Szellem, testvér, te ismert ismeretlen,
örökúj sí az örök orgonán,
ki megszületni most alátörsz bennünk,
elhagyva tiszta fényhazád nyugalmát,
hogy sorsot vállalj s történelmeket
beteljesíts e földön – borzadállyal
fürkészem titkod néma esthomályban
bennem s benne, kiben szövöd magadnak
új testedet az újfent vállalt harcra.
Eléd jöttünk, bár nem tudtuk, ki vagy,
csak szólítottuk Istent s ő jelölt ki,
hogy hozzánk jöjj s mi téged elfogadjunk,
mert ő választott s küldött gyermekünknek.
Fejem meghajtom s hallom, nesztelen
mint munkálsz bennünk, szellem, szüntelen,
alkotva hangszert, melyen új színében
dalolja Isten végtelen dalát,
előbb hangolva csak: anyám, apám,
aztán átfogva az egész világot
s fennen dalolva: Istennek dicsőség!
Várlak, kis testvér, gyermekem, s a titkok
ezer fátylát remegve bontogatnám:
milyen lesz arcod? Hajad? A szemed?
Kihez hasonlítasz? S mi nem hasonlít
más senkihez: a géniusz színe
benned miként ragyog, ha majd Atyánk
magára ismer eszmélő fiában?
Várlak,t estvér és készülök reád,
méltatlan kertész, új embert nevelni,
erősnek,jónak, szépnek és szabadnak,
kísérni lépted, amíg csak kívánod,
mígnem majd egyszer összevillan bennünk
egy-szellemünk s te nem hívsz már apádnak,
csak kézen fogsz s így szólítasz: barátom.
Forrás: Erdélyi Helikon II. évf. 1. kötet
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése