A könyörgő karok szédületében - Osvát Ernő első és utolsó könyve

Most fordult egy éve, hogy Osvát Ernő agyonlőtte magát.

A forma nagy megértője megkívánta a stílust.

Elébb öngyilkos lett a felesége, aztán meghalt a kislánya és a hajdan boldog család visszamaradt csonkja: Osvát Ernő, megrajongott a teljes megsemmisülésért.

A három szentség történetében, kierőszakolta a golyóval, a befejező pontot. A teljes megsemmisülést kívánta. Vágykioltó hullásban, ez a fekete vágy lobogott még rajta.

A tragédia után megtudtuk, hogy Osvát Ernő hosszú idő óta készülődött az abszolút halálra, a legszemélyesebb írásait válogatta, pusztította, tűzbe dobta, az egyéb dokumentumait ládákban felgyűjtötte és barátainak meghagyta, hogy a hírmondót róla, elégessék. Megtörtént. A tökéletesség embere arról is rendelkezett, hogy síremléket ne állítsanak a közös sír fölé. Az akadálytalan elmerülést akarta az anyaföldben, ahonnan felsarjad az élet és visszahanyatlik oda, virágzás, szépség.

Gondos, körültekintő halál, de eltűnhet-e nyomtalanul az olyan emberpéldány, mint amilyen Osvát Ernő volt?

Az energia-törvény vizsgálói még nem vizsgálták meg eléggé, hogy a szellem erélye, mennyire örökletesen adódik át, emberektől emberekhez. A nagy szellemek kisugárzása éltet, alkot, termékenyít nemzedékeken által, ha az energiaforrás testi jelensége beledőlt is a porhanyóba.

Irodalomteremtő Osvát Ernő nem múlhatik el mindaddig, amíg magyar földön az új literatúrák váltják egymást, amelyek Osváttal kezdődtek, életében újultak, halálakor újrafordultak és nemződnek, ki tudja még meddig, ugyanattól a kisugárzástól, ahogyan Osvát szelleme teremtette egyszer a magyar irodalmat.

Visszatekintő előretekintéssel sejtjük, hogy a hírmondópusztító, jeltelenül elvonuló író itt marad, ott marad, az idők messziségében, túlhaladva emlékhordozó társait, barátait, akik elől, amíg dolgozik a restauráló képzelődésük, temetkezni, Osvát áhítatával, ugyancsak nem lehet.

Megírtuk akkor, bármily lehetetlennek tűnik a viaskodás: szembeszállni a halállal, meg kellett volna akadályozni Osvát öngyilkosságát. Úgy mondtuk akkor, ha a brutális kegyes karok elsodorták volna az embert a holt kislány ágyától, itt marasztalva, hogy viselje sebeit a határig, hisszük, hogy a boldogtalant feldörömbölte volna a betű és a lelke mögött megzúgott volna a másik lelkisége, hogy éljen úgyis az övéiért, akik fabuláznak, írnak.

Ezzel az érzéssel törjük meg a parancsot is, hogy a sír körül a csendet senki meg ne bolygassa és mondanánk, hirdetnénk: Osvát életét vissza kellene teremteni: a betűben. Társai, akik rajzolják az embert, írják meg az élő Osvát forró munkáját; serkentő mozdulatait, amint sudárba emeli a zsengéket; bizalmas beszélgetéseit, amint az értelmekre ejti a gondolatot; halk szenvedélyességét, amitől meglángoltak a lankadtak, tévedezők; áldozó szüntelenségeit, ahogyan lebírja szörnyű szomorúságait és csiholja másokon az örömöket, igézetet, a soha nem látott megszállottságot, mely kezdettől a zuhanásig csak a művészetért, az irodalomnak élt –  meg kellett volna akadályozni, zsákmányoló önzéssel, Osvát Ernő halálát és mondjuk, mutogatni kell az életét, mely nem tűnhetik el, amíg írják a verset, a regényt, energikusan, magyar írók, költők, Osvát Ernő szellemének sugárzásában.

Kegyelettel, az évfordulóra, megjelent Osvát Ernő első és egyetlen könyve: Az elégedetlenség könyvéből címmel.

A megóhajtott nesztelenség helyett, sóhaj mindenről, ahová ember elérez, tűnődik.

Borzongó betűözön és bennük rezdülünk mindannyian.

Könyv, amelyben könyvek torlódnak föl.

Misztikus, hogy megíródott és ahogyan megíródott.

*

Osvát Ernő, körülbelül két éven át készülődött a halálra. Ennyi idő ráfordította a bizonyosságot, hogy a kislányát az orvosi tudomány megmenteni nem tudja és elkészült az elhatározásával is, hogy a kipusztuló családjával ő is vele megy.

Ennyi idő elég volt a megérlelésre is, hogy elforduljon a világtól és úgy menjen el, hogy nyoma se maradjon életének.

Aki jól ismerte Osvát makacs értelmének kérlelhetetlenségét, lelki mozdulásának fanatikus hajlandóságát, az érzi mennyire elhatalmasodó, a két évnek vitatkozó pillanatait mennyire lenyűgöző lehetett, a távozásra várakozó ember elszánása.

„Hánynak könnyebb arra gondolni, hogy még ma meghal, mint arra, hogy holnap még élni fog.”

A könyv egyik gondolata. Körülbelül egy évvel írta le Osvát az öngyilkosság előtt.

Számadásával elkészült tehát Osvát Ernő, a módját is megparancsolta, milyen legyen az eltakarítása és a szakításnak, elfordulásnak ebben a két évében írta le Osvát a gondolatait, amiknek összegyűjtéséből alakult ki egyetlen könyve, hírmondó könyve.

