontos, szőrös, erős mellét a kék ing alatt, valahogy nekem is kedvem kerekedett, és nekiálltam a kocsi másik oldalára segíteni. Nagyapám rám nézett, elmosolyogta magát, de nem szólt semmit. Azt hiszem, tetszett neki a viselkedésem.

Amikor felértünk a faluba, egyenesen egy nagy, fehér ház elé hajtott. Valami fiatal parasztasszony jött ki, és ismerősként üdvözölt bennünket. Levitt a pincéjébe, ahol nagy hordók sorakoztak egymás mellett, s nagyapám széles hasú üveglopóval sorra kóstolta a borokat. Az utolsó hordónál nekem is hagyott valamit a lopóban.

– Ne! Idd ki! – mondta, és számhoz tartotta a szopókát.

Büszke örömmel szürcsöltem fel a maradékot. Lent ültünk a pincében, a hordók tetején. Az asszony sonkát hozott le és fokhagymát. Ettünk és ittunk. A korty, amit megittam, megforgatta a szemeimet, és a lábaimat mintha a nyirkos padlóhoz kötötte volna. Az asszonynak – ahogy visszaemlékszem – szép kék szemei voltak, és magas, kerek mellei.

Szüntelenül a szőlőről beszélt és a borról, és láttam, hízeleg a nagyapámnak. Nagyapám keveset beszélt hozzá. Megitta a [239]bort, amit az asszony még töltött neki, megettük a sonkát és elindultunk. A kiskapuban, amikor elbúcsúztunk, megsimogatott az asszony.

– Az unokám – mondotta a nagyapám, és továbbmentünk. Az asszony még utánunk kiáltott, hogy ne felejtsük el nála megvenni a bort, mert nincsen jobb a faluban. Azután sok helyre mentünk még. Egyik pincéből a másikba. Ettünk és ittunk. Nagyapám egyre többet evett. Szeme olyan volt, mintha sírna, majd meg olyan, mintha rettenetesen haragudna valamiért. Ma már tudom, hogy ez a kevélység, a dac és a bánat volt a szemében, ami nem akar kiveszni a fajtánkból.

Délután elaludtam valahol. Csak este ébredtem fel. Gyöngyös verejték ült a homlokomon, bűz facsarta az orromat, és alig tudtam felülni a fáradtságtól. Kocsmában voltunk. Tamburások játszottak pattogó nótákat, és asztalunk felett álmos mécs pislogott. Nagyapám állva énekelt, ordított a cigányok felé. Amikor meglátta, hogy felébredtem, maga mellé húzott. Újra innom kellett a savanyú bort, de azért jólesett, hogy törődött velem. A cigányok mosolyogtak rajtunk.

Későbben egy magas, fiatal, szénfekete hajú nő jött a kocsmába. Az ajka piros volt, mint az a nagy, rózsás selyemkendő, ami a válláról lelógott egészen a padlóig. Leült a nagyapám mellé. Egy ideig csak csöndesen ült, azután átfogta meztelen karjával nagyapám vastag nyakát, és vele énekelt. Felettünk a falon bánatos szentkép lógott.

A sárgászöld bor, az asszony szénfekete haja és a pirosló lámpa teljesen összefolyt a szemeimben. A gyomrom émelygett, és nagyon hazakívánkoztam már. Sokáig küzdöttem magammal, míg szólni mertem a nagyapámnak. Értelmetlenül nézett rám, majd egy dühös, hirtelen lökéssel odébb tolta az asszonyt magától, és éles hangon ordította:

– Félre innen, szajha! A pénzemet akarjátok ugye? A pénzemet. Itt van, lakjatok jól vele!

És odadobta a cigányoknak. Éhesen kaptak utána. Kézen fogva kivezetett. Éreztem, hogy léptei kissé meginognak, és hogy a feje lefelé húzza. Kint készen, befogva állt a kocsi. Felszálltunk. A hold mintha meglékelték volna, kövér hasából csurgott a vér, és egészen lemászott a nádfedelű házak fölé. Nagyapám dörmögött egy ideig:

– Látod, milyen rossz ember a te öregapád? Milyen rossz ember…

Azután a lovak közé csapott, és lassan megindultunk.

Már nem is tudom, hogyan értünk haza. Ültömben a hordónak támaszkodva aludtam. Csak akkor ébredtem fel, amikor a kocsi megállt a házunk előtt. A szobában égett a lámpa, nagynéném ingben állt az ajtóban, úgy látszik, bennünket várt.

– Hol a pénz? – kérdezte minden átmenet nélkül.

Nagyapám csendesen szólt vissza. Hangja szelíd volt, megbékélt és bizonytalan, mint a léptei.

– Nincs. Elköltöttem.

Nagynéném rettentő szitkozódásba kezdett.

– Hát nem mondtam, hogy elzabálja, mert másra nem gondol, csak a saját hasára.

Nagyapám úgy állt, mint egy kisgyerek. Fejét lehorgasztotta, és egy szót sem szólt. Nem mertek, ránézni, mert sírnom kellett volna, úgy sajnáltam. Sajnáltam, és szégyelltem magam helyette. Megfoghatatlan érzés volt. Nagynéném pedig tovább szitkozódott, s mikor – úgy látszik – megunta, fékezhetetlen dühében nekiugrott, és kis, kövér ökleivel nagyokat ütött a nagyapámon. Ütötte, ahol érte. S ő nem védekezett. Én a fejemet a párnák közé fúrtam, hogy ne lássak és halljak semmit. Ebben a pillanatban semmit se értettem az életből. Rettenetes érzés volt.

Amikor kibújtam a párnák közül, akkor kapta nagyapám az utolsó ütést. Vastag, izmos karjai úgy lógtak alá, mint letört ágak.

– Most pedig menjen ki az istállóba kialudni magát, itt nem köll – mondotta a nagynéném, és kilökte az ajtón.

Nagy véres szeméből csurgott a szomorúság, s a megalázottság részeg öntudatát teljesen eltakarta. Az ajtóból visszanézett rám. S ezek a szemek mindenhova elkísérnek. Rettenetesek voltak.

Azon az éjszakán sokáig, nagyon sokáig nem tudtam elaludni.

Forrás: Kalangya 1. évf. 4. sz. 1932. augusztus