Arany János „Toldi”-ja

I.
A  k ö l t é s z e t  f e l o s z t á s a

    Mielőtt a Toldi fejtegetéséhez fognánk,tudnunk  kell, hogy az, mint költői műfaj a költészet mely ágához tartozik.
    A Toldi-n rajta van: költői elbeszélés. Meg kell tehát állapítanunk, hogy mi az a költői elbeszélés. Hogy pedig ezt megérthessük, röviden át kell tekintenünk a költészet fölosztását.
    Azon tárgyak, amelyeket a költők föl szoktak dolgozni kétfélék, aszerint, amint a költők azokat vagy belső világukból merítik, vagy a külső valóságból. Mi alkotja a lelkünk BELSŐ világát? Gondolataink és érzelmeink világa. A KÜLSŐ VALÓSÁGOT pedig mindazon jelenségek, melyeket érzékeink segítségével a természetben és az emberekkel való érintkezésben tapasztalunk.
    Ez alapon tehát a költészet két részre oszlik aszerint, amint a költő vagy azt adja elő, ami BENNE van, vagy azt, ami KÍVÜLE történik. Az előbbi a BELVILÁG, az utóbbi a KÜLVILÁG KÖLTÉSZETE.    
    A belvilágot gondolataink és érzelmeink alkotván, a belvilág költészete szintén kétfelé ágazik: midőn a költő kiválóan gondolatait, megérlelt és  megállapodott nézeteit, meggyőződését tárja elénk, támad az ELMÉLKEDÉS  költészete; midőn a költő érzelmeit, örömét, bánatát, forrongó indulatait tolmácsolja, származik az a költészet, melyet legszorosabban a HANGULAT költészetének nevezhetünk. Az elmélkedés költészete az úgynevezett OKTATÓ költészet, melyet némelyek értelmi költészetnek is neveznek. A hangulat költészete a LANTOS, LYRAI költészet. Nevezhető DALOSNAK is, mert többnyire dalokat terem. Az elmélkedés költészete ismét lehet OKTATÓ és GÚNYOS.
    A külvilág költészete kétfelé ágazik, amennyiben a költők vagy a természet tüneményeit, vagy a mesterség és művészet alkotásait varázsolják elénk képekben, vagy azt, ami az emberek közt történik, tehát eseményeket. Az előbbi mód szerint származik a LEÍRÓ, az utóbbi mód szerint az ESEMÉNYES KÖLTÉSZET.
    Itt a költő eseményeket ad elő. Előadhatja pedig vagy mint megtörténteket, vagy mint éppen történőket, más szóval előadhatja a MÚLTBAN vagy A JELENBEN. Ebből következik, hogy az eseményes költészet is kétféle, úgy mint: ELBESZÉLŐ (epikai), a melynek eseményei, mint a múltban történtek vannak feltüntetve és BESZÉLGETŐ (dráma) költészet, melynek eseményei előttünk, a jelenben, szemünk láttára, fülünk hallatára folynak le.
    Az elbeszélő költemények közt a legnagyobb és legmagasabb szerkezetű a HŐSKÖLTEMÉNY vagy EPOSZ. Tárgya mindig valamely nagyszerű esemény, egész nemzetet, gyakran világot érdeklő: nemzetek harca, honfoglalás, világhódítások, nemzedékek kiirtása, egy új világrend teremtése, országokat megrázkódtató bosszú, diadalmas hadjáratok tele hősökkel, harcokkal, égi és földi hatalmak küzdelmeivel. A nemzetek és az emberiségmúltja szól belőle, melyről a távolság letörölte a kisebb, aprólékos vonásokat, csak a nagy, lényeges vonások emelkednek ki belőle annál inkább. Anyagát a MONDÁBÓL meríti, melyeket csoportosít, változtat, eggyé alakít.
    Az eposznak két nagy osztályát különböztetjük meg előállása és hangja szerint: a NAIV EPOSZT és MŰ EPOSZT. A naiv eposz szerzője ismeretlen, s nem is annyira egy kéz munkája ez, mint soké, mint a nép általános alakító fantáziájáé.
    Ilyen naiv eposz a görögöknél az „Iliasz”, a németeknél „Niebelungen”, finneknél „Kalevala”. Nekünk, magyaroknak naiv eposzunk nincs, bár az anyag,melyből előállhatott volna, meg van az ősmondákban.
    A mű eposz határozottan magán viseli az egy alakító kéz jellegét, és szerzőjét ismerjük. Nevezetesebbek nálunk: Zrinyi M. SZIGETI VESZEDELEM (Obsidio Szigetiana); Vörösmarty ZALÁN FUTÁSA; Debreczeni Márton KIOVI CSATÁJA; Czuczor Gergely AUGSBURGI ÜTKÖZETE és a BOTOND; Arany János BUDA HALÁLA, és Szász Károly SALAMON-ja.
    Az eposzokat ezenkívül tárgyuk és uralkodó hangjuk szerint alsóbb osztályokra lehet osztani.

1. A TÖRTÉNETI EPOSZ, melynek tárgya, főbb eseményei a történetből valók, több vagy kevesebb csodás elemmel: háborúk, hódítások, nemzeti diadalok. Ilyenek: Vörösmarty Zalán futása; Szász K. Salamonja, Zrinyi M. Szigeti veszedelem; Vergil: Aeneise, stb.
2. A VALLÁSOS EPOSZ, melynek tárgya valamely vallásos esemény vagy vallási eszme, eszmény alakjában. Szereplői a vallás vagy a vallásos mitológia személyei. Ilyen az angoloknál Milton ELVESZETT PARADICSOMA; az olaszoknál Dante DIVINA COMOEDIÁJA, a németeknél Klopstock MESSIÁSA.
3. A REGÉNYES VAGY ROMANTIKUS EPOSZ tárgyát aközépkor lovagharcaiból veszi, a történethez nem nagyon köti magát, kalandról-kalandra száll, dicsőíti a lovagiasságot és a női ideált. Ilyenek: Torquato Tassi MEGSZABADÍTOTT JERUZSÁLEME; Vörösmarty KÉT SZOMSZÉD VÁRA és TÜNDÉR VÖLGYE; Gyöngyösi MURÁNYI VENUSA; Wieland: OBERONJA.
4. AZ IDILLI EPOSZ tárgya a családi tűzhely kedves boldogsága: a hős helyébe a nő lép, a vitézség helyét a hűség foglalja el. Egyszerű, naiv, kedélyes, de nem érzelgős. Ilyen idilli eposz a görögöknél az „ODYSSEA” az indusoknál a „NÁLA ÉS DAMAJANTI”, (A Mahabharataba beleszőtt szép kis elbeszélés) a középkori német „Gudrun”, az újabb irodalomban Goethe „HEREMANN ÉS DOROTHEA”-ja, Voss: LUSIADA-ja.
5. A KOMIKUS, VAGY VÍG EPOSZ, mely nem egyéb, mint a komolynak visszája, mint a nagynak és hősinek törpévé tétele. Ilyenek: Homeros BATHROKHOMŰOMACHIÁJA, melyet Csokonai „BÉKA EGÉRHARC” címen átdolgozott magyarra, Blumaner AENEISE, Csokonai DOROTTYÁ-ja, víg eposz hexameerben Aranytól az „ELVESZETT ALKOTMÁNY” és a „NAGYIDAI CIGÁNYOK+, Verseghitől: RIKÓTI, Kisfaludy Károlytól: HŐS FERCSI, Petőfitől: A HELYSÉG KALAPÁCSA.
    
    Az elbeszélő költemények közül az eposz mellett foglal helyet a KÖLTŐI ELBESZÉLÉS. Költőinek azért mondjuk, mert versben van írva, elbeszélésnek, mert történetet, mondát, mesét tárgyal. Nem nemzetek sorsára befolyó, hanem inkább egyeseket és családokat érdeklő események foglalhatnak benne. Ilyenek: SZÉP ILONKA, CSERHALOM Vörösmartytól; a BOLOND ISTÓK Petőfitől; SZÉCSI MÁRIA, KATALIN Aranytól; BÁTHORY ERZSÉBET, Vachott S.; SZUHAJ MÁTYÁS Tompától; ÁRGILUS KIRÁLYFI, Jakab Ödöntől; A DÉLIBÁBOK HŐSE Arany Lászlótól. Ide számíthatjuk még az úgynevezett VERSES REGÉNYEKET, aminők: Balogh Zoltán ALPÁRI-ja, s a félig kész ROMHÁNYI Gyulai Páltól.
    A költői elbeszélés egyik leggyönyörűbb terméke nálunk a TOLDI Arany Jánostól, mellyel ez alkalommal részletesen szándékozunk foglalkozni.
    Mielőtt ezt tennők, szólani fogunk a mű szerzőjének életéről, művének keletkezéséről, a mű tárgyának régibb nyomairól és földolgozóiról, a hősre vonatkozó adatokról stb.

II.
Arany János életrajza*
(V. ö. Gyulai P. Emlékbeszéd Arany J. fölött 1883. okt. 25. Arany ünnepen a Kisfaludy-Társaságban.)

    Arany János Nagyszalontán született 1817. március 2-án. Atyja Arany György, anyja Megyery Sára volt. Mindkettő előre haladott korú volt a gyermek születésekor, épp azért ő volt öreg szülőinek egyetlen reménye, vigasza; midig körükben tartották, s rendkívül vallásosak lévén, e vallásosság rája is elragadt. Az ének és a szentírás vonzóbb helyei voltak első táplálékai gyönge lelkének s a kis bogárhátú kunyhó szentegyház vala, hol füle soha trágár szót nem hallott, nem lévén cseléd vagy más lakó, csak öreg szülői és ő. A gyermek korán komollyá és mélyen erkölcsi érzésűvé vált, s az maradt az ifjú s a férfiú is, és az erkölcs e kultusza épp úgy meglátszik költészetének, mint syljén a szentírás és a zsoltárok ódon nyelve.
    A szalontaiak mintegy középhelyet foglaltak el a nemesek és a jobbágyok közt, de voltak közöttük valódi nemesek is, bár némelyikük megfosztatott nemesi jogától, így a szalontai Arany család is.
    A csonka torony, mely a város egyik kiváló pontján ma is fennáll, a viharos, de dicső múltra emlékeztette őket; a városi határ Szigettó, Őrhalom, Testhalom nevű részei a török csaták és őseik vitézségének nyomait tartották fenn; a távolabb fekvő TOLD puszta és a szintén elpusztult NAGYFALU a Toldi-monda bölcsőjét rengették.
    A komoly gyermek, ki atyja korán megtanított olvasni, s aki a XVI. század némely ponyvára került krónikásait is olvasta, örömest hallgatta e mondákat és szívesen barangolt a nagy határ erdőin és mezőin a természet bájaiba merülve.
    Szalonta mintegy végső pontja ama rónaságnak, mely a Tisza partjaitól Belényesig húzódik. Kék hegyek és kék ligetek alján sokkal változatosabb róna ez, mint az alföld végtelen pusztái, és a népben is több a hagyományos szokás és a régies színezet.
    A pusztán fél szemmel fölekelő nap, az ösztövér kútágas, a csonka torony féllábú gólyája, a zöld lomb közein áttetsző kék égbolt, a szántóvető síró füttye, a napsugár és felhő fény- és árnyfoltjai, a mezőn a boglyák tetejéről az aratók vidám seregére letekintő suta gém, a város szélső ablakain vakítón égő és hirtelen kialvó alkonysugár, a feketén bólintó eperfa lombja, az ég bakacsinja, ezüst holdkoszorújával: mind oly élénken maradtak meg emlékélben, mint a mesék és mondák hősei, a régi énekek és népdalok dallamai, a népélet tarka jelenetei, s mindazon jellemző vonások, melyek a magyar fajt kiválóan jellemzik. E képek, benyomások folyvást éltek lelkében, megelevenednek műveiben, kivált a nagyfalusi és szalontai Toldi Miklós alakja egész a sírig kíséri  munkáját.
    De a gyermek-ifjú nemcsak szemlélődő és álmodozó, hanem rendkívül tanulékony is volt. Sokat tanult az iskolában, még többet olvasott az iskolán kívül és már korán verselgeti is kezdett. Minden magyar és latin könyvet elolvasott, amit az iskolai könyvtárban, vagy a szomszédok mestergerendái alatt talált.
    Ismerte a régibb magyar irodalmat egész Csokonaiig, akit nagyon szeretett: egyszóval azt az irodalmat, mely ezelőtt, több mint félszázaddal divatban volt, mert Szalontán jobbára csak azt olvasták, az újabb irodalom előttük ismeretlen volt.
    Az újabb irodalommal csak mint debreceni diák és kisújszállási tanító ismerkedett meg, amikor a görög és német irodalmakat is tanulmányozta.
    Újabb költőin, élükön Kazinczyval inkább elidegenítő, mint vonzó hatást gyakoroltak reá. A régi magyar irodalom kebelén növekedett fel, s érezte, hogy az újban, bár több a művészet, de kevesebb a magyarosság.
    Legkedvesebb emlékei a régi magyar költészethez vonzották,melynek módja szerint hiába próbálta meg a költést, az sehogy sem sikerült, - belátta, hogy neki azt még tanulnia kell.
    Bizonyos meghasonlás vett erőt rajta, de arról még sejtelme sem volt, hogy ő is hivatva van, talán inkább, mint más, a régibb és újabb költészet összeforrasztására, a nemzeti iránynak a népies elem fejlesztése által szilárdabb megerősítésére. E meghasonlás talán arra is befolyt, hogy midőn forrongó lelke az iskolai élet egyhangúságát megunva valami szokatlan pályáról álmodozott, nem költő akart lenni, hanem előbb festő, majd szobrász, végre színész lett.
    Vándorlásaiból azonban csalódottan térve vissza, ismét nem tollhoz fogott, hanem egy kis hivatal után látott, hogy teher helyett gyámola legyen öreg atyjának. Szabad óráiban művelte ugyan magát, gyakran forgatta Homért, megtanult franciául, írt és fordított is valamit, de nem készült az írói pályára. Majd sorsa jobbra fordultával megházasodott, s végképp szakítva álmaival elhatározta, hogy ő is közönséges ember lesz, mint más.
    A véletlennek kellett közbejönni, hogy költői tétlenségéből kiemelje, s egy rokon szellem költészetével érintkeznie, hogy félénk géniusza szárnyra keljen. A negyvenes évek elején SZILÁGYI ISTVÁN egykori tanulótársa, tehetséges ifjú író, ki a Kisfaludy-Társaságnál és az Akadémián pályadíjakat nyert (Csák és Királyleány című költői elbeszélésével 1840), jött Szalontára iskolaigazgatónak, s váltig ösztönözte barátját az írói pályára. Ez ösztönzésnek azonban csak annyi hatása volt, hogy Arany megtanult angolul, fordított valamit Sophoklesből, s írt néhány alkalom-sugallta költeményt, de inkább időtöltésből, mint komoly céllal.
    Így keletkezett 1845-ben egy szatírai költeménye hexameterekben írva „ELVESZETT ALKOTMÁNY” címen, minden terv nélkül kezdve. Ki akarta önteni bosszúságát, melyet a megyei élet kicsapongásai keltettek benne, de nem gondolt arra, hogy vele a közönség elé lépjen. Azonban a Kisfaludy-Társaság éppen akkor hirdetett pályázatot víg eposzra. Aranyt meglepte a véletlen összetalálkozás, s akkor is inkább szeszélyből, mint komoly becsvágyból bevégezte művét és felküldte pályázatra. A megnyert pályázatot úgy tekintette, mintha sorsjátékon nyerte volna. A bírálók közül egy elismerően, a másik magasztalóan szólt e költeményről.
    Arany érezte, hogy most már nem lehet megállapodnia, ki k ell önteni mindazt, ami lelkében forr. Petőfi sikere fölbátorította, s meg volt győződve, hogy Petőfi „JÁNOS VITÉZ”-e után ő is merhet írni egy naiv költői beszélyt, mely a népköltészettől sugalmazva, hangban és jellemzésben egyaránt magyar legyen.
    A következő évben (1846) megírta „Toldi”-ját, s vele nemcsak a pályadíjat nyerte meg, hanem a bírálók bámulatát is fölkeltette. Egyszerre ünnepelt költő lett, s Petőfi volt az első, aki üdvözlésére sietett.