Tudni kell azt is, hogy Osvátnak legfélelmesebb ellenfele volt az írás. Az írás szuverénje, klasszikusa félt attól, hogy leírja a mondanivalót. A kifejezés tökéletességét annyira igényelte, hogy reménytelen küzdelemnek vélte, hogy a szó, a mondat hiánytalanul terítse papirosra a gondolatot.

Az írás-értés abszolút adományaival bírálta Osvát az eléje kerülő legtitkolódzóbb kéziratokat, de ő maga tántorult a bátorságtól, ahogyan körülötte az írók írtak. Költők hangszereit szerelte, írók stílusát nevelte, terelte, de ő maga alig írt életében.

Csak az utolsó idejében buzdult meg rajta a közlés elementuma, amikor a halálát már tudta és a teljesen elföldelő elmerülést kívánta...

Bizonyos, hogy ez a könyv is Osvát akarata ellen jelent meg. De hogyan értsük a misztikumot, a gondolat-sorozatnak megírását ugyanakkor, amikor Osvát Ernő rendezi a legfelejtőbb elmúlását, az írás-felelőssége pedig mindvégig megakadályozta, hogy írjon? És mégis, az eszmélésnek legkavaróbb korszakában, a halál előtt, felhordta magából a könyvre valót...

Újra érint a számonkérő képzelődés, hogy könyörtelenül és irgalmasan meg kellett volna akadályozni Osvát öngyilkosságát. Föltevésünk mögé, íme, odaáll, a heroikus magyar könyv, Osvát Ernő könyve.

A betű hatalmasabb volt fölötte, mint áldozó hűsége asszonyához, kislányához, két éven át temetkezett velük egészen a rögig, de írt, feltépve, lelkének, eszének mélységeivel, az elszigetelődött magányosságában annyiszor föléjük hajolt, ám „minden mélység egy újabb mélység felszíne”, és még alább ért s a némult szájú, ezer kiáltású, omló emberért segítségért jött a betű.

A bírálat alig találja meg a hangját, amikor szembekerül ezzel a könyvvel. A szokott formák közül különválik. Célja az önkéntelenség. Soha nem készült olvasmánynak. Súlya ismeretlen, hiszen egy-egy passzusát is, súlyokkal kellene latolni hosszan. Összesen pedig, annyi a fölmérni való ezen a könyvön, amennyit az élet zsúfol magán, ha följajdulva, az utolsó arasz határán, beletorkollik a halálba.

A halál géniusza sugallta a géniuszt, amikor Osvát Ernő a könyvét megírta.

Valamire gondolunk.

Öreg érzésünk, hogy a legprimitívebb ember is remekművé válik, ha ráhajlik az öngyilkosság káprázata.

Tántorgó birkózás, a köldökzsinórt letépni magunkról és bizonyos, hogy a száműzött élet támadva körülfogja az embert, aki menni, elcsöndesülni akar.

Minden, ami valaha volt, történt: az élmény az idegzeten, íz a gusztuson, ábrák az emlékezeten kinyílnak, morajlanak, a régi ízt fölkísértik és Jákob viaskodik, amikor meg kell küzdeni a nehéz álommal.

A legegyszerűbb emberfia megtündöklik, ha válni akar az élettől, mert nincs olyan igénytelen felebarát, akire rá ne hajigálta volna a lét a csudáit, a megjelölő fantasztikumait. Fölépült, belepett, fölzúgó remek a legegyszerűbb ember élete is, a halál előtt. Csak elmondani nem tudják...

Osvát Ernő, a zökkenés küszöbén, megmutatja magát. Adja a vallomást a remekről, az élet, mely remek volt.

Pszichikusan izgalmas, hogy az ember, aki magára maradt pillanataiban keményen, testálló rendelkezésekkel megtervelte az eltűnését, a tusázó pillanatok idején kényszerülten, hisztériásan ellenkező betűivel leírja gondolatait mindenről, ami valaha az értelmét megérintette, a hangulatát megejtette, a tekintetén fennakadt.

Az ember, aki zárkózottságával távoltartó volt, átlép a mezsgyén és visszamarad velünk, ismerősebben, mint életében volt.

Osvát Ernő, aki írni nem mert, megírta a könyvét.

Az ámulásnak milyen szárnycsapása lehetett a végletekig, amíg Osvát, a szavak válogatásával, kiteremtette a mondatot?

A gondolat hányszor fiadzott, amíg Osvát, a résen álló kritikus szűrőin át, kiszületni hagyta a tételt?

Írt és betűiben, a valójának summáját adta. Lessék meg a mondatot a mondatok között, ahogyan Osvát Ernő mondja:

- A Gondolat reszket az Igazságért...

*

Meg kell majd írni a korrajzot: az életrajzot Osvát Ernő életéről, de ez a könyv utolérhetetlen portré róla.

Gondoljuk, hogy a közönség személytelenül képzelődik Osvát Ernő alakjáról. A háttérből elő nem lépett írásaival, alig jelentkezett, az irodalom sikereit nem ő aratta, de ha az új literatúráról vitatkoztak az emberek, a bástyaküzdők Osvát nevét hangoztatták. Fogalommá alakult ki a neve, személyes tudnivalót alig tudhattak meg róla. Őt elgondolni, közönségbeliek számára, körülbelül annyit jelentett, mint a jelenségek mögé, a motoros ismeretlent elgondolni.

A portré, ami a könyvből előbontakozik, ilyen szempontból is tökéletes.

A gyónás töredelmes napjaiban íródtak ezek a passzusok, tehát a forróságból törtek föl a legszemélyesebb vallomások és mégis, amiről ezek a gondolatok gondolkoznak, érzelmeik éreznek: a legabszolútabb kollektivitás. Osvát Ernő halála próbája volt annak is, hogy nem tudott másmilyen lenni, mint amilyen életében volt.

A legegyénibb élményei, menten, mindenkiért élnek.

A közönség ebben a könyvben ismerkedik először a személytelenül tetsző Osváttal, de a többet csak úgy kapja, hogy kiformálódik előtte, átfogó íveléssel, a boltozatnak vonalaival, mindaz, amit idáig Osvát körül bizonytalanul sejtett.

Magába merülő Osvát, a mélység felszínét átütő Osvát, itt-ott rámutat a karakterének gyökereire is.

Szubjektivitások, legbelülről és vonul a gondolat, mint a firmamentum:

- Az igazi szerénység ritkább, mint a nagy tehetségek – s mindnél értékesebb...

- A képzelet hiányérzet, melynek vergődésében szárnyai nőttek. Ez: az alkotóvá lett szenvedés: teszi az embert emberré... –

- Minden: az semmi. Az elégedetlenség az élet. Elégedetlen vagy, tehát vagy...

- A lélek mértéke a nosztalgiák és a lelkifurdalások, a tiszta vágyak és a tiszta megbánások...

A könyv kinyomtatja Osvát gondolatait az irodalomról és művészetről. Szentenciák, amelyek megjegyzések, intelmek, beszélgetések formájában elhangzottak írók számára, de a leírásukkal késlekedett Osvát. A testamentumban elhelyezte finnyás, fukar betűit.

Aki évtizedeken át kertészkedett a flórában és tudta miként színesedjék a növény, mitől teljen az illata, muskátli ereje mint mérkőzzék a cédrussal, felsorolja gondolatait a bizalmasságról:

- A mű: az élő egész, ami kezdettől, csíraparányiságától fogva élő egész; nem készül, csak nő, csak kibontakozik, csak kinyújtózik – az első pillanat szülte arányokban. Porszemben az egész föld, minden örömével és szenvedésével, mindennel...

- Az író benne van minden alakjában. Az olvasó benne van minden író alakjában. Minden igaz jellemzésben van valami tükörillúzió. Ó, lélektan fölött mosolygó lélektan. Önismeret öniróniája...

- Mit ér az író az életismeretével, ha ezt az életismeretet nem képes életté visszaváltoztatni...

- Művészviaskodás. Én fogom meg az anyagot, vagy az anyag fog meg engem. Én fosztom meg a súlyától, vagy engem ólmoz le a tömegek koporsójában!

- Az alkalmazkodásra való képtelenség teszi a lírikust; de a mértéke az a hatalom, amivel ezt a képtelenséget megindokolja, felmagasztalja.

Igeszerűek e kijelentések és kínálkoznak is úgy, mint a textus-szövegek a prédikátorok számára. Egy-egy gondolatnak olyan a konstruáló szövevénye, hogy kibontani kellene és a rövidke tételből értekezés, fejezet lenne. Mondjuk, hogy könyvek torlódnak eben a könyvben... és az írók, továbbfantáziálással, az elágazó gondolatok analízisével, a képzelet titkainak rámutatásával írhatnák a történetet: ahonnan, ahogyan, amiért egy-egy ilyen Osvát-aforizma, a megkutatott mélységekből felvetődött.

Művész számára, a továbbírás számára, matéria, izgalom, meglendülés, az ilyen távlatokba hanyatló révülések:

- Szörnyű az emlékek reménytelensége...

- Ha az eszmék felébrednének, megvalósultságuk kábult álmaiból... Nem képzelhetünk szomorúbb ébredést...

- Egyszerűség: bárányfelhőn ül az Isten...

A fölséges szólam:

- Könyörgő karú gyönyörű gyermek a vágy, - oly ártatlan, hogy ölni lehet érte...

Aki ezt leírta, beleszédült a vágy karolásába, de hogy így tudott eszmélni, lét-öleléssel így jelentkezni, nem búg-e a szólam arról is, hogy élni szeretett, tudott volna, aki meghalt?...

*

Zordon, magában álló könyv a magyar literatúrában. Rossz lehetett volna a sorsa, mint az emberé, aki megírta. Nem portéka a mai kiadó számára és nem lett volna könyv belőle.

Osvát Ernő mellett meg kell említeni a férfiút, aki kultúra-értésével és áldozatkészségével, a maga költségére megjelentette a munkát. Nobilis érzékenységgel, a névtelenséget kívánja. Respektálnunk kell, de írjuk ki róla, hogy halkan, finom melléállással környezte Osvát Ernőt, tragikus éveiben is. A kincs, a példátlanul gazdag könyv elkallódott volna az impozáns Anonymus nélkül. Az irodalom tudja, megjegyezte a nevét.

Ignotusnak is szerepe volt a könyv körül. Bevezetőt írt Osvát gondolatai elé és a tanulmány megrendítő különjáró, sajátos vonzású: olyan, mint akiről íródott. Ignotus leghatalmasabb írásainak élére kerül ez az Osvát-stúdium. Külön eseménye a könyvnek.

Tisztelettel kell megemlíteni a gyomai Kner-nyomda munkáját, ahol a könyv készült. Nemes tipográfiája, kötése, szolgálja a rendkívüliséget.

RÉVÉSZ BÉLA (Budapest)

(Forrás: Erdélyi Helikon 1930., 719-723. l.)

