Két Bartalis-kötet (Nap madara, Föld a párnám, Erdélyi Szépmíves Céh kiadása)

1.

Az élet alapmélységei, a legegyszerűbb dolgok, mindig új és új felfedezésre szorulnak. Hiszen a természettudomány sem tesz egyebet, csak egész fejlődésében az elemi fizikai működésük összefüggéseit, ez összefüggések szemléletét revideálja. S a legnagyobb felfedezés az, amely a legegyszerűbb összefüggéseket veszi észre a bonyolult látszatok rejtett mélyén.

Az intuitív művészet elsősorban nem összefüggéseket kutat, hanem a dolgok és szemléletek önmagukban nyugvó lényegét. S csak miután megállapította, mi volna az élet valamely tényállása önmagában, azután írja le ugyancsak intuitív módon, azaz saját emberi belvilágában, a megkülönböztetett tényállások összefüggéseit. A nagy költő mindig azt fedezi fel, amit mindnyájan tudtunk, csak rosszul tudtunk - benső életünk birtokává hódítja azt, amit eddig külsőnek láttunk. A megrendítő költői élményben mindig az az érzésünk. hogyne, tudtuk ezt, csak elfelejtettük valamikor -, hogyne, a miénk volt ez a kincs, csak elveszítettük valahol. És most a költő által megtaláltuk.

Bartalis János azt fedezi fel számunkra, aminek leginkább híján vagyunk, - aminek élvezetétől egy dermesztően hideg filozófiai jégkorszak szinte végképp megfosztott már bennünket; a kedély ártatlan örömeit, a napfényt és a levegőt, a kenyeret és a virágot, a fizikai munkát és a pihenést az elfáradás után, a tiszta hitves és a vidám gyermek szeretetét. És mindezek felett a szent buzgalmat, hogy az életnek ezek a drága kincsei mindeneké legyenek, - és a szent szomorúságot, amely az elhivatottnak derűjét felhőzi, mert a világ szellemi és testi nyomora fölött „végtelenül szomorú az ő lelke”.

Más költő azon panaszkodik, hogy szegények a szavak, nem tudják az ő gazdag érzésvilágát kifejezni. Bartalis ámulva áll a mindenség pompája előtt és azért nem tudja magát szóra elhatározni, mert „minden nyelv olyan nagyszerű – és minden igéjük olyan új. Mert minden nyelv olyan szédületesen szép”, hogy költőnk „szent némasággal leroskad” a szavak előtt, „hideg kezével takargatva megrészegült lelke mámorát”. Igen, Bartalis a töretlen méltóság alázatával, gyermeki szívvel áll az élet minden jelensége előtt, igent és áment mondva minden élményre. Be nem írt, tiszta papír a kosályi költő lelke, nincsenek benne megkötések, hogy a dolgoknak ilyeneknek, vagy olyanoknak kell lenniök, - elfogulatlanul, fogékonyan engedi hatni magára a világ erőit s híven és igazán számol be mindenről, ami benne végbemegy.

2.

Ha mottót kellene választani Bartalis kötetei elé, az „Isteni bölcsesség” című versének befejező soraira szavaznék:

Egyetlen erényem,

hogy szeretem a Szépet

és akarom a – Jót.

Egy erény több, mint több erény – s költőnknek ezt az erényét minden költői erények fölé kell emelnünk. Nála a Szép valóban a Jó névjegykártyájaként jelenik meg, sohasem úgy, mint az embertiprást, a démont takaró álarc. Nincs egy sora sem, amely a kikülönülést, önzést, kéjvágyat, bosszúindulatot, uralomdühöt dicsőítené, - minden dala a nagy, átfogó egységbe tör s nem áll meg addig, amíg alkotó mozzanatként el nem merül istenének mindent egyesítő ős ritmusában. Nincs olyan öröme, amely más ember szomorúságán épülne, ám minden öröme mindenekkel közös öröm. Az ő boldogsága a híressé vált favágók örömhíre, hogy itt a tavasz s az erdőn „a nap, mint piros máglyatűz, a madarak dalán hamvad el s levélbe fut a fák hegye”. Az ő pezsgője a poézisét belengő vadboroszlán-illat. E költő az oszthatatlan emberközösség énekese, aki az ég és föld gazdagságát mutatja fel a tiszta szívűeknek s csodálkozik, hogy ezt a páratlan, ízes bőséget csak olyan kevesek tudják megismerni és értékelni.

3.

Az intuitív, szabad szemlélet teszi, hogy Bartalis sohasem hamisít s minden verse híven és tisztán leírt tényállás maga a legellenállhatatlanabb értékbecslés. Nem ítél, csak megkülönböztet, nem agitál, csak dalol. Akinek füle van, hallja. Oly szemérmes költő, hogy szinte azt hiszem, ezért nem él a rí és a külső ritmus ornamenseivel. A szabad vers azonban nála csakugyan szabad, mert a szemlélet szabadságának kifejező formája. Leegyszerűsített eszközeivel egészen orkhesztrális hatásokat is ki tud hozni, például „De különben csend van” című versében, amelyet szellemi háttere, képgazdagsága, felépítése és lendülete egyébként is poézisünk csúcsai mellé állít méltó versenytársnak.

Egészen új és eredeti költő. Pedig képeit a szemünk előtt szedi fel – a földről. Ám minden mozdulatban, amelyet az ember a földön végez, valami magasabb életnek, a mi közösegy szellemi életünknek hasonlatát fedezi fel és mutatja meg.

Talán azért választotta a falusi gazdálkodó életet is, mert ez a legősibb és legtisztább hasonlata a sajátos religiózus életnek. Ha szánt, a szellemi ugart feltörő úttörő munkáját példázza. Ha vet, a tudást hintő nagy Magvető tevékenységére utal. Ha gyomlál, a szellemi tévedések kiirtására hasonlít. Ha betakarít, a boldogságra utal, amelyet egy új kultúrát teremtő gondolat társadalmi eredményei meghoznak. Bartalis költészetében a földműves-szimbólumok közvetlen kaput nyitnak a szellemi művelés végtelen horizontjára.

4.

A költészet egyébként is olyan híd, amely a véges, érzéki világot a szellemi belvilággal, a dolgokat a dolgok értelmével köti össze. Anyaga az érzékies kép, háttere a minden képeket elmerítő végtelenség, eszköze a nyílt vagy rejtett hasonlat a képies-fizikai és a tiszta szellemi között, ereje pedig a feszültség, amellyel véges földi alapjairól felszökkenve ablakokat hasogat a religiózus tudatot felhozó fátyolkárpiton. Az érzékies tudatnak mennél mélyebb, rejtettebb homályaiból indul, a magas szellemi, emberi tudatnak mennél titkosabb tágasságaiba világít be villámfénye, annál hatalmasabban tölti be feladatát, hogy a múló aktualitást az örök jelen változataként megőrizze s megrendítő bevillanásaival a kétségtelen, egyetemes szellemi eszmélést előkészítse.

Bartalis Jánostól a költészet történelmi hivatásának ez a magas öntudata sem idegen. (Sokkal magasabb tudat ez, mint a művészet öncélúságának dogmája, amely egyébként komoly szerepet tölt be a művészetet politikai tendenciák lakájává alázó törekvésekkel szemben.) Mély és eleven hivatástudat él a kosályi költőben. Hiszen még a virágszívecskéknek is „valami öröktudat” sejtelmét tulajdonítja és a „Rendeltetés” bevillanásait. S hiába van tele kedves kis színekkel a „Napló”, az idilli örömökben töltött nap után megjelenik a kérdés:

Kitisztul-e vad, komor égbolt?

Ránevet-e a világra nagy, meleg

átölelő végtelen szeretet?

S a „Miért vagy bús?” kérdését sem kerülheti el költőnk, ha néha úgy érzi, hogy benne reked a harmonikus idillben, mikor a nagy, heroikus, megváltó feladat még mindig betöltetlen. Ám e passzív felelősségtudat fölött teljes fenségben is állja Bartalis az elhivatottság aktív küldetését. „Királya” ő ennek az éjnek, az emberiség szellemére boruló vaksötétnek s „az egész világ álmára vigyáz”. Nem kevesebb ő, mint „népek császára”, s nem művel kevesebbet, mint hogy „a világ borát őrzi”.

Ha ez elvesz, minden kihal a földön.

Ha ez ellobog, csönd borul a világra.

Őrzöm a bort, hogy a tolvajok el ne lopják

és a madarak meg ne csipkedjék.

Őrzöm a néma éjben odaadással,

míg a hajnalpír meg nem csilla

és fel nem ragyog a Nap.

A szőlőhegy tetején vasvillával őrködő őrszem: a mi költőnk, kinek hivatása, hogy az éjszakai álmába süllyedt kultúrkorszak szunnyadó értékeit megőrizze a jövendő számára. A bor, amelyre vigyáz, nyilván az a spiritusz, amely italkimérésekben nem kapható. S az elkövetkező „Nap”: az ész napvilágában felragyogó religiózus kultúra lesz, amely költőnkben hivatott előhírnökére és előkészítőjére fog ismerni.

(Forrás: Erdélyi Helikon 1930. 693-696. old.)