III.
A Toldi keletkezése. A toldi trilógia

    A Kisfaludy-Társaság, mely Arany félénk géniuszát felébresztette, alkalmat nyújtott neki annak fejlesztésére is. Az 1846-ik évi február 8-kán tartott nagygyűlésen ugyanis pályázatot hirdetett költői elbeszélésre. E pályázat így szólt: „IRASSÉK KÖLTŐI ELBESZÉLÉS, MELYNEK HŐSE VALAMELY, A NÉP AJKÁN ÉLŐ TÖRTÉNETI SZEMÉLY, PÉLDÁUL MÁTYÁS KIRÁLY, TOLDI MIKLÓS, KÁDÁR VITÉZ STB. FORMA ÉS SZELLEM NÉPIES LEGYEN.”
    Arany János pályázott és még ez év nyarán megírta „Toldi”-ját, mely az 1847. február 6-kán tartott nagygyűlésen az eredetileg 15 aranyból álló pályadíjat 20 aranyra emelve nyerte meg. E költemény csak egy részét tárgyalja az Ilosvai által fönntartott mondának, miért is Arany részint mások buzdítására, részint a tárgy iránti előszereteténél fogva igyekezett azt egészen feldolgozni. Így már 1854-ben megírta TOLDI ESTÉJÉ-t, mely a hős aggkorát tárgyalja.
    Mikor Arany „TOLDI”-jával elragadta az egész irodalmi világot, Petőfi még élt, s váltig biztatta barátját, hogy ha már a fejét megcsinálta, csinálja meg a derekát és a lábát is. 1854-ben meg is írta a Toldi estéjét; tehát a fej és a láb már készen volt, de a deréknak elkészítése sok szellemi és anyagi akadályba ütközött. Ide tartoztak az Aranyt ért sok családi csapás s az azt követő levertség, az előbbiekhez pedig a még fel nem dolgozott részek csekély epikai anyaga és a már feldolgozott részekbe szőtt ellentmondás Toldi szerelméről. Mind e nehézségeket csak hosszas kísérletezés után tudta elhárítani, mint azt a költő a „Toldi szerelme” előszavában maga is bevallja. Elkészült azonban a harmadik része is és 1879-ben ’Toldi szerelme” címen megjelent.
    Az első rész, a „Toldi”, a hős ifjúságát énekli meg egész addig míg felküzdi magát a király fejéhez; a második rész, a „Toldi estéje”, agg kora emésztő bánatát, utolsó diadalát és halálát; a harmadik rész, a „Toldi szerelme” a hős szerelmét, küzdelmét, vezeklését, szenvedését és kiengesztelődését tárgyalja.

IV.
Ilosvai és a Toldi monda. Toldi élő alak.

    Arany János előtt Toldot ILOSVAI SELYMES PÉTER XVI. századbeli énekszerző is feldolgozta, ki „AZ HÍRES NEVES THOLDI MIKLÓS HISTÓRIÁJA”* (Megjelent az Olcsó Könyvtár-ban.) című verses krónikát írta és panaszkodik, hogy Toldiról keveset olvas a krónikákban és csodálkozik azon, hogy őelőtte még senki sem emlékezett meg Toldi Miklósnak „ő nagy erejéről és jó vitézségéről”; - ami arra mutat, hogy a XVI. században még élnék hagyományok voltak Toldi Miklósról. De még a XVIII. században is RÁDAY PÁL úgy emlékezik meg Toldi Miklósról, mint valóban élt egyénről. Utána BÉL MÁTYÁS, de különösen DUGONICS ANDRÁS „Jeles történetek” című művében elősorolja Miklósnak azon fegyvereit, melyek „RÉGI IDŐKTŐL FOGVA A BUDAI VÁRNAK BÉCSI KAPUJÁNÁL FELAKASZTVA FÜGGÖTTEK, S ENNEK ELŐTTE NYOLCZ DARABOKBÓL ÁLLOTTAK, DE MOST MÁR VAGY LEHULLOTTAK ÉS TALÁN EL IS VESZTEK, VAGY EGY-KÉT ITCZE BORÉRT AZ ŐRTÁLLÓKTÓL ELADATTAK ÉS ÍGY ELTÉVELYEDTEK.”
    Dugonics 1794-ben a nyolc darab közül csak ezeket látta: a KŐGALACSINOKAT (kőgolyók), melyeket Toldi parittyájából a Duna egyik partjáról a másikra hajított; BUZOGÁNYÁT; SZÁNTÓVASÁT, melyet lándzsájával könnyen keresztülszúrt; PAJZSÁT és KARDVASÁT. Ezekre céloz Arany Toldijának Előhangjában:

„Hárman sem bírnátok súlyos buzogányát,
Parittyaköveit, öklelő kopjáját,
Elhülnétek, látva rettenetes pajzsát,
És kit a csizmáján viselt, sarkantyúját”.

    Ilosvai határozottan említi Toldi születéshelyét és évét:

„Írtak akkor ezerháromszáz és húszban,
Toldi Miklós, hogy születék Nagyfaluban.”

    Hogy ez az adat hiteles, kitűnik abból az 1552-iki népszámlálásból, mely három Toldi Miklóst említ és a család eredetére nézve rendkívül fontos adat.
    Mellőzve most a további dolgokat, amelyek Toldi Miklós történeti egyéniségére vonatkoznak, TÉNY AZ, HOGY MIKLÓS EMLÉKE A XVIII. SZÁZAD VÉGÉN A NÉP KÖZT FENN VOLT, sőt meg van még ma is a nógrádi nép mondájában. Fennmaradt tehát a legújabb korig s valószínű, hogy Aranyt nemcsak Ilosvai verse, hanem a hagyomány is támogatta.
    A Toldi-hagyomány nagy elterjedtségét bizonyítja Dugonicsnak ezen nyilatkozata is: „ÉN ŐKET NÓGRÁD VÁRMEGYEINEK LENNI ÁLLÍTOM, AKÁR TOLD FALÚBAN, AKÁR NAGYFALUBAN SZÜLETETT, MERT MINDAKETTŐT MONDJÁK SZÜLETÉSE HELYÉNEK.”
    Ez után ötven esztendeig nem foglalkozik Toldiva senki és csak Arany János gyönyörű költeménye vonta újból reá a figyelmet. Azok az írók, kik vele foglalkoztak, részint valóságos létezését támadták meg, részint a róla szóló mondák magyar eredetét támadták meg.
    Hogy a történeti adatokat és azon tényeket, melyek népköltészeti jelleggel bírnak, láthassuk, NÉZZÜK, MI MINDENT ÉNEKEL A JÓ ILOSVAI TOLDI MIKLÓSRÓL. Szorosan ragaszkodunk az előadásban Ilosvai előadása folyamatához.
    Toldi Miklós Nagyfaluban született 1320-ban: „Írtak akkor ezer háromszáz és húszban. Toldi Miklós, hogy születék Nagyfaluban”. Erős, vastag gyermek volt kicsi korában. Toldi Lőrincnek idősebb fia, Miklósnak bátyja, György, Károly király udvarában szolgált. Miklós otthon van édesanyja mellett s „lát minden dologban az béres szolgákkal”, nagy malomköveket emelget mindenek bámulatára.
    Egy alkalommal, midőn György Budáról szolgáival hazajött, Miklós a szolgákkal rúdhányásban és kőhajigálásban versenyzett, le is győzte őket, amiért bátyja gyakran megfeddé. Miklós bátyja egyik szolgáját megölte, ezért „bujdosott az éren és nádon”, de bátyja megkegyelmezett neki. Majd Laczfinak nyomórúddal mutatja meg az utat Budára.
    Ismét gyilkosságba esik, elbujdosik, Pestre vetődik, hol a „fene” bikát megfékezi, s jutalmul a mészárosoktól sok májat kap. A mészárosoknál szolgál, majd a királyi udvarban kap szolgálatot, hol a szolgákkal a rúdhányásban versenyez s nagy ereje feltűnik a királynak, aki megértvén a dolgot, megkegyelmez neki, bátyjának levelet ír, hogy öccsét ne tartsa otthon. György megfeddi ugyan Miklóst, de azért két lóra „szert tesz” neki s szolgálatra kényszeríti. Miklós Budára megy, ahol akkor „új udvar” vala. Megszánván az özvegyasszonyt, kinek két fiát a cseh vitéz megölte, megígéri, hogy fiaiért bosszút áll. A cseh vitézzel megvív, azt kérése dacára megöli és minden „marháját” az özvegyasszonynak adta. Ekkor a király őt fejéhez választja. Egyszer az ifjú vitéz szerelmeskedni akart, de a fiatal özvegyasszony kiugratta őt az ablakon. Ezután a lakatoshoz megy, s azzal együtt kirabolja a királyné szolgáló lányának sírját.
    Ezután Ilosvai nagy ugrást tesz, s mellőzve „ifjúságabeli több sok dolgait”, szól „vénségének csodadolgairól”. Nevezetesen: „a prágai kaland”-ról. A cseh „király-császár” Lajostól adót követel, mire ez Prágába megy, hol a „tizenegy királyoktól” körülvett császártól nagyon megijedt, de Toldi a király sarkát úgy nyomkodja, hogy abból a vér „el kifoly vala”.
    Ezalatt a magyarok Prágát beveszik, s az e hírrel jövő követet Toldi köntöse ujjával „úgy csapá, hogy menten meghala”. A megrettent cseh királycsászár pedig meghódol Lajosnak.
    Azután a király valamiért megharagudott Toldira, amiért ez három évig „nem ment bé udvarba”. Lajos Német-Újhelytt új udvart hirdetett, ahol egy olasz vitéz sorba legyőzte a magyarokat. Lajos Toldira gondolt, mire barátai őt erről értesítik. Barátruhába öltözve megjelenik, az olasz vitézt legyőzi s a királytól kegyelmet nyer. Az ősz szakállú, fehér hajú vén Toldi gyűlésre hivatva, még egyszer felmegy Budára, de itt az udari ifjak csúfolják, miért héttollú buzogányával  közéjük vagdal, hármat agyonüt, dühében a királyhoz berohan és így szól:

„Király! Ha nem nézném vitézi voltomat,
Majd fejedhez verném héttollú botomat,
Máskor tanítnád meg apró kölykeidet,
meg ne csúfolnájak vitéz vén fejemet.”

    A gyűlés feloszlott, Miklós Nagyfaluba ment, s hol két esztendő múlva meghalt.

„Minden reménysége boritalban vala,
Nagy erejének nem nagy hasznát látá,
Marháját semmiben meg nem szaporítá.”

    Ezeket mondja Ilosvai Toldi Miklósról. Valóságos krónikás életrajz ez, mely világért sem változtatna az ismert adatokon, s szinte fél, hogy többet ne mondjon, mint amit tud.
    Mint látjuk, Miklós jellemében nagyon kevés a népies vonás Ilosvai feldolgozása szerint; itt csak nagy erejű, vad indulatú, részeges emberrel van dolgunk, akinek tetteiről Ilosvai idejében még élénken emlékeztek, de azokat a népköltészet még nem dolgozta fel, s így Toldi Miklósnak semmi köze azon nagy erejű Miklóshoz, akiről népmeséink szólnak, sem azon nagy erejű többi hősökhöz, akikről idegen népek mondái regélnek. Amit Kemény Zsigmond báró 1854-ben kimondott, hogy Toldinak élő egyéniségnek kellett lennie, azt Sziládi Áron kutatásai megerősítették, aki oklevelek alapján mutatta ki, hogy:
    Toldi Miklós ezerháromszázhúsz körül született Nagyfaluban és így Nagy Lajos alatt élt és vitézkedett.
    Egy 1354. június 13-án kelt oklevél szerint Toldi Pozsony megye alispánja és a pozsonyi vár várnagya volt.
    1359-ben kelt oklevél szerint Lajos király a flórenci köztársaság által neki ajándékozott két kölyök-oroszlán átvételével a levelet átadó nagy erejű emberét (Nicolaum toldi Valoris) bízza meg. 1365-ben Olaszországban egybegyűlt fehér csapat (alba societas) főtisztjeinek sorában fel van említve (dominus Nicolaus comes de Thodi Ungarus), végül 1383-ban Szabolcs-megyei főispán volt, mint ilyent hívta meg Lajos gyűlésre Budára.
    Íme az oklevelek alapján megőrzött történeti adatok, amelyekből világos, hogy Toldi NEM MONDAI HŐS, HANEM TÖRTÉNETI EGYÉNISÉG.
Toldi emléke fennmaradt a Nógrád-megyei nép mondájában is, amely hősünket Mátyás király korába helyezi, amely jobban is megfelel a németújhelyi diadalnak, mivel az Lajos király alatt semmiképp sem történhetett; de az, hogy Laczfi Nagyfalun keresztül vezeti seregét Budára, inkább Bihar-megyére vall; maga Arany is Bihar-megyeinek tartotta Toldit.
    Arany Ilosvai hagyományát három részben dolgozta fel: 1847-ben jelent meg Toldi, 1848-49-ben készült, és 1854-ben jelent meg Toldi estéje, 1879-ben LÁTOTT NAPVILÁGOT A SZÓRVÁNYOSAN KÉSZÜLT (első éneke megjelent a „Losonczi Phoenix”-ben, második a „Szépirodalmi Figyelő”-ben – 1860-63-ik évfolyam – a harmadik ének a „Koszorú” 1863-iki évfolyamában) ÉS KÖZÖLT „DALIÁS IDŐK” UTÁN a Toldi szerelme.
    Hogy összehasonlítást tehessünk Arany és Ilosvai feldolgozása között és teljesen érthessük Arany művészi alkotásának erejét, részletesen el kell mondanunk Arany Toldijának tartalmát.

V.
Arany „Toldi”-jának tartalma

    Toldi Miklós, az özvegy Toldi Lőrincnének kisebbik fia, a mezőn dolgozik, messze elméláz, a távoli porfellegekből fegyverek csillámlanak elő; Laczfi Endre nádor vezető hadát Budára. Miklós szívében úgy is él fájó vágy a vitéz élet után, s most az fokozott erővel ébred fel benne és elkeseredik, midőn Laczfi őt parasztnak szólítva kérdi tőle a Budára vivő utat. Miklós a nyomórudat félkarral fölemelve, mutatja a Budára vivő utat, s midőn az őt ingerlő katonák elvonulnak, ő is elkomorodva, fájó vággyal a vitézi élet után, s haraggal bátyja iránt hazafleé ballag. (I.)
    Otthon nagy sürgés-forgást talál, mert György úr megérkezett léhűtő szolgáival, hogy a kész haszonnak felét fölegye, másik felét pedig magával vigye. György szerető anyját hidegen köszönti, öccsét fanyalogva kérdi, ki éppen ekkor toppant be, s bátyját meglátva, karja akaratlanul is ölelésre nyílik, de bátyja jogtalan szemrehnyásokkal és igazságtalan vádakkal halmozza el, amire Miklósnak amúgy is elkeseredett szíve kitör bátyja ellen, aki miatt nem emlekedhetett oda, hova magát hivatottnak érzi, s kéri jussát, mire György őt arcul csapja. Miklós bátyjára rohan, de közéjük lép anyjuk, s a fiú karját leeresztve, tántorogva megy ki a szobából, s meghúzza magát az udvar egyik távoli zugában. (II.)
    Ebéd után a szolgál jókedvükben rudat hányni kezdtek, György úr pedig az öreg karszékből gyönyörködött bennük, s meglátva búslakodó öccsét, reá uszítja szolgáit, kiknek dárdái Miklós körül a palánkot döngetik. Miklós tűrte, de midőn egy dárda válla csontját érte, megharagudott, felkapta a malomkövet, melyen ült, a szolgák közé dobta, s egyet agyonütött. György kesereg ugyan szolgája miatt, de mégis örül, hogy öccse gyilkosságba esett, mert így annak jussa az övé  lesz. (III.)
    Miklós bujdosik az éren és nádon, ha aludni akar, az éhség nem hagyja; végre rábukkan az öreg szolga Bence, kit anyja küldött étellel-itallal Miklós felkeresésére. Bence rá akarja venni Miklóst, hogy térjen vissza, György úgyis nemsokára elmegy, s Miklós újra kiskirály lesz a vidéken. De Miklós elhatározottnak érzi sorsát, nem megy vissza, anyjának azonban azt üzeni, hogy csak vigasztalódjék, még örülni fog fiának. (IV.)
    A nádasban bujkálva farkasveremre akad, megküzd a farkasokkal, s megöli azokat, melyek az ő farkasát, bátyját juttatják eszébe. Anyjától azonban nem tud búcsútlanul távozni, ezért a két farkast vállára véve hazafelé indul. (V.)
    Alvó bátyja mellett feltámad benne a gyilkosság gondolata, de csak a két farkast helyezi melléje. Elszakad bánkódó anyjától, mert a farkasszagot érző kutyák vonítanak. Menekül bátyja és üldözői elől. (VI.)
    Három napig bujdosik; a negyedik nap estéjén Pest alá ér, a temetőben az özvegyasszonnyal találkozik, kinek két fiát párbajban megölte egy cseh vitéz. Toldi anyjára gondol, átérzi az özvegy fájdalmát, s bosszút fogadva indul a városba. (VII.)
    Bátyja pedig a királyhoz megy, s farizeus arccal elmondja öccse esetét. De a király átlát szándékán és annak ígéri a gyilkos vagyonát, ki a cseh bajnokot legyőzi. György a királytól eltávozva majd megőrül dühében. (VIII.)
    Miklós Pest utcáin kóborol, a vágóhídról elszabadult bikát megfékezi, amiért a mészárosoktól sok májat kap, de éjjeli szállásra sehol be nem fogadják. Eszébe jut anyja, az özvegy, annak tett fogadása, amelyet nem teljesíthet, mivel sem ruhája, sem fegyverzete nincs. Visszamegy a temetőbe, azt hívén, hogy még ott találja az özvegyest, s elkérheti tőle fiainak fegyverzetét, de reményében csalatkozva alszik el a holtak tanyáján. (IX.)
    Álmából lódobogás veri föl; az öreg Bence jön, kit aggódó anyja küldött fia fölkeresésére, s cipóba sütve Miklósnak száz aranyat hoz. Miklós örömében nagy mulatságot csap a csárdában. (X.)
    Hajnalban megindul lovagi ruhát vásárolni. A cseh vitézzel megküzd, s a kegyelmet kérőnek megkegyelmez, de midőn az orozva hátulról akarja megtámadni, fejét levágja. A nézők örömrivalgásban törnek ki. (XI.)
    A király magához hívatja, s megkegyelmez neki, saját kardjával megajándékozza, bátyja jószágát is neki akarja adni, de Miklós nem fogadja el. Györgyöt a király száműzi udvarából, Miklóst pedig magához fogadja, kinek öröme teljes lesz, midőn gyönyörtől reszkető édesanyját szeretettel keblére ölelheti. (XII.)

VI.
A Toldi alapeszméje

    Mint az elmondott tartalomból kitűnik, Miklóst György apjuk korai halála után otthon marasztotta, parasztnak nevelte, hogy butának maradván annál könnyebben elkaparinthassa az egész vagyont a maga számára, de Miklóshoz a nemesebb természet nem tgadja meg magát, bátyja igazságtalan bánása miatt kitör, elégtételt szerez magának a rajta elkövetett sérelmekért.
    Egyetlen vágya katonává lenni. Elbujdosik, ha anyja iránt való szeretete nem engedi őt búcsútlanul távozni; bátyjának iránta tanúsított rosszindulatát sem hagyhatja szótlanul, s az ágya szélére fektetett farkasok által tudtára adja, hogy megölhette volna. Pestre megy, legyőzi a cseh vitézt, s a királytól nemcsak kegyelmet nyer, hanem hősi tette jutalmául fényes állást is.
    Látjuk tehát, Miklósban a jó megjutalmaztatik, Györgyben a gonosz megbűnhődik. Ez az ellentét az, amelyből áll az élet, tudniillik a kettőnek egymás ellen való küzdelméből. Azon tettek összegét, mely ezen küzdelemben megnyilatkozik, nevezzük jellemnek; Miklós tehát jó jellem, György pedig rossz jellem.
    Aranynál mint látjuk, két fő személy van: Miklós és György. Elbeszélését szövevényesebbé azért nem tette, mert előtte  elbeszélésének iképe a MAGYAR NÉPMESE volt.
    A magyar népmesék általános jellemző tulajdonsága, hogy bennük az ifjabbik testvér elnyomatik az erősebbtől és idősebbtől, a mostohatestvér az édestől, de jó tulajdonainál fogva az elnyomott győz.
    A pogány vallásban a jó és rossz, mint istenségek voltak személyesítve; a keresztény vallásban is ilyen személyesítéstől szolgál az angyal és ördög. A népmesékben és az ősi vallásban előforduló hitregékben a jó még életében elveszi jutalmát.
    Ezt tanulta Arany finom megfigyelő képességével a néptől; a gonosz bűnhődését, a jó jutalmát tünteti fel költeményeiben, a két testvérnek, Miklósnak és Györgynek egymás ellen való küzdelmében. Ezrét mondjuk, hogy Arany Toldija népies.
    Hős idilli képek sorozata a Toldi, mondja Gyulai Pál, fő motívumai a testvéri versengés, az anyai és fiúi szeretet, cselédhűség, duzzadó ifjúi erő nyugtalansága, mely lerázza magáról a viszonyok jármát, fölfelé tör, s a diadal első mámorát élvezi. Az ifjúság derűje, napfénye ömlik el rajta, mely áttöri a felhőket, s távol vidékek csábító kórrajzára világít.

VII.
A „Toldi” felosztása

    Az elbeszélő költeménynek három fő része van, ú. m.: bevezetés, tárgyalás, befejezés. A bevezetésben megismertet bennünket a költő a fő személlyel, az elbeszélés hősével. Arany János Toldit BECSVÁGYÁNAK tünteti föl, midőn vitézségre szomjazó lelke a perzselő nap hevében őt pihenni nem engedi, mert a távolból csillogó fegyvereket vesz észre. NAGY EREJÁNEK, midőn Laczfinak a Budára vivő utat nyomó rúddal mutatja, egyszersmind ÖNÉRZETESNEK, midőn azt, a parasztnak szólítás dacára szó nélkül teszi. Hiszen külsejéről nem lehet valakit megítélni, hogy úr-e, vagy paraszt!
    TESTVÉRÉT SZERETŐNEK, midőn tárt karokkal siet György üdvözlésére, ANYJÁT SZERETŐNEK, midőn halálos csapásra fölemelt karját leereszti, mikor édesanyja közéjük szalad.
    NAGYLELKŰNEK, mert a hencegő katonák ingerkedéseire nem felel, számba sem veszi őket, mert hisz eperszem volnának haragjának. Ha mindjárt felingerülne, nevetségessé válna, mert nagy ereje tudatában tűrni nem tud; megbocsájtani csak a nagylelkű ember tud.
    Eddig tart a bevezetés, mégpedig azért, mert a hős oly helyzetbe kerül, hogy két út közül választania kellett. Arany Toldijában Miklósnak vagy maradni, vagy menekülnie kell; ami eldönti sorsát, azt BONYODALOMNAK vagy katasztrófának nevezzük. A bonyodalomnak természetesnek kell lennie, azaz  minden eseménynek úgy kell bekövetkeznie, hogy az az előzményekből következzék, azt se jobbra, se balra csűrni-csavarni ne lehessen, azaz Toldi Miklóst más helyzetbe, mint amilyenben volt akkor, mikor „a telek lábjában” ült, hozni ne lehessen.
    Hogy mindez természetesen következett, kitűnik György természetéből, jelleméből: ő az oka mindennek.
    A szeretettel hozzá siető Milkóst eltaszítja, méltatlan szitkokkal illeti, sőt durván bántalmazza is. Miklóst azonban jó szíve visszatartja attól, hogy olyan bosszút álljon megszégyenítésre okozóján, mint amilyent elkeseredett dühe sugallt. Az osztatlan vagyonra vágyó Györgynek ez nem volt elég. Nem bánta volna, ha a legények tréfából úgy megütik Miklóst, hogy többé részt ne kérhessen.
    Miklós a dárdaütést gyávaság nélkül nem tűrhette, a malomkövet csak azért dobta az őt ingerlő legények közé, hogy rájuk rezzentsen. Hogy egyet megölt, ez a fordulópontéletében: menekülnie, vagy maradnia kell. Ha marad: veszve van, de természetellenesen is cselekednék. Ha semmi egyébért nem, csupán életfenntartási ösztönből is menekülnie kellett; de ezt követelte tőle múltja, becsvágya, jövője, becsülete.
    Második főrésze az elbeszélő költeménynek a TÁRGYALÁS. A tárgyalásnak az a feladata, hogy a költő hősével olyan tetteket vitessen véghez, amelyek míg egyrészről a hős céljaira döntő befolyással vannak, másrészről a bevezetésben bemutatott hős iránt való érdeklődésünket fokozzák, és annak tetteiből önként következnek.
    Miklós bujdosása közben farkasverembe esik, rátapos a farkas-kölykökre, megszánja őket és megsimogatja. Ez JÓSZÍVŰSÉGRE mutat. A gyöngéd szeretet mindennel szemben így nyilvánul, ami védtelen, ártatlan. De midőn az őt megrohanó farkasokat agyonveri, s küzdés közben a kis farkasokat agyontapossa, azt önvédelemből és védelem közben teszi: AZ ÉLETFENNTARTÁSI ÖSZTÖN MINDEN MÁSNÁL NAGYOBB AZ EMBERBEN, CSAK A HAZASZERETET LELKESÍTŐ FOGALMÁVAL SZEMBEN SEMMISÜL MEG. Miklós ezáltal ERŐSNEK van feltüntetve,mert oly tettet visz véghez, amely természetes egy olyan legénytől, aki vendégoldallal mutatja az utat.
    Az élénk leírás érdekel ugyan bennünket, mert részleteiben egy egész kép domborodik ki, maga a cselekedet azonban nem lep meg. A mellette elterülő farkasokról saját keserves állapotára gondol, mily könnyen heverhetne itten most ő a farkasoktól széttépve. Bátyjára gondol, aki mindennek az oka, s egy pillanatra a bosszú gondolata ragadja meg lelkét, hátha megölné Györgyöt? Hisz az nem is két farkas, hanem csak egy. De a lelkiismeret szava fölébred benne, visszagondol anyja vallásos, intő szavaira. Hirtelen ötlete támad, legalább azt akarja megmutatni, hogy képes lett volna magát megbosszulni; a farkasokat vállára vetve hazamegy, György ágyára fekteti. De ekkor sem a bosszú vezeti – hiszen akkor megölhette volna –, hanem a testvéri szeretet, csak megmutatni akarta Györgynek, hogy őt megölhette volna.
    Nem ilyen testvérét szeretőnek ismerjük-e Miklóst már a második énekben, midőn bátyjának tárt karokkal üdvözlésére siet?
    Miklós menekülni kénytelen üldözői elől, mert a kutyák megérezték a farkasszagot, felugatták a cselédeket, ezek fölverték Györgyöt, ki Miklós üldözésére indul, s csak a feje körül forgó istennyila kényszeríti őt a visszatérésre.
    Miklós bujdosás közben Pest alá ér, a temetőben találkozik az özvegyasszonnyal, ki a cseh vitéz által megölt kélt fia sírján sirdogál. Anyja jut eszébe, nem is lehet ez másképp egy olyan gyermeknél, aki úgy szerette anyját, mint Miklós, aki a bátyjával való összetűzés alkalmával is oly megható példáját adta gyermeki szeretetének. Megértvén az özvegyasszony panaszából a dolog mivoltát, bosszút esküszik. Ez IGAZSÁGSZERETETRE mutat, mert a gyámoltalannak, özvegynek és árvának pártfogója gyanánt tűnik fel. Mikor Pest utcáin a bikát megfékezi, ezáltal olyan tettet visz véghez, melyet megbámulnak, de meg nem jutalmaznak.
    Midőn száz meg száz élet megmentéséért májat dobnak neki, s azt sem engedik meg, hogy magát a vágószínben kipihenhesse, elhagyatottságát kétszeresen érzi. Önkéntelenül az özvegyre és fiai fegyverzetére gondol, a temetőbe megy tehát, mert az özvegy lakását nem tudja, és ott találkozik Bencével., ki cipóba sütve 100 aranyat hoz neki. Fegyverzetet, szerszámot és ruházatot vásárol, legyőzi a csehet.
    Györgynek minden tette TELHETETLENSÉGÉBŐL indult ki. A nagy úri élet költségeire osztatlanul szeretné bírni az egész vagyont, módot keres arra, hogy Miklós részét is elkaparinthassa. Otthon tartja, parasztnak neveli, hogy a finomabb élet után való vágy sohase támadjon fel lelkében; durván bánik vele, hogy lelkéből minden nemesebb érzést elöljön, hogy önérzetét kifejlődni ne engedje. De MINT MINDEN ÖNZŐ EMBER SZŰK LÁTÓKÖRŰ CÉLJAI ELÉRÉSÉBEN, ÚGY GYÖRGY SEM GONDOLTA MEG, HOGY A NEMESEBB TERMÉSZET MIKLÓSBAN ELŐBB-UTÓBB KITÖR, szándékait előtte nem vallhatta be, s éppen azért tervét alattomosan, a nem nyíltan viszi keresztül.
    Legényeivel ingerli fel Miklóst, s nem bánná, ha a vígan perdülő dárdák valamelyike halálosan találná őt, mert akkor hozzájuthatna az egész vagyonhoz. Bár sajnálja agyonütött szolgáját, mégis örül, hogy öccse gyilkosságot követ el, mert így törvényesen foszthatja meg öccsét a vagyontól, s hogy annál inkább az igazság örve alatt bírhassa és az esetleg rágalmazókat elhallgattassa, a királyhoz siet, feltárva előtte öccse bűnének nagyságát, királyi adományként óhajt szert tenni a testvéri vagyonra.
    Az les eszű király azonban átlát György gonosz szándékán, s adományát egy feltételhez köti, melyet György teljesíteni nem tud.
    Őbenne és őáltala is beteljesedett a nagy Pázmány mondása: „NINCS A BŰNNEK NAGYOBB BÜNTETÉSE ÖNMAGÁNÁL”.

