Földes Imre (1881-1958): Megbuktunk!

 

(Az előadó berohan, mindig erősebben.)
Megbuktam! Megbuktam! Megbuktam! Megbuktam!
Járkálok, futkosok, ordítok bukottan.
Megbuktam dicsően ma az érettségin:
Cserben hagytak összes svindli-reménységim.
Kimondták: éretlen vagyok, szóról-szóra,
Ilyen pech! Olyan drukk! Oh pokoli óra!
Kimondták egyhangún: „Rácz Pista éretlen”,
Először azt hittem, hogy talán véletlen.
Én ne volnék Érett? Bocsánatot kértem…
Én ne volnék Érett: Ezt sehogy se értem.
És hangzott a válasz. „Rácz Pista éretlen”.
Mikor aztán láttam, hogy ez nem véletlen,
Alkudozni kezdtem egy félhanggal alább:
Hogy FÉL-ÉRETT vagyok, mondják ki legalább!
Az arany középút legjobb, így érveltem.
És zúgott a válasz. „Rácz Pista éretlen.”
Megint egy félhanggal szálltam le a skálán:
Oh mondják ki még ezt s örökkön él hálám:
Ha fél-érett nem is, FÉL-ÉRETLEN vagyok,
Hisz ez engedmények nem is olyan nagyok!
És dörgött a válasz. „Rácz Pista éretlen!”
Nem fél-érett, nem fél. Egészen éretlen.
Hamisítatlanul egészen éretlen.
(Csöndben áll, kifakad.)
Pedig mint a vízfolyás, mindent oly jól tudtam.
Épp mint a vízfolyás. Csak pechem volt ottan:
Azt kérdezték mindig, amit ÉPP nem tudtam!
Hej, kérdezték volna, mit tudok igazán.
De hát a pech, a pech… Ádáz végzet!.. Az ám.
(Gondolkozik.)
Azon gondolkozom: MIT KÉRDHETTEK volna?
Mindent, … azaz – semmit! Bánja a manó, na.

A legnagyobb pech a fizikából ért el.
Ott ültem szorongva, hosszúra nyúlt képpel.
Kezemben a thézis szép keskenyre nyirva.
Hogy mi a gravitás?, ez volt rája írva.
Fekete Boldizsár, ült éppen mellettem.
Mi is a gravitás?, tőle megkérdettem,
Amikor a biztos félre nézett éppen.
Boldizsár feje ingott, azt jelentve szépen,
Hogy azt ő se tudja.. Egyszerre csak látom:
Thézisére, mely ott volt az asztal-háton,
Sunyi módon ír, ír és reám kacsintgat,
Lopva feltekintget, fejet bólint, ingat.
Gondolám magamban: biztosan már tudja4
Hej, már biztosítva a fizika útja!
És a míg rám kerül a felelés sorja,
Nem is gondolkozom: hisz úgyis megírja!
Míg a sor rám jutott, két percz vala hátra.
A biztos félre néz és így meg se látja,
Hogy papírt lök hozzám a Boldizsárnak ujja.
Ez volt rajta: - „Kérlek, mi a FÖLDNEK SÚLYA?”
Jaj nekem, szegénynek! Már látom a vesztem!
Az egész föld súlyát mellemen éreztem…
Megállj Boldizsár megállj! Egy percz vala hátra…
Ezért bosszút állok! Senkitől se látva
Irtam: „A föld súlya száz vagy kétszáz mázsa.”
És a míg az arczom izzadságban áza,
Odadobtam néki… Én jöttem a sorra.
„Mi az a gravitás?” … A vérem úgy forra.
Egy kukkot se mondtam. Szólott a tanárom:
„Látom, hogy válaszát mindhiába várom.
Adok egy könnyebbet: Mi a FÖLDNEK SÚLYA?”
Ott állok szótlanul. Boldizsár meg súgja:
- Száz vagy kétszáz mázsa! – Némán ottan álltam,
Izzadva, szorongva, kőszoborrá váltan…
Fekete Boldizsár egyre súgja, súgja:
- Száz vagy kétszáz mázsa, hallod, no a súlya!
Most beszéltem aztán… A hideg is ráza…
„A földünknek súly száz vagy kétszáz mázsa!”
S ottan álltam némán, bután mint a bunda.
S fizikából íme megvolt a szekunda!
(Kis szünet.)
Mit szólok atyámnak? (fel és alá jár.) 
Most már tudom, igen.
Majd elébe állok és szólok szeliden:
„Édes apám, mondom, tegyen túl a gondon,
Ime a válasz-út, válasszon ön, mondom.
Két párt áll ön előtt, egyik hosszú szörnyen:
Közönséges lelkek, bejuthatni könnyen.
Az érettek azok, csupa tuczat-ember!
Kislelkű és gyáva, nagyot tenni nem mer…
A másik sem kicsiny: éretlenek pártja:
Apám köztük fiát és Petőfi látja.
Ott van Caesar, Mátyás, Cato, Szent István is,
Zrinyi Miklós, Jago, Othello, Bánk bán is!
Shakespeare, Dante, Homer, Göre Gábor, Linné,
(Sőt ki is mutatom, ha talán nem hinné!)
Zrinyi Ilona és Apafiné szintén!
Szent László, Tinódi, Zola, Toldi, mint én,
Brutus és Salamon, sőt a sor hiányos,
Ha nincs köztük Zeus és Veray János…
Ha mind felsorolni,m egnevezni tudnám,
Történetből mindjárt nem volna szekundám!
Nos apám válaszon. Én már választottam;
Büszkén az utolsó csoporthoz állottam!”
(Kezeit dörzsölve.) Ezt mondom majd néki. (Búsan.)
Logice megjárja.
Hanem biz’ a végét apám meg nem várja,
Rám rivall, összeszid, mindig így volt eddig!
Az embert gyalázzák, éjjel-nappal feddik…
Futok a Dunának – s átmék a Lánczhidon!…
Igen, semmi tréfa, a halál áhitom!
Veszek méreget, pisztolyt, kötelet és Dunát!
Rögtön, már indulok, futok a kapun át…
Beveszem a mérget, kiállok a partra,
Súlyos, nehéz követ kötök a nyakamra
És bevetem magam!… Ám az ugrás közbe
Agyonlövöm magam, úgy ugrom a vízbe!
Matrózok kifognak, a partra kihúznak…
Lesz dolga nem egynek, sem kettőnek, - húsznak.
Hazavisznek… otthon lesz sirás,  könny, bánat…
Minden szem megtelik, forró könybe lábad…
(Mindig síróbb hangon, végre már zokogva.)
Sírnak és zokognak: „oh drága jó Pistám!
Kelj fel Pista!” … És én juszt’ se kelek aztán.
„Édes Pista, czukros, aranyos, szép Pistám.
Mindig oly jól tanult, átment minden vizsgán,
S igazságtalanul mostan megbuktatták!”
Nem segítnek akkor ellenmérgek, vatták.
Pistát eltemetik… És ők hazamennek…
De ezzel koránt sincs vége még mindennek…
Siratják őt folyton. Apa mindig halvány,
Anyus egyre sír, sír; zokogását hallván,
A kis Rózsi is sír, sőt még én is sírok…
Pardon, akkor engem már födnek a sírok!…

Nem, ezt nem tehetem! Ő értük csupán csak.
Én megöljem magam, hogy ő nékik ártsak?
Sokkal jobb vagyok én, jobb vagyok ezerte:
Ismerem magamat. Ha a sors rám verte
Mind a huszonötöt, - persze szekundákba” -
Nem vagyok csak bolond, nem mék a halálba!
Megtörtént már többször! (Szájára üt.) Oh ezer bocsánat,
Dzsinnek vagy ördögök tévesztik el számat:
CSUPÁN ő érettük nem halok meg mostan,
Megyek megmondani atyámnak tehátlan.
(Félve, remegve, magát összehúzva indul.)
Igen megyek, büszkén, emelt fővel… bátran…
(Megáll az ajtóban.)
Megyek… megyek… megyek.
(Visszajön.) Igen is, hogy megyek!
(Hosszú csönd, nagyot sóhajtva.)
Hej csak, hej csak egyszer én miniszter legyek!
Az átkos maturát eltörülöm menten…
Hogy mondtam? Eltörlöm? Kissé messze mentem:
Miniszteri székbe ma már okvetetlen
Érett ember ül csak és nem is éretlen!
S ha miniszter leszek, érettségim lesz már,
- Kicsit várnom kell még, messze vagyok, ez kár! -
El nem törlöm soha én az érettségit…
Majd én! Ki átéltem összes szenvedésit.
(Dühösen.)
Búsuljon hát más is! Kibírja ezt más is!
Szenvedjen hát más ir! Bukjék el hát más is!
(Félve.)
Most menjünk. Én félek?… Nem, akármi legyek…
(Magát összehúzva indul.)
Megyek büszkén, bátran… igenis, hogy megyek..
(Lassan lépegetve, nagyokat sóhajtva el.)

Forrás: Tanulók Lapja 6. évf. 7. szám, 1899. febr. 12.