Kovács László: Szendrey Júlia

Szendrey Júlia - Barabás Miklós rajza

Ritkán juttatott az élet megrázóbb sorsot asszonynak, mint amilyen a Szendrey Júliáé volt. Apjával, sőt egész kis világával szemben kiharcolta magának, hogy az akkor még kétes hírű, nyugodt polgári életet semmi esetre sem ígérő Petőfinek felesége lett. A nagy magyar költő „lángszerelmétől” bűvölten, a maga magasrendű szellemi és lelki igényeivel az eléje kiszabott józan polgári életvonalat elvetette a nagyszerű, bizonytalan, magasröptű hivatásért. A maga kicsi, addig láthatatlan életében ez a lépés forradalmi volt; tusák, családi harcok, meghasonlások előzték meg. De a költészet örökre elragadó hangján szállhatott azután asszonytársai és az élet fölé. Versek soha el nem hervadó csokra őrzi azt az elragadtatást, amelyet ő ébresztett férfijában. Egy „égberontott képzelet” boldog asszonya lett.

De alig másfél éves együttlét után férjét a magyar szabadságküzdelem kitépte karjaiból. Petőfi sietve rohant végzetéhez – ahogy akkor az események mind sietve rohantak a magyarok felett -, és örökre eltűnt 1849. július 31-én a segesvári csatában.

Szendrey Júlia egyedül maradt. Tizenkilenc éves korában... karján hat hónapos kis gyermekével... Maga ez a hirtelen, tragikusan elfulladó élet elég volna ahhoz, hogy sok mindennek magyarázata legyen, ami életében ezután bekövetkezett. „Emberi” magyarázata lehet ez tetteinek, élete későbbi mozzanatainak.

De Szendrey Júlia nemcsak a tömegben elvesző egyszerű női lélek volt. Szinte azt lehetne mondani: reprezentatív női típusa volt korának, különösen annak a kornak, amely felnevelte. Művelt, érzelmes, finom lélek, aki követelt az élettől valamit a maga számára. Romantikus, szinte byroni pózok éltek lelke mélyén, átlágyítva a női lélek zártabb, passzívabb anyagával. Nem az a lény volt ő, aki egészen el tudott volna tűnni életében még egy olyan nagy szellem árnyékában sem, mint amilyen férje, Petőfi volt. Bármennyire gyöngéd és törékeny lehetett, hősi pózok szárnyaltak benne. Az élet apró, megszokott örömei iránt majdnem érzéketlen; s az egyszerű, de a legkisebb embert is fölemelő, életvivő hit nem élt benne. Kétkedő, töprengő és elmerengő lélek. Hangsúlyozottan, önállóan ember, nemcsak nő.

S azt, amit kiharcolt magának, a legnagyobbat tépte le róla hirtelen a végzet... Ott maradt egyedül, szem előtt, az ingató, tépő viharban. Nem tűnhetett el további életével: férje nagy legendája világított rá élesen.

Az akkori egész magyar sors, a megtaposott és gúzsba kötött élet, hasonló helyzetben a legnagyobb és legbiztosabb lelket is riadttá, bizonytalanná tette volna. Szendrey Júlia alakjára ez a sors és ez az idő kivételes keménységgel hullt. A mennyországból a végzet poklába eset... És meg kellett állania mégis. Az emberek elképzelései szerint nem rendeződhetett az élete. Minden lépését férje tüneményes legendájához mérték. S mert a tömegemberek közül amúgy is kinőtt, s lépései nem igazodhattak a polgári elképzelés és gondoskodás szeszélyeihez, nem simult oda férje végzetéhez, magánosan ment tovább, tövisek között a népszerűtlenség felé.

Élete kétszer találkozott a népszerűtlenség nagy, általánosan felzúduló hullámával. Először, amikor nem is egy évre Petőfi halála után újra férjhez ment. És másodszor, amikor különc szeszélyből – így látta akkor a közvélemény – különköltözött második férjétől és különváltan, a társadalmi élettől szinte teljesen elzárkózva élte le élete utolsó éveit.

Attól kezdve, hogy Tordán a református pap házában 1849. augusztusában az elvesztett segesvári csata hírével magára maradt, riadt, nyugtalanul cikázó hajsza lett ez élete. Az öngyilkosság gondolata kezdte kísérteni, de hat hónapos kisfia életének felelőssége parancsolt, és az a terjedni kezdő legenda is tartotta – ebbe ő egész kétségbeesett lelkével kapaszkodott -, hogy Petőfi nem esett el, csupán eltűnt a segesvári csatában és valahol rejtőzködve él. ennek a hírnek hitelt adott Haynau is, aki Petőfit halálra kerestette. Előállt az a furcsa helyzet, hogy Szendrey Júlia a különböző parancsnokságok engedélyével és segítségével kereste férjét, kereste magának és ugyanakkor Haynau bosszújának. Megrázó az a kép, amikor a segesvári csatatéren az osztrák katonákkal keresi urának nyomait és ott lepi a havas téli este... A katonák elszállingóznak vissza a városba, ő meg egyedül, a tömegsírok között egy kőre ülve, a téli éj kísérteties sötétjébe mered. Szemben áll sorsával egyedül, annak a tömegsírnak szomszédságában, amelybe férjét élve dobták. Ennek a fiatal, tizenkilenc éves asszonynak a szívén oly éleset tépett a sors, hogy talán azokért a további lépéseiért, amelyekkel az emberek ítéletét hívta ki, már előre ezerszer megszenvedett...

