Mint ismeretlen Mars-lakók, úgy mennek át a Földtekén,
magánosok, idegenek. Mérföldes csizma lábukon,
az útjuk mindig sietős. Holdfényes parkok, szerelem,
muskátlis házacskák: család, csak ránéznek s mennek tovább.
Az éhségük határtalan: megszállottság a kenyerük,
víz, bor nem oltja szomjukat: italuk égő vitriol.
A párnájukban toll helyett égő parázs van és szöget.
Szegük máglyás tébolyt lobog, mellükben dinamit dobog.
Az arcuk mindég ugyanaz. Csak egyszer Mózes a nevük,
máskor meg Buddha,Mohamed, máskor Szent Pál vagy Szent
Ferenc,
Ignác, Kolumbus vagy Marat. Lehet más színű zászlajuk:
Szemükben egy téboly lobog, mellükben dinamit dobog.
Apjuk szívén, anyjuk szívén átgázolnak, ha úgy muszáj.
Felrúgják a bálványokat, ha színaranyból vannak is.
Csóvájuk gyújtogat: hazug csend-várat, frázis-palotát.
Az éj penészes sátorán hajnallá gyújtják az eget.
A földnek térkép-arca van: lábuk nyomán megváltozik.
Átgázolatlan tengeren utat vág varázs-vesszejük.
Új erdők zúgnak, eszme-fák, amerre útjuk kanyarog.
Őserdők és ősmocsarak helyén új népek szántanak.
Meghalnak máglyán, vagy bitón, ágyban vagy tüzes szekeren,
de eszme vérük szétfolyik és milliókban csörgedez.
A vén világ csikorgva megy: rakéta-léghajó az űrben,
ők, ők a robbanó anyag: előbbre lökik századokkal...
Forrás: Erdélyi Helikon II. évf. 1. kötet
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése