Zsilinszky Mihály: Kossuth a magyar név szívében és költészetében

 – Bevezetésül – Kossuth élete

„A tények meztelensége a leghódítóbb ékesenszólás”, ezt mondá maga Kossuth a partium ügyében tartott remek beszédének kezdetén. (jan. 14. 1848.) – Mi is evvel kezdhetjük bevezető szavainkat, midőn e könyvet a még romlatlan magyar nép kezébe adjuk; mert – ha egyéb nem volna is – e könyv tartalma bizonyítaná be a tényt, hogy Kossuth Lajos Magyarország legelső fia s a magyar nép legnagyobb jótevője.

Ki önerejéből, magas születés nélkül annyi jelesek közt a legmagasabb emberi méltóságra bírt emelkedni, kinek nemes szíve – távol a hatalmasok kegyének hajhászatától –e gyedül hazája jólétéért dobog, ki fényes és borult napokban ugyanazon népboldogító elvek mellett harcol nyílt homlokkal rendületlenül, ki annyi aljas rágalom és rosszakaratú gyanúsítások dacára a hontalanság keservei közt is hazájának dicsőséget és becsültetést szerzett az egész művelt világ előtt, ki nemcsak beszélni tudott utolérhetlen bájjal az igazság mellett, hanem a legválságosabb időben tenni, szenvedni is a népek millióinak boldogságáért, - kinek nagysága mellett ily fényes tettek beszélnek: ott a beszédnek legcifrább frázisa is érték nélkül hangzanék el.

Kossuth nélkül Magyarország mai napig is rabállam volna, s igában a nép, melynek dicső múltja bizonyítja, hogy méltó a szabadságra, melyre született; vagy pedig a politikailag még éretlen és iránytalan tömeg az elnyomó osztály és rendszer elleni gyűlölet sötét gondolatainak s ezeket felhasználó nyelviségi vagy reactionär  bujtogatóknak martalékul engedtetvén, a szétoszlás elemeitől szított önfelszabadítási mozdulatokkal maga robbantotta volna szét a haza egységét, s ezzel államiságát és nemzeti egyéniségét is.

S mégis azon férfiú, kiről maga Deák Ferenc azt vallá, hogy hazánk nagyszerű átalakulását, mely nélkül a bekövetkezett nehéz idők súlya alatt rég leroskadtunk volna, a történelem össze fogja kötni nevével, ki azt 48-ban megindította s ernyedetlen eréllyel keresztülvitte; kiről maga Deák is beismeri, hogy a bekövetkezett szerencsétlen események dacára, művének ezen része fennmaradt és fenn fog maradni, míg nemzetünk él, és országunk áll, s hogy ahhoz a nemzet emléke és hálája lesz mindig csatolva – mondjuk: azon férfiú nem örülhet még nemzetének és hazájának, mert nem láthatja a szabadság azon tiszta fényében, melyben ő akarta feltüntetni, mert az árulás ördöge által elvesztett alkotmány s független állami lét, melyet ő nemzete boldogulásának feltételéül tekint, nincs teljesen visszaállítva, mert önfeláldozó honszerelme s hona érdekében nyilvános felszólamlása a távolból itthon bűnnek bélyegeztetik a visszahatás embereitől.

Kossuthnak egész élete küzdelem az emberiség legszentebb érdekeiért; mutatja ezt élettörténete, melyet rövid vázlatban – bár gyönge kézzel – bevezetésül ezennel ide iktatunk.

**

Kossuth született Monokon, Zemplén-megyében 1802-ben, hol atyja mint gr. Andrássy család ügyésze élt. Első tanulmányait a sátoraljaújhelyi piarista gimnáziumban kezdte, mint megyéje főhelyén. Szorgalmáért és már ekkor mutatkozott kiváló tehetségei miatt szerették őt katolikus tanárai, kiknek ő viszont szabadelvű szelleméről szeretettel emlékszik meg azon felolvasások egyikében, melyeket hazája viszonyairól Skóthonban tartott; tanulótársai pedig a tisztelet bizonyos nemével viseltettek iránta, mivel nyájas, őszinte és előzékeny volt, különösen szegényebb sorsú társai iránt, kiknek gyakran segített tanulmányaikban.

Később átment az eperjesi evang. kollégiumba, hol a bölcsészeti tanfolyamot, irodalmi téren is ismert Karlovszky vezetése alatt végezte. Ottani tartózkodása alatt Greguss Mihály jeles tanárnál lakott, ki a kitűnő tehetségű és szorgalmú fiatalemberrel magánórákban is szívesen foglalkozott, s ki előre jeles embert jósolt belőle. Greguss szárnyai alól Sárospatakra ment 1823-ban, hol Rozgonyi tanár alatt befejezte bölcsészeti tanulmányait s kezdte tanulni a jogot.

A jogi tudományok nyújtottak neki alkalmat legelőször arra, hogy hazája politikai viszonyait figyelemmel kísérje, s hogy nevezetesen megismerkedjék azon hosszú láncolatával a kormányi visszaéléseknek és önkényes eljárásoknak, melyek az életerős magyar nemzet ősi alkotmányát a század kezdetétől fogva zsibbasztották s a nemzeti erő kifejtését lehetetlenné tették. – Ezen szomorú tapasztalás önkénytelenül a nemzet múltjának ismeretére ösztönzé -, s így egyik legkedvesebb tanulmányává a történelem, különösen pedig a hazai történelem lett, mely egyrészt bánattal, másrészt lelkesedéssel töltötte el fogékony lelkét. A Rákóczi-kor nagyszerű alakjai félistenek gyanánt tűntek föl lelki szemei előtt, s tanulótársai előtt gyakran lelkesülten beszélt a jelenkor nyomorúságáról, bajairól, reformokról stb.

Midőn az iskolából kikerült, lángoló tettvággyal jelent meg megyéje gyűlésein, hol hasonló szellemben emelte fel szózatát, mely bár még csak keskeny körre szorítkozott, mégis elég volt arra, hogy a jobbak becsülése mellett a kormány szemeit reá fordítsa. Mihelyt az ügyvédi vizsgát 1826-ban kitűnő sikerrel letette, törvénytudományi alapos ismeretei ernyedetlen szorgalma és ritka ékességű beszédei által csakhamar elsőrangú ügyvédje lett megyéjének. Az 1830-i kolera alkalmával eszélyes magaviselete által mind a megrémült népnek, mind a nép által üldözött nemességnek jótevője volt.

Tettvágya csakhamar a fővárosba vezérelte, hol kitűnő tehetségeinek mind az ügyvédi, mind az írói pályán tágabb tér nyílt. Azonban ott sem maradt soká, mert 1832-ben a pozsonyi országgyűlésre ment, hol nyilvánosság hiányában az „Országgyűlési tudósításokat” szerkesztette, s néhány lelkes ifjú által kéziratban sokasíttatván szétküldte a megyékbe, hogy a nemzet tudomást szerezhessen magának az országgyűlés működéséről. A tudósítások, melyek szabad szellemük által nagy hatást gyakoroltak az országban, nagymértékben emelték az ellenzék hatalmát és befolyását.

Az országgyűlés befejezése után – felbátoríttatván eddigi siker által – hogy a nemzeti törekvéseknek összetartó közege legyen, a „Törvényhatósági tudósításokat” kezdte szerkeszteni, s mivel az íratást nem győzte, kősajtót szerzett magának. A kormány rossz szemmel nézte a megyék ilyszerű közlekedését és Kossuth törekvését, s mindent elkövetett, hogy tudósításait megszüntethesse. Először eltiltá postán való szállításukat, de mivel a megyei hajdúk ezt könnyen kipótolták, később Kossuth egyenest letiltatott a szerkesztéstől. De mivel a kormány tilalma törvénytelen úton történt, s a magyar sajtótörvények különben sem ismerték a cenzúrát, Kossuth nem engedelmeskedett s lapját Pest-megye törvényes pártfogása alá helyezé, sajtóját is a megye házában téve le. A kormány most egy elhatározó lépés által akart tekintélyének érvényt szerezni, s május egyik éjjelén 1837-ben Eötvös királyi ügyvéd vezérlete alatt katonaság vevé körül Kossuthnak nyári lakát a budai hegyek között, s őt – mint valami haramiát – a várba hurcolták. Ugyanekkor fogatott el nemeslelkű barátja, Wesselényi Miklós báró, Lovassy László több jeles ifjúval együtt. Mindnyájan felségsértés bűnével vádoltattak, s 4 évi fogságra ítéltettek. Az elfogottak a nemzet kegyeltjei voltak, s a személyeikhez csatolt nemzeti alkotmányos kérdések még nagyobb izgatottságot támasztottak, minek folytán a kormány – tartván a következményektől – 1840-ben „Ő Felsége kegyelmének uj tanujeléül” szabadon bocsáttattak. A börtönből Lovassy őrülten, Wesselényi megvakulva, Kossuth testileg szinte nagyon megviselve került ki. Kossuth szelleme azonban nemcsak határozottabb lett a fogság alatt, mint azelőtt, de nyert gazdagságban is, mert ő a különben sorvasztó időt tanulmányokkal tölté. Ott avatta be magát a mennyiségtanba is; ott tanulta meg az angol nyelvet, melynek utóbb, mint küldött vevé nevezetes hasznát. Így lőn neki a börtön magánya felsőbb iskola, melyből mint elkészült államférfi lépett ki, s itt kezdődik nagybani szereplése.

Az 1841-i január elején megindított „Pesti Hirlap” szerkesztésére a kiadó Landerer őt nyerte meg. E lap gazdag és célszerűen berendezett tartalmával, melynek körébe a kor minden kérdései, viszonyaikhoz alkalmazottan bevonattak, különösen a lap élén megjelent iránycikkekkel oly nagy hatást gyakorolt a nemzetre, minőt a journalistika terén sem előtte, sem utána senki nem bírt eszközölni. Alapos és sokoldalú tudományosság, tapasztaláson alapuló biztosság, világos ragyogó irály, eleven, mívelt értelem, egyesítve a legmelegebb képzelemmel tették őt legjelesebb hírlapíróvá. Lapjának majdnem minden számában egy-egy országos reformeszmével lépett fel, ostorozta a visszaéléseket, sürgette a javításokat, a nép és föld felszabadítását, az ősiség eltörlését, a közadózás és képviseleti rendszer tágítását, a megyék rendezését, a közszellem nemzeti irányú ébredését stb. – mi ellentétbe hozta őt nemcsak a régi konzervatív arisztokratákkal, hanem a szabadelvű Széchenyi Istvánnal is.

Széchenyi szintén óhajtotta a reformokat, de más irányban. Ő mindenek felett az anyagi haladást sürgette s annak összpontosítását az arisztokrácia kezében, s ezért Kossuth demokratikus irányú cikkeit a nemzetre nézve veszedelmeseknek nyilvánította, s egész főúri elbízott kicsinyléssel lépett föl az igénytelen ügyvéd és szerkesztő ellen „Kelet népe” című könyvében. Kossuth erre szintén könyvvel felelt, s a győzelem – övé lett. A vita azonban, melyet részletesen tárgyalni nem feladatom, tovább folyt, s egész irodalmat szült.

Kossuth 1847-ben már az ország egyik legnépszerűbb embere volt. A legjelesebb szabadelvű főurak, mint gr. Batthyányi Lajos, gr. Ráday Gedeon, gr. Teleki László, b. Eötvös József, b. Podmaniczky Frigyes stb. kívánták, hogy a 3 évi szünetelés után ez őszre Pozsonyban összehítt országgyűlésen ő legyen Pest-megye egyik követe, s Kossuth dacára az ellene állami pénzekkel űzött korteskedéseknek meg lett választva. Széchenyi, hogy ellenével tovább is mérkőzhessék, a kis Mosonyban választatta el magát követnek, miután előbb Sopron-megyében az éppen követválasztásra gyülöngő nemességtől, melynek megvoltak már jelöltjei,ily szavakkal lett visszautasítva: „nekünk nem kell excellenciás követ”.

Hogy mi történt e nevezetes országgyűlésen, tudva van mindenki előtt. Ez teremtette át Magyarországot, s csak a legnagyobb rövidséggel említjük, hogy ez átteremtésben Kossuthnak, mint ki elejétől fogva az országgyűlési nagy többség vetélytárs nélküli vezéréül szerepelt, legtöbb érdeme volt.

Neki kellett leginkább küzdenie, egyrészt a hatalommal, másrészt a privilégiumok osztályuralmával, miszerint – mint maga mondá – igazság is legyen szolgáltatva a népnek, s a közszabadság által biztosabb oltalom is, és felvirágzás is szereztessék a hazának, melyet a szabadalmak uralma sem felvirágoztatni nem volt képes, sem megoltalmazni nem bírt a hatalom foglalásaitól.