„Petőfi Juliskája a költővel együtt elesett a segesvári csatában”. Ezt mondták akkor az emberek. Szendrey Júlia pedig nem védekezett, csupán felszisszent néha és csendesen lázadozott. Az emberek aztán tovahaladtak az ügy fölött, megszokták, maguk mögé tették. Ő pedig ekkor kezdte élni életének legcsalódottabb éveit, tele belső tövisekkel és magányossággal. Rendre vesztette el azokat, akik közel állottak szívéhez. Így főként testvérét, Szendrey Marikát, aki Gyulai Pál felesége volt. Fia, Petőfivel való házasságának élő emléke, csak bajt, nyugtalanságot és gondot adott...

Legnagyobb csalódása mégis második férje volt... Mindig nehéz megítélni két ember, férj és asszony viszonyát. Különösen nehéz, ha ez a két ember fokozottabb szellemi és lelki életet is él, nemcsak a házasság egyszerű, ősi, kemény kötései tartják. Akkor a közvélemény Júliával állt szemben; ma, amikor naplói, vallomásai előkerültek, ezek a vádat férjére lövellik vissza, s a közvélemény rokonszenvét Júlia mögé csoportosítják. Az mindenesetre magasabb rendű fegyelmet, sőt szenvedésre hajló mártírlelket mutat, hogy Júlia naplóit, vallomásait életében nem publikálta, házastársi gyötrelmeit nem tárta az emberek elé. Nem védekezett a közvélemény előtt, amely amúgy is elítélte őt második házassága miatt. Kevesen látták az ő szenvedéseit. Apjához halálos ágyán írt levelében, amelyet Szendrey Ignác már nem kapott meg, írja: „Hogyha csak fogalma volna kedves jó atyámnak mindarról, amit én kezdettől fogva Árpád mellett szenvedtem, bizonyára méltányolná azt, hogy oly sokáig bírtam azt elviselni, anélkül, hogy panaszaimmal terhére lettem volna, vagy a világot beleavattam volna szenvedéseimbe”. Férjéhez írt utolsó üzenetéből hangzik ki élesen a vád: „Engemet Sándorom emléke és oly sokszor kigúnyolt olvasmányaim, de mindenekelőtt szívem arról világosítottak fel, hogy egy nő, több mint csak asszony, és ha megbocsáthatatlan vétkem az volt, mert nem tudtam és nem akartam annyira elaljasodni, megtagadni nememet, hogy megfeledkezve minden női szeméremről és finomságról: egy, a férj előtt oly kedves, de – erősen hiszem – minden művelt szívre és nemes lélekre undorító fotográf képgyűjteményben tudjak gyönyörködni és azokat a férjjel órákig elnézni: mondom, ha ez volt (aminthogy úgy is van) megbocsáthatatlan vétkem: ezért pirulni, vagy bocsánatot kérni: sohasem jutott eszembe s a vétkemre most, halálos ágyamban is büszke vagyok”. A most napfényre került vallomásban Szendrey Júlia asszonyi vétkezésének és vádjának feltétlenül megvan a közvéleményvivő ereje.

Sőt: ezeknek a naplóknak, vallomásoknak és leveleknek olyan nagy az általános emberi érdekessége a feltétlenül nagy személyi érdeken kívül is, hogy az egész Szendrey Júlia-kérdést, amelyet az idő csendesen maga alá temetett már, fel tudja támasztani újra a maga egészében a mai ember előtt. Egy elmúlt nagy világ támadt fel ezekben az érdekes asszony tragikus életmenete mögött. S bár a Szendrey Júlia naplóiban feltűnően kevés a történeti anyag, csupa reflexió, érzelmi töprengés; sok érdekességet rejt magában különösen a pszichológus számára. A Kolozsvárt 1849 végén, Petőfi halála után írt napló-jegyzetei ilyen szempontból különösen érdekesek. Fiatal, élete virágjában álló asszony írja ezeket a lapokat, színes ábrándképek, el nem kergethető szerelmes álmok bukkannak fel a gyász alól és nyújtják az élet felé szomjas ajkaikat. „Átok és kárhozat ez az élet! Ilyen egyedül, magánosan tölteni el napjaimat, ilyen szeretetlenül élni le szép ifjú napjaimat! Mikor minden órám öröm, minden pillanaton gyönyör lehetne, ehelyett most minden pillanatom telve gyötrelemmel, és nincs senki, kinek e tengerből egy cseppet is adhatnék... nincs kinek mondhassam, hogy szeretem, nincs kitől boldogság lenne hallanom, hogy szeret”. Ebben a kolozsvári naplóban a fiatal élet lázadozik a halál és a gyász ellen. És ettől a fiatal női lélektől várta a magyar közvélemény, hogy a Júlia-versek elragadtatott idealizmusához híven férje legendájához már tizenkilenc évvel hűségesen tapadjon, és ne zavarja azt a regényes harmóniát, amivé a végzet Petőfi életét tette...

Aki Szendrey Júlia naplóit figyelmesen olvassa el, mindjárt meglátja azt, hogy a naivabb, hősibb, korlátlanabb szerelem Petőfié volt. Szendrey Júlia „mérlegelte”’ érzelmeit. Természetes, hogy a gyászának hirtelen rázúduló végzetével szemben is „okos” volt. Az embereknek másokkal szemben oly könnyen követelő ideális elképzeléseit nem válthatta be. A maga lelkének és életének törvényei szerint élt, és ezek a törvények nem voltak alacsonyrendűek, lelkének feltétlenül magasba vivő vonala volt. Ennek a megérzése pedig elég kell, hogy legyen, azok számára, akik szeretettel keresik meg valakiben az Embert, kiváltképpen, ha olyan végzetes vihar talált valakit életének éppen legszebb és legkövetelőbb idején. Kolozsvári naplóját ezekkel a sorokkal kezdi: „Élet és halál bekövetkezik, miként az a Fátum könyvében megírva van. Az írás szavainak be kell teljesedni, jónak, rossznak egyaránt. A Fátum kezét nem hajthatjuk egy vonalra sem azon irányból, amelyben azt kinyújtja; itt nem használ az angyalok imádsága, az ördögök átka, az emberek könyörgése és véres könnye, ez mind, mind hasztalan...”