VIII.
Az énekek beosztása

    Mint a Toldi tartalmából látjuk, a bevezetés két éneket, a bonyodalom egyest, a tárgyalás hetet, a befejezés két éneket foglal magában. Ez onnan van, mert a bemutatott hős iránti érdeklődésünket a tárgyalásban véghez vitt tetteivel kielégítvén, várva-várjuk megjutalmazását: küzdelmének végét. Ez pedig csak akkor elégít ki, ha semmiféle mellékkörülmény félbe nem szakítja.    A régi költőknél szokásban volt, hogy mielőtt valamely nagyobb elbeszélés, költemény megírásához fogtak, a múzsához folyamodtak, hogy ihlesse meg tollukat, hogy a lelkesedéssel elkezdett munkát hasonló lelkesedéssel fejezhessék be.
    Újabbkori keresztény költők a Szűz Máriához vagy a szentekhez fordulnak segítségért. Ezen INVOCATIONAK nevezett bevezető rész helyet Arany ELŐHANGOT ad, amelyben, épp azért jelzi művészi nagy vonásokkal Toldi óriási erejét, mert őt legfőbb tulajdonságaival csak 16 sorban mutatja be.
    Ez az Előhang-féle irodalmunkban azóta vált divatossá.

IX.
A vallásos elem a „Toldi”-ban

    Arany János Toldijának népies volta nemcsak a mondottakban nyilvánul, hanem a vallásosságban is. A nép mindig vallásos, bármely valláshoz tartozzék is. Az isteni igazságszolgáltatást, s ebből kifolyólag a földi igazságszolgáltatást nem is képzelhetjük másképp, mint ahogy azt a Toldiban feltüntetve találjuk. Az ártatlanul üldözött Miklós megnyugszik a Gondviselés végzésében, békével és erős lélekkel tűri azt, amit az Isten reá mért, legtöbbször a vallás vigaszaiban nyer megnyugvást. A vallásosságnak mint jellemvonásnak meg kell lenni Miklós jellemében, s mint láttuk, végighúzódik egész életén. Istenbe vetett erős bizodalma nem engedi őt sem elcsüggedni, sem kétségbeesni.
    Magának Aranynak vallásos érzületéről tanúskodnak a bibliából merített képek hasonlatai, melyek Miklós sorsával ügyesen vannak kapcsolatba hozva.
    Bibliából merített  kép a III. ének 5. versszaka:

„Mint a Sámsonétól, kiről irva vagyon,
Hogy ezer pogányt vert egy álcsonttal agyon.”
(Birák k. 15. r.)

    Szintén a bibliából merített kép az V. ének 15. verse:

„Tudd meg: a legyilkolt atyafinak vére
Bosszúért kiált fel az egek egére.
(Móz. I. IV. 10.)

    A bosszú gondolata, amely Miklós lelkét a farkaskaland után a nádasban egy pillanatra megszállotta, mint nyári felhő, elvonult lelke fölött, mert csak az elkeseredés hajtotta oda, mivel nem tudta felfogni, hogy hogyan üldözheti vagyonáért a testvér a testvért.
    A bibliából merített kép az is, midőn Miklós György ágyára fekteti a farkasokat, ezáltal figyelmeztetvén őt, hogy kezében volt élete, de a testvéri szeretet nem engedte, hogy a bűnök legborzasztóbbját: a testvérgyilkosságot kövesse el. Saul és Dávid egymás ellen való küzdelmére emlékeztető kép, de mégis eredeti, mert a farkaskaland természetes következménye a nádasban való tartózkodásnak. De még farkasokkal való küzdés után Györgynek ez a megtréfáltatása akkor is bekövetkezett volna, ha nincs is Arany előtt a bibliabeli Saul és Dávid közötti kard és pohárjelenet.
    Még a machinatio is olyan, mely a keresztény felfogásnak megfelel. A görög vallásban ugyanis, mely szerint az emberek közvetlen érintkezésben állottak az istenekkel,az volt a felfogás, hogy ha a hős olyan helyzetbe került, amelyből földi hatalom nem segíthette ki, az istenek avatkoztak dolgába, s beavatkozásukkal a hős sorsát más irányba terelték. A görög tragédiákban ezt az istenbeavatkozást DEUS EX MACHINÁNAK nevezték. Aranynál is előfordul ez, de oly halvány vonásokban, hogy szó szerint nem is lehet szorosan a régiek isten-beavatkozásának venni. Mert amit a VII. ének 1. versszakában mond:

„Kinek az ég alatt már senkije sincsen,
Ne féljen, felfogja ügyét a jó Isten,
Toldi Miklósét is lám hogyan fölfogta,
A holdat egy vastag felhőbe burkolta.”

nem oly természetű, hogy ha az I. énekben foglalt időleírásokkal, különösen az V. ének 1. versében adottal összehasonlítjuk.
    A költői felfogás megszépíti a dolgot; Miklósnak csakugyan úgy tűnik fel, mintha az Isten szabadította volna meg, mert hiszen kinek is köszönjük az esőt, villámot s a természet mindennemű tüneményeit?
    A bibliából van merítve s Mózes törvénye van kifejezve a VII. ének 9. versszakálban:

„Vért a vérért? Mondod, Oh jaj! Senki sincsen,
Az én keservembe ki beletekintsen.”

    A bibliából merített kép a XI. ének 20. versszakában kifejeztt mondás:

„A mely kardot ő az álnok csehtől elvett,
Azzal adott neki örökös kegyelmet,
Iziben elmetszé fejét a testétől,
Piros lett a nagy kard gazdája vérétől.”

    Emlékeztetnek e szavak Krisztusnak Péterhez intézett szavaira, midőn Péter a fúpap szolgájának fülét leszelte. Íme Arany Toldijában a vallásos elem mint a népies mű egyik kiváló alkotórésze.

X.
„Toldi” eseményeinek ideje

    Minden esemény időben történik, és éppen nem  közömbös dolog, hogy valamely elbeszélés cselekménye mennyi idő alatt történik. A költőnek óvakodnia kell ugyanis attól, hogy elbeszélését hosszúra ne nyújtsa, nehogy unalmassá váljék, sem pedig rövidre ne szabja, hogy az esemény egyes részei a kellő megvilágítást ne nélkülözzék, s indokolás nélkül ne maradjanak.
    Arany művészete e nehézségeket is legyőzi, mert az időt, amire legkevesebb a képletes (metaforikus) kifejezés, leírásaival és körülírásaival úgy szövi az elbeszélésbe, hogy az elbeszélések lefolyása tisztán áll előttünk. Toldi cselekménye 9 nap alatt megy végbe. Az első nap megérkezik György, a két testvér összevesz. Ebéd után történik Miklós felingerlése és bujdosásnak indulása. Hogy hány napig bujdosott, megtudjuk a szolga szavaiból, ki következőleg üdvözli őt a IV. ének 9. versében:

„jaj! Eszem a lelked, beh jó hogy meglellék,
Harmadnapja már, hogy mindenütt kereslek.”

    Miklós még aznap megküzd a farkasokkal, búcsúvétel végett anyjához menvén, magával viszi őket, s György ágya szélére fekteti. A kutyák ugatásától felébresztett György az elmenekült Miklóst üldözteti, de sikertelenül. Miklós pedig még akkor éjjel jó nagyot gyalogolt, és reggelre kelve egy pusztaságban találta magát. Három nap bujdosott s egy árva lelket sem talált a pusztán. Negyedik nap délben megpillantotta a budai hegyeket. Estére Pest alá ér. Még azon éjjel találkozik Bencével, másnap reggel megvásárolván mindennemű fegyvert, megvív a csehvel és legyőzi. Ezenkívül időmagyarázat szempontjából időfejtegetést érdemelne György Budára való utazása.

XI.
Toldi Lőrincné

    Toldi Lőrincné alakja oly ismerős mindenki előtt, aki szerető édesanyját ismerte, s annak gyöngédségét, aggódó szeretetét, nemes lelkének melegét érezte.
    Mind a két gyermekét egyformán szerette, de a kisebbiket, Miklóst, aki mindig körülötte van, ki a mezőn dolgozik, a gazdaságot vezeti, kinek emellett bátyja durvaságait is tűrnie kell, mégis jobban kedveli.
    Midőn Miklós és György összevesztek, s Miklós földühödve bátyjára rohan, közéjük fut, s Györgyöt testével eltakarja, pedig nem is Györgyöt védi, hanem Miklóst akarja megmenteni egy nagy bűn elkövetésétől. Midőn Miklós elmenekül, s három nap a nádasban bujkál, nem tud megnyugodni, Bencét küldi fölkeresésére, de aggodalma akkor sem szűnik, mikor Bence jó hírrel jön vissza, hogy Miklóst sértetlenül látta. Kínos aggodalmában aludni nem tud, a láz fogja el egész testét, s midőn Miklós előtte váratlanul megjelenik, nem marad arcán egy fillérnyi hely, melyet csókjaival nem illet meg. Midőn Miklósnak menekülnie kell bátyja és üldözői elől, nagy felindulásában újultan esik össze:

„Hát mikor melléről elszakadt a gyermek,
Kínját elbeszélni nyelve nincs embernek,
Lelke volt talán a láncz közöttük a ki
Nem kikapcsolódott, tövestől szakadt ki.”

    Aggódó anyai szíve ismét a bujdosó fiú sorsáért remeg, s hogy a veszedelemtől Miklóst megóvja, utána küldi a hű Bencét, hogy nélkülözésnek ne legyen kitéve, esetleg fölmerülő kiadásának födözésére a neki  küldött cipóba száz csillogó aranyat rejt. Ez a szeretet, ez a gondoskodás teszi Miklóst hőssé, hisz enélkül nem vehetne fegyvert, nem állhatna ki viadalra a cseh vitézzel, nem lehetne diadalmas vitéz, s nem nyerne kegyelmet s nagy erejéhez és nemes tulajdonaihoz méltó állást a király oldalánál. Anyai szeretetének ösztöne mindezt megsúgja Toldi Lőrincnének. Útra kel, Budára siet, éppen jókor, akkor érkezik, mikor mindenki az ő  gyermekét ünnepli, dicsőíti. Méltán eszi ki részét az örömből. Mikor a diadalmas Miklós hozzá siet, s átkarolva szeretettel csüng rajta, semmit sem tud szólni, boldogsága, öröme záporként hulló könnyeiben feloldódik s e szavakra fakasztja:

„Lelkemtől lelkezett gyönyörű magzatom,
Csakhogy szép orczádat még egyszer láthatom,
be szép vagy, be nagyon illel leventének,
Isten sem teremtett tégedet egyébnek.”

    Íme a szeretet mellett az anyai hiúság is megnyilatkozik, mert „az anya előtt gyermeke szép, kedves és okos.”

XII.
Bence, a hű szolga

    A régi nemesi családok szolgálatában rendesen találunk egy hű szolgát, aki apjától örökli az úri családhoz való hűséges ragaszkodást, akit apjától örököl a birtok örököse. Rendesen együtt nő fel mint játszótárs a család gyermekével, akit később híven szolgál, a maga utódaira is örökségképpen hagyva a családhoz való hűséges ragaszkodást. Az ilyenek azután mintegy hozzá vannak nőve a családhoz, együtt érzik örömét, bánatát, s valóságos meghittjei, bizalmasai a családnak.
    Ilyen volt Toldiék házánál az ÖREG BENCE, a ház régi cseléde, Toldi Lőrincné megbízható embere, kivel először a IV. énekben találkozunk, mikor Toldiné megbízásából Miklóst a nádasban fölkeresi, étellel, itallal megvendégeli, bujdosásáról lebeszélni és hazatérésre bírni igyekszik. Célja csak részben sikerül, mert Miklós elhagyja Nagyfalut, de azért előbb mégis visszatér a szülőházhoz, hogy búcsút vegyen anyjától.
    Első küldetésének részben való sikertelensége után újabb megbízással küldi Bencét Toldi Lőrincné az ismeretlen utakon bolyongó Miklós után, akire a pesti temető egy nyirkos sírhalmán rá is akad. Ettől kezdve mint egy jótékony szellem folyton kíséri őt egész a győzelemig, amelyből lepergő örömkönnyeivel szintén kiveszi részét.
    Hogy ki volt Bence, s mikor került a Toldi családhoz, azt sját elbeszéléséből tudjuk. Már Miklós nagyapját szolgálta mint ostoros gyerek, azután mint belső cseléd Toldi Lőrinc mellett volt, s így Miklós őt már kiskorától fogva a ház régi és hűséges cselédeként ismerte. Bizonyára részt vett Toldi Lőrinccel a hadjáratban is mint hűséges fegyverhordozója, mert csak úgy beszélhetett, Györgynek és Miklósnak apjuk vitézségéről, amelynek magasztalásában majdnem kifogyhatatlan volt („majd éjfél vetette minden este végét”).
    Bencében megtaláljuk mindazon vonásokat, melyek egy hű cselédet, egy egyszerű, romlatlan szívű embert jellemeznek. Így a RAGASZKODÁST A CSALÁD TAGJAIHOZ. Milyen nagy zokogással borul Miklós nyakába, mikor harmadnapi keresés után végre reá akad. Nagyon szépen kéri, hogy ne hagyja el a sok derék cselédet. „Kik mint gyermekünket, úgy szerettünk téged.” Mikor Miklós kijelenti hogy bujdosásnak adja fejt, egész ékesszólását előveszi, hogy őt erről lebeszélje, a fájdalom elfojtja hangját, de látva Miklós erős elhatározását, s ismerve annak önfejűségét, mégis enged. Mikor Miklós a pesti temetőben ráismer, letépi lováról, ijedtségéből magához térve:

„Hogy megeredt a köny két öreg szeméből,
Mint a záporeső Isten fellegéből.”

