Ábrányi Emil (1850-1920): Márczius tizenötödike – 1899.

 

Mért vetjük meg a hálátlan fiút?
Mert nincs szivében  hűség, kegyelet.
Mert ott, a hol más csak szeretni tud,
Ő ridegen néz s fagyosan feled.
De fájóbb képe nincsen a halálnak,
Zordabb az éjnél, melyben nincs sugár:
Ha milliók hálátlanokká válnak,
Ha egy nemzetnek nincs emléke már!

Nem élnék többé, - életet hazudnánk
Színlelve csak, mint holmi czifra kép,
Ha téged egyszer elfeledni tudnánk
Legszebb emlékünk!… Téged, csodaszép
Határidő, nagy tettek hajnala,
Mely ránk megváltó sugara vetett,
Mikor kitört a költő szent dala,
S félholt rabokból hős nép született!

Nyíló tavasznak első langy heve
Száz ibolyát költ erdők mély ölében.
Úgy nyílt ki akkor nemzetünk szive,
S jött a szabadság, szinte észrevétlen.
És mint az illat,mely lelkünkbe csap,
Az ibolyák dús rejtekére rávall:
TE is, te szép, áldott emlékü nap,
Tele vagy a szabadság illatával.

Ó felséges nap! Ó napok királya!
Hiába zúg az évek tengere;
Te fönn lebegsz, mint fejedelmi gálya,
Határtalan gazdagsággal tele!
Eltűnsz, de aztán visszatérsz megint,
S hozod magaddal roppant kincseinket!
A míg szemünk rajongva rád tekint,
A nagyság álma ringat ujra minket!

Földrengés nem volt ehhez fogható!
Elpusztul minden, hogyha reng a föld.
EZ nemcsak rombolt -: épített is! Ó
Remek földrengés! Minden összedőlt,
A mi silány volt, néhány percz alatt:
Rang, gőg, jobbágyláncz, zsarnok támasza…
De a romok közt ott állott falad
Uj Magyarország, új, szabad haza!

Dicső emlékek legmagasztosabbja!
Ha elfelednék ünneplő napod:
Emlékeznék rád Tháliának papja,
Mert ő volt mindig leghivebb papod!
Apostolod volt, sokszor egymagában,
És ő hirdette a jövő időt,
A gúny, nyomor, közöny sivatagában,
Mint egykor János az Üdvözítőt!

Egekre szállt a győzedelmi akkord,
De teljessé itt vált a diadal:
E gyönge deszkán, mely világokat hord,
Mikor fölhangzott a TALPRA MAGYAR!
Itt egyesült, mint kélt király a sajkán,
Mig tapsoktól rengett a ház fala:
A legnagyobb magyar szinésznek ajkán
A legnagyobb magyar költő dala!

Egy óriás szinpaddá vált az ország!
De nem hiú, ál-hazaszeretet,
Nem! Tiszta jellem, ragyogó bátorság
Játszottak ott hatalmas szerepet.
S mikor megjött a nagy, tragikus óra:
Végi játszották híven, igazán!
Fölléptek és meghaltak mind – végszóra,
S végső szavuk volt: Áldás a hazán!

A te műved volt, ó szabadság napja,
E sok nemes szív és csodás erény!
Tiéd a nemzet vérrel írt darabja,
Végsőig játszva hős csaták terén.
Miattad lett fenséges a bukásunk,
S világraszóló részvét a hatás.
Miattad zsendült új örömre gyászunk,
S fogant a sírban új föltámadás!

Az, a mi bennünk jóság és erő,
Az, a mi bennünk szép s valódi nagy,
Eszmékben fennkölt, tettben vakmerő,
Erény, igazság, törvény -: mind te vagy!
És végre a szabadságot te adtad
Kora tavasznak évadán nekünk,
Mikor a kedves ibolyák fakadnak:
Ezért maradsz te legszebb ünnepünk!

S míg a hazához rendületlenül
Hű a magyar: fog emlékezni rád!
Nagy napodon testvér-csoportba gyűl,
S egymást szeretve, hévvel fogja át.
A míg mi téged ünnepelni birunk,
Érezzük mélyen, hogy e drága hely,
Ez a mi bölcsőnk és ez a mi sirunk
S itt nagy munkában élni, halni kell!

A míg e népnek van szent mámora,
A miig hisz benned és téged megért:
Jutalma lesz vig esztendők sora,
Megbűnhődött jövőért s multakért!
Becsülve téged, békét köt az éggel,
S a védő Isten nyújt feléje kart.
Megáldja kedvvel, viruló bőséggel
És élteti örökké a magyart!

Forrás: Tanulók Lapja 6. évf. 12. szám, 1899. márc. 19.