Költészet és valóság, öröm és bánat, egyik a másik nélkül el nem képzelhető. Tudnánk-e érezni örömet, ha néha-néha fájdalom nem remegtetné meg szívünket, volna-e vigasztalás bánatunkban, ha a mindennapi küzdelmeken fölül nem tudna emelkedni porlandó lényünk elporladhatatlan része: az isteni szikra, amely tud sírni a sírókkal, nevetni a nevetőkkel, s szembe mer szállani a talpig vasba öltözött ellenféllel, de meghajol a néma könny előtt?!
Óh, de hányszor kell vívódnia ennek a bennünk élő, megfoghatatlan, kifürkészhetetlen valaminek, a léleknek? Hányszor nem kell haragban égnie, hogy e földi létben, mit a Mindenható a bölcsek tanítása szerint „az emberiség gyönyörűségére teremtett”, a gonosz büntetlenül tiporja el a jót, nemest, s az erény sárba tapodva, töviskoszorúval megkoszorúzottan szenvedi a tűzhalál gyötrelmeit?!
Hogyne dúlnának viharok bensőnkben, midőn a diadalmas hadvezért, a legragyogóbb fők egyikét, a hazájáért vérét ontó s fogadott fiát odaadó szeretettel szerető Julius Caesart éppen e fogadott fiú tőre alatt látjuk elvérezni?! Hogyne borulna lelkünkre fájó bánat, ha a magyar vitézség, a rajongó hazaszeretet eszményképét, a fölkent költőt, Zrinyi Miklóst nem hozzá méltó téren, a tőle annyiszor lebírt török elleni harcban, hanem nyomorult vadkan agyarától, vagy talán a sötétben dolgozó osztrák kezek orgyilkától tudjuk dicstelenül elhunyni. Hogy leljünk vigaszt lelkünknek, mikor ragyogó korszakunk, a kuruc világ diadalmas vezéreinek, Thökölynek és Rákóczinak messze idegen földön val bujdosását s utolsó leheletükig szeretett hazájuktól távol kimúltát halljuk?
Mennyivel szebb, mennyivel megnyugtatóbb a prózai, szomorú végeknél az a sors, amit a költészet hímes virágaival át- meg átszőtt néplélek ad meséiben, mondáiban szereplő hőseinek? Ki ne ismerné az ártatlan Hófehérke történetét, ki sok szenvedés után mégis csak föléje kerül a gonosz királynőnek? Kinek ne repesett volna közülünk gyermekkorában örömében kicsi szíve, mikor a galamblelkű árvák diadalát hallotta mesélő dajkája ajkáról a fekete mostoha fölött?
És éppen ez az, ez a jutalmazás érdem szerint, s büntetés érdem szerint, mely a „nép szavá”-t a költészetben is „Isten szavá”-vá emeli. Az Isten orvosló hatalma, mely a föltépett szív sebére gyógyító balzsamot önt, s a népléleknek az az ereje, hogy a félelem, fájdalom, keserűség viharaitól megszaggatott lelket költői fölfogásával ismét összeforrasztja, egy forrásból: az eredeti szépből, a sóvárgott igazságból fakadnak. Csakhogy a néplélek már itt a földön oszt jutalmat vagy büntetést, míg a vallás-adta vigasztalás csak a túlvilágon adja meg a költői igazságszolgáltatást.
Ennek a néplélekben nyilatkozó igazságszolgáltatásnak kell meglennie ama költői lelkekben, melyek nem múló, hervatag babérokat, hanem időtlen-időkig tartó hatást szándékoznak műveikkel elérni. Meg is találjuk ezt a nagy szellemnek műveiben s amennyiben az emberiség lelke az igazság után mindig szomjúhozni fog, unokáink unokái is gyönyörrel olvassák költeményüket.
Ezt a való élettől különböző költői és így eszményi igazságszolgáltatást óhajtom egy néhány példával megvilágítani. Kezdhetném-e méltóbbal, mint Petőfivel, kinek élete csak egy üstökös föllobbanása volt, s e rövid életén mégis a magyar költők elsőrangú csillagává küzdötte föl magát?
