Saját sorsom bogait kötözve
vissza-vissza térek egy-egy őshöz.
A ma és holnap komor titkai
a multak mikéntjét kérdezik.
Megidézem két kékszemű nagyapámat:
a házsongárdi és az ágyai temető üzen.
Két föld alá tünt medrű folyó kék vize
a szakadékon át egy percre visszaint.
A jurátus már nem volt forróvérű,
támadó szivét zsoltárok hűtötték
és közbajokból, ha kivette a részét,
menekült a havasra vadat űzni
s mikor meghalt kedvenc gyermeke,
egyedül temette kertjébe egy diófa alá.
Sokat merengett, hallgatag volt, bezárt,
mélyrenéző és rövidéletű,
a meg nem fejtett bút már magával hozta
és átadta nekünk, mint sötét családi címert.
A másik nagyapámban több volt a szláv derű,
könnyelmű jó szíve szerteömlött,
mint virágos réten ezüst áradás
és egész élete parttalan volt,
lobbanó, változó, aranyfantáziás.
A két folyóvíz valahol összeért
és elindult útjára egy külön hullám.
Vízparti fekete égerfák alatt
elábrándozom különös útján.
Forrás: Erdélyi Helikon II. évf. 1. kötet
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése