(Verduni csatatéri kápolna, ossuaire)
Tízezer faragatlan fehér fakoporsó négy-négy katonával:
csontváz-katonával. Rendbe sorakoznak, mint mikor éltek.
Kő-fal körülöttük s fölöttük kőből-faragottan az égbolt:
negyvenezer hősnek remekelt csontváz-oratórium.
Az oltáron katonás rendben őrt-állnak a fények.
Bent csupa csend, csupa gyász, csupa árny.
Nem lehet itt szava senki fiának, csak susogása
remegő ajakoknak, félős dobogása szíveknek.
Belerendül a lelkem e gyászba, e csendbe,
Negyvenezer hős, negyvenezer csontváz...
Amint elréved a szemem tízezer fakoporsón,
megfogja karom valaki. Asszony, fekete asszony:
csupa gyász, csupa árny, csupa jaj, csupa lélek.
És odavonszol erővel a csontváz-katonákhoz.
Felemel egy fedelet, kettőt. Felemelné mind a tízezeret,
ha hagyná az oratórium őre. Az asszony szeme csupa láng.
„Mondja, uram: az én fiam melyik a negyvenezerből?”
kérdezi tőlem s kutatón belenéz a szemembe.
Az őr tovahúz s a fejére mutat: „Eszelős a szegény.”
Az asszony csupa jaj, csupa gyász, csupa lélek.
Eszelős?... Nem eszelős! – tiltakozik bennem a gyermek –
Az anyáknak, fiat ha keresnek, szentül igazuk van!
Azóta negyvenezer fia-vesztett anyának a lelke kérdezi
tőlem:
„A negyvenezerből melyik az enyém, jaj melyik az enyém?”
Irgalom Istene, küldd haza néha a holt katonákat
álom-lovakon feleletnek az édesanyákhoz!
Forrás: Erdélyi Helikon II. évf. 1. kötet
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése