Kollai Virgil (Koltai 1857-1907): 1848. ápril tizenegyedikén

Oszlik már az égnek fekete felhője,
Szerte árad a nap életkeltő fénye;
Ébred a jogoknak gyászos temetője,
Meghal a zsarnokság gyilkoló önklénye.
S merre a tavaszi szellő tovaárad,
A szabadság lelke mindenütt feltámad!

Tavasz lett nekünk is! Hosszú téli álom
Nehezült ránk, mint a halálangyal szárnya;
Olyan volt a magyar, mint szomorú várrom,
Rája bocsátkozott a pusztulás árnya.
Mint a zsémbes öreg – ki halálát várja…
Senki sem hallgatott panaszos szavára!

Ez a dicső nemzet gyenge asszonymódra
Hajdani szépségét sóhajtozta vissza;
Szabadságért lengett egykor lobogója,
S most gyáva könnyeit fekete föld issza!
Nubia párducza gyáva nyulat nemzett?
Sasok nemzedéke búgó gerlicze lett?

Gyáva panaszokkal küzdött önkény ellen
S szolgaságban tartá jobbágy-testvéreit;
Önzésbe sülyedt el a nemzeti szellem, -
S alig volt közöttünk, ki a jövőben hitt.
Millióknak nem volt honjuk e hazában,
Melyért nyolczszáz évig hullt vérük – hiában!

Elhagyta hát Isten végképen a magyart?
Könyörtelen nézi gyászos pusztulását?
Kihalt-e már a sziv? Megbénult-e a kar?
Tűri, hogy elleni elenyésztét lássák?
Nem hagyta el Isten, nem! – megváltót adott,
A kinél nagyobbat nem láttak századok!

Széchenyit küldötte népünk váltságára,
A kinek szavára felriadt a nemzet;
Munkás honszerelme gyújtó szózatára
A magyar ujonnan nagy, hősi nemzet lett.
S szólott: „Mi a magyar régi dicsősége?
A magyar még nem volt, - magyar leszen végre!”

Gúnytól, fájdalomtól lángzó szózatára 
Új élet támadt a tespedt idegekben,
Halódó szivekben kelt új élet árja,
Ifjú vér lüktetett a fonnyadt erekben.
Munkált és alkotott, hatott, gyarapitott:
Gondolatot, érzést, mindent megújitott!

Varázsigéjére feltámadtak hősök,
Kiket küzdelemre jog s igazság edzett,
hogy miért küzdöttek honfoglaló ősök:
A szabad hazában legyen szabad nemzet!
Megosztva a jogot, testvér legyen minden,
Kit e hon fiának alkotott az Isten.

És a magyar küzdött újra magyar ellen,
De egy s szent volt a czél: egy nagy, boldog haza!
A küzdőt evíté égő honszerelem
S felderült a nemzet fényes, szép tavasza!
Hangzott és viszhangzott szerte a harczi dal:
Hazádnak rendületlen légy hive, oh magyar!

Szent lelkesedésben mindenki remélt, hitt,
Kossuth lángszavára izzóvá lett a hon;
Csak Ő félté, óvá nemzete reményit,
s midőn a hon épült – búsongott romokon!
A költő szent harcra felgyújtva énekel,
És a nemzet többé nem kér, de követel!

És termő lett újra hazánk termő földje,
Emelte a hazát szív, ész és serény kéz;
Szabad lett a föld s kit lenyügzött göröngye:
Millió – a honért élni s meghalni kész.
Megifjult a magyar, új lett alkotmánya
S megpecsételte a magyarok királya.

Nemzet lett a magyar, egy szív és egy lélek,
A százezrekből milliók támadtak;A 
Egy haza polgári, szerető testvérek! -
S majd hozzájuk álltak a régi halottak:
Bethlen és Rákóczy elvérzett hősei,
Mikor szabadságunk meg kellett védeni!

Áldottak legyetek, ti szentek, ti nagyok,
Leborulva áldunk mi gyarló unokák,
A kik szent nevetek – ti fénylő csillagok -
Szégyen- s büszkeségtől pirulva zokogják.
Népünk védszentjei, imánk hozzátok száll:
Legyen egy a magyar, s vele egy a király!

Forrás: Tanulók Lapja 6. évf. 15. szám, 1899. ápr. 9.