A közvélemény könnyen ítélő és szeszélyesen hajló. Most, mikor egy gyönyörű, nagy könyvben egész lénye és élete feltárul, most, mikor napfényre került naplói, vallomásai, haláltól messze már, elmondják a nagy védőbeszédet, talán az objektivitáson újra szívesen túllendül. És talán elítél mindenkit, aki Júlia életében bíró, vagy vádló volt. Újra nem marad ítéletével ott, ahol ennek a múltban is állania kellett volna: Szendrey Júlia ember volt, törékeny asszonyember, aki követte Fátumát...

(Forrás: Erdélyi Helikon 1930. 9. sz. 792-794. l.)

Olosz Lajos: Halálelőtti vágy

Ha meg kell majd halni,

nem leszek hangos forradalmár.

Készülök reá.

Szívem tusája szelíden elsimul

és a végtelenség békéjével egyetértek.

Mors Imperator

komor győzelmi menete

- korholjatok érte –

engem nem ijeszt,

ha bígája előtt magam heverek.

Én már tartottam halottat karjaim között

és végítéletem ismert döbbenet.

Olykor el is fog bársonyos halálvágy;

titkos táj édes ölében

szeretném letenni sziszifusz terhemet.

Csak egyre vágyom lázzal és kínnal:

- és enélkül halni átkos gyötrelem –

messzetekintő tetőre jutni fel

és ellátni gyönyörű messzeségbe,

hogy visszatérjen megálló szívembe

a diadalmas életszerelem.

(Forrás: Erdélyi Helikon 1930.)

Morik Brin: Az armorikai Bretagne nemzeti írói

BRETAGNE maga a költészet – mondta a XIII. században Marie de France és 1891-ben felelevenítve a középkori trubadúrnak meghatározását, Arthur Le Moyne de la Borderie fölvázolhatta Bretagnéról az alábbi portrét, éles körvonallal kiemelve minden mástól eltérő különbözőségeit: „A bretonoknál a nemzeti önállóságnak minden meghatározó jegyét megtaláljuk: Bretagne, a mi Bretagne-unk, különálló nyelv, az ősök által beszélt szent nyelv... Bretagne külön jellem, szembeszökően külön nemzeti és sajátos jellem; következésképpen nép is, nemcsak tartomány, de olyan nép, vagy nemzet, amelyiknek megvan a maga független, önálló és saját élete... Bretagne egyben történelem is, dicsőséges, hosszú időn át lepergő történelem... de azon kívül még más valami is ez az ország, amim megmagyarázza azoknak a szenvedélyes vonzalmát hozzá, akik fiai. Bretagne nemcsak nyelv, jellem, nemzet, történelem, hanem mindezek felett még költészet is, költészet a jelenben és költészet a múltban.”

Bretagne-nak ez a költészete vagy ez a Bretagne, amely maga a költészet, hajdanában fényét határain túl Európára, sőt az egész világra is kivetítette és Ernest Renan túlzás nélkül állapíthatta meg a Kelta fajok költészetéről című tanulmányában: „Ez a kis nép, amelyet most a világ végére zártak, sziklák és hegyek közé, ahol ellenségei nem tudtak győzedelmeskedni rajta, oly irodalom felett rendelkezik, amely a középkorban felbecsülhetetlen befolyással volt, megváltoztatta az európai képzeletet és költői motívumait valósággal az egész kereszténységgel elfogadtatta.”

Valóban, nem szabad elfelejteni, hogy a bretonok javára kell elkönyvelnünk Trisztán és Izoldát, ezt a breton „énekek énekét”, amely több mint szerelmi költemény, amely maga a szerelem, amint Charles Le Goffic megjegyzi. Ugyancsak a bretonok mélységesen termékeny képzeletéből keltek ki az Arthuroknak, Lancelot-knak, Galahadoknak, és más misztikus hősöknek alakjai, akik egész életüket a nagy lelki élményeknek szentelték. S végül ennek a breton képzelőerőnek nyugtalanító és folyton forrongó forrásaiból táplálkozott Shakespeare, a kelta Shakespeare, aki innen szívta magába az emberi megértésnek és átélésnek ihletét, amivel drámáinak alakjait életre keltette.

Vasile Alexandri: Pohod na Sybir

A vers címe az eredetiben is orosz.

Magyarul: „Az út Szibéria felé”.

A költő „Legendák” c. gyűjteményéből

való.

A hómezőkre szürke ég

Ólomfelhője hull, pereg.

Alatta vánszorogva lép

A végtelen embersereg.

S a kéz, a kéz: bilincsben ég,

Csuklókra ráfagyott a jég.

Hat holdja már, hogy egyre jár,

Így láncraverve ez a nép,

Rév, nyugalom sehol se vár,

S amerre mennek, ott a vég.

Vihar fütyülve száll, vadul,

Míg egyik-másik odahull.

Észak szele, ostor nyele

Suhintja sápadt képüket,

Fehér a fény szemük egén,

S a fülük a szélben már süket.

Ahol a korbács bőrig ér:

Pirosan csurran ki a vér.

És jobbra, balra, itt, meg ott,

Kozákok lándzsahegye tép.

Vérszomjas mindenik. S halott,

Aki a sorból tán kilép.

Üvölt az ordas éhesen,

A hóba süllyedt vadlesen.

... Hát merre megy, hát hova tart,

E nyögve vánszorgó csapat?

E hontalan, e felkavart

Reménytelen rabláncú had?

Enyészet vár rá és komor

Karmával lesi a nyomor.

Szemük a múltba réved el,

Testükben hűl az élet...

Szerették ők hazájukat:

Ez itt a végítélet!

A sírba vitte igazát

Mind, ki szerette a hazát.

Ó, hányan estek el ezért,

E szó: - „szabadság”: - áldozat.

Ó, mennyi ontott büszke vért,

Ó, hányat ért a kárhozat!...

S megtette mind, mártír, ki sírt:

A Pohod na Sybirt!

Megáll a sor, az éj komor,

Dühöng tovább a szél,

A jéghideg csontig hatol,

Sóhajt fagyaszt a tél.

Az arcvonal most jobbra néz:

Remegve tiszteleg a kéz.

Egyenként most vonulnak el,

A hóvihar alatt...

Az ostornyélen a kozák:

Jelzi a holtakat.

Aztán keményen szól az „Állj!”

Utána néma lesz a száj.

Láncok között a rabcsapat

A jégmezőre hull,

Felhő szikrázva szétszakad,

Fehér hóvánkosul...

Sátor sehol, se takaró:

Csak hull, csak egyre hull a hó.

A test fáradtan elpihen,

Az álom fátyla int,

És jönnek régi kedvesek,

Itt vannak mind, megint.

A sóhaj lassan elapad:

Most álmodik a rabcsapat.

Az egyik anyját hallja tán,

Suttog csodamesét...

Karján ringatja a másik

A régi kedvesét.

Lehunyt, alvó, fáradt szemek;

A könnyű könnytől nedvesek.

Az álmuk mély, süvölt a szél,

A hó is sűrű-sok.

Az álmuk mély és már közel

Az éhes ordasok.

Csillag villan fenn az égen,

Tükre csillan át a jégen.

És egyre jobban nő a hó,

Árad, takar, befed.

Alatta csendes, álmodó

A fáradt rabsereg...

Az ébredő hajnalsugár

A hullavölgyre rátalál.

Voltak! De merre vannak ők?...

A hóban hűlt helyük...

Prédára szállva, mint a nyíl,

Jönnek a keselyűk...

Üvölt a farkas éhesen,

A hóba süllyedt vadlesen...

(Ford.: Fekete Tivadar)

(Forrás: Erdélyi Helikon 1930., 783-784. l.)

Kodolányi János: Vallomás

Szabó Lőrincnek küldöm

A vonat bekanyarodott a zalai csúcsos hegyek mögé s a Balaton eltűnt. Egyedül maradtam a fülkében. Behunytam a szememet s hallgattam a kerekek kemény, makacs csattogását. Melódiák zendültek meg bennem, friss, legénykedő hangok s ez annál csodálatosabb volt, mert a lelkem mélyén szomorú és kiábrándult voltam. Jobb felől a lenyugvó nap beszűrődő fénye simogatta az arcomat, balról a nyitott ablakon beáramló vízszagú balatoni szél. Futott velem a vonat törhetetlenül, egyenletesen s behallatszott a mozdony ütemes huhogása.

Egyszer csak felugrottam s kinéztem az ablakon. Furcsa izgalom szállt meg. Végigbizsergett a hátgerincemen, mint amikor legénykoromban találkára indultam; összeszorult a torkom. Az alkonyati fényben lassan pergett előttem a táj, Szigliget a vörös égbolton csipkés romjaival és Szentgyörgy, a sötétkék koporsó, e misztikus táj vulkánszellemének sírhelye és a kis hangyaboly Haláp és Gulács megcsonkított süvege. Illat csapott az arcomba, dús, aromás illat, amit már éreztem valamikor, éppen így és éppen ilyen dúsan... Nem, nem tavaly és nem két éve és nem is tíz éve, nem, sokkal régebben. Kimentem a folyosóra.

Két Bartalis-kötet (Nap madara, Föld a párnám, Erdélyi Szépmíves Céh kiadása)

1.

Az élet alapmélységei, a legegyszerűbb dolgok, mindig új és új felfedezésre szorulnak. Hiszen a természettudomány sem tesz egyebet, csak egész fejlődésében az elemi fizikai működésük összefüggéseit, ez összefüggések szemléletét revideálja. S a legnagyobb felfedezés az, amely a legegyszerűbb összefüggéseket veszi észre a bonyolult látszatok rejtett mélyén.

Az intuitív művészet elsősorban nem összefüggéseket kutat, hanem a dolgok és szemléletek önmagukban nyugvó lényegét. S csak miután megállapította, mi volna az élet valamely tényállása önmagában, azután írja le ugyancsak intuitív módon, azaz saját emberi belvilágában, a megkülönböztetett tényállások összefüggéseit. A nagy költő mindig azt fedezi fel, amit mindnyájan tudtunk, csak rosszul tudtunk - benső életünk birtokává hódítja azt, amit eddig külsőnek láttunk. A megrendítő költői élményben mindig az az érzésünk. hogyne, tudtuk ezt, csak elfelejtettük valamikor -, hogyne, a miénk volt ez a kincs, csak elveszítettük valahol. És most a költő által megtaláltuk.