Kezdem a „János vitéz” című költői elbeszéléssel. Kukorica Jancsi, a daliás juhászbojtár s a gonosz mostohánál keserű kenyéren élő kék szemű Iluska története ez a bájos népies költemény. Míg Jancsi Iluskáját vigasztalja a mezőn, közelben legelő juhait megtizedelik a farkasok, vagy talán a gonosz emberek s erre gazdája neheztelését el nem tudván viselni, elhatározza, hogy máshol próbál szerencsét, bujdosásnak indul. Iluskájától – nem örökre – érzékeny búcsút vesz s kezébe veszi vándorbotját. Becsületes lelke minden becstelenségtől visszatartja: vitéz katonává lesz, megmenti a francia király leányát a török császár fiának keze közül, s ezért a hálás apa felajánlja neki a megmentett szűz kezét. János vitézt azonban a szerencse nem kápráztatja el, elbeszéli, hogy már nem szabad, békjóba van már verve, elbűvölte már őt Iluskája szeme. Ezt még nem tagadja. Így a királytól gazdagon megajándékozva hazaindul. Otthon Iluska haláláról értesül s a fájdalomtól megtörve fölkeresi elhunyt jegyese sírját, egy virágot szakít róla s ezt keblébe rejti, ismét útnak indul bujdokolni e szavakkal:
„Ki porából nőttél, árva kis virágszál,
Légy hűséges társam vándorlásaimnál,
Vándorlok, vándorlok a világ végeig,
Míg kívánt halálom napja megérkezik.”
Úttalan utakon bolyong; rabszolgáivá teszi az óriásokat s ezek segélyével kiirtja a boszorkányokat, köztük Iluska mostoháját is, kinek legnagyobb része volt Iluskája elhervadásában. Majd vitézi tettek után eljut Tündérországba s itt, hol minden viruló virág az ő hervadt virágjára, minden gyönyörűség az ő boldogtalanságára emlékezteti, egy előtte hullámzó tóba akarja öni magát, de előbb az imádott jegyese sírjáról szakított virágszálat dobja be, így búcsúzva tőle:
„Te egyetlen kincsem, hamva kedvesemnek,
Mutasd meg az utat, én is majd követlek…”
S beveté a rózsát a tónak habjába:
Nem sok híja volt, hogy ő is ment utána.
De csodák csodája! Mit látott, mit látott!
Látta Iluskává válni a virágot,
Eszeveszettséggel rohant a habokba
S a föltámadt leányt kiszabadította.
Beh szép volt Iluska! A tündér leányok
Gyönyörködő szemmel mind rábámulának
Őt királynéjuknak meg is választották,
A tündérfiak meg Jánost királyokká.
A tündér-nemzetség gyönyörű körében,
S kedves Iluskája szerető ölében,
Mai napig János vitéz ő kegyelme
Szép Tündérországnak boldog fejedelme.
Íme a költői lélek igazságszolgáltatása. A gonosz mostoha rút halált hal s az ártatlanul hányt-vetett szerelmesek örökifjúságban, a tündérek honában töltik életüket.
Vajon, ha a rideg való életben képzeljük lejátszódni e történet magvát, volna-e megnyugtató megoldása? Igen volna, de nem ezen, hanem túlvilági életben. A gonosz mostoha talán boldogul élne tovább, s János vitéz véget vetve önkezével életének, ott álmodozhatna vesztett boldogságáról.
De hát mi az, ami a költői igazságszolgáltatást ily kibékítővé teszi, amily szárnyakat ad lelkünknek, hogy örömtől repesve kövesse a költői művek előre haladó csermelyét, vagy zúgó folyamát?
Az, hogy a költő a cselekvő személyek jelleméből, annak tudatában, hogy kinek-kinek szabad akarata s képessége van a jó és rossz között választani, oszt jutalmat, vagy sújt le büntető kezével; ha az erény tövises útjára lép, végül megérdemelt jutalmát veszi el, ellenkező esetben, ha a gonoszság rabjává lesz, nem érdemel egyebet a megostoroztatásnál.
E megostoroztatás természetesen más és másképpen jelentkezik az elkövetett bűn nagyságához képest. A balladában, ebben az összepréselt kis tragédiában, mely mint a zúgó hegyi patak rohan előre, nem engedve időt a bűnösnek, hogy lélekvesztőjét kiköthesse, mert hiszen veszélyes szirtek között – az elkövetett bűnért üldöző fúriák közt – rohanva sodorja tova: halál, mégpedig vagy testi, vagy lelki megsemmisülés szokott a megtorlás lenni.
Arany János ily sötét hátterű balladái közül csak egyest, a Tetemre hívás-t említem föl.
Bárczi Benőt, Kund Abigél lángoló imádóját meggyilkolva találják a radványi erdőben. A fiában minden büszkeségét vesztett apa a misztikus középkori Isten-ítélettel igyekszik a gyilkost fölfödözni. Ravatalra helyezteti azon véresen a meggyilkoltat. A falu minden egyes lakosát ellépteti előtte, hogy a bosszúálló Isten bizonyára megindítja a már megalvadt vért az átütött szívből, ha gyilkosa jelen meg fejénél. Hiába, mindhiába. Már mindenki elhaladt a holt előtt, s ez szoborszerű halvány arcával, megfagyott vérével nem tesz vallomást. De mégis, még van valaki hátra: ifjú jegyese, bájos arája, Kund Abigél. Ez közeleg most:
„Jő; - szeme villan s tapad a tőrre;
Arcza szobor lett, lába gyökér,
Sebből pirosan buzog a vér.”
Erre az apa fölkiált:
„Lányom, ez ifjú gyilkosa vagy!”
Kund Abigél először lebűvölten hallgat lesújtó vádra, majd így válaszol:
„Bárczi Benőt én meg nem öltem,
Tanúm az ég s minden seregi!
Hanem e tőrt én adtam neki.
Bírta szívem’ már hű szerelemre,
Tudhatta, közöttünk nem vala gát,
Unszola mégis szóval „igenre”,
Mert ha nem: ő kivégzi magát,
Enyelgve adám a tőrt: nosza hát!”
Amint e szavakat elmondja, a megkövült fájdalom, a késő bánat a már benne lappangó őrületet vad kitörésre juttatja:
„S vadul a sebből a tőrt kiragadja,
Szeme szokatlan lángot lövell,
Kaczag és sír és fenn villogtatja,
s vércse visongással rohan el.
Vetni kezet rá senki se mer.
Odakinn lefut a nyilt utcza során,
Tánczolni, dalolni se’ szégyell;
Dala víg: „Egyszer volt egy leány,
Ki csak úgy játszott a legénnyel,
Mint macska szokott az egérrel!”
Íme a megdöbbentő bűnhődés! Egy odavetett szó, egy cseppnyi fájdalom a kínok tengerének forrása lesz. A szíve legmélyéből szerető ifjú jegyese komolynak hitt szavára szívébe döfte a kínált tőrt. S a bájos ara erre a legszomorúbb halállal, lelki halállal lakol. Itt nincs kibékülés! Azokban a vadul lobogó szemekben, földúlt arcban s kacagva síró ajkakon a legsötétebb tragédiát látjuk s nincs könnyünknél egyéb, mit erre adhatunk.
De szőjük tovább a fonalat. Vizsgáljuk fölvetett kérdésünket egy nagyobb műfajban, a tragédiában.
A tragédiában mindig valami kiváló alak, valami nagy erényű egyén száll szembe a létező világrenddel, az egyetemessel. Harcában, bár nemes cél vezérli, diadalt nem ülhet, mert valami gyarlóság mindig társul nagy erényéhez, s a világot nem döntheti romba egy egyén, az egyénnek pusztulnia kell az egyetemessel szemben.
A görög drámaírók egyik leghatalmasabb alakjának, Sophoklesnek Antigone című tragédiáját nézzük egy pár pillanatra.
Théba város uralmáért két testvér két királyi sarj: Eteokles és Polyneikes törnek egymás ellen. Eteokles a város falain belül küzd, Polyneikes kívülről rohanja meg szülővárosát. A csatában egymás kardjától keresztül döfve pusztul el a két testvérietlen testvér. A trónra az elesettek nagybátyja, Kreon kerül. Trónra lépte után Eteoklest, mint aki szülővárosa védelmében esett el, nagy pompával temetteti el, míg a hazája ellen idegen csapatokkal törő Polyneikesre kegyetlen törvényt mond; hogy teste madaraknak és ebeknek ebédül, eltemetetlenül maradjon, s a ki e parancsát megszegi, halálnak halálával haljon.
Itt kezdődik a két elesett fivér nővérének, Antigonénak tragikus sorsa. Két törvény áll előtte: az isteni, mely kötelességévé teszi az élőknek, hogy megholt kedveseiket sírba temessék,m ert az eltemetetlenek lelkének száz évig kell a Styx vizénél bolyonganiok, nem találhatva föl a másvilági nyugodalmat; más oldalról az emberi törvény, Kreon tilalma köti meg, melynek értelmében a hazája ellen támadónak halála után is éreznie kell ama nagy bűn büntetését, amelynél nagyobbat halandó emberi lény el nem követhet.
Akármelyikre hallgat a szerencsétlen Antigone, buknia kell. Ha az emberi törvénynek szegül ellene, ellene szegül egyszersmind ifjú életének is, leszakítja élte virágát ifjan, s ki előtt még hosszú élet állana, a sír néma csendjével cseréli föl a zajos földi életet. Ha az isteni törvényt veti meg, az üldöző fúriák mindig sarkában lesznek, agyának nem lesz egy pillanatnyi nyugta, nem fog többé gyönyörködhetni a derült napban; a madarak víg dala, a virágok édes illata neki többé ismeretlenek lesznek.
Innen az a részvét, amely bennünket mindvégig kísér sorsának folyamán. Látjuk közelgő megsemmisülését előre, féltjük ifjú életét. És e részvétünket megérdemli.
Innen az a részvét, amely bennünket mindvégig kísér sorsának folyamán. Látjuk közelgő megsemmisülését előre, féltjük ifjú életét. És e részvétünket megérdemli.
Nem habozik. A vérszeretet törvénye, az isteni parancs eloszlatja lelkéből a halál félelmét. A szeretett kedves testvért eltakarítja.
Kreon, amint a hős lelkű ifjú leány bűnössége kiderül, csak a törvény rideg szavaira hallgatva, egy sziklasírba záratja, s itt Antigone fátyolával önmaga vet életének véget.
Íme a gyászos vég. Mint emberi lény kivonta magát az emberi törvények alól s ennek szükségképpen élte pusztulásának kellett bekövetkeznie.
Azonban Kreon sem marad zsarnoki eljárásáért büntetlenül. Fia, Haimon, Antigone jegyese, amint menyasszonya haláláról értesül, sírjához rohan s ott a hűlőholttestnél szívébe döfi kardját. Ezzel édesanyja sorsa is el van döntve, aki nem tudva szeretett fia halálát túlélni, eldobja magától életét.
Kreon ekkor a tébolyító fájdalom karmai közt, önmagát átkozva már csak azért könyörög az istenekhez, hogy őt is sújtsák le, szabadítsák meg az élettől, amely már neki nem élet, hanem halál, oltsák ki életét, a halál lesz neki az let, szerettei közt találhatja csak föl nyugodalmát.
Íme a költői igazságszolgáltatás. Úgy az emberi, mint az isteni törvény megszegését megtorlás követi. Vajon az életben így találnók-e? Akadna-e még egy Antigone? De a költészet nem is olyannak kell, hogy rajzolja az embert Aristoteles szerint, amilyen, hanem amilyennek lennie kellene.
Azonban e szomorú vég dacára lelkünk nem marad megvigasztalatlanul: igazságot kell adnunk a költőnek, ki a kötelességek megszegését eszményi álláspontjáról kérlelhetetlenül bünteti.
Nem kevésbé ragadja meg lelkünket Shakespeare Corilanusának tragikus sorsa sem.
Két párt áll Rómában egymással szemben; az előkelők és a nép. A nép, melytől megtagadják a földbirtokot s a gabonát, hogy így elnyomva vak eszközzé legyen az arisztokraták kezében és ezek az arisztokraták, akik szerint csak a magas születés, a dicső ősök tehetnek bárkit is hivatalra képessé s kiválóvá. Ez utóbbiak vélme,ényének megkristályosodott kifejezője Coriolanus, ki az emberi jogot a nép iránti dölyfében lábbal tiporja. A nép azonban fölemeli fejét s tribunusainak ármányos izgatásaira e nagy hősét, kinél nagyobbat még nem szült a büszke Róma, száműzi. Coriolanust e hálátlanság a határtalan düh és elkeseredéskarjába kergeti. Hazája legnagyobb ellenségeihez, a volszkokhoz rohan, e szavakkal búcsúzva honfitársaitól:
„Hitvány kutyák, kinek lélekzetét
Úgy gyűlölöm, mint a büzhödt mocsárt
S kegyét becsülöm, mint a temetetlen
Halott maradványát, mely légemet
Megrontja; én száműzlek titeket!
