Szép Erdélyországban... ah mi búsító van,
Mi szivet-szaggató fájdalom e szóban!
Magyar hazánk bájos Tündér Ilonája!
Gyászos fekete lett arany fürtid szála.
Zúgó szél képében ha felkerekedik,
Elmegyen bánatunk magasló bérczedig;
S magas bérczeiden nyögve törik széllyel:
Jó éjszakát magyar, jó éjszakát székely!
Szép Erdélyországban gyászos idők járnak,
Piros vér harmatja a fünek, virágnak;
Kik ezelőtt békés szomszédságban éltek:
Egymást tüzzel vassal pusztitják a népek.
Inség, könnyhullatás a belhad gyümölcse,
Nincs a ki napjait szorongva ne töltse;
Csak a ki a csaták kétes utát járja:
A katonának van néha jó órája.
Egy oláh falunak három huszár vágtat,
Mind a három torka kegyetlen kiszáradt;
S imígy gondolkodnak: a lovat valami
Pinczegátor előtt meg kén akasztani!
Lemenőfélben volt már az égen a nap,
Hogy vitézeink a faluba toppannak;
Gyanakszik, fél a nép, s bámul a jötteken
S nyelvöket sem érti, az a veszedelem.
A biró sejté egy kicsint a magyar szót,
A szóló oldalán kiváltkép ha kard volt,
S a mi huszáraink érthetőn beszélnek:
Abrakot a lónak, bort az emberének!
A biró hajlongott, tipegett nagy lomhán,
S vagy két nyakatekert magyar szót morogván:
Fejével kezével intett, mutogatott,
Hogy menjenek hozzá, minden készen van ott.
És házánál talpra állott minden lélek,
Mivel a huszártól rettentően féltek;
A fáradt lovaknak volt abrak meg széna
Csürkig állott benne a szellő
a héja.
De még odaben volt ám egyszer a nagyja
Vendégit a biró szivesen fogadja;
S eleikbe annyi bort, pecsenyét raknak:
Hoy az elég volna fél huszárszázadnak.
Tetszik a mulatság, - a kancsó fogy, telik,
De a jó bornál is jobban tetszik nekik
A biró szép leánya, piros az orczája,
S két szeme a szikrát mint a tüzkő hányja.
Áldom az istened! édes gyöngyvirágom!
Hogy termettél ezen a görbe országon?
Jer velünk, - elélünk együtt ollyan szépen:
Hogy az angyalok is kaczagják az égben.
A lány hallgatta, bár nem érté a nyelvet,
De a sziv jó tolmács, az mindent megfejtett.
Elpirult egy kicsit, - s piros szélü szája
Egyet mosolyodott a három huszárra.
A szép nyalka fiúk neki is tetszének,
Istenem, beh mások az oláh legények!
Lomposak, czammogók mint egy öreg medve; -
E’ meg mintha mindjárt szárnyra kerekedne.
A leánynak még is nem tetszett egy dolog:
Hogy zsugori apja most ugy sürög forog;
Hogy olly pocséklást tesz zab-, széna- és borral,
S gondolkodott: valljon magában mit forral?
Elég az hozzá, hogy nyomára jött szépen:
Mikép álompor van
az apja kezében;
Azt is tudta már most honnan küldték neki...
S kész volt a három jó huszárt megmenteni.
És addig sompolygott, motozott, míg végre
Szitált hamut tett az álompor helyére;
S könnyült szivvel nézte, hogy furfangos apja,
Vendégeit ugyancsak éteti itatja.
A mulatság közben setét lett egészen.
Csapatja várta a három huszárt régen;
Mivel ugy volt a szó, hogy ha meg nem térnek:
Bajuk van... s a falut rohanja meg értek.
Hanem hisz annak sem volna jól a dolga,
ki a tölt kancsónál minderre gondolna;
Vitézink mulattak, - s az illyen jó gazdát,
A csillagos égnél feljebb magasztalták.
Egyik a csákóját nyomta a fejébe,
Hogy csak ugy nyult belé a vén oláh képe,
Nézd csak az öregből millyen huszár lenne...
Nézték... s szörnyü kaczaj támadt rá egyszerre.
Másik a hatvágást csinálta meg; - s kardján
A csorbát s vérfoltot büszkén mutogatván:
Hajtogatta vasát, mintha káva volna,
S rémséges dolgokat beszélt elő róla.
Ittak... ittak... de az öreg utoljára
Rátekergőzvén a jó bor a lábára, -
Ültében elaludt... s a pajkos katonák,
Hogy menjen feküdni, az ajtón kitolák.
S csak a’ kellett neki, - alighogy kilépett:
- Mert hisz a vén róka épen nem volt részeg –
Elvegyíté a port egy jó kancsó borban,
S hogy iszszák, örömmel leste alattomban.
Tudta már a dolgot a fél falu népe,
S készen volt a biró minden intésére;
Kiváncsian várván, hogy a nehéz álom
Mikor vesz már erőt a három huszáron.
Megszólalt pedig már a kakas éjfélre,
Hogy a hasítékon a biró benéze,
Meglátni a huszárt hogyan szédül kábul...
- De azok danoltak torkuk szakadtábúl.
Megcsóválta fejét, - s darab idő mulva
Lábújhegyen eljött hallgatózni ujra;
A nóta már nem szólt, - de még beszélgettek
Nagy boszuságára a kaján öregnek.
Midőn harmadszor jött, tetszett már a hajnal.
A huszárok lova enni kért nagy zajjal;
Soká fülelt, - s minden volt nagy csendességben,
S gondolta: no már most egy lélek sincs ébren.
Egy szokása van a bús magyar kedélynek
Hogy a bor közt gyakran elhallgat, elmélyed...
Ült a három huszár... a végig gyúlt mécsbe
Mint egy élő bálvány, meredt szemmel nézve...
Az öreg benyitá az ajtót csöndesen...
S rögtön felrezzentek vitézink a neszen,
Hahó öreg gazda! igazodj’ csak elő!
Ha már kitisztultál, - jer kezd ujra elő...!
És kezébe nyomták a rettentő
kancsót,
Itatták erővel, - szabadulás nem volt.
Birónk tátogott mint a vizbe fult csirke
A hamus bortól, - s az irtózástól szinte.
Míg ezek igy folytak, - kiviradt egészen,
S rémületes lárma támadt a helységben,
Hova nagy robajjal ront egy huszár-század,
Kérvén az elfogott, megölt czimborákat.
Hol nincsen áruló? mindjárt volt ki szóla:
Jaj, ne bántsátok! én nem tehetek róla!
Altatót adtak be a birónál nékik,
Én nem is tudtam hogy viradtig kivégzik.
Viradtig kivégzik...? ényje a ki áldott...!
Majd adunk mi nektek kutya-mulatságot.
Zsivány birátok is, tudom azt a perczet
Megátkozza mellyben a világra termett.
Most a bősz csapat a biróházhoz nyargal,
Lángoló boszúval és villogó karddal;
De im kit látnak ott? az udvar közepén
Hajadon fővel állt a három vig legény.
Hogy világos van, azt látták mind a hárman,
Csak a felett voltak bizonytalanságban:
Hajnalcsillag-e az, vagy a nap az égen,
A melly szemeikbe nevet ollyan szépen.
Hé pajtás! éltek-e, vagy már megholtatok?
Hisz a falu végin azt mondták rólatok:
Hogy láb alól ez a biró eltétetett...
De hisz akkor el is bántunk vón’ mi velek!
Micsoda? A biró? a mi kedves gazdánk?
Hej csak mindig illyen emberre akadnánk!
Mond a három huszár, - s azzal neki esett,
Ölelte csókolta a rémült öreget.
Erre, lováról a többi is leszálla,
Meleg lett ismét a vén biró konyhája;
Keservesen nézte mint fogy széna, abrak, -
S boros hordajában van dolga a csapnak.
Szép leánya pedig örvendett lelkébe’:
Hogy roszabb nem lett a gonosz tréfa vége;
De neheztelt egy két pajkosabb huszárra,
Ki erővel csókot nyomott az ajkára.
Hogy jól ettek ittak, szedték a sátorfát,
A három álmost is lovára feltolták;
S ezer köszönetet mondván a gazdának:
A faluból gyorsan el – kivágtatának.
Nagyot sohajtott a szép leány utánok...
S szemével kisérte míg csak egyet látott;
De az apja csakhogy meg nem ölte magát:
A veszett magyarnak hogy a méreg sem árt.
De bezzeg ő! mindig álmost volt és lomha,
Most, altatót kapott szentül azt gondolva:
Ez a hit s a hamu ugy megártott neki
Hogy nem tudták harmadnapig felkölteni.
Forrás: Magyar Emléklapok. Történeti és szépirodalmi közlöny
az utolsó forradalom korából. Szerkeszti és kiadja: Szilágyi Sándor. Új folyam,
I. füzet. Pest, 1850.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése