Körökben ülték őt körül,
Mint scenát amphiteátruman a padsorok,
Koncentrikus körökben.
Cserjék, fák, dombok és hegyek
Koncentrikus körökbe rendeződtek.
És az égbolt is, mint végső nagy gyűrű.
És karjai is ölelésre tárvák,
Mint legbelső és legkisebb körív,
Mégis ebben volt minden.
Mert így beszélt a tarka madarakhoz:
Az ő lelke is ilyen volt, mikor kiteregette,
Pávának aranya, bronza, selyemzöldje és mélységes
bársonykékje,
Emberi szemen túli feketelilája mind, mind benne voltak.
Az ő lelke is ilyen volt: flamingó ívnyakának nagy kérdőjele.
Az ő lelke is ilyen volt, hattyúszárnyaknak vakító hava,
De kis félelmetes fekete folt volt benne is a szűzi
fehérségben,
Mint hattyúnak fején örök ellentmondásban
Ilyen volt az ő lelke is, mint vörösbegyen hajnal pirkadása,
Ilyen volt az ő lelke is, pacsirta szürkesége, dalban
nyilatkozása.
Az ő lelke is ilyen volt: kőszáli sasnak szent magánossága,
Szelíd fecskének szilaj cikázása,
Türelmes harkály egyhangú kopogása
Sötét erdők mélyén.
Az ő lelke is ilyen volt, lomha marabu meditációja,
Színes papagáj és fekete holló,
színesfekete titkok hordozója.
Az ő lelke is ilyen volt: mint vándordarvak éke,
Tereket vagdosva, felhőket szeldelve úszott a semmiségbe.
Madarak körei közelebb nyomultak,
Cserjék és patakok közelebb tolultak
És a fák kardala felzúgott a szélben.
Nyírfák fehérsége, fenyők sötétsége, dombok hullámzása,
hegyek messzesége
Bólogatott bele alkony visszfényébe,
Azután mindenek búsan belevesztek Assisi Szent Ferenc
Kitárt két karjának szent ölelésébe.
Forrás: Erdélyi Helikon II. évf. 1. kötet
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése