Márk királyfi

 

    Minden népnek megvan a maga NEMZETI HŐSE: történeti személy, kiben az emberek a maguk külön nemzeti erényeiknek és sajátosságaiknak páratlan megtestesülését látják. Legjobban szívébe foglalja az ilyet az egyszerű köznép; elragadtatással énekel róla naiv dalokat, melyekben a kedves hőstetteit és személyét csodaszerűség övezi, úgy, hogy az epikai nagyítás ködében csakhamar félistené magasztosul. Az e fajta hősdalokból alakultak aztán ki a naiv eposzok,
    Az ó-francia hősdalok ROLAND dicsőségét zengik, az ó-német NAGY KÁROLYRÓL, a gaél ARTUSZ királyról, a skandináv SIGURDról, a spanyol CID-ről, a mór GANZUL-ról, a keleti RUSZTEM-ről énekel. A délszlávoknak nemzeti hősök KRÁLJEVICs Márkó, azaz Márk királyfi, kinek híre-nevéről a XIV. század óta dallanak a délszlávok a Balkán-félszigeten; róla énekel a nép ünnepélyein, lakodalmon, aratáskor, szüreteléskor, kukoricafosztáskor, búcsún és vásárokon, körtáncukat (kóló) tambura és dudaszó mellett is ezek kíséretével lejtik. Mintegy 107 népballada szól Králjevics Márkról; a magyar irodalomba már Vitkovics Mihály és Székács József ültette át néhányat, most azonban MARGALITS EDE egész kötetre menő balladát fordított le költői erővel, jó magyarsággal. Ebből mutatjuk be az alábbi szemelvényt.
    Králjevics Márk a XIV. század vége felé szerepelt. Bukason király fia volt és Dusán szerb cár halála után  páratlan igazságossággal nem apját, ki a cári koronára áhítozott, hanem az elhunyt cár kisfiát, Urost segítette a trónra.  Uros elhunytával a nép Márkot akarta fejedelemnek, de a főurak és főpapok Lázárt választották meg, mire Márk sértődötten vonult vissza és nyugati Macedónia független uralkodó lett. 1380-ban kényszerült a török hatalomnak meghódolni és azzal a kikötéssel hogy szerb vérei ellen nem köteles harcolni, részt vett Murád szultán hadjárataiban. Befolyását a török udvarban szerencsétlen nemzete sorsának enyhítésére használta, határtalan jószívűséggel gyámolította az elnyomottakat és szegényeket. Nehéz szívvel szolgálta a törököt; midőn 1394-ben Bajazettel Románia ellen hadakozott, a rovinai döntő ütközet előtt így kiáltott fel „Uram Istenem! Segítsd a keresztényeket, én örömmel halok meg elsőnek a csatában!” Úgy is lett: Márk a csata elején elesett és Bajazet vereséget szenvedett. De az elesett hős a halhatatlanságé lett: a hősdalok örökké dicsőítik!
    E költemények szépségére már Goethe felhítta a világ figyelmét. Valóban, az érzelmek délies heve és a képzelem keleties gazdagsága uralkodik bennük, az ódonságnak rajtuk ülő patinája és az  utánozhatatlan naivitás rendkívüli bájt kölcsönöz nekik. Márk a szíve gyökeréig igazi délszláv jellem, egyesítve magához e faj lelkületének csodás ellentmondásait. Vitézségéről a dalok nem győznek eleget regélni, epikai szuperlatívuszokkal mondják el hőstetteit: egymaga három sereggel küzd meg, levágja Murát 12 bajnokát, csapásaitól az emberek két darabba hullanak, feldobott buzogánya a rossz tündért leszállítja a fellegekből. Igazságszeretetének fényes jele, hogy bírónak meghívatva, a trónt nem apjának, hanem a kis Urosnak ítéli; ekkor majdnem életét veszti, mert felbőszült apja utána  ered, hogy megölje és mikor a templomba menekül, szilaj átkot dörög rá. Anyját határtalanul szereti: kétes esetekben sohsem mulasztja el, hogy „édes agg anyácskájá”-tól kérjen tanácsot; a szerencsétlenek ótalmára mindig kész; barátjaiért a barátság igazi csodáit műveli: elbánik a gonosz tündérrel és kényszeríti, hogy a megölt Jakicsot élessze fel, Szibinyáni Jánk menyasszonyát ezer veszély közt vezéri vőlegényéhez. De ezen fényes erényekhez a délszlávoknak velük született álnoksága és vad indulatossága bűnöket is ad: sok vért ont ok nélkül, ellenségeit néha lovagiatlan csellel ejti meg; a  gőgös Rózsát, aki kikosarazza és kigúnyolja, kegyetlen barbársággal nyomorékká öldösi: a mór leányt, ki börtönéből megmenti és azt kívánja, hogy vegye nőül, megöli, csak azért, mert nem tetszik neki stb. Igazi szláv még a derék Márk abban, hogy fölöttébb szereti az italt, mi nem tartozik éppen az epikai fenség vonásai közé. Milos vajda így utasítja cselédeit, mikor Márk látogatóba jön hozzá: „Maradjatok tisztelő távolban, mert nem tudni, hátha rossz kedvben van, az is lehet, hogy tán többet ivott, akkor aztán összetapos legott, csúful jártok, hogy ha nem vigyáztok”. A balladák sokszor ráriasztatnak Márkkal a török „cárra” (szultán), aki ilyenkor mindig ijedten hátrál a haragos vitéz elől és zsebébe nyúlva, ezer aranyat (néha százzal is megelégszik) ad neki: „Nesze! Fogjad! Végy, igyál bort rajta!” A végén a naiv költő ritkán mulasztja el hozzátenni, hogy

„A czár Márknak ezt nem azért adta
Hogy piros bort vegyen, igyék rajta,
Hanem adta – szabaduljon tőle,
Márk dühös volt, s félt a császár tőle!”

    Az ilyetén humoros részletek derűs hangulatot visznek a zord, vérontásos jelenetek közé.
    A csodásság nagyban szerepel e népballadákban. Szerintük Márk királyfi 300 évig él. Személye a szerb pogánykorból fennmaradt tündérmesékkel jő kapcsolatba. Lova, a híres Sárácz, beszélő és jósló tehetséggel felruházott állat. A tündéreknek az egészben nagy szerepe jut. Ezeket a délszlávok VILÁKnak mondják. A vila jávorfalevél-bölcsőben nevelkedik, melyet a szél ringat és egy hegyi kígyó dajkálja, míg gyönyörű lánnyá nem serdül. Minden vila fehér habszerű öltönyt visel, a mellén és derekán szétbontva hullámzik alá hosszú haja. A vilák addig, míg valaki meg nem sérti őket, senkit sem bántanak, de ha akad olyan vakmerő, ki akkor háborgatja, mikor a hegyi mezőkön a „kóló”-t lejtik, vagy vadásznak, akkor azt a vilák megvakítják vagy kezét-lábát megbénítják, vagy pedig nyíllal megszúrják a szívét, hogy tüstént szörnyet hal. Rejtett szárnyaik vannak, melyekkel a felhőkbe repülnek és ott a mennykövekkel játszanak. Vadásznak, bájosan énekelnek és a sebeket gyógyítják titkos hegyi füvekkel. Leghíresebb vila a hősdalokban a RAVIJOJLA, ki az alább következő költeményben szerepel és később Márk védőtündérévé lett. Őt mutatja Vastagh Györgynek szép rajza.

Márk és Ravijojla tündér

Lovon mennek ketten, jó barátok,
A szép Mirocs hegyes erdőségen,
Márk királyfi kettő közt az egyik,
Milos vajda kettő közt a másik
Egymás mellett jó lovakon mennek,
Egymás mellett harczos kopját visznek,
Férfi – arczra csókot adnak – vesznek,
Szeretetből összeölelkeznek.
Szenderegni kezdett Márk jó lován,
S barátjához fordul igyen szólván:
„Jó barátom! Kedves Milos vajda,
A pillámon nehéz álom rajta,
Dalolj kérlek, hogy álmom elmuljon!”
Milos vajda válaszul ezt ondja: 
„Márk királyfi! Kedves jó barátom!
Én teneked szívesen dalolnék,
de bort ittam tegnap este s éjjel
A hegységben Ravijojl tündérrel
S fenyegetve megintett ő engem.
Hogy nem szabad itten énekelnem,
Ha meghallja akkor meglő engem
A torkomon és szívem közepén.”
Márk királyfi erre így felelt meg:
„Csak te dalolj, a tündértől ne félj,
Mig én élek, én Kraljevics Márkó,
Mig él lovam, Saracz tündér lovam,
S a kezemben tollas buzogány van.”
Milos erre dalolni elkezdett,
Szép ének volt amire rákezdett,
Apáinkról, vitéz őseinkről,
Kiki mikép, hogyan uralkodott
Dicsőséges Macedon országon,
Hogyan épült a sok zárda, templom.
Márknak a dal nagyon, nagyon tetszett
És lehajolt, megfogva a nyerget;
Márkó szunnyad, Milos egyre dalol,
Meghallotta a tündér Ravijojl
És Milosnak felelgetni kezdett,
Mikos dalol, a tündér felelget,
Milos hősnek szebb a dalolása
Mint a tündér válaszdalolása,
Nagyon dühös Ravijojla ezért,
S Mirocs hegyre elsiet a tündér,
Nyilat veszen, két nyilvesszőt veszen,
Egyik repül Milosnak torkába,
Másik repül a vitéz szivébe,
Milos kiált: „Oh jaj szegény anyám!
Jó barátom! – Isten veled Márkó,
Im a tündér engem leteritett,
Lásd előre megmondottam neked,
Hogy nem szabad itten énekelnem.”
Márk felriad az álmából menten
És leugrik Saracz jó lováról,
Jól meghúzza lova terhelőjét,
Ölelgeti, simogatja lovát:
„ó jaj lovam, édes jobbik szárnyam,
Érjed utol Ravijolt a tündért,
Szinezüsttel megpatkollak ezért,
Szinezüsttel, égetett arannyal,
Leterítlek selyemmel térdedig,
Aranybojt lesz térdtől a patádig.
Sörényedet arannyal befonom,
Finom gyönggyel végig felcifrázom.
De hogyha te őt utól nem éred
Kikaparom mind két szemed; érted!
A négy lábad mind kitöröm! – érted!
És itt hagylak ilyen állapotban,
Fától fához vergődj nyomorultan,
Légy őgy, mint én Milos nélkül vagyok.”
Most felugrik Sárácznak hátára
Végig rohan hol Mirocs határa,
A tündér a hegy csúcsára szállott,-
Saracz rohan az erdő közepén.
A tündérnek se híre, se hamva,
A mint Sárácz a tündért meglátta
Felugrott vagy három lándzsahosszat,
Egy ugrása három lándzsa magas,
Egy ugrása jó négy lándzsa hosszú
És a tündért hamar utóléri.
A tündér most magát bajban látván
Felszáll szegény a magas felhőkbe;
Márkó fogja tollas buzogányát
Felhajítja a jó hajítófát
S eltalálja a válla közepén
S leteríti a fekete földre,
S kezdi verni a nagy buzogánnyal,
A hat tollú arany buzogánnyal,
Jobbra-balra megforgatja véle:
„Gonosz tündér! Verjen meg az Isten!
Mért lőtted meg az én jó barátom?
Gyógyfüvekkel támaszt új életre,
Mert nem viszed el a fejed épen!”
Most a tündér kérlelgetni kezdi:
Márk királyfi! Az Istenre kérlek!
Bocsáss engem az erdőbe élve,
Hogy én ottan gyógyfüvet keresve
Meggyógyítsam, mind ahány sebje van.”
Márk megindul a nagy kérlelésre,
S elereszti a hegységbe élve.
A hegységben szedett gyógyfüveket
És kiáltva visszafelelgetett:
„Mindjárt jövök, mindjárt visszatérek!”
Mirocs-hegyről gyógyfüveket hozott
S meggyógyultak a sebek mind legott.
Szebb hangja lett a czári Milosnak,
Bizony szebb lett, int vala ezelőtt,
Hősi szive is egészségesb lett,
Bizony jobb lett, mint vala ezelőtt.
Megy a tündér Mirocs hegységébe,
S szól imigyen tündértársainak:
„Ó halljátok én tündéri társim!
Ne lőjetek hősre az erdőben
Mig hire van Kraljevics Márkónak,
És Sárácznak az ő bősz lovának
És hattollas arany bunkójának.
Ó én szegény tőle mit szenvedtem!
Csak nehezen mentettem meg éltem!”

Forrás: Tanulók Lapja 6. évf. 10. szám, 2899. márc. 5.