Maradjatok itt ingó lelketekkel!
Remegjen minden neszre szivetek!
Az ellenség tollának lebbenése
Ejtsen kétségbe! Legyen hatalmatok
Mindig védőtöket száműzni, s végre
Butaságtok tégyen nyomorú
Szolgáivá oly nemzetnek, a mely
Egy kardcsapás nélkül hódíta meg
Megvetve a várost miattatok.
Hátat fordítok… széles a világ!”
Volszk haddal vonul hazája ellen, készen arra, hogy megtagadjon hazát, szülőt, feleséget, gyermeket s Róma lángjában kovácsoljon magának új nevet. Ott áll már a vérszomjas tábor megtagadott szülővárosa alatt. Ott ül ő maga díszes vezéri trónján komor daccal nézve a remegő templomokra, a gyászba borult hazára. Könyörögve közelednek hozzá honfitársai közül azok, kiket legjobban szeretett: hajthatatlan maradt.
Majd anyja, felesége s kicsiny fia jőnek mély gyászban s omolnak előtte porba irgalomért esdve. Ellenállása lassanként múlni kezd s végre fölülkerekedik hazaszeretete, enged a női könnyeknek, seregét elvezeti.
Ez ellágyulásáért a felbőszült volszkok megölik. Nincs tehát irgalom számára; aki hazáját csak gondolatban is föl merte áldozni egyéni sérelmének, legyen bár istenekkel vetekedő kiváló teremtmény is, vesznie kell.
Könnyel szemünkben állunk ravatalánál, de lakolását megérdemeltnek tartjuk. A mindennapi életben talán tovább él, de akkor hol a költészet, hol marad az ily fenséges alaktól várt tiszta jellem?! Így legalább, mint megsiratott, szerencsétlen hős száll sírjába.
De nem folytatom tovább. Számtalan példát találhatunk mind az idegen, mind saját költészetünk termékei közt, melyek a költői igazságszolgáltatást eszményi fölfogásánál fogva oly megkapóvá, megnyugtatóvá s kibékítővé teszik.
Nem tűztem célomul, hogy ez alkalommal a költészetet gyönge szómmal az élettel szemben elérhetetlen magas polcra helyezni kíséreljem. Hiszen azok a drágakövek, arany, ezüst, melyek a költői nyelvnek és világnak ragyogó színét adják meg, az életben is megvannak. Csakhogy míg itt durva kövekbe rejtve csak a figyelmes bányász éles szeme fedezheti fel őket, ott már kifejtve, a kohóban kiolvasztva s a csiszolóműhelyben kicsiszolva tisztán kerülnek szemeink elé.
Hogy mily lebilincselően, s pár szóval mily megindítóan fejezi ki a nép lelke az egyes jellemző emberi indulatokat, s mily szívhez szólóan tudja velünk a hálátlanság fölött érzett méltatlanságát közleni, arra legyen szabad még egy néhány szót szólanom.
Egy ó-francia dalban az anyai szívben lakozó kiirthatatlan szeretetre van fény vetve. Egy elvakult fiú szerető anyja szívét, egy rosszlelkű nőnek arra az ígéretére, hogy ha ezt ölbéli kutyájának elhozza, övé lesz, kitépi, meggyilkolva a csak érte élő jó anyát. Amint futva, iramodva viszi, elbukik s kigurul kezéből a dobogó szív, s a mag fájdalmával nem törődve ily szókat intéz a gyilkos fiúhoz:
„Jaj! – Nem ütötted meg magadat, fiam!”
Többet nem szól sem az anya, sem a költemény, de ebben a pár szóban a bűn nagysága a végtelen nagy nemes anyai szeretettel szemben oly méla búval, oly megindító panaszos hangon van kifejezve, hogy könnyes elfogódás nélkül nem olvashatjuk.
Ez a művészi kifejező képesség épp így, épp ily fényben jelentkezik a magyar néplélekben is. Épp így megvannak a mi költészetünknek is a maga virágjai, amelyeket akár külön, akár bokrétába fűzve nézni bármikor is háládatos a prózai élet mindennapi küzdelmei között.
Forrás: Tanulók Lapja 6. évf. 19. szám, 1899. máj. 7.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése