Jókai Mór (Sajó): A fizető nap

Egy éve mult már, hogy Szenttamás kettős tornyán a szerb zászló lobogott. sokszor ostromolták a magyar seregek az erős sánczokat és mindig hijába.

Ott veszett a szépe, a java a seregnek a hosszú táborozásban, köröskörül elpusztult a környék, csak Szenttamás állt, daczolva az ostromok dühével.

Egy tavaszi reggelen, váratlanul, véletlenül egy kisded sereg jelent meg a hírhedt sánczok előtt, számra alig kétszerte több a védseregnél, annak is nagyobb része nemzetőrhad.

A szerbek ujjongva álltak ki a sánczokra. Ismerték korábbi csatákból a nemzetőröket. Azok számára ott kevés része termett a hadihírnek. Számitottak a bizonyos diadalra.

De ám e nemzetőrök nem azon boldog emberek voltak, kik messze nyugodalmas megyékben ősi tűzhelyüket, szerető családjaikat hagyták el, hogy ide jöjjenek háborut látni, kikre ha visszatérnek, öröm és hosszu élet várakozik, kinek a csata előtt ölelő karok, növendék gyermekek ártatlan csevegése jut eszébe.

Ezek a bánáti menekültek voltak, kiknek mindenüket elpusztiták a ráczok, kikre csak üszhkök vártak az ősi kunyhók helyén, kinzó emlékek a mult boldogság helyett. Alig volt közöttük, ki valakit ne gyászolna, némellyike egész népes családjából egyedül maradt meg. Ezek most mind együtt voltak, és azok, kik őket illy boldogtalanná tették, legkeservesebb ellenségeik velük szemben, egy sánczba bezárva, szinte mind együtt a másik részen.

Illy boszúval átellenben mit érnek a magas sánczok.

Megkezdődik az ütközet, az emberi harag orditása túlhangzik az ágyuk bömbölésén.

A családapák ostromolnak.

Egy egész zászlóalj csupa vén emberekből, egy sincs negyven éven alul, hatvanon túl akármennyi.

Mint mennek neki a tűznek! Nem reszketnek a haláltól; úgy sem soká élnének már.

Elől egy szörnyü ember megy, kezében rongyos zászlóval. Arcza, teste még rongyosabb, csak félkeze, félszeme van még. Mindenét elvette a rácz még kezéből is csak egyet hagyott meg. Most ezzel az egy kézzel megy visszafizetni a vér legutolsó cseppjéig mindent, a mit annyi kéz kiontott. Nézzétek, millyen sebesen rohan előre!

Magas a sáncz, de a bosszúállásnak szárnya van oda fölrohanni, pokoli az ágyuk tüze, de a boszúnak nincs szeme a veszélyt meglátni.

- Ott a sánczokon tul az én ősi házam! üszköt neki, égjen porrá! ordít a Szenttamási irtózatos hangon. Benne lakik családom megrontója, kardot neki, ott haljon meg! S a mint rohan a sáncz felé, meglátja ott keresve keresett daemonát, Basiliskot.

Ez összetépett, csak félig ép arczon valami irtózatos öröm rángása fut keresztül, hasonló egy galvanisált halott arczának rándulásaihoz.

- Ez ő! Kiált magán kívül. Téged kerestelek. Egy év óta minden imádságomban benne vagy. Ismersz-e Basilisk!?

A megszólitott megmerevedve állt meg közelitő ellensége előtt, mint névtársa, melly tükörbe nézett; a megszólitó hanghoz sejte, de ez arczot nem volt ember, ki megismerje többé.

A két csapat alig husz lépésnyire volt egymástól, György és Basilisk alig egy kard hosszára, ekkor mind a két fél egyszerre lőtte ki fegyvereit elleneire, a halál kétélü kaszával vágta most a rendet, a sáncz-árok holttestekkel lett tele, de a sáncztető is, s az elhullottak tetemein át diadallal rohant fel a sánczra a győztes magyar had.

Egyszerre esett el György és Basilisk ellenséges golyóktól találva, Basilisk behunyt szemmel feküdt ellenségétől nem messze; - György fáradtan fölvánszorgott félkezével, s oda vonszolta magát hozzá. A szerb egy kis keresztet vont elő kebléből s ajkaihoz akarta vinni, ajkai mintha imádkoztak volna. György elragadta kezéből a keresztet, s elhajitotta messze, haldokló hangon hörögve: „ne hallgasson rád az isten.”

A rácz meghalt, György félkönyökére emelkedve nézte, mint öldösik le a többit. Mikor egy egy kartács ágyú a tömegbe szoritott ráczok közé tüzelt, egy egy infernalis öröm kiáltás hagyta el ajkait. Nem sokára égni kezdett a város, György nézte: hogy mikor kap az ő házába a tűz. Végre az is égni kezdett, az ember gyönyörködött benne. Látta hogy az ablakból egy női alak ugrik ki az égő zsarátnokba.

- Jól van! jól van! – kiálta -, úgy kell neki, úgy kell neki...

S még azután sokáig nézte gyönyörűséggel szülötte városa hamuvá égését, végre a templom is égni kezdett, kik sokáig borzadva néztek a meszsziről belátszó kettős toronyra, most elégülten látták mintha két hosszú fáklya lobogna a láthatáron. Egyszerre egy földrenditő durranás hangja tölté be a messze levegőt. A templom alá több száz mázsa lőpor volt összehordva. Szenttamáson egy kő nem maradt kő felett. A két torony nem látszik többé a messze láthatáron.

**

Menj vissza sirodba vérivó szörnyeteg, menj vissza aludni.

Hadd zöldüljön ki a fű, hol a mező vérrel volt befestve.

Mennyi elmult, mennyi elveszett.

Mennyi jó ember nincs, a ki volt, s mennyi nem bánná: ha nem volna, aki megmaradt.

Rabló és üldözött lett ujra a csaták vitéze, a törvény vas keze az ország egyik szélétől a másikig hajtja.

Az őrültek házában ül a huszárok kapitányja, búsan, mélán mondogatva magában e szavakat: „csak egy pillanatra!” – Senki sem tudja, mit akar vele.

Csak Szenttamási György boldog. Ő fekszik az ohajtott sír alatt s álmodik oda lenn édes dicsőségről s keserü boszúról.

Forrás: Magyar Emléklapok. Történeti és szépirodalmi közlöny az utolsó forradalom korából. Szerkeszti és kiadja: Szilágyi Sándor. Új folyam, I. füzet. Pest, 1850.