Bartalis János azt fedezi fel számunkra, aminek leginkább híján vagyunk, - aminek élvezetétől egy dermesztően hideg filozófiai jégkorszak szinte végképp megfosztott már bennünket; a kedély ártatlan örömeit, a napfényt és a levegőt, a kenyeret és a virágot, a fizikai munkát és a pihenést az elfáradás után, a tiszta hitves és a vidám gyermek szeretetét. És mindezek felett a szent buzgalmat, hogy az életnek ezek a drága kincsei mindeneké legyenek, - és a szent szomorúságot, amely az elhivatottnak derűjét felhőzi, mert a világ szellemi és testi nyomora fölött „végtelenül szomorú az ő lelke”.

Más költő azon panaszkodik, hogy szegények a szavak, nem tudják az ő gazdag érzésvilágát kifejezni. Bartalis ámulva áll a mindenség pompája előtt és azért nem tudja magát szóra elhatározni, mert „minden nyelv olyan nagyszerű – és minden igéjük olyan új. Mert minden nyelv olyan szédületesen szép”, hogy költőnk „szent némasággal leroskad” a szavak előtt, „hideg kezével takargatva megrészegült lelke mámorát”. Igen, Bartalis a töretlen méltóság alázatával, gyermeki szívvel áll az élet minden jelensége előtt, igent és áment mondva minden élményre. Be nem írt, tiszta papír a kosályi költő lelke, nincsenek benne megkötések, hogy a dolgoknak ilyeneknek, vagy olyanoknak kell lenniök, - elfogulatlanul, fogékonyan engedi hatni magára a világ erőit s híven és igazán számol be mindenről, ami benne végbemegy.

2.

Ha mottót kellene választani Bartalis kötetei elé, az „Isteni bölcsesség” című versének befejező soraira szavaznék:

Egyetlen erényem,

hogy szeretem a Szépet

és akarom a – Jót.

Gyomai Imre: Elie Richard

Elie Richard délről jött. Montauban környékéről, Caortból. Messziről, népek sokat megjárt országútjáról, ahol a rómaiak, gallok, szaracénok északra húzódtukban néha-néha megpihentek. Azután kultúrák támadtak, vagy pedig felperzselt telepek kormos üszkei, elrabolt asszonyok, megbecstelenített szüzek sirámai jelezték a vendégségbe jártak furcsa dáridóit. Majd megkötötte őket a föld. Megálltak. Múlni nem tudó tavaszi napok melegében csontos öklükből magot szórtak, földmívelők lettek. És egyszer a magvető ember kemény vonású szájából kibuggyan a dal. A déli mezők bársonyáról lesöprő dalok szálltak. Messze szállak. Hímporosak voltak. Ezer és ezer virágnak illatát, ismeretlen madarak lekottázhatatlan trilláit, hajnalok finom percenését, színeket, ízeket, szíveket meggyújtó melegségeket hordtak magukban.

Cézasse palettájára innen kölcsönözte a színeket.

Sokan indultak innen. A Keletről jövő arabeszt, amely a gótika jóleső hidegségé hozta, ezen a nyitott kapun indult meghódító útjára.

És akik innen indultak, költők-írók, festők, szobrászok, muzsikusok, különös útravalóval érkeznek. Írásaikban, képeikben, szobraikban kitapogathatatlan források örök életnedvei buzognak fel.

*

Kádár Imre: Csacsiból szamár lesz

1.

Sándornak, a juhásznak, volt öt kimustrált juha. Három vásárra is elment a rusnyákkal, hasztalan. Hát ahogy éppen a hídalmási hetipiacról jövet bosszúsan hajtotta őket maga előtt, szembe találkozott a szentmarjai fuvarossal, akit Juon de lemn, azaz fából való Juon néven ismer az Almás völgye. Mert olyan az arca éppen, mintha fából faragták volna. Juon egy szamár meg egy csacsi társaságában bandukolt az úton. Egykettőre kiderült, hogy társak a bajban. A fuvaros is megjárt már egynéhány vásárt a kivénült szamárral meg a kicsi csacsival, de nem akadt vevőre. Zilah vagy Torda, ahol nagy ipar a szamarad fuvarozás, igen messze van, a mi vidékünkön pedig kinek kellene szamár? A szentmihályi fazekas tart csak szamárfogatot, meg egy-két részeges fuvaros azokban az apróbb falvakban, amelyek oldalt esnek a drumul cel fácut-tól, a csinált úttól, ahogyan falunkban az országutat nevezik.

Juon egyébként nem buta ember, ha nem is olyan bölcs, mint apja, az öreg Onuka. Onuka ugyanis, mióta csak eszét tudja, pipázva ül vityillója előtt és szemléli a világot. dolgozni pedig nem dolgozik semmit. Málé azért mindig kerül valahonnét, sőt pálinka is. Más igénye pedig Onukának sohasem volt. Miért is erőltetné magát? Nemde az Úr imája is csak éppen mára kéri a mindennapi kenyeret, a holnap gondját pedig egyenesen a holnapra hárítja az írás. Fia, Juon már igényesebb valamivel. Ezért fuvaros. Három szamárral bonyolítja le a faluközi teherforgalmat. De a szamarakkal igazán nincs semmi baj, táplálékukat megkeresik maguk az út szélén, amíg gazdájuk a sűrű kocsmákban stációzik. Télen is beérik a kukorica kórójával, amit meg nem enne a ló, inkább éhen halna. Nem, rezsije igazán nincs a fából való Juonnak. Azt se tudja, mit csináljon a nagy jövedelmével. Társadalmi helyzete is kielégítő. Itt nem csúfolja senki a szamarai miatt, Antikrisztusnak sem nézik, mint a Tamási Áronka szamaras székelyét. A mi völgyünkben szelídek, jólelkűek az emberek, mindenféle szamarat jól tűrnek.