    Azután elmondja, hogy azért jött, mert Miklós mellett akar maradni mint ápoló cselédje, hogy mindenről, mire szüksége lesz, gondoskodjék, hogy:

„Akármerre jársz-kelsz, ott legyek sarkadnál,
Legyek segítségül, ha bajba akadnál.”

    Meg van benne bizonyos szeretetről tanúskodó NAIVSÁGA is. Mikor a nádasban Miklósra ráakad, hosszan elnézi s elkérdezi, hogy nem halt-e meg éhen, nem ette-e meg a vad ezen a vad réten, s örömében, hogy épen látja, sírfa fakad s alig győzi öreg szemeiből alápergő könnyeit törülni.
    Örül, mikor Miklóst jóízűen látja falatozni, s jobban esik neki, mintha ő lakmároznék.

„Mintha ő is ennék, úgy mozgott a szája.”

    Hasonlóképpen nagy örömre gerjed, mikor a temetőben Miklós kettétört kenyeréből a 100 arannyal telt vasszelencét felbontja, reszketve tartja markát, mikor Miklós a pénzt beleolvassa, ragyogó szemekkel olvassa ki a százat, tetszik neki, hogy a századikat elmulatják, örül, hogy Miklósban az ősi virtus így is megnyilatkozik.
    Van benne bátortalanság is, melyet inkább a néphitben gyökerező BABONASÁG idéz elő. Mikor Miklós fölkeresésére indulva a pesti temető mellett elhalad, és az ott éjszakázó Miklós az arra kocogó lovasban Bencére ismerve rákiált, sőt lováról letépi: Bence megijed, halálos félelem szállja meg, mert azt hiszi, hogy kísértetet lát, - ki is támadhatna rája éjfélkor a temetőből, ha csak kísértet nem? Miklósnak nagy munkát ad az öreget téves fölfogásából kiábrándítani, s csak mikor végigtapogatja Miklóst, akkor hiszi el, hogy csakugyan Miklós az, és nem valami kísértet.
    Meg van benne a MÉRTÉKLETESSÉG is, mely inkább öreg korával jár. A csárdában, mikor Miklós „Görbe napot csinál”, csak keveset iszik, hogy a bor meg ne ártson neki, titokban megolvassa a kortyokat. Miklóst is félti, hogy a sok bortól baja esik, s mikor az féktelen jókedvében a cimbalomra és a földre öntözgeti borát, a mértéktelenség ellen tiltakozásának csak egy szelíd „ejnye” szóval ad kifejezést.
    Meg van benne a magyar cselédet jellemző SZERETET és GONDOSSÁG ÁLLATJA iránt. Alig veszi föl a hajnal piros köpönyegét, alig pirkad a nap az égboltozaton, már talpon találjuk őt jó Rigó lova mellett, melyet az úti portól, sártól oly tisztára fényesít, hogy a nap sugarai is ragyognak rajta, szinte alig hihetné az ember, hogy Rigó csakugyan az a tegnapi, semmit sem mutató állat.
    Szóval Bencében megtaláljuk mindazon jellemvonásokat, melyek az igazi magyar cselédet jellemzik: HŰSÉGET A CSALÁD IRÁNT, A RAGASZKODÁST ÚRNŐJÉHEZ ÉS AZ ODAADÓ SZERETET KISEBBIK GAZDÁJA,MIKLÓS IRÁNT.

XIII.
Lajos király

    Lajos királyt Arany épp oly nagynak, nemesnek, lovagiasnak tünteti föl Toldiban, mint amilyennek őt a történelemből ismerjük. Toldi György szavaiban, mikor az öccsét előtte gyilkossággal vádolja, azonnal felismeri az álnokságot, ami mély EMBERISMERETRE mutat, de rögtön készen van tervével is, hogyan büntesse meg az álnok testvért. Gúnyosan kérdi Györgytől, hogy testvére is van, hisz azt előtte eddig elhallgatta; hozzá még erős is az a testvér, milyen dísze lett volna az az ő seregének! Mért kellett ezt otthon, elrejtve, parasztmunkára szorítva tartani, mikor a királynak szüksége van edzett, erős, bátor katonákra? Nem látszik nagyon megütődni azon sem, hogy az erős ifjú véletlenül gyilkosságba esett: hamar kész a bocsánatra, ám vívjon meg az erős testvér a cseh vitézzel, ha elpusztul annak kezétől, méltán lakol bűnéért, ha győzedelmeskedik rajta, kiengeszteli bűnét, méltó, hogy bocsánatot nyerjen. A királynak nem várt ellenvetései újabb vádakat adnak György ajkára, az ő testvére buta, paraszt, neveletlen, nem való volna a király udvarába vagy seregébe, kegyelmet még az említett feltételek mellett sem nyerhet, mert súlyos bűne tudatában hazulról elszökött, ki tudja, merre bolyong. A törvény szigorát tehát nem kerülheti ki, a gyilkosság által már elvesztette jószágát, s ha elfogják, életének sincs kegyelem. Vagyona tehát a király adománya képpen arra száll, akit ő arra legméltóbbnak talál. György természetesen azt hiszi, hogy ez nem lehet más, mint ő, részben mert testvére öröksége leginkább őt illetheti, részben mert mint  király udvari embere kedvelt személyiség is.
    Az is lehetett eddig, de ilyen gonoszság, ennyi álnokság után nem maradhat többé az Lajos király előtt, aki környezetében nem tűr gonosz embereket. A király tisztában van tervével: megalázni, megszégyeníteni és megbüntetni készül az álnok testvért. Ismerve György gyávaságát neki ígéri Miklós vagyonát – de mert tudja, hogy az gyáva –, azon föltétel alatt, ha a cseh vitézt legyőzi.
    Az emberi szív alapos ismeretéről tesz tanúságot az, hogy tudva azt, hogy az általa föltételképpen kitűzött föltételt Toldi György végrehajtani nem tudja, akkor, midőn Miklós a cseh vitézt legyőzte, Györgyhöz fordul, s tőle gúnyosan kérdi, hogy nem ösmeri-e a győztes vitézt, akiről pedig biztosan tudja, hogy az nem lehet más, mint Toldi Miklós, mert mindaz, amit Györgytől felőle hallott, teljesen reá illik. Ezért egész határozottan kérdezi az előtte álló bajnoktól:

„Nemde nem a Toldi Lőrincz fia volnál?

    A királynak Györgyhöz intézett kérdése (t. i., hogy nem ismeri-e a küzd bajnokot) büntetés is Toldi Györgyre nézve, mivel egyezésük szerint Györgynek kellett volna a csehvel megküzdeni s egyszersmind vád Toldi György aljassága és álnoksága ellen is. Mintha ezt mondaná e kérdéssel: „Hát nem te küzdesz ott a porondon Toldi György? Hisz öcsédnek általad felajánlott vagyonáért foly a küzdelem; az örökrészt,melyet neked ajánltam fel,más viszi el? S te gáncsolódol testvéred ellen, te, a ki a magyar nép becsületéért, saját testvéred legméltóbban téged megillető vagyonáért nem mersz síkra szállni?” Azért folytatja aztán – bár tudja, hogy Toldi Miklós a győztes –, mintegy gúnyolódva, hogy fájjon Toldi Györgynek, aki bizonyára még mindig nem sejti, hogy öccse a győztes vitéz:

„Egyébiránt legyen magyar, avagy német,
Nagy csapástól menté meg a magyar népet.
El is veszi tőlem jutalmát gazdagon,
Toldi gyilkos öccse részét neki adom.”

    Az első két sor Toldi Györgynek szól, a másik kettőben foglaltakat azonban már környezetéhez fordulva mondja a király. Ez ismét egy újabb büntetés Györgyre nézve, mert a szégyen bélyegét süti rája az, hogy neki gyilkos öccse van. Éppen az, aminek György legjobban örül, tudniillik a gyilkosság vádja, amiről azt hitte, hogy céljához segíti, az óhajtott vagyonhoz juttatja, ami a gyűlölt testvért lehetetlenné tette, amit éppen ő maga hoz tudomására a királynak-. ami neki vágya, reménye, boldogsága volt, az válik neki legnagyobb szégyenére, mert íme a király mintegy vádként emlegeti Toldi gyilkos öccsét. GY JÁRNAK AZOK AZ EMBEREK, AKIK ÉRDEMETLENÜL, IGAZTALAN ÚTON, MÁSOK ROMJAIN KÍVÁNNAK EMELKEDNI. Az ő sorsában is beigazul a régi axioma igazsága:

„Per quod quis peccat, per idem punitur et idem.”

    Lajos király LELKIISMERETESSÉGÉRŐL tesz tanúságot, hogy Toldi Györgynek Miklósról adott jellemzését nem veszi készpénznek, hanem az álnok beszédből kiérezve a testvérgyűlöletet, maga is meggyőződni kíván arról, hogy mikélpp eshetett Miklós abba a bűnbe, amelyről bátyja olyan készségesen és nagy sietve igyekezett informálni a királyt. Kikérdezte György szolgáit, akik a királynak híven mondták el a történteket. Így tehát a király Miklósnak a cseh vitézzel folytatott küzdelme alatt, tehát a Györggyel folytatott beszélgetés közben teljesen tisztában volt a történtekkel, világosan látott, s azzal is készen volt, hogy miként fogja büntetni Györgyöt, s hogy ád elégtételt Miklósnak. Ez egyik legszebb bizonysága a király igazságosságának. Meghallgatja a vádat, de nem mondja, hogy a bűnöst elítéli, kutat az igazság után, adatokat gyűjt, kihallgatja azokat, kik a vádlott cselekménynek tanúi voltak, csak azután ítél. Ítéletében nem befolyásolja az, hogy a vádló előkelő állású udvari ember, régi bizalmasa a vádlott pedig egy egyszerű, senkitől sem ismert, műveletlen, nagy erejű, bujdosó, idegenben tévelygő ifjú, aki nem védhet magát, akinek nincsenek tanúi, ha volnának is, mit használna az a hatalmas vádlóval szemben.
    Azt is tudja a király, hogy mi volt György tetteinek titkos rugója, tisztán áll előtte György jelleme, látja, HOGY A KIELÉGÍTHETETLEN KINSVÁGY ÉS AZ IRIGYSÉG EZETTE ŐT MINDEN TETTÉBEN, hogy mintegy tervszerűen készült Milkósnak megrontására. Azért midőn György gonoszsága napfényre kerül, a körülötte álló uraknak így hozza tudomásukra György gonoszságát:

„Urak! Hű vitézim ide hallgassatok,
Mert nem tréfaság ez, amit most hallotok:
Toldi György testvére ez a vitéz gyermek,
S György azon van, hogyan ásson ennek vermet,
Hogyan zárhatná ki öccsét örökéből,
Hogy tagadhatná ki a nemzetségéből.
Tudom minden csínját,m ert végére jártam,
Azért most szemébe mondom neki bátran:
Árván maradt öccsét parasztnak nevelte,
Mert nagy erőt sejtett benne, s irigyelte,
Mert attól félt, hogy a Miklós erős karja
Az ő hírét-nevét homályba takarja.
Mert – dejszen tudja azt az ő gonosz lelke,
Öccsét rangja szerint miért nem nevelte.”
(XII. 7. 8.)

    Az igazságos király JÓSZÍVŰSÉGÉT mutatja az, hogy nemcsak megvédi az ártatlanul üldöztetés ellen, hanem a kiállott szenvedésekért, méltatlan bánásmódért kárpótolni és megjutalmazni is igyekszik Miklóst. Drága kardjával ajándékozza meg, a hősiség jutalmául lovaggá avatja, vitézévé teszi, s nagy erejéhez és nemes jelleméhez méltó állást ad neki „12 lóra rendel neki hópénzt”. NAGYLELKŰ IS a király, mert a gonosz Györgyöt száműzi ugyan udvarából, de vagyonát Miklós kérésére meghagyja.
    Arany Toldijában Lajos király úgy van jellemezve, hogy inden szava, minden tette fennkölt gondolkozású, nemes, lovagias, hős királyra vall, aki nemcsak fényes állásban van milliók felett, hanem lovagi erényekben, nemes lelki tulajdonságokban is egyaránt gazdag, kiváló.
    

XIV.
A jellemzés kellékei

    Mint az eddig mondottakból láthatjuk, az emberek érzéséből és gondolkozásából folyó cselekedetek alkotják a jellemet. Valamely egyént tehát szabad elhatározásából eredő tettei jellemeznek, miért is a költőnek a személyek jellemzésére kiváló gondot kell fordítania, s lehetőleg azok beszédeiben és tetteiben kell föltüntetni azon lelki sajátságokat és vonásokat, melyek a személyt olyanná teszik, amilyen.
    A jellemzésnek olyannak kell lennie, hogy az emberi tulajdonságoknak megfelelő legyen. Tehát valakit sem angyali jónak, sem ördögi gonosznak feltüntetni nem szabad. Továbbá a személyek beszédei, tettei megfelelők legyenek koruknak, állapotuknak, nemüknek; tetteikben s beszédeikben főleg azon vonásokat kell kiemelni, melyek az illetőre illenek, s a hasonló tulajdonságú emberektől megkülönböztetik, vagyis a jellemzésnek EGYÉNINEK, nem pedig ÁLTALÁNOSNAK kell lenni.    
    A költőnek, személyeit mint cselekvőket kell feltüntetni, akik érzéseiktől, vágyaiktól, szenvedélyeiktől ösztönözve valamely cél felé törnek, s az eléjük gördülő akadályokat vagy legyőzik, vagy elpusztulnak. A jellemzés e módját DRÁMAINAK nevezzük. Aranynál a jellemzés drámai. Minden szereplőt tetteiből, beszédeiből ismerünk meg, a költő mintegy háttérbe vonul, csak mikor valamit leír, vagy véleményt mond, akkor hallatja szavát.
    Arany Toldijában a jellemzés ezen felül még KÖVETKEZTES is, mert a szereplő személyek jellemének fejlődése, változoása természetes és lélektanilag indokolt. Hogy miért esik Miklós gyilkosságba, értjük, hasonlóképp Györgynek minden tettét ki tudjuk magyarázni álnokságából és pénzvágyából, és nem csodálkozunk azon, hogy öccsét hidegen fogadja, sem azon,hogy szolgáival üldözteti, élete ellen tör, hogy a királynak feljelenti, - bűnhődése kiengesztel bennünket, de azt is mintegy várjuk a testvérét szerető Miklóstól, hogy Györgynek a király által részére felajánlott vagyonát visszaadja.

XV.
A Toldi előadása

    A Toldi előadásának FORMÁJA általában ELBESZÉLŐ, váltakozva személyek, tájak, helyzetek leírásának rajzaival; az előadás maga lehetőleg DRÁMAI, a költ alanyisága csak ritkán vegyül bele, s csakis akkor, mikor valamit leír, a félbeszakított gondolatot folytatja, kiegészíti, parenthesiseket (ezek a zárójelbe tett dolgok a költeményben) használ, lehetőleg azonban a szereplőket beszélteti. Előadásának élénkítésére felhasználja a tropusok és figurák minden nemét, szebbnél szebb természeti képeket, az életből vett hasonlatokat, népies szólásmódokat, jelzők gyaánnt speciális magyar kifejezéseket használ. Előadásában a szép stílus minden kellékét, a személhetőség és élénkség, tárgyfestés és változatosság minden nemét megtaláljuk.
    A Toldi tárgyban és szellemben népies mit lévén, benne a költői előadás kiválóan a nép lélektani és erkölcstani felfogását érvényesíti. Költőink közül  még senki sem tette oly kiváló tanulmány tárgyává a magyar nép életét, és senki sem merített belőle annyit, mint Arany. Alakjai, azok felfogásai a népéletnek és a nép felfogásainak teljesen megfelelők.
    Népies a mű alapeszméje, népies alak maga a főhős, s a főbb szereplők: Toldi Lőrincné, Bence, - a közbeszúrt jelenetrajzok mind a való élethez hűek, s részben a népies életmód feltüntetését célozzák.
    Így a nádasban való lakmározás a mezei életmód természethű képe, melyet a költ ecsete szemléletesebbe és részletesebben rajzol:

„Itt a tarsolyom, fogd és egyél szépen, ne!
Sült hús, fehér czipó, kulacs bor van benne.”

„Azzal a hű szolga szemét az ökléhez,
s öklét megtörölte ócska köntöséhez,
Letérdelt a földre, tarsolyát letette,
A mi csak volt benne, sorra mind kiszedte.
Asztalt is terített, csak úgy hevenyéből,
Az üres tarsolyból, meg a födeléből,
A czipót, kulacsot, pecsenyét rárakta,
Végre két almával a módját megadta.

Akkor elővette csillagos bicskáját,
Megkinálta vele kisebbik gazdáját;
Toldi a jó késsel a czipót fölszelte,
S a czipóval a húst jóízűen nyelte,
S mily örömmel nézte Bence, a hű szolga!
Jobban esett, mintha maga fala volna;
Mintha ő is ennék, úgy mozgott a szája,
Néha szinte könybe lábbadt ősz pillája.

Mikor aztán Miklós az éh ét elverte,
Bence akulacsnak nyakát kitekerte:
A kulacs sikoltott és kibuggyant vére,
Az öreg szolgának a keze fejére.
Ez meg a vörös borturára köszönte,
Néhány kortyot előbb nyelve mellé önte,
S míg azt a fiúnak nyujtá jobb kezével,
Megtörülte száját inge elejével.”
(Toldi IV. 9-12.)

    Majd az egyes tárgyak leírásában úgy beszél, mint azok az emberek szoktak, akik előtt ismeretlen az ún. kényelem, a művészet által szépített élet eszközei, ezáltal is mintegy a népélet egyszerűségét jellemzi. Ilyen a király sátrának leírása. XI. 7-8.:

„Róla, int az öklöm (ha kicsit nem mondok),
Lóggtak köröskörül oly nagy aranybojtok:
Messze kiösmerszett a többitl, bátor
Egymást érte ottan a sok úri sátor.

Drága karos rengék dagadóra tömve,
Bársonnyal bevonva, arannyal áttörve
Álltak a sátorban gyönyörű szép renddel,
Kiknél szebbeket már nem képzelhet ember.
Egy öreg szék is volt a kellő középen,
Fényes drágakővel kipitykézve szépen,
Nagy arany körmével a földet karmolta,
Mely bársony pokróczczal szinte bé volt vonva.

A sátrak el voltak rekesztve korláttal,
Tilos volt parasztnak lépni azon által:
Kívül fegyveres nép és tömérdek ember,
Az üres sátrakat majd elnyelte szemmel.”

    Vagy annak a kardnak leírása, melyet a király Miklósnak adott:

„De míg azt elmondta, azalatt leoldott
Derekáról egy nagy czifra rezes kardot:
Gyémánt a czifrája, arany volt a reze,
Toldinak nyujtotta, s mondá: kösd fel, nesze!”
(XII. 14.)

    Jellemző a természeti tünemények leírásában érvényesülő népies gondolkozásmód is:

„Fölvevé a hajnal piros köpönyegét,
betakarta vele az égboltnak felét,
De nem volt oly kényes a bársony ruhába’,
Hogy be ne pillantson a szegény csárdába.
Betekint félszemmel egy törött ablakon,
Hát csak a czimbalmost látja benn egy padon,
Kinn sem lát egyebet az öreg szolgánál,
A ki dolgát végzi jó Rigó lovánál.” (XI. l.)

    Vagy az álom személyesítése a IV. és VI. énekben, vagy a Toldi Lőrincné házában készülő lakoma előkészületeinek leírása, Miklósnak a nádasban való bujdosása, küzdelme a farkasokkal és a bikával, mind jellemzően tüntetik fel a népies felfogást. Bence népies alakját nem említve, ki valóságos típusa a nép egyszerű fiának.
    Általában a leírások, amily részletes és mégis természetes képet nyújtanak, épp oly magyaros és különösen népies színezetűek, mivel a költő képei a magyar nép életéből, vagy természetéből vannak kölcsönözve.

XVI.
Arany János „Toldi”-jának nyelve

    Arany János a Toldiban a történet és hagyomány segítségével képzelete szárnyani visszatér a fényes lovagkorba, s megírja az ta művét, amely tárgy, felfogás, hangulat, jellemzés, nyelv és verselés tekintetében a magyar népköltészetet fényes diadalra vezette. A magyar szellem és nemzeti jelleg az ő költészetében nyilatkozik meg leghívebben, de egyszersmind legművésziesebben is. Mindenütt e magyar szellemmel találkozunk, s az igaz magyar jellemvonásaival, melyek éppen magában a költőben voltak meg leghívebben, legteljesebben, de legnemesebben is.
    Az ő művészi alkotó kezét nem LÁTJUK, hanem ÉREZZÜk minden művében; az ő teremtő géniusza szertelenségekbe sohasem téved, még akkor sem, mikor képzelte szabadon csaponghat: még ilyenkor is a magyarság bélyegét hordja magán.    
    A költői nyelv művésziessége éppen abban áll, hogy a belső élet hullámzásait megérzékítve, megelevenítve fejezze ki, s nincs költőnk, akinek nyelve gazdagabb az érzelmek, indulatok és szenvedélyek megragadó érzéki festésében és drámai megjelenítésében, mint Aranyé, aki felhasználta a magyar nyelvnek eredeti, mondjuk népies szépségeit, s így lett az ő nyelve művészi és magyaros.
    Lehet-e képzelni plasztikusabb (tökéletes, szoborszerű) alakot a mezőn merengő ifjú Toldi alakjánál? Lehet-e hívebb és művészibb festéseket adni, mint Arany természeti leírásai? Így a hajnal és az alkony leírása, a nyári nap hevének hatása, a derült ég és vihar, s a különféle természeti tünemények,m int valódi festmények állnak előttünk, néha valósággal megelevenednek és mindenkor hangulatot keltenek és fejeznek ki.
    A HAJNAL FÖLVESZI PIROS KÖPÖNYEGÉT, az égbolt felét betakarja, de NEM KÉNYES a bársony ruhába’, mert fél szemmel a törött ablakon keresztül BETEKINT egy szegény csárdába is, hol csak a cimbalmot LÁTJA; künn a csárda előtt az öreg szolgát találja, aki lovánál végzi dolgát; ezután SZÉTTEKINT Pesten és Budán, és mielőtt továbbmenne, megnézi arcát a Duna ragyogó tükrében, melynek habjai rózsaszínűek lesznek szelíd tekintetétől.
    Az ALKONY meg úgy száll le, hogy a nap FELFEKSZIK a nádas réten túl, és nagy vörös palástját kint hagyja az égen, BERONT az éjszaka és az eget, a földet BAKACSINBA VONJA, KIVERI koporsószegével, a fényes csillagok milliom ezrével, a holdat ELŐKERÍTI és ezüst koszorúnak fejtül ODATESZI.
    Mily híven, egyszerűen rajzolja az emberi szív állapotait a legszelídebb érzelmektől a vad kitörésig, a dühöngő őrjöngésig; nemigen részletez, hanem röviden, EGY KÉPPEL fejez ki indulatokat és szenvedélyeket.
    Gazdag népies szólásmódokban, s kifejezésekben, aminők például: bátyád-urad, édes anyádasszony, felült Laczkó, fajankó lesz belőle, a munka dandárja, fűlik a foga, kisebbik gazda, kiskirály, mikor leszek bele jóvá, néhanapján, akárki fia, ne hagyd bitangul, agyarát feni, stb. AKI visszahozó névmás használata személyeken kívül tárgyak, állatok és élettelen lények neve mellett; miatt helyett miá; ilyenek a nagy számmal alkalmazott TÁJSZÓLÁSOK, melyek mint gyümölcsön a hamv, üdeséget kölcsönöznek a népies nyelvnek, s a Toldiban különösen jellemzők, pl. kicsinyég, estenden, pitymallik,falánk, rí vékonypénzű nyúl stb.
    Végül egyes szólásmódok szintén a népies nyelvre, mint közvetlen forrásra vihetők vissza; pl.: „Nesze szógám, madárlátta cipót hoztam”, „Hogy egyik szómat a másikba ne öltsem”, „Búsuljon a lovad, elég nagy a feje”.
    Általában Arany nyelvének fő jellemvonása az erőteljes, nemes egyszerűség,mely minden idegen zamattól menten legméltóbb, leghűbb kifejezője lett a népies nemzeti tartalomnak. Az ő költészete az élet költészete, amelyben a népiesnek művészete ülte teljes diadalát.

XVII.
A Toldi külső alakja

    Amilyen gazdag, művészi Arany János nyelve, épp oly művésziesen és változatosan cseng műveinek tisztán magyar ritmusa. A nemzeti ritmus lényegét senki sem fogta fel jobban, mint Arany, annak báját senki jobban nem érezte és nem éreztette, mint ő; a formákat nálánál senki nagyobb gonddal nem kezelte.
    A népköltészet különféle versformái, de különösen a magyar alexandrin művészi kezelése által nemcsak elbeszélő költészetünk nemzeti formáit hozta új életre megnemesített és tiszta alakjában, hanem a népköltészet számos sajátságait is átvette, s így nemcsak kiegészítette Petőfi népi-dalos formáit, hanem magát a népies stilt is számos átültetéssel gazdagította.
    Arany Toldija úgynevezett ALEXANDRINOKBAN van írva. A 12 szótagból álló magyar alexandrin (vagy Sándor vers) rendkívül nevezetes a magyar irodalomban. Az alexandrin szó egy regénytől van véve, melynek hőse Nagy Sándor (Alexander Magnus), szerzői pedig két francia dalnok: Alexandre de Paris és Lambert le Court. Ezek írták 1184-ben az említett regényt 12 tagú verssorokban, s utánuk lett kedvelt egész Európában. MAGYAR ALEXANDRINNEK mégis azért nevezik, mert a magyarban egész más törvényei vannak, mint a franciában. Ott időmértékes és emelkedő ritmusú, nálunk hangsúlyos és eső lebegésű, ami azt mutatja, hogy ha a franciáktól sajátítottuk is el, nálunk önállóan, nemzeti ritmusunk alapján fejlődött. Már Tinódi Sebestyénnél is találkozunk vele 1542-ben:

„És fogságban  / esék / egynémely / uraság”. 4., 2., 3., 3.

utána a mai napig minden nevezetes költőnél és a népnél.
    Törvényei ezek: a 12 tagot egy sormetszet, a hatodik tag után 2 egyenlő részre osztja: pl.:

„Mostan emlékezem / az elmúlt időkről.” Ilosvai.

    A két hatos tag két-két ütemre oszlik, éspedig: 3, 3 // 4, 2, v. 2, 4. Így áll aztán az egész sor négy ütemből 3 metszettel, melyek közül mindig a második a főmetszet. Az alexandrinnál a főmetszet állandóan a sor közepére esik, hol nagyobb szünetet jelez. Ha talán nem ide esik, mint Tinódinál és Ilosvainál sokszor, ritmusa el van rontva, mert a verssor szimmetriája felbomlik, a dallam (melódia) rendetlen,döcögős lesz. Zrinyi Miklós „Szigeti veszedelem” című hőskölteményében (1654) szintén sokszor vét a főmetszet e törvénye ellen, és ezért műve korában nem volt annyira olvasott, mint kortársáé, Gyöngyösié, ki a dallamosságra nagy gondot fordított. Hibás sorok pl. ezek:

„Hogy állhatat / lanság / ban van minden / kedved.”
„Szép ciprit ár / nyéko / kat, hűvös / szeleket.”

    Igaz, hogy a többtagú szavakat nehéz ütemekbe szedni, de ha már kikerülhetetlenek, a metszetnek legalább a szó másodsúlyos tagját kellene elvágnia: ÁLLHATATLANSÁGBAN; vagy ha összetett szóba esik a metszet, akkor az összetett szókat. Aranynál ez mindig így van, még a mellékmetszetekkel is. Pl.:

„Majd kilencz tíz / ember // öltő régi / ségben”
„Minden dolgát / szemfény // vesztésnek / néznétek.”

    A mellékmetszeteknél:

„Iszonyatos / képpen // megharagudt / érte.”
„Hasztalan / kereste // a magános / ságot.”
„Összehajto / gatta // szalonnás /ruháját.”

    A sor természetesen akkorlegszebb dallamú, ha a hibák ki vannak kerülve: a mellékmetszeteknél (1, 3-nál) még tűrhetők e hibák, a főmetszeteknél azonban jelentékeny ártalmára vannak a ritmusnak. Egysetlen verssorunksincs különben, melynek oly változatos dallama lenne, mint az alexandrinnek; ezt az ütemek nagy változatossága okozza.

XVIII.
A Toldi stilisztikai szépségei

    Arany János (mint már említettük), az eposz-költőknél szokásos invokáció helyett „ELŐHANGOT” ad, melyben azért jelzi művészi vonásokkal Toldi óriási erejét, mert legfőbb tulajdonságaival csak tizenhat sorban mutatja be, s hosszasabban foglalkozván Toldi Miklós alakjával, roppant erejével s nevezetes tetteivel, mielőtt a történet elbeszélésébe fogna, képzelme kigyúl, s ilyen VÍZIÓVAL festi előttünk:

„Mint, ha pásztortűz ég őszi éjszakákon,
Messziről lobogva tenger pusztaságon;
Toldi Miklós képe úgy tűnik fel nékem,
Majd kilencz tíz emberöltő réigségben.
Rémlik, mintha látnám termetes növését,
Pusztító csatában szálfa-öklelését,
Hallanám dübörgő hangjait szavának,
Kit ma képzelnétek Isten haragjának.”

    A bevezetés HASONLAT, melyben a költő szembeállítja Toldi alakját a tengerpusztaságon lobogó pásztortűzzel. A 7. sor HYPERBOLE, amelyet azért használ a költő, hogy előre is kellő csodálatot s így magas fokú érdekeltséget keltsen Toldi roppant ereje iránt, melyet nagyítással fest. Itt a hyperbole Toldi ereje nagyságának túlzásában rejlik. A 8. sor KIT kifejezésének a mai nyelvben a „melyet” felel meg. Ez RÉGIES ALAK, de amelyet a nép ma is használ személynél, állat- és dolognévnél egyformán.

„Ez volt ám az ember, ha kellett, a gáton,
Nem terem ma párja hetedhét országon;
Ha most feltámadna s eljönne közétek,
Minden dolgát szemfényvesztésnek néznétek.

Hárman sem bírnátok súlyos buzogányát,
Parittyaköveit, öklelő kopjáját;
Elhülnétek, látva rettenetes pajzsát,
És, kit a csizmáján viselt, sarkantyúját.”

    Amilyen hatás okozta e VÍZIÓT, oly hatást tesz az az olvasó lelkére is. Mindazt az olvasó is elképzeli, amit a költő eléje állított s mert hosszasabban és mélyebben foglalkozik vele, reá is erősebb hatássalvan, érdeklődése és figyelme nagyobb mértékben felkel.
    „ELHŰLNÉTEK” tősgyökeres magyar szólásmód ún. IDIOTIZMUS, ami alatt a fogalmak és gondolatok eredeti kifejezését értjük. Ilyenek pl. SÍRVA FAKADT, NEKIBUSULJA MAGÁT, VÉKONYPÉNZŰ, NAGY FÁBA VÁGTA A FEJSZÉJÉT, FÖLSZEDE A SÁTORFÁJÁT, VALAKINEK JÓÉSZAKÁT MOND, SZEME-SZÁJA ELÁLL, ODA SZÓL, NEKI MEGY. Valóságos egyedi (speciális) sajátságok ezek,melyekben valamely nemzet gondolkodása, esze járása, képzelődése, lelki hangulata szembeszökően tárul elénk. S minél több idiotizmus van egy nyelvben, fordítása is annál nehezebb más nyelvekre. Vissza lehet ugyan adni az értelmet, de az eredetinek színe, illata, zamata, ereje a legtöbb esetben elmosódik vagy elvész. A magyar nyelvben rendkívül sok ilyen eredeti kifejezés van, melyet vagy nem is lehet szó szerint fordítani vagy ha értelme vissza van adva, az nagyon elmarad az eredetitől: a fénynek csak árnyéka. PETŐFIT, a legeredetibb magyar költőt, Európa majdnem minden nyelvére lefordították már, de visszaadni az igazi, a valódi Petőfit a maga magyaros eredetiségében senkinek sem sikerült. Őt csak a magyar képes élvezni és csodálni igazán, mert ő érti teljesen.
    Az utolsó sor Ilosvaiból van átvéve „kit”, régies (lásd fent),

„Ég a napmelegtől a kopár szik sarja,
Tikkadt szöcske nyájak legelésznek rajta,
Nincs egy árva fűszál a tors közt kelőben,
Nincs tenyérnyi zöld hely nagy határ mezőben.
Boglyák hűvösében tíz-tizenkét szolga
Hortyog, mintha legjobb rendin menne dolga;
Hej pedig üresen, vagy félig rakottan,
Nagy szénás-szekerek álldogálnak ottan.”

    Rekkenő meleg nyári délután rajzával vezet bennünket a költő a cselekvény színhelyére, hol a hőssel fogunk megismerkedni. Egy szép tájképet tár fel előttünk,mely a későbbieknek mintegy keretül szolgál.
    A 3. és 4. sor TÚLZÁS, kicsinyítve van a zöld hely: egy tenyérnyi sincs, egy árva fűszál sincs; de azért nincs, mert roppant nagy a forróság. E kicsinyítés tehát a forróság NAGYÍTÁSA (AUXEZIS). Ez a sajátság a népköltészetnek, de a mindennapi beszédnek is igen kedvelt alakja: EGY FABATKÁT SEM ÉR; SZEGÉNY, MINT A TEMPLOM EGERE; KI SE LÁTSZIK A FÖLDBŐL (oly kicsiny); HETEDHÉT ORSZÁGON NINCS PÁRJA, MEGÖLNE EGY KANÁL VÍZBE stb. mind ilyen hyerbolék. A nép beszéde és költeményei tele vannak ezekkel. Minél szebbek,újabbak s meglepúbbek, annál jobban gyönyörködtetik az olvasót. Petőfi különösen kitűnik ezek megkapó alkalmazásában.
    A 3. és 4. sor ezenkívül ISMÉTLÉS IS, amely nem más, mint midőn egy vagy több szó az egymás után következő mondatok elején vagy végén ismételve előfordul.

„Ösztövér kutágas, horihorgas gémmel
Mélysen néz a kőtba s benne vizet kémel:
Óriás szunyognak képzelné valaki,
Mely az öreg földnek vérit most szíjja ki.
Válunál az ökrök szomjasan delelnek,
Bögölyök hadával háborúra kelnek:
De felült Laczkó a bérsek nyakára,
Nincs, ki vizet merjen hosszú csatornára."

    SZEMÉLYESÍTÉSSEL kezdi a költő, amely nem más, mint az élettelen és elvont eszméknek, tárgyaknak élőlények, személyek gyanánt való szerepeltetése, ami által közelebb hozza az emberi lélekhez az élettelen természetet, s így erősebben, elevenebben szemlélteti; mint itt a kútágas a kútba néz, benne vizet kémlel, szúnyognak látszik, mely a föld vérét szívja ki.
    A 7. sor SAJÁTSÁGOS MAGYAR SZÓLÁSMÓD, mellyel a magyar paraszt tréfásan azt a mezei munkást gúnyolja, ki a nap és dolog hevétől bágyadtan ráunt a munkára.

„Egy, csak egy legény van talpon a vidéken,
Meddig a szem ellát puszta földön, égen;
Szörnyű vendégoldal reng araszos vállán,
Pedig még legénytoll sem pehelyzik állán.
Széles országútra messze-messze bámul,
Mintha más mezőkre vágyna e határrul:
Azt hinné az ember: élő tilalomfa,
Ütve általútnál egy csekély halomba.

    A 3. sorban „szörnyű” jelző A JELZŐK valaminek az ismertető jegyét fejezik ki s az egyes tárgyak mellé téve az előadást azáltal szépítik, hogy jellemző sajátságait tüntetik fel, miáltal a kifejezések is nagyobb világosságot nyernek, a legtöbbször egy-egy képet is rejtvén magukban, az olvasó képzelmére kellemesen hatnak. A jelzők aszerint, amint a költői előadásban a kifejezések teljességét és hatásosságát eszközlik, vagy csupán ékességül szolgálnak: SZÜKSÉGES ÉS DÍSZÍTŐ (epitheton ornans) JELZŐKRE oszlanak. A szükséges jelző elmaradhatatlan része a kifejezésnek; nagy a jellemző ereje, a gondolatot határozottá, érthetővé, világossá teszi, de nem szépíti. A valódi díszítő jelzők a tárgyat szintén jellemzik, jobban, erősebben, teljesebben, mint a szükséges jelző; szokatlan szépségükkel ünnepies színt adnak a kiefejezéseknek, s nem is annyira a gondolatok külső megjelenését (az előadást) ékesítik, mint inkább a gondolatokat; ezeket festik minden sajátságukkal és árnyalatukban röviden, megragadóan. Az ilyen jelzőkkel a gondolat-  mint valami varázsütésre – a lehet legszebb díszben, megelevenedve domborodik ki a képzelet homályos ködéből, szóval a legszebb alakban lesz szemlélhető. AZ ILYEN FESTÉS A KIDOMBORÍTÓ (PLASZTIUS) FESTÉS. A jelző igen fontos szerepet játszik a stilben: sokszor fontosabb magánál a fogalomnál, mert az adja meg tulajdonképpeni értelmét és jellemét. Báj és fönség, erő és gyöngédség, szelídség és vadság, mindenféle érzelem, szín és hang festhető velük röviden, találóan, megragadóan. Ilyen jelzők e versszakban: „ARASZOS”, „ÉLŐ” tilalomfa, „Pedig még legénytoll…” körülírás 83. §. „messze-messze bámul”: SZÓISMÉTLÉS. „Általútnál” RÉGI SZÓ, annyit tesz, mint keresztút; olyan utat is jelent, mely az országútról letér a rövidebb iránya van.

„Szép öcsém, miért állsz ott a nap tüzében?
Ládd a többi horkol boglya hűvösében;
Nyelvel a kuvasz is földre hengeredve,
S a világért sincs most egerészni kedve:
Vagy soha sem láttál olyan forgószelet,
Mint az, a ki mindjárt megbirkózik veled,
És az útat nyalja sebesen szaladva,
Mintha füstokádó nagy kémény szaladna?”

    A költ itt a merengő ifjút e szavakkal szólítja meg:

„Szép öcsém, miért állsz ott a nap tüzében?”

    Ezen alakot MEGSZÓLÍTÁSNAK nevezzük. Mint látjuk tehát, a megszólítás nem egyéb, mint valamely személyhez vagy személyesített dologhoz intézett beszéd. Ez az előaldásba nagyobb közvetetlenséget önt, a figyelmet jobban megragadja, a személyek, tárgyak lelki szemeink előtt jelennek meg, az író a megszólítással mintegy odavarázsolja; ezért tesznek a lélekre nagyobb hatst.
    A 4. sortól kezdve már a megszólítás kérdezésbe megy át, amelyre a felelet a következő versszakban van megadva.
    Mint az A KI… régies, de a népnél ma is használt alak.

„Mintha füstokádó nagy kémény szaladna”

HASONLAT. Minden hasonlatnál három dolog a lényeges: az eredeti fogalom vagy gondolat (comparandum) ennek a képe (comaratum) s az összehasonlítás alakja (tertium comparationis) vis az a jegy, amelyben hasonlítanak egymáshoz. MINÉL ERŐSEBB A HASONLÓSÁG, ANNÁL ERŐTELJESEBB ÉS SZEMLÉLTETŐBB A HASONLAT. A hasonlat hatása abban áll, hogy az olvasó elé képeket tár, melyek egyrészt a fogalmakat és gondolatokat teszik világosabbá, másrészt szépségükkel saját képzelmét is megragadják s gyönyörködtetik. Az a fő, hogy a képek minél szemlélhetőbbek legyenek.
    „FÜSTOKÁDÓ” – JELZŐ.

„Nem is , nem is azt a forgószelet nézi,
Mely a hamvas utat véges-végig méri:
Túl a tornyon, melyet porbul rakott a szél,
Büszke fegyver csillog, büszke hadsereg kél,
És a mint sereg kél szürke por ködéből,
Úgy kel a sóhajtás a fiő szivéből;
Aztán csak néz, csak néz előre hajolva,
Mintha szíve lelke a szemében volna."

    Az első sorban: „Nem is, nem is…” ISMÉTLÉS; „Mely a hamvas útat véges-végig méri” SZEMÉLYESÍTÉS. „Büszke fegyver csillog, büszke hadsereg kél” a „büszke” szó SZEMÉLYESÍTŐ EPITHETON, azaz olyan jelző, mely emberi tulajdonságot fejez ki, s itt átvitt értelemben használtatik a fegyverre s a hadseregre, mégpedig ISMÉTLÉSSEL. 3. sor személyesítés.
    Az 5. és 6. sor HASONLAT, melyben a sóhajtás s por ködéből előtűnő sereg vannak szembeállítva, vis minél tisztábban kivehető lesz a közeledő sereg, annál nagyobb s több a Miklós sóhajtása.

    „Aztán csak néz, csak néz…” ISMÉTLÉS.
„Szép magyar leventék, aranyos vitézek;
Jaj be keservesen, jaj be búsan nézlek.
Merre, meddig mentek? Harczra, háborúba?
Hirvirágot szedni gyöngyös koszorúba?
Mentek-e tatárra? Mentek-e törökre,
Nekik jó éjszakát mondani örökre?
Hej4 ha én is, én is köztetek mehetnék
Szép magyar vitézek, aranyos leventék!”

    Miklós a közeledő katonákat látva mintegy beszélni kezd hozzájuk,mint azt a két első sorban látjuk. Ez tehát MEGSZÓLÍTÁS. Azután, mert szeretne köztük lenni, de azt is tudni: hova mennek, mintegy tűnődve kérdi:

„Merre, meddig mentek? Harczra, háborúba?
Hírvirágot szedni gyöngyös koszorúba?
Mentek-é tatárra? Mentek-é törökre?
Nekik jó éjszakát mondani örökre?”

    Ez tehát KÉRDÉS, mert a kétség bizonytalanság, tűnődés nyilatkozik benne, nem bizonyos afelől, hogy hova mennek, s mintegy mástól várja a feleletet.
    Szép, aranyos – JELZŐK. Harczra, háborúba… ESZMEKETTŐZÉS (PARALLELIZMUS) – így nevezzük azon alakzatot,midőn a költő ugyanúgy gondolatot nagyobb nyomatékosság kedvéért kétféleképpen fejez ki. „Harvirágot szedni gyöngyös koszorba”, azaz szép, dicső hírnevet szerezni. Ezt METAHORÁNAK nevezzük. A metaphora tehát nem más, mint rövidített hasonlat, melyből vagy a hasonlítás alapja, vagy az eredeti fogalom, vagy néha mind a kettő hiányzik. Ebből az összehasonlítás alapja hiányzik; t. i szép hírt, mint a virág, mely díszes, ékes. Hasonlatban így volna: olyan hírt, mely szép, díszes, mint a virág. A képzelem e formát a lélek hevesebb, tüzesebb állapotában használja, mikor a tárgy hatásától elragadtatva, nem érkezik rá, vagy nem tartja szükségesnek az eredeti fogalmat képével együtt kifejezni. A tárgyak hasonlóját pillanat alatt fölfedezi s oly erősen és élénken, hogy azzal mindent megmond. Ezért is szemléltet rövidebben és hatásoabban, mint az összehasonlítás. Állhatnak az ily metaforikus kifejezések alanyul, állítmányul, tárgyul, határozóul, jelzőül; de nem e grammatikai megjhelenés a fő, hanem az, hogy az eredeti fogalmat mindig képben fejezi ki, bármiféle viszonyban legyen is e kép mint mondatrész.
    „GYÖNGYÖS  koszorúba” JELZŐ.

„Mentek-é tatárra, mentek-é törökre?

    A nyelv nemcsak a gondolatoknak kifejezője, hanem hangzása által hallóérzékünkre is hat. Ha a költői műveket nem is olvassuk fennhangon, képzelmünk hatása által fülünkben az egyes szavak hangjai megcsendülnek, s épp ezrét a költői előadás szépségét mindaz sérti, ami hangzása által hallóérzékünkre nem hat kellemesen Így pl. ugyanazon hangzóknak egymás után nagyobb számmal való ismétlődése rontja a jó hangzást. Itt úgy segíthet magán az író, ha a hangokat egyes szókban (névutókban, ragokban) fölcseréli, ahol t. i ezt nyelvrontás nélkül teheti. Ily EGYHANGÚSÁG (MONOTOMIA) kikerülése végett változtatja meg Arany az e-t é-re.
    „Neki jóéjszakát mondasni örökre…” IDIOTIZMUS.
    Hej, ha én is, én is köztetek lehetnék: ISMÉTLÉS.

„Ilyenforma Toldi Miklós gondolatja,
Mely sóvárgó lelkét mélyen szántogatja,
S a mint fő magában, a mint gondolkodik,
Szíve búbánatban összefacsarodik.
Mert vitéz volt apja; György is álnok bátyja
A királyfi mellett nőtt fel, mint barátja;
S míg ő béresekkel gyűjt, kaszál egy sorban,
Gőgösen henyél az a királyudvarban.”

    Csak most tudjuk meg, ki az a mezőn merengő s a vitézi élet után sóhajtozó ifjú. Toldi Miklósnak hívják, egy vitéznek a fia, akinek bátyja is vitéz s jelenleg is a királyi udvarnál van, míg ő a béresek közt mezei munkával vesződik éppen bátyja álnoksága miatt.
    „ILYENFORMA” az ISMÉTLÉSNEK EGY NEME. A magyar nyelvben sok olyan szó van, mely a fogalomnak hosszabb neve s így az erőteljesebben is emeli ki. Az ilyen bővítés rendkívül sokféle színt és árnyat, erőt és gyöngédséget önthet a stilbe.

    „Mely sóvárgó lelkét mélyen szántogatja…”

ESZMEKETTŐZÉS.
    Az utolsó sorban az összekötő MIG-re hiányzik az addig… Ezt az alakzatot ASYNDETON-nak,  kötőszó-kihagyásnak nevezzük. Az asyndeton tehát nem más, mint a kötőszók kihagyása ott, ahol különben a grammatikai törvények követelnek, ami az előadás folyamának gyorsítására, élénkítésére szolgál. Ez az alakzat az ún. GYÉRÜLÉSI ALAKZATOK közé tartozik, amelyek az egyes könnyen odasérthető szók vagy szócskák elhagyása által származnak. Ilyen asyndetonokat nagy számmal fogunk a Toldiban találni.
    A 7. és 8. sor ellentét és jellemzés is, hogy szembeállítva a két testvér jelleme annál inkább kitűnjék. A jellemzésben nyilatkozó ellentét lehet nagyobb terjedelmű is, nemcsak kisebb része egy műnek, hanem keresztül húzódó az egész művén. Ilyen ellentétes jellemzés az egész Toldiban György és Miklós összes beszéde és cselekvése: szembe van álLÍtva a két tEstvér, a JÓ és a rossz PÉLDAKÉPE.

    „Itt van immár ah ad, Laczfi nádor hada,
itt kevély hadával Laczfi Endre maga;
Délczegen megüli sárga paripáját,
Sok nehéz aranyhim terheli ruháját;
És utána nyalka, kolcsagos legények,
Tombolván alattok czifra nyergű mének:
Nézi Miklós, nézi s dehogy veszi észbe,
Hogy a szeme is fáj az erős nézésbe.”

    Az első sorban a „had” szó kétszer fordul elő:

„itt van immár a HAD, Laczfi nádor HADA…
Itt kevély HADÁVAL..”

az olyan kifejezést, midőn több közös gyökű szó fordul elő más-más alakban; pl. kérve-kér, bÍzva-bízzál: SZÓHAJLÍTÁSNAK vagy ALAKHAJLÍTÁSNAK nevezzük (POLYTOTON). Ez az ún. BŐVÜLÉSI ALAKZATOK közé tartozik. Bővülési alakzatoknak az oly kifejezéseket mondjuk, melyekben bizonyos szók többször fordulnak elő,m int ahogy a közönséges beszédben előfordulni szoktak.
    Megtudjuk e versszakból, hogy Laczfi Endre hada az, melynek fegyvereit Miklós a távolban csillogni látva az előbbi két versszakban foglalt dolgokon tűnődött.
    „Kevély” had… SZEMÉLYESÍT EPITHETON.    
    „Délczegen megüli sárga paripáját” nemcsak azt jelenti, hogy rajta ül, hanem, hogy erősen, keményen ül rajta.
    „Sok nehéz aranyhím terheli ruháját” vagyis ruhája arannyal gazdagon van kivarrva.
„És utána nyalka, kolcsagos legények,
Tombolván alattok czifra nyergű mének…”
    Az első sorban egy szó ki van hagyva, t. i a „mennek”: és után angyalka kolcsagos legények mennek. Ezt az alakzatot, mely mint látjuk, a gyérülési alakzatok közé tartozik, SZÓKIHAGYÁSNAK VAGY ELHALLGATÁSNAK (ELLYPSIS) nevezzük. Az ellypsis tehát nem más, mint a mondatból valamely könnyen odaérthető szónak elhagyása.
    „Kolcsagos legények”… t.i. kolcagos, kócsagtollas kalpagú vagy süvegő legények. Ez emellett SYNECDOCHE is. Így nevezünk minden olyan névcserét, melyben az egymás alá vagy tölé rendelt (magsabb és alsóbb rendű) fogalmak egymást kölcsönösen jellemzik. Ilyenek azok, amelyek a rész és egész viszonyában állanak; az egyed, faj és a nem; az egyes és többes szám, a határozott és határozatlan mennyiségek neveinek cseréje, s végre az anyag s a belőle készült tárgy (eszköz) neveinek cseréje.
    Tombol = ugrál, tánczol.
    „Czifra nyergű” JELZŐ.
    Nézi Miklós, nézi, s dehogy veszi észbe…
    Nézi, nézi ISMÉTLÉS, „észbe vesz” = észre vesz RÉGIES ALAK.

„Hé, paraszt” melyik út megyen itt Budára!”
Kérdi Laczfi hetykén, csak amúgy félvállra;
De Toldinak e szó szívébe nyilallik
És olyat döbben rá, hogy kívül is hallik.
„Hm, paraszt, én” emígy füstölög magában,
„Hát ki volna úr más széles e határban?
Toldi György talán, a róka lelkű bátya,
Ki Lajos királynál fenn a tányért váltja?”

    Az első sor MEGSZÓLÍTÁS, „út megyen” SZEMÉLYESÍTÉS; hegykén = kevélyen; félvállra v félvállról beszél az, aki megvetését, kicsinylését akarván mással éreztetni, nem fordul feléje egyenesen. Ez különben IDIOTIZMUS is. Döbben rá = rádobban a szíve. Füstölög magában = bosszankodik, METAFORA, IDIOTIZMUS.
    „Hát ki volna úr…” kérdés. „Róka lelkű” = METAFORIKUS JELZŐ; „tányért váltja” GÚNY, annyi mint szolgai foglalatossága van.

    „Én paraszt? Én?” – A mit még e szóhoz gondolt,
Toldi Györgyre szörnyű nagy káromkodás volt,
Azzal a nehéz fát könnyeden forgatja,
Mint csekély botocskát, véginél ragadja;
Hosszan, egyenesen tartja fél kezével,
Mutatván az útat, hol Budára tér el,
S mintha vassá volna karja, maga válva,
Még csak meg se rezzen a kinyújtott szálfa.”

    Az első sorban ELLYPSIS van. Így kellene: Én paraszt „vagyok?” A 3. és 4. sor ELLENTÉT (ANTITHESIS) vagyis ellentétes fogalmaknak egymás ellenébe helyezése. A nehéz fát (nyomórudat) csekély botocskának nevezi, s ezt, mit más két kézzel is alig bírna, félkezével, véginél fogva tartja hosszan, egyenesen, - mely egybevetésből az olvasó képzelme Miklós roppant erejét festi ki magának. „Véginél” e. h . végénél: a monotomia ellen. „Mint csekély botocskát” a. m. mintha csak kis botocska volna. „Fél kezével” = egy kézzel. A magyar mindazt, ami párosan fordul elő, egy egésznek veszi.
    „Még csak meg se rezzen a kinyújtott szálfa” TÁRGYFESTÉS. Szálfa = vendégoldal; az anyag van véve a belőle készült mű helyett. SYNEDOCHE.

„Nádorispán látja Toldit a nagy fával,
És elámul rajta mind egész hadával.
„Ember ez magáért”, mond Laczfi, „akárki;
Nos fiúk, birokra hadd lássuk, ki áll ki?
Vagy ki tartja úgy fel azt a hitvány rudat
A mellyel mutatja s suhancz az útat?”
Szégyen és gyalázat: zúg, morog mindenki,
Egyy paraszt fiúval még sem áll ki senki.”

    „Nagy fával” METONYMIA, „mind egész hadával” (együtt). A „mind” itt JELZŐ. A mai nyelvben többnyire csak határozóképpen használtatik, s a népnyelv ragozza is (mindet). „Ember ez magáért” = Derék ember, kitesz magáért. A 4. sor KÉRDÉS. „Birokra ki áll ki?” = ki akar megküzdeni vele, hogy melyik erősebb? Suhancz  = serdülő legényke 16-18 éves. „Hitvány rúd” gúnyos jelző. „Zúg, morog” – tárgyfestés.
    „Egy paraszt fiúval mégsem áll ki senki.” Az „egy” határozatlan névelő használata németes és nem használhatjuk akkor, mikor a névszó határozatlanságát jelöli. De azrét van az „egy”-nek helye a magyarban is éspedig akkor,m ikor az EGYSÉG határozott fogalmát jelöli s ekkor a mondat fő hangsúlya is reá esik, továbbá a jelző és jelzett szók között a jelző értelmének kiemelésére, mint ebben a verssorban; végre: a „csupa”, „merő”, „ugyanaz” értelmében. Ez esetekben használata erősen magyaros.

„De ki vína bajt az égi háborúval,
Szélvészes, zimankós, viharos borúval?
És ki vína Istentüzes haragjával,
Hosszú, kacskaringós, sistergő nyilával?
Mert csak az kössön ki Toldival, ha drága
S nem megúnt előtte Isten szépé világa;
Jaj-keserves annak, a ki jut kezébe,
Meghalt anyjának is visszarí ölébe.”

    Az első két sor ZEUGMA, így nevezzük t. i. az alakzatot, midőn a kifejezésben ugyanazon igére több szó vonatkozik.

„Szélvészes, zimankós, viharos borúval…”

TÁRGYFESTÉS, DE SZÓHALMOZÁS (SYNONIMIA) is, mely nem más, mint valamely fogalomnak a fokozottabb kiemelése synonimákkal, rokonértelmű szókkal, itt: szélvészes, zimankós, viharos. A SYNONIMIA nemcsak világossá teszi a stilt, de öntudatosan alkalmazva fest, erőt és hatást is kölcsönöz neki. Minél több synonym szó van a nyelvben, annál gazdagabb, színezőbb és erőteljesebb.
    A 3. és 4. sor az első kettővel együtt KÉRDÉS.

„Hosszú, kacskaringós, sistergő nyilával…”

    Itt szintén zeugma van, a „sistergő” meg HANGUTÁNZÓ SZÓ.
    A négy első sorban foglalt kérdésre nyomban következik a felelet. Az előbbi versszakban a nádor (látván Toldi nagy erejét) azon kérdésére, hogy ki mer vele birokra kiállni, senki sem felelvén, a költő itt elmondja, hogy miért nem szállnak vele szembe, mert t.i. ilyen dolgokkkal (s Toldi is ilyen reájuk nézve) nem szokás birokra kimenni.
    „S nem megunt előtte Isten szép világa” METONYMIA azt jelenti, hogy t. i. szereti az életét, ha élni akar.
    „Jak-keserves annak” jaj annak, KÍNKESERVES ANNAK, aki kezébe kerül.
    A következő sorban ASYNDETON van, az előbbivel „mert”-tel kell összekapcsolni:
(mert) „Meghalt anyjának is visszarí ölébe.”
    A gyermek minden baját, kívánságát rívással jelenti. Ez tehát azt jelenti, hogy. Visszakívánkozik az anyjához védelmet keresni, még ha meghalt is.

„Elvonuúlt a hadnép hosszú, tömött sorban,
Toldiról beszélnek az egész táborban;
Mindenik mond néki nyájasa vagy szépet,
Mindenik derít rá egy mosolygó képet;
Egyik így szól: „bajtárs! Mért nem jösz csatára?
Ily legénynek, mint te, ott van ám nagy ára…
Másik szánva mondja: „szép öcsém, be nagy kár,
Hogy apád paraszt volt, s te is az maradtál.”

    A 3. és 4. sor elején: „mindenik” ISMÉTLÉS. Az 5. sor KÉRDÉS.
    Ily legénynek, mint te, ott van ám nagy ára = drága, sokat ér, megbecsülik. Becse van.

„Elvonúlt a tábor csillapul morajja:
Ezt a szél elhordta, azt a por takarja;
Toldi meg nagy búsan haza felé ballag
Vaskos lábnyomától messze reng a parlag;
Mint komor bikáé, olyan  a járása,
Mint a barna éjfél, szeme pillantása,
Mint a sértett vadkan, fú veszett dühében,
Csaknem összeroppan a rúd vas kezében.”

    Elvonul a tábor, csillapul moraja, TÁRGYFESTÉS. Mintegy hallani véljük az ügető lovak patkóinak kopogását, a fegyverek csörtetését, melyet a távolságban a szél elkap, a tűnő sereget pedig a lovak által fölvert por takarja el. Toldi is hazafelé indul, az ő vaskos lépései alatt szinte megreng a porhanyó föld. „Reng a parlag” MELONYMIA.
    A költő végül szép hasonlattal fejezi be a versszakot, melynek két utolsó sorában a düh maximumát rajzolja hyperbolában:

„… fú veszett dühében,
Csaknem összeroppan a rúd VAS kezében.”

Forrás: Tanulók Lapja 6. évf. 1-13. szám, 1899. jan.-márc.