Beszédet mind a pozsonyi országházban, mind az országos közvéleményben keresztülhatottak. Nemcsak az előbbi országgyűlések ellenzéki vezérszónokai önkényt meghajoltak szellemi felsőbbsége előtt, hanem maga Széchenyi legott képtelennek érezte magát azon ellensúlyzásra, mely végett a főrendek termeiből a követi táblához lealázta magát. – Szegény nép! ha láttad volna, mily lelkesedéssel, mily magasztos felbuzdulással beszélt emberi és isteni jogaid visszaszerzése mellett, - ha láttad volna hódító tekintetét, midőn a szabadság és igazság eszméit hirdetve kikelt az öröklött zsarnokrendszer ellen, magát a kiváltságos osztályt magával sodró szónoklatban, - ha láttad volna, mint állott fel szavára az ország törvényhozóinak fényes gyülekezete, midőn a nemzetről – a te védelmedről szólt, s mint borult le a nemzet nagysága előtt; bizony leborulva könyörögnél fel a nemzetek istenéhez, hogy őt, a törvényes szabadítási mű kezdeményezőjét minél elébb hozza vissza, hogy befejezhesse magasztos küldetését. Ki annyira szereti nemzetét, mint ő, az megérdemli a nemzet közszeretetét; ki annyit szenvedett a népért, mint ő, az megérdemli a népnek örök háláját.

Kossuth beszédei – mondja egyik ellensége b. Kemény Zsigmond – a többi magyar tekintélyek beszédeinél sokkal inkább tetszettek, mert rajta kívül senki magát úgy nem mívelte ki, hogy a tömeg minden előítéleteit és előszereteteit a polgárosodásba átvigye, és a magasabb szónoklat mezején népszónok maradjon.

Az első felelős független magyar minisztériumban (l. Sárosy jellemzését a költemények közt) reá bízták a pénzügyi tárcát, mely minőségben is a magyar nemzet függetlenségét és jólétét (Kossuth-bankó) soha szem elől nem tévesztette.

Hogyan sodortatott a jóhiszemű nemzet az önvédelmi harc kétes terére, hogy pillantotta át Kossuth átható szelleme az ármányok végtelen szálait, hogyan akarta nemzetét a bekövetkezhető bajoktól megóvni, hogyan bízták reá az ország kormányát s mint vezérlette a nemzetet akkor, midőn a veszedelem közepett sokan cserben hagyták e hazát, hogyan viselte magát az emberi erőt haladó munka terhei alatt, az irigység, kishitűség, rágalom, gyanúsítás és árulás ördögei között is: mindennek részletes és oknyomozó kimutatása a pártatlan és világítélő történelem feladata, mely Kossuthnak igazságot fog szolgáltatni, midőn tetteit mellékes irányzatok és pártszenvedélytől mentem kellő világításban állítandja elő.

Mi itten, történetírási igények nélkül még csak azon viszontagságait jelezzük, melyeken a nemzeti ügy bukása után mint menekült ment keresztül.

Aug. 19-én kelt át a Görgey által gyűlölt és saját bevallása szerint is mindenáron megbuktatni óhajtott kormányzó a Dunán, hogy Törökországon át Angliába mehessen; de itt több menekült társával együtt atyai pártfogásra talált s Viddinbe vitetett.

Itt félelem és aggály közt teltek napjai, attól tartván, hogy a porta nem mer majd ellenszegülni az orosz és osztrák követeléseinek. De a török díván erélyesebbnek mutatta magát, mint egyelőre gondolták – s eleinte ugyanaz izlámratérés* (* többen át is tértek, mint Bem (Murat basa), Sarzinszky (Omer basa), Kmetty (Izmail basa), b. Stein (Ferhát basa) és többen.) feltételéhez kötötte a menekültek megvédését; azonban ettől csakhamar elállva előbb Schumlába, majd 1850. febr. végén Kutahiába fellebbezé, de ki nem adá őket. Kossuth lelkét a szeretett haza és övéinek sorsa együtt marcangolá. Neje, ki ezer veszély közt bolyongott e hazában, míg 1849 végén gyermekei pedig (Ferenc, Vilma, Lajos Tódor) az angol királynő közbenjárása folytán csak 1850 nyarán mehettek ki, hogy atyjok száműzetésének keserveit enyhítsék.

Kutahiában Kossuth egy nagy katonai laktanya első emeletén lakott családjával. A törökök a legnagyobb tisztelettel viseltettek iránta. A köznép magyar Padischá-nak címezte, Soliman bey ezredes pedig a legudvariasabb községgel teljesíté a foglyok kívánságait, de azért még sétálni sem mehetett felügyelet nélkül.

Itt készítette azon nevezetes emlékiratot, a világosi katasztrófát megelőző, illetőleg előidéző események felől, melyet 1850 végén gr. Teleki László útján Párizsban Teleki László útján Párisban, Pulszky Ferenc által Londonban a francia és angol kormány akkori fejeinek kézbesítteti kívánt. Végre gondterhes 18 hó után 1851 nyarán az Észak-amerikai Egyesült Államok kormánya a Canning angol követ közbenjárása által a török kormány megszüntette az internálást s Kossuth a nagyvilág vándora lett. A „Missisippi” nevű hajóra szállt, melyet az amerikai köztársaság küldött érette, hogy őt, mint a „kongresszus vendégét” átszállítsa Amerikába. Vele ment neje, gyermekei, ezek nevelője Karády, katonai segéde, a máig hű kísérője Ihász Dániel ezredes és néhány honvédtiszt. – Útközben megváltoztatta szándékát s Lisszabonban egy angol gőzösre szállt, melynek Southamptonban kelle kikötnie. Az angol hajó lelkes kapitánya nem fogadta el a vitelbért, szerencsésnek érezvén magát, hogy oly nagy vendéget szállíthat.

A hatalmasok féltek tőle, míg a nép bizalommal tekintett fel az igazság nagy bajnokára. Így, midőn vándorútján Marseille-ben ki akart szállani, Napóleon Lajos rendőrsége megtiltá neki a partraszállást; de a nép óhajtván látni a szabadság hősét csolnakokon ezrenkint tódult a hajóra üdvözölni őt. Sőt egy szegény napszámos leszorulván a csolnokról, a hullámok közé ugrott s úgy úszott a hajóig – hogy kezet szoríthasson Kossuthtal! Ekkor írta azon híres „Marseille-i kiáltványt” is, mely előre hirdeté a büszke Albionnak, hogy a nép embere jó a néphez, s nem azért, hogy az udvarnál tisztelegjen. – Gibraltárban, Lisszabonban szintén nagy kitüntetésben részesíttetett.

Azonban csak Southamptonba érkeztével kezdődik azon fényes diadalútja, melyhez hasonlót még fejedelmek is ritkán látnak. A nép roppant serege várta a hajót, mely Kossuthot hozta – mondja egy magyar szemtanú -, s bár fájdalommal vala tele kebelünk, örömkönnyeket sírt e látványnál, arcunkat a szégyen gyöngéd pírja festé. Magyarok vagyunk, s nemegyszer láttuk otthon lelkesedni a tömeget Kossuthért, de az enthusiasmusnak ilyetén, egész az örültségig menő fokáról fogalmunk sem volt eddig. Palmerston lord szintén sietett feléje; de Kossuth nem akart közeledni azon emberhez, kinek csak egy szavába került volna az átkos orosz intervenciót megakadályozni. – Londonban a város elöljárói élén a Lord-mayor üdvözölte őt. Kossuth két óráig tartó beszédet mondott Londonban a Guildhallban – az orosz intervencióról, mely az angol hallgatóságot elragadá, s melyről így ír a fönn idézett szemtanú: „Kossuth nagyszerű beszéde bámulatra ragadá nemcsak az angolokat, de minket magyarokat is, kik nem először láttuk és hallottuk a szószéken. Tudtuk, hogy fogsága alatt Budán a 30-as években megtanult angolul s megbarátkozott az angol irodalommal, különösen máig legfőbb kedvence Shakespeare-rel; tudtuk, hogy Kiutahiában anyanyelvükön társalgott az őt meglátogató angolokkal; tudtuk, hogy folyton olvas angol könyveket, mégis kifejezhetetlen, mekkora lett meglepetésünk, midőn Southamptonban szállására vezettetvén kilépett az erkélyre s majdnem egy óra hosszat beszélt a néphez angolul. Előadása az első próbánál ugyan még kissé akadozó volt, de a Guildhallban már oly könnyűséggel, oly folyékonyan, annyi tűzzel, szabatossággal és bájjal szónokolt, mintha a tribuneről sohasem is beszélt volna más, mint angol nyelven.” – Így beszélt ő Anglia és Skócia majdnem minden nevezetesebb városában.

Kossuth 1851. nov. 11-én ismét hajóra szállt, hogy az Egyesült Amerikai Államok elnökének és kongresszusának meghívására ez új világrészbe utazzék. December hó első napjaiban érkezett New-Yorkba, hol addig még nem látott ünnepélyességgel fogadták. A kongresszus mindkét házába is bevezették, s mint a kongresszus díszvendége az elnök jobbján ült. Oly megtiszteltetés, minőben Lafayette óta senki nem részesült.

Lehetetlen e helyen lépésről lépésre kísérni nagy száműzöttünk diadalait, csak annyit említünk meg, hogy száz beszédnél többet mondott el Amerikában, melyek összegyűjtve ki is adattak (Newman londoni tanár által) s melyekkel Magyarországnak becsületet szerzett mindenütt. – Visszatérvén Amerikából, Londonban elvonultságban élt családjával, de azért folyvást figyelve s működve vérző hona érdekében. Családját szegényül munkája által tartotta fönn. Számtalanszor akarták őt segíteni mind Amerikában, mind Angliában, de ő családja részére tett minden ajánlatot visszautasított. Sohasem fogadott el egy fillért is, ha az ajánló nyíltan bele nem egyezett, hogy a kérdéses összeg Magyarország szabadságának kivívására fordíttassék. Eziránt pedig Angliában oly nagy volt az ellenszenv, hogy az úgynevezett „Kossuth foundcommitee” is e kérdésen szenvedett hajótörést. A mi Amerikában gyűlt be a haza ügyére, az el is költ a haza ügyére, - s Magyarország volt kormányzója, hogy gyermekeinek illő nevelést adhasson, kénytelen volt (1855-57) Britanniát bejárni s majd politikai, majd tudományos kérdések fölött nyilvános felolvasásokat tartani.

Időközben tevékeny részt vett az európai politika fő kérdéseiben, - folyvást várva az alkalmat, hogy szeretett hazáját felszabadíthassa bilincseiből. De e törekvésében is többnyire keserűség jutott osztályrészeül; mert sokan, kikben föltétlenül bízott, elpártoltak tőle. A haza felszabadítása iránti reményei gyakran meghiúsultak (krimiai, olasz, porosz háborúk alkalmával): de ő kitartó és hű maradt elveihez, s honszerelme mellett inkább kész a hontalanság keserű kenyerét enni, s elviselni az irtózatos gondolatot, hogy fáradt csontjai tán idegen földbe fognak örök nyugalomra tétetni, semhogy politikai elveit megtagadja, s azok árán jöjjön szomorú hazájába.

„Nekem hazám függetlensége polgári hitvallásom istensége – mondá nemrégen a jászladányi választóihoz intézett nyilatkozatában, melyben haza nem jöhetését indokolta. – az Isten nem halt meg, bárha oltára körül a hívek meggyérültek is. Az ámítások köde szétfoszlik, a csalódásokból kiábrándulunk, és a hívek sorai újból megtömörülnek az oltár körül.” – S evvel ki van mondva minden. – Így csak a teljesen független nagy lélek beszélhet. Múlt aug. elején a váciak országgyűlési képviselőjökké választották, s a köszönő válasz, melyet hozzájok intézett, egyúttal politikai programját is tartalmazván, a hatalom részéről oly intézkedésekkel viszonoztatott, melyeket mindnyájan sajnálattal ismerünk.

Száműzetése alatt nagy családi szerencsétlenségek érték bánatos lelkét. Leányát, a kedves 18 éves Vilmát 1862-ben hosszú kínok után temette el a genuai protestáns temetőben,nejét pedig, a hű élettársát 1865-ben veszíté el Turinban. Egyedüli örömét fiaiban találja fel, kik a külföldi tanodákban legfényesebb sikerrel végezték tanulmányaikat, s jelenleg mint kitűnő mérnökök, az olasz kormánytól azon vasút építésével biztattak meg, mely Genua és Spezzia között sziklákon és tengermosásokon áthalad.

Az idősebbet, Ferencet a németürögi kerület, az ifjabbat, Lajost Kolozsvár választá meg országgyűlési képviselőjének, de a megtiszteltetést egyik sem fogadta el.

Vajha eljönne az idő, hogy az isteni gondviselés e jeles fiúkban pótolná ki e szerencsétlen hazának azon nagy veszteségét, melyet atyjok száműzetése miatt oly fájdalmasan kénytelen érezni!

A legújabb események fejleménye őt Rákóczi nagy alakja mellé látszik emelni; - s nem veendő másként, mint új példájakint azon régi szomorú igazságnak, hogy – minta költő mondja – az emberiségnek nem volt apostola, kit meg nem kövezett.

Végül még az itt következő költeményekről egy pár szót. Tudom, hogy korunkban, midőn a legfényesebb neveket sárral dobálni s a kegyelet legszentebb érzelmeit kigúnyolni erénynek és dicsőségnek tartatik, ezen gyűjteménynek is akadnak rosszallói, már csak azért is,mert Kossuth fényes neve áll homlokán. A fény nagyon sérti a homályhoz szokott szemet. – Szinte lehetetlennek látszik, hogy egy-egy kritikus ne találkozzék e tarka hazában, aki e gyűjtemény ócsárlásával akarand érdemeket szerezni bizonyos körökbeni méltatásra.

A józanság azonban nem fog benne látni és láttatni egyebet, mint a magyar történelem egyik dicső korszakának s benne a nemzet érzelmének hű kifejezését. Nem említve a nagyobb költeményeket, csupán a valódi népdalokra utalok, melyek mindenkor leghűbb tolmácsai szoktak lenni a nép érzelmének s melyek éppen azért, mivel – mint másokkal Erdélyi János is mondja – a népköltészet soha nem áll bilincselő hatalom szolgálatában, rendkívül nagy beccsek bírnak.

Ki fogja félreismerni az odaadó gyermekies érzelmet és ragaszkodást, mely pl. csak e két sorban is nyilatkozik:

Kossuth Lajos édes apám,

Felesége édes anyám...

vagy a már-már történeti nevezetességű, körülbelül a schwechati csata idejében keletkezett „Kossuth Lajos azt izente” című dalban?

Avagy ki fogja félreismerni a mély bánatot,mely a sanyargatott nép ajkán titokban is előtört a „Búsul a magyar...” s „Honnan jössz te oly leverten bús pajtás” című dalokban? – és a reményt, mely az olasz háború korában itt-ott fölvillámlott, midőn tán az egész nemzet ismét csak Kossuth-tól várta a haza fölszabadítását. Úton-útfélen lehetett hallani a vasúti állomásokon a besorzott újoncoktól ilyen dalokat:

Debrecenből most indult el a vasút

Azon jön el, azon jön el majd Kossuth...

vagy:

Szennyes az én ingem,

Szennyes a gatyám is,

Majd hoz Kossuth tisztát,

Türr Pista meg puskát.

Éljen Garibaldi!

Legújabban is, mióta levelekben szól nemzetéhez, rögtön megtermettek a nóták:

Lajos bácsi levelet írt,

Hogy a történtekről vett hírt;

De nem tartja ő elégnek,

Amit adtak nemzetének... stb.

Azonban sok volna itt fölsorolni mindazon dalok kezdetét,melyekben a nép öröme, búja, reménye, aggodalma és óhajtása van kifejezve; - nézze és hasonlítgassa őket össze a szíves olvasó. – Én még csak nehány kidolgozott darabról vagyok kénytelen felemlítni azon körülményt, hogy azokat névaláírás nélkül – a nemzetirtás idejében csak élethalál veszélyei közt megmentett – írott gyűjteményekből vettem át, s a legjobb akarat mellett sem lehetett kipuhatolnom a tisztelt szerzők neveit. S ez az egyedüli ok, hogy sok szép költemény szerző neve nélkül fordul elő a gyűjteményben. Remélem, ez nem fog nekem bűnül felrovatni. Részemről a legnagyobb örömmel és köszönettel fogadandom a szíves figyelmeztetést az illető költemények szerzőire nézve.

Mi a teljességet illeti, szintén tartozó kötelességnek érzem kijelenteni, miszerint még több dal van,nemcsak magyar, hanem német és tót nyelven írott is, melyek szintén Kossuth személyére vonatkoznak, de melyeket ezúttal nem tartottam célszerűnek közrebocsátani. Remélem, hogy a még fönnmaradt e tárgyú magyar, német és szláv dalok gyűjteménye is napvilágot látand egykoron.

Szarvas, 1867 végén.

Zsilinszky M.

Lévai József: Kossuth Lajosnak (nov. 22. 1847.)

Szellő volt-é, vagy hárfa rezzenése,

Mi oly elandalítón hangozék?

Vihar volt-é, vagy föllegek dörgése,

Hogy lelkem tőle úgy megrázkodék?!

Te szóltál, és a szó tündérhatalma,

Rajtad merengő lelkem elragadta!

Villámlás volt ajkad bátor beszéde,

Mely a setét éjben lobbot vetett,

Melynek midőn kigyúla égi fénye,

Láttunk az éjben sok kisértetet:

Ott ült láncok között a rabszabadság,

Ott sírt magában a tiprott igazság...

És följajdultunk!... hogy e jajdulás

Nem kaphat szárnyat, mint a förgeteg,

Hogy benne lelne gyászos megjavulást,

A nappalt fogva tartó szörnyeteg!

Igen sokat szenvedtünk már sötétben,

Megérdemeljük a nappalt egészen!

Im itt az ősfa, melynek árnyékáért

Oly sok megfáradt honfiszív eped,

Melynek csupán egyetlen egy lombjáért

Odadnánk tán egy hosszú életet;

S nem juthatunk el hozzámert hiában;

Kigyók sziszegnek a fa árnyékában.

És lombja vesz, és lombja hull a fának,

Hogy éltető nedvét más szívja el...

Körülte izzadozni téged látlak,

Míg a nép sír s távol panaszt emel.

- Mi lesz jutalmad, hír-e, földi fény-e?

Talán csak a boldog siker reménye!

S ha elbuknál a legdicsőbb küzdésben?

Koporsód a szabadság fája lészen!

Szónoki mellképekből.

IV.

Lisznyay K.: Kossuth 1847.

Demosthenes tenger zúgásitól

Tanulta hirhedett szónoklatát;

Mely tengerárkint a lelkesedés

Lángegébe ragadta a hazát.

- Téged is a tenger, a honfibú

Mély tengere taníta szólani,

Mely önszivedben zajlik, gyöngyöket

Rejt, s lelkesen szokott hullámzani.

S mely tiszta habként tör fel szemeden,

A kis könnycsepp, a tengerrel rokon:

Éppen úgy, mint a mérhetlen, mesés

Tengerszem, a magas kárpátfokon.

A felhőkhöz jártál iskolába

Lelketrázó mennydörgést tanulni:

Mint kell a honárulókra átkot

Zúgni s honfibúban elborulni.

Ékesszólásod bűvében rejlik

Fény és borulat, villám, láng, erő:

Mik úgy cserélik fel egymást, amint

A szónoklatnak méltó tárgya jő.

Az országházban harsány ajkadon

Nem pusztába kiáltó-é a hang:

S ha vészt hirdetsz, szózatod a hazán

Végig kong, mint a félrevert harang.

S szebb napokban, áradó beszéded,

Az öröm piros rózsaesője,

Az érzelem tiszta gyöngypatakja,

Virágokkal játszó völgy szellője.

Majd tavaszi napsugár, amelytől

Mint a bimbó, kinyílik a kebel,

S megtelik a fő, okban dúsgazdag

Szónoklatod dicső eszméivel.

Szabad szellemeddel kivívtad a

Népszerűség rózsa-koronáját,

De mit teleszurdaltak tövissel,

De az mégsem vesztette el báját.

A szenvedő nép boldogságáért,

A szabadság hajnalsugáritól,

Szónoklatod varázs-zenéje,mint

A honszerelem – Memnon-szobra szól!

Hiador (Jámbor Pál): Kossuth 1848

Háromszáz évig várt rád nemzeted,

Nem rég jövél, s több század életed.

Atyád a nép volt, nevelőd a vész,

Vész karja a legjobb baráti kéz.

Véres pallos függ álmaid felett,

De egy nemzet, ki őrzi éltedet.

Szónok, kitől a zsarnok vére fagy,

Rákóczi égből kitört lelke vagy.

Hullám, mit a vértenger felvetett,

Hogy elmeritsd, vagy vidd fel népedet.

Mi a szabadság? isten szép ege,

S lelked e kinyilt égnek gyermeke.

Börtönben láttad első sugarát,

Rabtársul ott találtad a hazát.

S e két rabtestvér szenvedése nagy –

Sok százados fájdalmak ajka vagy,

Szellő, patak, villám, tenger, vihar,

Hogy sír a lélek, sír rá a magyar.

Beszélj, beszélj, a nemzet téged ért,

Ad életet, vért, minden hangodért.

Előre, új Washington! ez neved,

Vidd a szabad világba nemzeted,

Kezedben van minden nép zászlaja,

Utánad megy, mint árnyad, a haza.

Törd össze a zsarnokság láncait,

Emeld fel a népek szent trónjait;

Teremts egy új kort, egy új hazát nekünk –

Tebenned lesz halhatlan nemzetünk.

Ha lesz egy nap, hol millió szemek

Mint egy szívből egy könnyet ejtenek,

Ha lesz egy sír, hol reményt nem lelünk,

Hisz életed örökké kell nekünk –

Emléked – egy hazának fénye lesz,

Soká mondjuk: Kossuthnak – lelke ez.

Az arany-trombitából 1848

... Folyt az országgyűlés már ekkor javában

A magyar rendek közt Pozsony városában,

A nagy és kis urak, kis dietát ültek,

A népszabadságért szépen lelkesültek;

S a szó, mely Pozsonyban szabadon mondatott,

Az egész országban dörgő echót adott.

S a szó, mely Pozsonyban szabadon mondatott,

Az egész országban dörgő echót adott.

-        -        -        -        -        -

Kossuth Lajos csak úgy leste az alkalmat,

Mikor szabadítsa fel a birodalmat,

A csehek, osztrákok, mind alkotmányt kértek

S a magyar diéta közbe is járt értek.

A kormány a dolgot csak húzta, csak vonta,

Igérgetett mindent, s nem úgy tett, mint mondta.

-        -        -        -        -        -        -

A tavasz már éppen kezdette nyilását,

Minden tárgy kivánta felszabadulását.

A földet, mely nyögött a fagynak alatta

Láncaiból a nap felszabadította.

Szabaddá lett a víz, - széttörvén a jeget, -

S öröme képéül mutatta az eget.

Pozsonyban nem volt a mennydörgésnek száma,

Mert Kossuth volt ott a tavasznak villáma.

Kossuth, mint a menykő, egyszerre lecsapott,

- E név hallatára emeljünk kalapot!...

S megeredvén az ő menydörgő szózatja,

Mely a leggonoszabb vesét is áthatja:

Uraim, - igy szólott – nagyon bús a nóta,

Melyet nekünk fújnak háromszáz év óta.

-        -        -        -        -        -

Borzasztó a magyar népnek szenvedése,

Mintha nem is volna isten teremtése;

Fiát elhurcolják német katonának,

Hogy ellenségévé váljék a hazának.

A nagy adó alatt, melyet vetnek rája,

Majd hogy le nem szakad háza gerendája;

De hová forditják a temérdek sommát,

A felől nem tudhat, s nem is tud egy kommát,

Mert erről nem szabad nekünk számot kérni,

„Sok a költség” –mondják, s ezzel be kell érni.

De mit is rágódunk a keserű tormán,

Melyet orrunk alá tart a bécsi kormány?

Itt az idő, urak! csak most álljunk résen,

Tüstént segíthetünk ennyi szenvedésen.

Legyünk függetlenek, mert nem boldogulunk,

Ha kegyelmet mindig csak Bécstől koldulunk,

Mondja ki utánam, a kinek van lelke:

Hogy a szegény népnek legyen szabad telke.

Mellyel eddig verték, törjük el a botot,

Szüntessünk meg minden dézsmát és robotot.

Ima papság önként lemond a dézsmáról,

S e szép áldozatért rá dicsőség hárul.

Az adót a néppel fizessük egyformán,

Adjon számot arról egy felelős kormány,

Melynek magyar legyen fajtája, erkölcse,

S pénzünket csak saját szükségünkre költse.

Különben, ha rajta hazánk dolga múlik,

Tudja meg, hogy nyaka azonnal megnyúlik, -

S az legyen törvényes királyi rendelet,

Melyben a felelős kormány megegyezett.

Vagyis: úgy hajtunk a király parancsára,

Ha azt egy minister veszi szakállára.

Aztán törüljünk el minden kiváltságot,

Szónak, gondolatnak adjunk szabadságot.

Minden évben Pesten tartsunk országgyűlést,

Hol csak a népkövet foglalhasson ülést.

Minden hit egyforma szabadsággal birjon,

Kiki saját nyelvén beszéljen és irjon.

De ha hivatalra lenne fölemelve,

Tanuljon magyarúl – az az ország nyelve.

S mit emberségtektől legbuzgóbban kérek:

Legyünk egyenlőek, mint a jó testvérek.

Mert hol egyik ember olyan mint a másik,

Senkinek a foga máséra nem vásik.

Ő Felségét pedig kérjük le Budára,

Úgy is régen látott királyt Mátyás vára.

S hogy meg legyen mentve királyi személye, -

S világát közöttünk bátorságban élje;

Hogy megoltalmazzuk földét e hazának,

Álljunk be mindnyájan tüstént katonának.

Legyünk nemzetőrök és legyünk honvédek:

Fegyverrel a hazát nem szolgálni vétek.

Bizzuk seregünket a magyar kormányra,

Hadd eskettesse meg az új alkotmányra.

Nemzeti szín legyen serege zászlója,

S vésztől a magyarok Istene megóvja.

S hogy annál nagyobb és dicsőbb nemzet legyünk.

A testvér Erdély is egyesüljön velünk.

Egy szó, mint száz, a réginek vége.

S áldassék a magyar példás nemessége!

Kossuthnak könnyei zápor módra hulltak,

Az országos Rendek mélyen megindultak.

Soknak, ki tapintott zsebje jövőjére,

Vesztesége után folyt az orra vére.

De mind e mellett is, mert készen valának,

Mindent feláldozni a nép jobb sorsának:

Nyomban kimondották egy szívvel és szájjal,

Hogy el kell végezni mindezt a királlyal.

Felment Kossuth Bécsbe az ország szinével;

S bűbájos nyelvének istenerejével,

Egy jó pillanatban a királyt rábírta,

Hogy ez az új törvényt önként aláirta.

Míg írt, az izzadtság csak úgy szakadt róla.

Azután felállott és eképen szóla:

„Hivem Kossuth Lajos! te derék ember vagy,

Látom az eszed is, mint a hired, oly nagy;

Úgy van, minden szavad fényesen mutatja,

Hogy arany elmédnek gyöngy a gondolatja.

De talán egy dolgot elfelejtettetek:

Hát ministerekké, mond, kiket tettetek?

Mert ha bölcs emberek és nevöket birom,

Mostan egy füst alatt azt is aláirom.”

„Ingyen sem felejténk semmit el királyom,

Mond Kossuth, - a kormányt majd előszámlálom.

A ministerek is ki vannak már tűzve,

Im itt van a nevök koszorúba fűzve.

Batthyányi Lajos lett ministerelnökké,

Mert a szabadságot pártolta örökké.

Helyén vagyon nála a szív, mint az elme;

Tetteit vezeti a haza szerelme.

A népért áldozni ő semmit sem átall,

Pedig sokat veszt az új szabadság által.

Ő a jobbérzésű nagy uraknak feje,

Dukál hát neki a kormány első helye.

A külső ügyeknek, elaggott létére,

Eszterházy herceg jutott az élére.

A nagy világ sora tudva van előtte,

Mert egész életét külföldön töltötte.

S valamint a pisztoly otthon van a tokban,

Otthonos ő minden udvari titokban.

Minden jóval bíztat a politikája...

Ha bajusza volna, többet adnánk rája.

A belső bajoknak elintézésére

Szemere az, a kit Batthyányi megkére.

Borsod nagy fiának aranyos a szája,

Arany-dolgokat ír, jól készült pennája.

Országismerőink – hiszen vannak, vannak,

De nyomába egy sem hághat Bertalannak.

A nép közt forogván, érti hol a bibe,

Segíthet a bajon emberül, sebtibe.

Nehéz munka nincsen e dolgos embernek,

S éppen ilyen kellett belügyministernek.

Vallás és oktatás bölcs sáfárt kivántak,

Tehát ily sáfárnak egy kis bárót szántak.

Az apró Eötvösnek nagy hirű a neve,

Melyet ragyogóvá a könyvirás teve.

Jó, vallásos ember, szelid, mint múzsája;

Ezt a nagy tarisznyát azért bízták rája.

Van a Talján földön egy jeles vitézünk,

Kire a reménység két szemivel nézünk.

Radeczky jobb keze, a neve: Mészáros.

Esze, kardja éles, tempója huszáros.

Nem nagy a választás még Magyarországban

A kormányra termett tudós katonában.

Mert eddig a magyar szerencsének hitte,

Ha kapitányságig a dolgát felvitte.

Generális pedig csak úgy lett belőle,

Ha kófic-ember volt, s nem tarthattak tőle.

Mészáros azonban, ki, ha megütközött,

Mindig félisten volt a bajnokok között,

Annyi babért gyüjtött vitéz homlokára,

Hogy nem is ügyelve magyar fajtájára,

- Bár a német tisztek szörnyen prüszkölének –

Megtette Radeczky főezredesének.

Mivel pedig tudós ember is Mészáros;

Ott meg, a hol most van, vitézsége káros,

S már csak nevére is kezd a magyar hízni:

Legjobbnak hitték a hadügyet rábízni.

Felségedtől pedig megvárja a haza,

Hogy Mészárost rögtön parancsolja haza.

Minden rendes háznál kell lenni gazdának,

Hogy ne kellene hát gazda egy hazának;

De a gazdálkodás és kereskedelem,

Ha roszúl intézik, merő veszedelem.

Hogy tehát a magyar sok mindent termesszen,

S szűk időben a nép éhen el ne vesszen,

S a kereskedésnek annyi csinja, binja

Ne legyen a kalmár tönkre-zúzó kinja,

Ezen két dolognak országos kormánya

Klauzál Gábornak a hű kezét kivánja.

Hogy embernyi ember ez a lelkes Gábor,

Jól tudja Babarczi s a pecsovics-tábor,

Kik Csongrád-megyében becsületnek tarták,

Hogy őt a kortes-nép szivéből kimarták;

Pedig már azelőtt e dicső barátom,

Két országgyűlésen ember volt a gáton.

Ő legjobban érti az idő járását,

S a környülállások bölcs felszámitását.

Nem ismeri más úgy az ország erejét,

Mint ő, ki már ezen rég töri a fejét.

Minap is csak azért járt Angolországban,

Hogy okulást vegyen ott a gazdaságban.

Aztán mivel hires gazda volt a bátyja,

Sokat tanult tőle, most már hasznát látja.

Hogy utaink rosszak, vizen és szárazon,

Eddig nem lehetett csodálkozni azon;

Mert a töltéseket csak a paraszt ásta;

Az úr meg nagy ingyen végig kocsikázta.

S hogy a víz elbirjon bár minő nagy bárkát

Előbb szabályozni kell a folyók árkát.

Gróf Széchenyi már ezt rég szivére vette,

S az ország több útját járhatóvá tette,

A Dunát a Tiszát addig szabályozta,

Míg a gőzhajózást oly divatba hozta,

Hogy már több országgal van közlekedésünk,

S külföldön kapóssá lett mindent termésünk.

Gróf Széchényi tehát a nemzet javára

Utaink kormányát vállalta magára.

Az igazság fontja Deákot illeti,

Mert ő, a mit teszen, mindig latba veti.

A vétekhez méri a büntetés fokát,

Egy igét sem ejt ki, hogy ne adná okát.

Esze, mellyel az ügy mélységét kutatja,

Nagy gondolatoknak összetartó csatja,

Ki újjában van az országok törvénye;

Az út, melyet követ, szabadság ösvénye.

Szavával lerázza bármely szív lakatját,

Mert tenyerén hordja minden indulatját.

Járja be Felséged az egész világot,

S nem talál emberben annyi igazságot,

Mint a mennyi lakik ezen nagy Deákban,

Ki még soha macskát nem árult a zsákban.

Újjal mutat reá Magyarország népe:

Hogy ez az emberség talpig talált képe.

Az igazság dolgát méltán bizták rája;

Ötvenkét megyének volt táblabirája.

Végre Felségedtől bocsánatot kérek,

Ha mindezek folytán most magamra térek.

Hogy Kossuthnak hínak,

Az igazság dolgát méltán bizták rája;

Ötvenkét megyének volt táblabirája.

Végre Felségedtől bocsánatot kérek,

Ha mindezek folytán most magamra térek.

Hogy Kossuthnak hínak, nem is kell mondanom,

Hisz az én nevemet őrli minden malom.

Soká szabadkoztam – de bizony hiába,

Engem is bevontak a kormány sorába.

Elhagyott az erőm, mert sokat dolgoztam,

Míg egész pokollal e népért birkoztam.

Annyi szenvedésem mentem már keresztül,

Hogy belé fáradtam testestül, lelkestül.

Most hát nyugalomra lett volna szükségem,

S inyemre valóban nincs ministerségem.

De mert az a haza parancsol én velem,

Melynek szerelmében hamvad el kebelem,

És átkot a magyar siralomra ne hintsen,

Melynek mindene van, csupán pénze nincsen;

Mindezeket vevém szivem szerént latra,

Felkapaszkodtam a bérces gondolatra,

Hogy Magyarországnak pénzügyét intézzem,

S a lelki jólétet testivel tetézzem.

Való, hogy szabadság szül dicső nemzetet,

De szabad a nemzet pénz nélkül nem lehet,

Kell, hogy legyen elég ezüstje, aranyja:

Ló elli a csikót, de abrak az anyja.

Én pedig reméllem, hogy pénzünk lesz elég;

Becsületes népnek ád a jóságos ég.

S ha nem lesz az égben, akkor én királyom!

Körmömmel a pokol mélyéből kivájom.

De fogadom azt is, hogy aranyunk holmi

Idegen zsebekbe nem fog vándorolni;

S ha szükség lesz reá, bankót is csinálok,

Lesz elég értéke, már azért jótállok.

Ezek lennének hát az új ministerek;

Láthatja, Felséged, mind magyar emberek,

S készek intézkedni az ország sorsárul,

Ha ehez Felséged akaratja járul.”

„Nekem nincs ellenök semmi kifogásom,

Vegyék – mond a király – atyai áldásom.

Soha ki nem adok oly parancsolatot,

Mely elébb általok alá nem íratott.

Mészárosért még ma elindul a posta,

Úgy is visszamegyen, a ki hirül hozta,

Hogy a dolog jobban áll már Olaszhonban.

Magam pedig holnap lenn termek Pozsonyban,

Ott lesz vélem minden királyi cselédem;

Magammal viszem a legnagyobb pecsétem,

S az új törvényeket – legyetek békével –

Megszentesítem a királyok eskével.”

Úgy is tett Ferdinand, a mint megigérte:

Mert alighogy Pozsony városát elérte,

Felszállott királyi fényes trónusára,

S ekképen esküdött világ hallatára:

„Magyarok! ujjamat feltartom az égre

S esküszöm nektek az élő istenségre,

Esküszöm a miszent előttem mindenre

Esküszöm s fogadom királyi hitemre:

Hogy ezen törvények,melyeket hoztatok,

Miket aláírtam, s most felolvastatok,

Hogy Bécstől független legyen szép hazátok,

Annyival is inkább tetszésemre vannak,

Mert azok a népnek szabadságot adnak;

Mert nem enyim a föld, hanem a tietek,

Melynek a jobbágyot urává tevétek.

Én tehát azokat kedveseknek vallom,

Összesen, egyenként, helyeslem, javallom.

Biztosítom a hű karokat, rendeket,

Hogy ezentúl megtartom e bölcs törvényeket;

S változhatatlan és erős akaratom,

Hogy azokat mindenkivel megtartatom.

Megtartom, s tartatom isten úgy segéljen!”

A karok és rendek rámondották: „éljen!”

Sárosy Gy.: A pesti országgyülés nehány tagja 1848-9.

Pázmándy e gyülés fő elölülője,

Sok jónak és rossznak lesz majd a szülője.

Jónak szép eszével, gonosznak az által,

Hogy, ha kapcánk szorúl: fordul hozzánk háttal.

Másik elnök Pálffy, csak aztán úgy ülne,

Hogy székéről gyáván alá ne szédülne!

Holott mikor birja az elnöklés terét:

Azt hiszi ú hajtja a göncöl szekerét.

Harmadik elnök a lelkes Almásy Pál,

Ki, mint a színarany, - minden próbát kiáll.

Ha társai gyöngék, mint az oláhecet,

Ő elfogja nyerni az arany-perecet.

Törhetlen lelkével tud tűrni, remélni,

A haza halálát nem fogja túlélni.

Tettbe, áldozatban soh’sem marad hátul, -

Aztán meg sem ijed saját halálátul.

Szükség esetében meg Palóczy László

Hű kezét illeti az elnöki zászló,

Esze emlékei törvényinkben élnek,

De mit szóljak én ott, hol tettek beszélnek?

Atyafi! ha ezt az ősz urat meglátjátok,

Süvegeiteket tüstént lekapjátok;

Tiszteljétek ennek minden hajaszálát,

S minden hajszálának adjatok egy hálát.

Kivánjatok neki friss erőt, szerencsét, -

Szerette hazáját mindig – meg a lencsét.

Ezek vezetik a beszédek fonalát,

Melyek hangoztatják az alsóház falát,

Hol az első padon ministerek ülnek,

Mert számadás alá legelöl kerülnek,

Oldalt és megettük minden pad megtelik,

Követekkel, kik a népet képviselik.

Kiknek száma négyszáz negyvenhatot tenne,

Ha Horvátország is képviselve lenne.

Külön házban ülnek a grófok és bárók,

Beh kevesek köztük a jó uton járók!

Velük a főpapok és új főispányok;

A szabad nép előtt többé nem bálványok.

Csak ennyiből áll a felsőház táblája:

Elnökük Majláth György, az ország birája.

Ezek együttvéve megszállván most Pestet,

Teszik az új magyar törvényhozó testet,

S lelkes ezen testnek kis ujja hüvelyke,

Mert az égből küldött nagy Kossuth a lelke,

Ki most szónak eredt szive fájdalmából,

Hogy könnyet facsarjon, ha kell, a sziklából.

S lefestvén a haza szörnyű veszedelmét,

Úgy végig villámlott minden szivet, elmét,

Hogy az országgyülés egy menydörgő szóban,

Száz milliót tüstént megajánl bankóban.

S ajánl kétszázezer honvéd állitását,

Minőnek a világ nem szemlélné mássát.

S míg állott az ország, mely ekkép buzdúla:

Kossuth a ház előtt mélyen leborúla.

A nádor pediglen kedvese karjában,

Enyelgve, mosolygva ős Buda várában. - - -

Ha megúnta magát, a Dunára nézett,

S mintha baj sem volna, gond nélkül – tekézett.

-        -        -        -        -        -

Tizennegyedikén Aprilis havának,

Fényes ünnepe volt ott a közhazának.

Követeink ülnek már a nagy templomban,

Körültök terem a temérdek nép nyomban, -

Oly telidesteli vannak a karzatok,

Hogy majd leszakadnak a szent boltozatok.

Némán függ felettök Rákoczy harangja.

Mert Kossuthba szállt most annak minden hangja.

Szól pedig Kossuthból egy nemzetnek nyelve,

Egy nemzet sebével lévén szive telve.....

Garay: Kossuth

- Hogy népét Aegyptusból kivezesse, sötétség

Kellett Mózesnek, mint ki osonni akar.

Te fáklyát emelél, hogy oszlatnád a sötét éjt,

S nyilt pályán nyiltan törsz seregeddel elé!

Tán az igéret földéből ez zárta ki Mózest;

Tán Kossuthnak ezért nyíl meg egy új Jerikó.

Garay: Felviruland e hon...

Felviruland e hon, fel szent csókodra szabadság!

Nyűgeiből szabadon szárnyra kelend az ipar.

Hol Batthyan’s Kossuth vezetők, ott csak haladás van.

E jelben hittünk: ez leve diadalunk.

Dal 1849

A legelső szabad tavasz virágzik,

A szabad föld legelőször most ázik;

Szabad ország, szabad ember, óh, mi szép,

Mint a magyar, félvilágon nincs oly nép.

Szabad erdőn virít a kis gyöngyvirág,

Azért oly szép, oly igéző a virág.

A szabadság szép angyala ültette,

Piros hajnal harmatjával öntözte.

Szabad légben énekel a pacsirta,

A szabadság könyvét Kossuth megírta;

Szabad erdőn szépen szól a csalogány,

Szebben kacsint azóta a magyar lány.

Búsúlt, ki a bíró lányát szerette;

Mert a bíró katonának vitette.

A magyart most katonának nem viszik,

A magyar most katonának születik.

Csak setétben volt az még eddig szabad,

Kit szeretsz, most nappal is megcsókolhadd,

Szabad ország, szabad ember, óh mi szép,

Mint a magyar, félvilágon nincs oly nép.

Szabadsági dal

Most már vígan állok én katonának,

Hív őrzője leszek magyar hazámnak;

Mert kivivta István, hazánk nádora

Rabságából, s így szabad lett a haza.

Metternichet, a zsarnokot legyőzte,

Ki, hogy nádor lehessen, elenyésze.

Földönfutó lett a bécsi szörnyeteg;

Vele eltünt honunkból a förgeteg.

Azért hála a haza atyáinak,

Kik örömet szereztek fiainak.

Magyar hölgyek fűzzetek bérkoszorút,

Küzdelmiért megérdemli azt Kossuth.

Most már hála, fényes nap derüle ránk,

Hisszük, s valljuk, hogy boldogabb lesz hazánk.

A zsarnokság megszünt már a hazában,

Örül a nép, vigad mindig javában.

Adjunk hálát a föld s az ég Urának:

Őrsereget rendelt Magyarországnak.

Van-e még hát, ki szép szabadságáért

Föl ne kelne s ne küzdne a hazáért?

Hogyha még tán oly gonosz szív is lenne,

Ki a szép szabadság ellen kikelne;

Jusson az is, mint Metternich, külföldre,

Ha megvakul, ne legyen vezetője!

Szabadság nótája

Szomorú lett a tavasz eleje,

Arany bimbót nyitott a közepe.

Ezt királyunk mind lemetéltette,

Adózó nép mellére tüzette.

Jó illatú virág a viola.

Éljen a szabadságnak angyala.

Éljen minden jó barát kényére,

Ne szoruljon a szegény vévére.

Ámbár megvál a nemesi justól,

De nem vál meg a jó barátjától.

Együtt harcol, együtt vág mindenkor,

Nem jöhet az ellenség ilyenkor.

Mert nem vala hazánkban bátorság,

Míg csak ki nem jött a szép szabadság:

Mert ha jobbágy a nemesre tekintett,

Mint farkas a birkára, úgy nézett.

Óh te áldott drága magyar haza,

Nincs oly nemzet ki lehet boszudra:

Mert, ha barna szint kensz bajuszodra,

Nem győz futni az ellenség lova.

Szent korona őrizője lettél

Akkor, mikor magyarnak születtél,

Azért tehát ne kiméld erődet,

Országodért ontsd ki piros véred.

A hamisságnak feje veleje

Most loccsant ki egészen belőle;

Mert azt Kossuth annyira beverte;

Kigyógyul-e vagy soha belőle?

Táblabirák keservei a magyar szabadság felett 1848.

Halld meg keservemet szerelmes Istenem,

Magyar szabadságnak bukását könyezem.

Ökölnyi nagyságban peregtek könyeim,

Szabad hazában nőtt szakálom s fürteim.

Ki hitte volna azt, hogy egy ily nemzetet

Nehány eszeveszett majd orránál vezet;

Ki hitte volna azt, hogy eztán a paraszt

Halászni fog, vadász, szarvast, nyulat szalaszt!

A zsellérnép is tart ezentúl agarat,

A táblabiróknak nyúljok nem is marad,

Sőt még kapja magát kalapját, felteszi,

És az urak előtt meg sem is emeli!

Eddig Verbőczy volt a legnagyobb zseni,

Kossuth s Battyániak megadtátok neki,

Akármit mondjatok, olyan becsületes

Zsidó és a paraszt nem lesz mint a nemes.

Egy pár irógyerek, Petőfi s társai;

A sok nevet pap sem tudná megtartani:

Ezek meg azt merék rólunk állitani,

Hogy a táblabirák ország bolondjai!

Hej csak megkaphatnám egyszer őkelmőket,

Majd megtáncoltatnám a tintás lelküket:

Megtudnák, mint sértsék mások hirét, nevét,

Megemlegethetnék a fokosom nyelét.

Szűnjél nemes boszú, ne bántsd szegényeket,

Szárítsd fel fájdalom magasztos könyemet,

Hazám koporsóján bocsátok meg nekik,

Egyik sem tudja tán, hogy mit cselekezik.

F. K.: Honvéd-dalok 1849.

I.

A szabadság égi virág,

Nemzetek sajátja;

Császároknak, királyoknak

Mi köze hozzája?

A szabadság piros rózsa,

Harcmezőkön nyílik,

Háromszinű zászlónk mellé

Hej de szépet illik!

Nekem is van piros rózsám,

Kossuth Lajos küldte;

Áldja meg őt a teremtő,

De okosan tette.

Győzelem után elmegyek

Hozzá, megköszönöm, -

Menyegződön hű galambom,

Kebeledre tűzöm.

II.

Ki vagyok? mi vagyok?

Magyar huszár vagyok;

A babámhoz gyalog,

Harcba lovon járok.

Nincs nekem egyebem,

Csak karom s fegyverem;

Ám azért a ki mer,

Jőjön szemközt velem.

Görgei tábornok

Jól ismer engemet;

A hatvani réten

Felírta nevemet.

Ne kérdezd, ne kérdezd

Városi gavallér –

Van-e pénz zsebemben,

Van-e ezüst tallér?

Kérdezd a németet:

Vagyok-e adósa?

Reggel, este fejét

Doktora még mossa?

Megfizethetek még

Amivel tartozom,

Windischgrätz zápfogát

Nyugtatványul hozom.

Ki vagyok? mi vagyok?

Kúnsági fi vagyok!

Harsog a riadó,

Előre magyarok!

III.

Porfelleg támad éjszakon,

Verdesi az eget:

Azt beszélik, hogy a muszka

Pest felé közelget.

Kárpátoktól a Dunáig

Sokszor iszik vizet,

Megbámulja, hogy a honvéd

Milyen pénzzel fizet.

Minapában megizentük

Egy lengyel zsidótul,

Hogy örökre búcsúzzék el

Az édes anyjátul.

Egyéb otthon jó ebédet,

Igya meg a borát;

Aztán jöhet, megborsoljuk

A végső vacsorát.

IV.

Ide azzal a kulaccsal

Cimbora!

Hadd kóstolom – van-e kendnek

Jó bora?

Feltekintek haragomban

Az égre,

Egy-két korty bor nem vezet még

A jégre.

Felköszöntök az istenhez

Magyarúl,

Hogy ne bánjék e nemzettel

Cudarúl.

Hagyja is meg a mit adott,

Mert ha nem –

Valamennyi templom tornyát

Leverem.

Dózsa Dániel: Kossuth-lovagok dala 1849.

Föl fiak a paripára,

Föl a harcra, föl csatára;

Vörös csákónk tolla leng a szél után,

Hajh, de szivünk a hazáért helyt van ám.

Össze pajtás! a csatára,

Szép életre, szép halálra;

Vérmezőkön öntse vérét a magyar,

Ha honának szebb jövendőt s jót akar.

Szent az érzés, mely vezérel,

Vívni bajjal és veszéllyel,

Szent a cél és szent a név is, mely alatt

Élni, halni drága kedves gondolat.

A halállal szembe nézünk,

Ugy se tudjuk, meddig élünk,

S akár élünk, akár egyig meghalunk,

Kossuth lesz és a szabadság jelszavunk.

Nemzeti Dal

Illatozik már a virág,

Egyszinűvé vált a világ,

Nincs uraság sem titulus,

Közös most a nemzeti jus.

Most szivem már búval nem ég,

Földerült már a magyar ég,

Bár sokára, mégis végre,

Tisztán kelt napja az égre.

Már a német nem parancsol,

Nemzete szavára marsol,

Vigan köti fel a kardot,

Mert magyar fújja a marsot.

Nincs már átok a magyaron,

Van most mind egy akaraton,

Napja legyőzte a borút,

Szabadságból font koszorút.

Megilleti a bokréta

Polgárrá lett úr és szolga,

Nincs már jobbágy, nincsen rabság,

Éljen a magyar szabadság.

Ujjá született a világ,

Mind teljeset nyit a virág,

szép már honunk a mostani,

Fénye ragyog a hajdani.

Örömévet éljen hosszút,

Éljen Battyán, Deák, Kossuth,

Éljen a király s az ország,

Éljen a magyar szabadság!

  

 

Kossuth Lajos édes apám...

Kossuth Lajos édes apám,

Felesége édes anyám,

Én vagyok az igaz fia,

Magyarország katonája.

Kossuth Lajos udvarába’

Eltörött a lovam lába;

Jere pajtás gyógyítsuk meg.

Itt a muszka, szalasszuk meg.

Két kovács

I.

Piszkoskezü  kovács

Forgatta pörölyét

A bécsi műhelyen,

S koholt: veszett f....ét.

Öreg már a kovács,

Nehézkes a keze;

Zord pörölyével ő

csak rabvasat vere.

II.

Pozsony s Pest műhelyén

Más mester működék,

E vulkántól dörgő

Villámot várt az ég.

Ifju még e kovács,

Az ő lángműhelye:

A honpolgároknak

Föllángoló szive.

S e sziveken tudjuk,

Tizenkét éven át,

Hogyan koholta a

Szabadság lángvasát.

Kossuth indulója

Fel! honvédek! megmentni a magyar hazát

Mely most kezdi élni ujra arany korát;

Villogjon a fegyver a merre ti kártok,

Csapjon ellentekre, mint villám, kardotok.

Igy lészen Hunnia erős, hatalmas, ép

S virágzó, -megtörve nem látja semmi nép.

Éljen Kossuth Lajos hazánk megmentője!

Éljen a dicső

Előttünk szent

Zászlót viszen ő.

Függetlenség zászlaját,

Hallom a csaták zaját.

Kossuthot megnydörögni

S láncot már nem csörögni!

Kossuth Lajos azt izente... (Bars vidékén 1848.)

Kossuth Lajos azt izente:

Elfogyott a regimentje,

Ha még egyszer azt izeni,

Mindnyájunknak el kell menni

Éljen a haza!

Esik eső karikára,

Kossuth Lajos kalapjára,

Valahány csep esik rája,

Annyi áldás szálljon rája!

Éljen a haza!

Ujabban így: (Ujoncok az olasz háborukor 1859.)

Lajos bácsi azt izente:

Elfogyott a regimentje,

Ha még egyszer azt izeni,

Mindnyájunknak el kellmenni.

El kell menni háboruba,

Hirt fűzni szép koszoruba;

S szabadságunk koszoruja

Nem hervad el többé soha.

Virágos kert Taljánország,

Messze vagyunk mi tehozzád;

Majd elvisz a német ingyen,

Oda segit a jó isten.

Lesz Kossuthnak regimentje,

Lesz kard, puska, ló és mente,

Örömnapod is lesz, csak várd,

Szegény, szegény Magyarország!

A huszár

Uti porral fedve, fáradottan,

Mi gyászos legény közelget ottan?

Oly szomorún bandukol előre,

Mintha nem is e világról jőne.

Sapkája szemébe vágva mélyen,

Izzadás és bánat ül a képen,

Jobb kezében tört kard markolatja,

Mással botján kis motyóját tartja.

Durva inge egykor tán fejér volt,

Most sötétlik rajt’ a szeny és vérfolt;

Megkopott a veres nadrág szőre,

Rongyos is volna már ünneplőre.

De hisz neki nincsen vasárnapja,

Nem is tudja, hogy ma Istvánnapja;

Éjés nap utazva szomjan, éhen,

Megáll s körülnéz a falu végen.

Szülőhelye tövig le van égve,

Kormos falak bámulnak az égre;

Alig látni embert, ugy megfogytak,

De a sírok ottkünn szaporodtak.

Izzadását ekkor letörlötte,

Talán egypár köny is volt közötte?

S mint felhők közt egy magános csillag.

A népetlen utcába beballag.

Ujra fedve van a falu háza,

Ereszében négy ember tanyáza.

Beszélgetnek oly búsan, komolyan,

Mint akiknek házában halott van.

Egy közülök az útast meglátja,

s így kiált rá: ”Kend az János bátya?

Szóljék már, hol veszi magát itten?

Merre? honnan? hova? hozta Isten!”

- „Hozott ám a balsors,melyre átok!

Jó barátim oda van hazátok!”

Igy felelt ő keserün nevetve,

Nevetése sirásnak jó lenne.

- „Honnan jövök? – árulás földérül.

Meddig megyek? –míg lábam ki nem dűl.

Huszár voltam, Isten katonája;

Most ugy hívnak, hogy: Kossuth kutyája!

Hej Világos! átkozott Világos!

Alattad lett hirnevünk homályos.

Ott gyalázott meg az ilyenadta...”

Nem szólt, csak fogait csikorgatta.

Kis vártatva – mert a falu népe

Kérte őt, hogy még tovább beszélne –

Igy folytatta, faderékra ülve,

S mindig többen gyülöngtek körüle:

- „Árulás volt, - győztünk Zsolca mellett,

Győztünk, s mégis hátra menni kellett,

Holott kardunk győztes villámlása

A muszkának lett volna romlása.

Nem engedték űzni szedte-vette!

Míg erejét ismét összeszedte;

S most már ő jött üldözve megettünk,

Aradig tiz harapást nem ettünk.

Több gondom volt fakó paripámra,

Éhezett, fogyott a szegény pára,

Egyre mindig marsban, soha  ólban;

Debrecennél lőtték ki alólam!

Világosnál öszvegyűjtve álltunk,

Azt hittük, hogy még csatára szállunk

S mely előre mindig bátran rontott,

Mi századuk képezte a frontot.

Front elébe őrnagyunk kinyargal

Sápadt arccal, fényes kivont karddal,

Szólni akart – és lett nagy csendesség,

Minden szava füleimben cseng még:

Fiaim! – szólt – bátor jó vitézek!

Fáj a szívem, ha reátok nézek,

Rátok, kikkel Nagy-Sarlónál voltam,

Rátok, kikkel Szőny alatt harcoltam.

Dicsőség volt lelketek párnája,

A nevetek: Isten katonája;

S mert valátok mindig halni készek,

Mi vár rátok? tudjátok-e? – szégyen.

Üres szóra, puszta igéretre

A sereg már fegyverét letette;

A seregnek színe, java, bátra...

Fiaim! még csak ti vagytok hátra.

De mit kiki főkincsének tartott,

Egyitők se adja át – a kardot,

Szégyen arra, aki átaladja,

Elég, ha megmarad markolatja.

És a zászlót, mely alatt küzdöttünk,

S száz csatában lobogott felettünk,

Melyre szent név: „Szabadság” van írva,

Diadalként ellenség ne birja!

Tépjétek szét, rongyait vigyétek,

Ez legyen legszebbik ereklyétek.

Aztán menjen aki merre akar,

Éljen a hon! s az elárult magyar!

- Szólt az őrnagy s mely ott volt mellette

Egy pisztolyát a légbe sütötte,

A másiknak öldöklő szavára

Zúzott fejjel dőlt hanyatt lovára.

Elszáguldott a paripa véle,

Lába mindig lévén kengyelébe’,

Mi pediglen sírva káromkodtunk,

S markolatig tördöstük el kardunk.

S aztán,mintha szeretőnk lett volna,

Szent zászlónkat megcsókoltuk sorba,

S szétvagdaltuk, hogy ne kapja meg más,

Hej! keserves volt az a megosztás!...”

Elakadt itt szava a huszárnak,

Szemei is könybe lábadának;

És elfordúlt – tán hogy meg ne lássák

A vén gyermek könyei hullását.

Mondva aztán egy bús „Megáldj isten”-t

Fogta vándorbotját és tovább ment.

Nem kérdezték hova? mert szemébül

Látták,nem pihen meg, míg ki nem dűl.

Szendehelynél künn a falu vég

Három nagy sír van az erdőszélen,

Nincs keresztje, mintha sír sem lenne,

Ötven honvéd fekszik halva benne.

S itt, hol a hős bajtársak pihennek,

A kifáradt harcfi, itt pihent meg.

Keresztje volt: a kard markolatja,

Szemfedője: a zászló darabja.

A bujdosó

Honnan jösz te oly leverten bús pajtás?

Mért sír szemed, egyik jobban, mint a más?

És arcodon mért látni oly bánatot,

Mintha elmult volna már a világod?

Sírok pajtás, sirni fogok örökre,

Míg el nem hágy a jó isten kegyelme.

Világostól hozom e nagy bánatot,

Hol hazámnak a nagy sír megásatott.

A magyarnak nincs már többé hazája,

Elbujdoshat már ő a nagy világba.

A temetés roppant volt és nagyszerű,

Százezreknél több volt ott a kesergő.

Mi, kik híven harcoltunk a hazáért,

Készek voltunk meghalni a jó ügyért,

Fegyverünket letettük a muszkának,

És engedtünk Görgei parancsának.

A nap éppen akkoron lenyúgodott,

Az egész magyar sikság már vérben volt,

Mintha sírt volna az isten maga is,

Hogy nem lesz a földön már egy magyar is.

És te mégis jó isten ezt nézhetéd,

E szép hazát eltemetni engedéd,

Egy mély sírba a hol nincs feltámadás?

Te is pajtás! magadnak egy olyat áss.

A toronyban sárga-fekete rongy lóg,

alatta a bámuló nép ácsorog.

Kérdik egymást: hát bátya mi az ujság?

’Elhagyott Kossuth; oda a szabadság!’

Felrepültek már a kétfejű sasok,

Windischgrätz, Jellasics, Haynau és mások;

Elhagyott Dembinszky,Bem, Guyon, Klapka...

Rajtad magyar, ez az isten nagy átka!

Letépték a háromszinű zászlót is,

Mert hazánkban sok volt a gaz pecsovics;

Eladták a hadsereget, Aradvárt,

Görgei a gaz vette fel az árát.

Kilencedik zászlóalj, hol zászlótok?

Láttam, mikor rongyokra szakgattátok;

Sírva tettétek le hős fegyverteket,

Áldja meg az isten a jó lelketek!

Sírba dőlt a huszár lova nyakára,

Megölelte s csókolta utoljára;

Földhöz vágta lángöblü karabinját,

Boszujában széttördelte hős kardját.

Rongyos koldús tért be az uj biróhoz,

Testén veres-zsinóros dolmányt hordoz;

szegény magyar! csavarog tébolyogva,

Saját háza előtt megy el koldulva!

„Kotródj el, lázongó semmirevaló!

Eredj, kérj Kossuthtól enni kóborló!”

Rivalnak rá – és a szégyen árjában

Szegény a kert alatt hal el bujában!

Kitették a holttestet az utcára,

De nincs aki végtől-végig sirassa,

Felette a felhő szórja záporát,

Benne a hon siratja egy hű fiát.

Sok szép magyar halt el az akasztófán,

Német, tót, rác uralkodik e hazán.

Imádkozzunk magyarok istenének:

Adja vissza ős jogát hős népének!

A vesztett szabadság

Búsúl a magyar hona állapotján;

Mert Kossuth Lajos nincsen a kormányán.

Kesereg a honvéd, s az egész magyarság

Zokogva kiáltja: oda a szabadság!

Századok óta jobblétért csatáztunk,

Haza- s királyért vérünkkel áldoztunk.

Jó magyar a király, hűségért jutalmaz:

Szolgaság vagy kötél dijad, ha nem futhatsz.

A büszke sasnak szárnyait levágtuk,

ŰA német császárt nagyba’ futni láttuk;

De a legyőzött muszka fajhoz fordult,

Háromszáz ezret segitségül koldult.

Eljött a muszka, a magyar nem tágit,

Csak honárulás veszti el csatáit,

A magyar Görgeit átokkal sujthatja;

Mert Világosnál hazáját eladta!

Büszkék a szerbek, hogy van vojvodájok,

Pedig a k....nak nincsen még hazájok.

A magyar vojvodát nem tud tűrni nyakán,

Míg egy magyar él a nagy világ hátán.

Jól tudja a császár, Windischgrätz ne szóljon,

Hogy mi volt a magyar szólnokon, Nagy Sarlón.

De majd ha e nemzet még egyszer feléled,

Majd kiáltja akkor: nem parancsolsz német!

Sárosy György: Farsangi dal (1850)

Táncoljatok lányok, táncoljatok!

Hisz ugyis már rég nem táncoltatok;

Magyarország vigalom színhelye,

Éppen most van a táncnak ideje.

Tekintsetek Arad és Pest felé,

Ott is járják, szintugy fúlnak belé!

Járják az osztrákok kötéltáncát,

Csörgetik a zsarnokok rabláncát.

Perényitek nincs, nincs Batthyánitok;

Nagy Sándor sorsa szinténnem titok;

Elveszett Aulich, Damjanics, Csányi

Táncoljatok magyarhon leányi!

Kivégezték a lelkes Szacsvayt;

Mi várja még a nemzet jobbjait?

A rengetegben kik bujdokolnak

Vadak helyet: mind vérző honfiak.

Kossuth az isten második fia,

Külföldön érzi mint nyög Hunnia;

De majd eljő még Messiásotok,

Addig... ti lányok csak táncoljatok!

Itt táncnak végehossza ne legyen,

Mert a hazának dolga jól megyen.

Akasztófákká lettek tölgyeid,

Ó hon.. azért táncolnak hölgyeid.

Táncoljatok lányok, táncoljatok!

Hisz ugyis már rég nem táncoltatok:

Magyarország vigalom szinhelye,

Éppen most van a táncnak ideje!

Kossuth a határon

Nyargalva haladott a hazának szent ügye,

Győztes fegyvereink népek szeme kisérte.

Volt egy boldog idő,

Midőn a teremtő

Mosolyogva nézett le,

S győzött e hon fegyvere.

De mely ármány s árulás,

Melyet honfi tett, nem más,

Örvény- és viszályba dönté

E szabad hazát.

Ás az éjszak zsarnoka,

Zsákmányinknak boldoga;

Gondolva: nincs büntető –

Megveri a teremtő.

Indulok szép hazám,

Nem vár itt jó reám.

És ti, kiket szeretek:

Isten legyen veletek!

Európa és Hunnia jövője és jelene (1850)

Bosszus Nemezis

Büntetni Hunniát,

Dúlni bocsátja

Öldöklő angyalát;

De virúl a hajnal,

S a vész messzi nyargal,

Éled a harcvihar,

Győzni fog a magyar!

Az osztrák vigad

Hunnia gyász-torán,

Vért ont Haynau

A hősek sirdombján;

De felbuzog a vér,

Fejére halált kér.

Éled a harcvihar,

Győzni fog a magyar!

Az orosz nevet

Ravasz diadalán,

Trónokat épit

A népek tört jogán;

De ütött az óra,

Ébred Európa.

Éled a harcvihar,

Győzni fog a magyar!

Él még a világ-

Hirü Kossuth Lajos,

Kmetty, Percel Mór,

Klapka és Mészáros,

A nagy Bem, Dembinszky,

Szemere s Beöthy.

Éled a harcvihar,

Győzni fog a magyar!

A tar és Albion,

Mindkettő egyet ért,

Ez Indiáért

S az fennmaradásért.

Nem hagyja Washington,

Hogy nyögjön Magyarhon.

Éled a harcvihar,

Győzni fog a magyar!

A frank követi

A nagyszerü példát

Hogy már valahára

Tartsa paroláját.

Az olasz nyugszik bár,

Csak jeladásra vár.

Éled a harcvihar,

Győzni fog a magyar!

A porosz érdekből

A többséghez szalad,

Az osztrák és orosz

Trón porig leroskad;

Mert ütött az óra,

Ébred Európa,

Éled a harcvihar,

Győzni fog a magyar!

A magyar menekült Törökországban

A keletnek szép egü vidékén

A híres fekvésü láthatárt

A kelő nap vérszinű sugára,

Mint biborszegély, ugy rezgeti át...

A nap, az ég ragyogó tündére

Mosolyogva néz le a vidékre.

Több száz ozmán vérszinű ruhában

Földre bukva zeng forró imát...

Mellre tett kezével – néz keletre

Üdvözölve az Ur hajnalát...

Érthetetlen hangja az imának

Zeng ajkán a sok mohamedánnak.

A színes csoport között egy ember

Felmagaslik mint egy sirhalom...

Testén – lelke bánatához illő

Éjszinű sötét öltöny vagyon...

Arca halvány... bútól sötét lelke,

A száműzés fájdalmival telve!

Átütött nagy lelkének fájdalma

Véghetetlen, mint a tengerár...

Mert számüzve imádott honából,

Védtelen a nagy világban áll!...

S akit egykor fény, rang környezének:

Árvája a kegyelem-kenyérnek!

Ábrándszerű lelkes honszerelme

El nem érhető magasba kapott...

S most jutalmúl, szeretett honának

Kebléről íme leszakíttatott...

Messze fekszik szép hazája... messze!

Alig éri el azt képzeletje!

Térdre omlik az elv vértanuja,

S míg az ozmán nép keletre néz:

Éjszemének tévelygő sugára

Akaratlan más vidékbe vész...

Éjszak felé tekint szempillája –

Arra fekszik lesujtott hazája!

Éjszakra néz összetett kezével...

És zokogva zeng rezgő imát.

Míg a napnak lassan fejlő fénye

Sugározza halvány homlokát...

Egyszerüen csak ez az imája:

Áldás! áldás nemzetem honára!

Felkel most az imát végzett bajnok...

Jár... kel... oh de nyugtot nem talál!

S mig emléke vérező szivének

Szenvedő szegény honára száll:

Búsan néz a kelő nap sugára

A bukott ügy sujtott bajnokára.

Népdal

Búsul a magyar

Hona állapotán;

De rejti könnyeit

S nem panaszol sorsán.

Mint villámütött szirt

Ugy dacol hidegen,

Mintha seb nem volna

Megvérzett kebelen.

A kedvenc népek:

Szász, oláh, rác, horvát,

Érdembért kérnek,

Mint kislelkü szolgák.

A szász nép országot,

Az oláh Dáciát,

A rác vajdaságot,

A horvát Szláviát.

A magyar csak hallgat

Fészkiből kitéve,

Kardjához sem nyúlhat;

az is el van véve.

Nézi az uj osztályt

Árpádnak ős honán,

Keserün kacag fel

Ajkába harapván.

A muszka pénzen

Vásárolt győzelem

Gyáváknak keziben

Nem tarthat végtelen.

Kik dulják e hont,

Nem vesznek semmit föl,

Majd utóléretnek

A végzet kezétől.

Majd üt az óra

Magyarhon határán,

S örvend a magyar

E rendszer elfogytán.

A nemzet lelke

Kossuthban letéve

Az ős koronával

Más országba vive.

Véle ment Batthyán (?)

Dembinszky,Bem, Perczel,

S még nehány ezer

Hős bajnok és lengyel.

Eljönnek ők még

Rákos szent terére

A szabadságnak

Sergitől kisérve.

*

Felépitik ők még

Az ős szép Magyarhont,

Mit árulás többé

És ármány le nem ront!

Kossuth-lovag dala (1849)

Azt mondják, hogy oda van az ország,

Hogy a sirfát már nemsoká hozzák;

Nem hiszem én, hogy is hihetném el,

Mikor él még Kossuth a népével.

Tetszhalott lesz hazánk, de nem egyéb,

Vagy oroszlánt a .....ek megegyék?

Tetszhalott csak egy kicsi időre,

Kossuth Lajos lesz halotti őre.

Kossuth Lajos lesz halotti őre,

Megfigyeli, mindennel törődve,

A tetszhalott legkisebb mozgását,

S ugy kéri rá az Isten áldását.

Ha felébred megujult erővel:

Legelső hang az legyen: előre!

Kossuth Lajos kiáltsa azt fennen,

Hogy meghallják nyugaton, keleten.

Honvéd álma

Kialudtak a hon égő villámai,

Elvérzettek a hon nagylelkű fiai,

S mit nyere a nemzet annyi áldozatért?...

Nehéz fogságot és egy bemocskolt babért.

Harcedzett honvédek egyes csapatokba,

Boszúval megtelve térnek be lakokba.

Fegyverök nincsen már, az ármány elvette,

A melynek hatalmát német, rác érezte.

Egy-két hegedett seb küzdésöknek bére,

Az isten tudja még mit érnek végtére.

Utjokban egy rozzant, vert csárda ácsorog,

Talán nekik szállást az éjre adni fog.

Ugy is szükségök van egy pár pohár borra,

Mert nagy a bánatjok, ha néznek a honra.

Betérnek hát, miért ne is térnénk be?

Szép fekete szemű leány van oda be.

Tán a fekete szem lobogó sugára

Derűt varázsolhat keblük alkonyára.

Isznak és ölelnek, haj de képzetökkel

Csak édes nemzetük sorsán merengnek el.

Keserű az ital, mert belefoly könnyük.

Szörnyű bánatjokban szivük igen könnyű,

Majd felvonja az ég fekete fátyolát,

Tán egy édes álom lelköknek nyugtot ád?

Két darab köpönyeg lesz szük takarójok;

De becsesek azok,  mert a hon adójok.

Fél a csendes álom szállani szemökre,

Mert egy rongyos vörös sapkát lát fejökbe’;

Pedig egykor a rác attól addig futott,

Míg féltében meghalt, vagy pedig fuladott.

De az álom végre csakugyan meglepte,

Tarka szemfödöjét rájok terítette.

Ne háborítsuk meg őket szegényeket,

Nyugodjanak, értünk izzadtak eleget.

De felpattan egyik riadva a földről,

Ágyudörgést hallott álmában messziről.

Mintha most is volna Percel táborába’,

Kezdi kiabálni pajtását csatába.

Felébredt pajtási keresik a fegyvert:

Elszaladna tőlük egy-két regement szerb.

Ekkor jut eszökbe, hogy fegyverök régen

Van száradni való gyáva... kézen.

És, hogy ők csak voltak a hon katonái,

Nem fognak ők többé Kossuthnak szolgálni.

De még most kezd egyik felállni lábára,

Későn ébredett föl a szörnyü lármára;

Beszélik pajtási megcsalatásukat;

De ő csekélységnek tartja mindazokat.

*

„Szebbet álmodtam én, - úgymond – szebbet bizony,

Tom’ elcsudálkoztok, ha elmondom álmom.”

„Talán Tamasovác mellett rácot öltél,

Vagy torony fölibe honi zászlót tüztél?”

„Az is mind szép pajtás, - mond – de hallgassatok.

Az égben járkáltam, hát amint ballagok,

Nagy beszédet halok egy pompás teremben,

Nem láttam még olyan szépet életemben;

Veres márvány, ezüst és smaragddal rakva,

Rája Magyarország czimerét faragva.

Ebből állott ezen palotának fala:

Gyémánt s több ilyenből ajtaja, ablaka,

Amint kivehette, a kulcslyukon nézve,

Egy csillag függesztve volt a közepébe,

Ennek világánál opál katedrában

Ült az öreg Isten, szivárvány ruhában.

Nemzeti asztalnál pennával kezében,

A fiu szentlélek ennek ellenében.

Amint ott ülének, kopogtat valaki,

„Szabad” – hát az orrát egy német beüti.

„Guten Tag, grosser Gott”, ilyenformán szólott,

De biz az Úr Isten nem érté mit mondott;

Mert amint meghallá az idegen nyelvet,

Nem győzött utánna nevetni eleget.

„Miféle nemzet vagy?”monda a németnek.

„Ich bin deutsch”, nem tudván magyarúl, igy felelt.

„No jól van” mond az Úr, „mondjad hát hogy mi lelt?

De magyarúl beszélj, mert ki nem hallgatunk,

Magyarúl beszél a mi egész udvarunk.”

Elkezdi aztán a német mondókáját,

De nem érthettem jól tördelt dadogását.

Annyit kivehettem mégis beszédéből;

- Most sem hült ki szivem iszonyú mérgéből –

Hogy hadd törölje el a magyart a német,

Irtsa ki egészen az ármányos népet.

Pedig ők igazán az ármány-koholók,

Hogy rajtok egy nyáron hizzanak a hollók.

No de az Úr Isten jól is kifizette,

Majd az ablakon hogy csak ki nem betette.

„Hát hol vetted te magadat tudtom nélkül,

Hogy igy itélsz kedves magyar nemzetemről;

Én nem szereztelek, tán a földből bujtál,

Vagy életet kölcsön Plútótól koldultál.”

Amint ezt kimondta az Úr Isten szája,

Megrezkedte magát a fiu pennája.

Hát még mikor az Úr fél szemmel ránézett,

Elejté pennáját, s ily szókat intézett:

„Megbocsáss jó atyám, biz ezt én formáltam,

Még itthon nem voltál, de én is megbántam.”

„Nem kapsz semmit, féljobb! indulj palotámból.”

Igy szóllott az atya szörnyü haragjából.

Elillantott onnan a foszlányos német,

Az Úr Isten még csak utána sem nézett.

Ismét kopogtatnak.”Szabad” – Uram fia!

Nemzeti ruhában belép Kossuth maga.

Bezzeg megismerte az Úr, és leszállott,

Egészen pompában elejbe leállott;

Vállát veregette, fiának szólitá,

Aztán kedves magyar népét tudakolá.

Előadta Kossuth, hogy mi történt vélünk,

Megmondta, hogy immár csak ugy csehül élünk,

Meggyőzte az ármány lelkesedésünket,

Láncba vert a német egészen bennünket.

Megcsóválta fejét az Isten s igy beszélt:

„Ejnye, hogy a kőbe nem tudtam ezt elébb,

Nem vitte volna el az a német fogát,

De hiszen megérzi haragom ostorát.

Ne busulj meg fiam, hiszen én tégedet

Piros-Pünkösd első napján szerzettelek.

Beléd mosolyogtam a honnak szerelmét,

Neked adom a szent szabadság győzelmét.

Ne félj, felszabadúl néped egy év mulva,

Irja fiam uram, a protokolumba.

Kapácsi Dezső: Népdal (1860)

Haragszik ránk az ég,

Beborúlt felettünk,

Szép hazánk börtönné,

Mi rabokká lettünk.

Rabbá lett a magyar,

Súlyos rajta a vas,

De Kossuth odakinn

Minden percet olvas...

A hajnali csillag

Kezd már tündökleni:

Kossuth Lajos indúl

Minket megmenteni.

Közelebb-közelebb

Hallik indulója,

Siess Magyarország

Rég várt Megváltója!

Siess hű népedhez,

Szivünk szent testvére,

Érted hull e nemzet

Utolsó csepp vére!

Fölépült már...

Fölépült már a szögedi vasút,

Azon jön majd Garibaldi, Kossuth;

Azon jönnek vitéz katonáik,

Szabadságért küzdők mindhalálig.

Hej konduktor vesd le a ruhádat,

Hajtsd erősen gőzös paripádat,

Siess velök, hadd jőjenek haza,

Kiknek örül ez az egész haza.

Talán jobb lesz szegény ember sorsa,

Jó kedvét az Isten tán meghozza.

Hejh Istenem! talán bizony régen

Elfeledted szegény magyar néped?

Éljen Garibaldi!

Szennyes az én ingem,

Szennyes a gatyám is,

Majd hoz Kossuth tisztát,

Türr Pista meg puskát.

Éljen Garibaldi!

Kossuth, Klapka és Türr,

Mind be fognak jönni.

Sereg is jőn vélök

Husz-harminc ezernyi.

Éljen Garibaldi!

Be sok itt a holló,

De kevés a kard, ló,

Majd elhozzák, csak mi

Legyünk készek halni.

Éljen Garibaldi!

Csendes most a...

Csendes most a tenger,

Még habokat sem ver;

A menekülteknek

Csendes utja lészen:

Kossuth Lajos éljen!

Türr, Kossuth és Klapka,

Mért nem jöttök haza?

Hisz ugy vár a nemzet

Számlál minden percet:

Hozzátok el Perczelt!

Felment Kossuth...

Felment Kossuth egy nagy magas hegyre,

Onnét nézett a magyar seregre;

Nézte, mint harcolnak a huszárok,

Hogy hóditják az egész világot.

Garibaldi csárdás kis kalapja,

Kossuth Lajos neve ragyog rajta:

Azon lelkesülnek a huszárok,

S meghóditják az egész világot.

Magyarország dolga bajos,

Mert nincsen bent Kossuth Lajos,

De ha bejön Kossuth Lajos,

Mindjárt nem lesz semmi bajos.

Ujoncok dala... (1859)

Elmegyünk a vasuttal,

Visszajövünk Kossuthtal;

Ő lesz ami jó apánk,

S vele szabad szép hazánk!

**

Reszket a fa levele,

Nagy az ország keserve.

Akkor lesz boldog mindenki,

Ha meghozza Lajos bácsi

Az arany szabadságot.

Elmentem a debreceni...

Elmentem a debreceni vásárra,

Lovat vettem Kossuth Lajos számára,

Nemzeti szin pántlika a kantárja.

- Én vagyok a Kossuth Lajos huszárja.

De szeretnék én Kossuthtal beszélni,

De még jobban őt hazánkban tisztelni,

Elpanaszolnám én akkor Lajosnak:

Sok adója van a szegény magyarnak.

Debrecentől most indult...

Debrecentől most indult el a vasút,

Azon jőn el, azon jőn el majd Kossuth.

Elhozza a koro-koro-koronát,

A magyarnak mindenféle vagyonát.

(Nagy-Kunság)

Rákosi László: Emlékezés Kossuth Lajos tábori látogatására 1849. (1861)

Olyan régen... hejh be régen volt az!

Gyermek voltam, fia a hazának,

Midőn az elenyésztő vész vihar

Felhői rá föltornyosulának.

Egy nemzetet akartak sodorni

Üres méhébe az enyészetnek.

Oly nemzetet, minőt az istenek

Vállvetve remekül teremthetnek,

Pedig e nemzet félezreden át

Írmagúl védte a szabadságot;

Hogy legyen a népnek mért küzdeni,

Ha már egyszer szabad napot látott.

E nemzet volt a dönthetlen szikla,

Melyen kelet hatalma megtörve,

És népeket leseprő hulláma

Önmagát sodorta le örökre.

Világ bámulta óriás tettét

Az ősrégi dicső vitézségnek,

Melytől a szabad népek oltárán

Szabadságuk fáklyái most égnek.

S ha Európában van szabad nép,

S elpattan tőle végső szikrája:

Hozzánk esik, és itt lángra lobban,

Mert „hazánk szabadság hazája!”

Igy volt és igy lett az negyvennyolcban,

Mert a szabad ősök lelke jött el,

És nyugvó hamvok forrt fel haragra,

Hogy abban a földben nem nyughatnak,

Mit véren vettek a szabadságnak:

Míg az unokák ki nem küzdötték

Imét a szabad Magyarországnak!

Kitűzték a zászlót és nem híttak,

Szivem vitt azoknak táborába,

Kikről a hős rege is azt mondja:

„Hogy mind félisten volt egymába”.

S a midőn láttam a daliákat,

És ihletve bajtársakká lettünk:

Észrevettem, hogy a merész halál

Néha csak „elsompolyog” mellettünk...

Eszembe jutott anyám Búcsúja,

Vele első ábrándos szerelmem;

De nem adtam volna a világért,

Hogy a szabadság harcosa lettem

S ez volt legdicsőbb perc életemben,

Mikor a tábor lélekadója

Honvédvállamat megveregette

 Mint Magyarországnak kormányzója!

Majd jött ránk az árulásnak átka,

És lettünk eddig élő halotti,

Csonka szobrai a szabadságnak!

Messze széledtünk szabad világgá,

Hol a rabság nem tombol felettünk,

S míg itthon is forralták a boszút,

Vándoraiként mi csak széledtünk.

Még az ellenség is megsiratott,

Később vérkönnyűkben fürdött lelke;

Mert látta, hogy a kar, mely ellenünk,

Kardját önmaga ellen emelte!

Lehullt a kard, de levágva a kar...

Mert a szabadságnak verőfénye

Velünk szállt le, egyidőre kelni

A végeltámadási reményre.

Maga a nap haragos vörösen

Vitte szégyenpirját a mélységre;

Hogy ne lássa egy nemzet sirjáról

Mint gőzölög föl a vér az égre!

Midőn negyvenezer szurony és kard

Csillámlott rá a végső sugárban,

Az isten-szem örök életében

Ekkor uszott az első könyárban.

S talán éber gondja felénk fordult,

Reményt adni e nép jövőjében;

Mert ha e nemzetet is elejti

Hitünk is elborulhat végképen:

Hogy lesz-e még kedve támasztani

Egyhamar ily szabadság-hős népet;

Mikor ugy is legtöbb saját átok

Mellőle oly sok testvért kitépett!?

S minket, kiknek ősei istent is

Egykor csak szabadot teremtettek:

Végkép a föld alá temethetnek?

Bár hüvelybe tettük azt a kardot,

Melyre a vér gyászos rozsdát rágott;

Szabadon szikrázó lelkünk népe

Ezzel árasztja el a világot.

S a föld ha nem akar szabad lenni,

S aki maradni akarna rajta:

Hogy a rabságnak ne legyen fészke –

Sülyedjen el vele vagy alatta!

Szállja meg a végső tábor átka,

Vesszen el közös szabadságunkkal:

De vele a rabság zsarnokit is,

Ha elesünk, lerántjuk magunkkal!

Miért, miért is nem halhattam meg

A szabadság egére csillagnak?

Minőt egykor a közös oszlopra

A honvédnek szabad népek adnak?

Most nem látnám azt a fájó arcot,

Mely a megalázottra néz egyre,

S mint egy világra szóló kérdőjel

Hí föl egykor végső itéletre!

E bátor tekintet üldöz most is,

Mint apagyilkost apjának arca,

Melyen holta után is meglátszik

Redőiben a küzdésnek harca.

Ez az arc, melyen a jós mosolygás

Örökös átokká fagyott végül;

S talán ujra-ujra meg kell halnom,

Míg az fölolvad, míg az kibékül?

Az, az volt legkeservesebb percem,

Akkor is ez az arc lengett felettem:

Magyarország volt kormányzóját

Mikor a fegyvert én is letettem!

De ha élnék s lenne egy jó percem,

Lemondanék minden dicsőségről,

S az örömért, hogy itt és ugy lássam,

Legjobb kedvvel jönnék le az égből:

S hogy még egyszer, ujra mint honvédnek,

Ki a szabadságért sikra szálltam:

Szabad Magyarország kormányzója

A táborban érintse a vállam!

Rákosi László: A beteg bujdosó

(Emlékezet K. L-ra 1861)

Nem volnék én, nem is vagyok beteg,

Csak egy gond ne égetné lelkemet!

Oh de hazám búja viraszt velem,

S e gondolatnak súlya eltemet!

Ez idegen magányba zárkozom,

Mint fényüzés legszebb selymét szövő;

S hitegetem magam, hogy gondomat

Igy rám ezüstöli a szebb jövő...

Kívül olyan békés most az idő!

Robajjal nem tör hozzám senki sem.

Fejemben ha öröklét volna tán,

Azzal is elalhatnám csendesen.

Számlálgatom a lassu perceket,

Mint élő tölgy a szú morzsályait...

Melyet mintha kalandozó vihar

Magától dőlni hagyott volna itt.

Nem is várok most égető napot,

Majd meghozza azt egy nagy fergeteg;

Csak addig zord tanyám – a hon felől

Egy-egy távol villám deritse meg!

Dalmady Győző: Kossuth Lajosnak (1867.)

Óh bujdosó! állja meg egy percre,

Hallgasd a hivó szózatot...

A pásztorsíp, a kürt keserve,

Távol a mezei dalok,

A viszhang, mely csak ritkán ébred,

A szív, mely sokat szenvedett:

Mind szól, mind hí. Nem indulsz-e meg

A hazai hangok felett?

A három hegy felnyuló orma

Évek óta néz kifelé,

De nem akad bús alakodra...

Tovább is várni készted-é?

A négy folyam hideg hullámi

Panaszkodva hányják fejök:

Meddig kell még keblöknek fájni?

Mikor indulsz te is velök?

Vándorbotod törd szét... elég rég

Hurcolja fáradt tagjaid;

A három hegy keresztje ép még,

Odatesszük darabjait.

S a mi szent van: honszerelemre,

Türésre emlékeztető,

Mind együtt lesz. Ki elcsüggedne,

Uj erőt majd innen vesz ő.

Óh jöjj haza! A bús hazában

Erdő, mező elevenül,

Fölharsan a szabad szó bátran...

A te hangod kell egyedül!

Mit ér mindez! A csöndességgel

Nem ily hangok birkóztak itt:

Hiányzik az égi dörgés, mely

Imádkozni, félni tanit.

Ilyés Bálint: Kossuth levele* fölött (1867)

Mi hang, mi túlvilági szózat?

Oly fájó, s mégis olyan édes!

Miként ha jó anyának lelke

Felszól a sirból gyermekéhez!

Sirból jön... óh nem!... égből e hang...

Mily rég, hogy nem hallánk csengését,

Majd két tized!... de volna bár száz,

Emléki hűn szivünkbe vésvék!...

Sokszor s soká pihentenek már

E hangok eltemetve mélyen;

sokszor veré el rémes orkán,

Ha feltörének gyászos éjben...

Rákóczi, Zrinyi, s hány dicső ajk

Némult el értök vérkereszten?!

- De nincs időnek nincs hatalma,

Az ige hogy homályba vesszen!...

Mint a forrás el-eltünik bár

Szemünk elől a bérc ürében:

Először ismét, - enyhe csöppjét

Itatva, mint egy ifjú Hébe.

Hazánk halhatlan dicsősége!

Nagy száműzött! – bár törve tested:

Lángszellemed dicsőn ragyog fön,

S egy-egy sugárt reánk eresztget.

S elég! – a sötétség hatalma

Ez egy sugártól porba zuzva...

Mint hajnal átmosolyg a földre,

Fátylával bár az éj behuzza.

Elég! – közöttünk él az eszme,

Hozza növén lelkünk hitéhez:

S korcsúlt fiak bár megtagadták:

A nemzetszív rá föl-fölérez.

Szabadság ihlett prófétája!

Hallasd, óh hallasd lángigéid!

Ezrek szemén a néma könyű

Tanú: hogy ért még hűn e nép itt.

- s A vesztaláng, a melynek őre,

S martyrja vagy, - bár fújja rája

Mérges lehet bűn- és sötétség:

Örök fényt hintend e hazára!

(*  Deák Ferenchez, Páris máj. 29.)

Komolyak lettünk (1867)

Első jelenet

(Kolozsvártt a főtéren Y. főur háza előtt, melynek erkelyéről több mások néztek le a tolongó vásári népre; egy nemrég hazatért menekült megpillantván egyik anyjáróli nagybátyját, neki rohan az öreg urnak tárt karokkal:)

’Isten áldjon bátya lelkem!’

Az öregnek arca lobban:

„Kérem, kérem, én? – és bátya?

Csalódás van a dologban.”

’Az istenért, hát nem ismer?

Én vagyok a Bertók fia,

Kinek akkor – hiszen tudja –

El, ki kelle bujdosnia?’

„Ugy, ugy tudom... de hagyj mennem,

Sietős dolgaim vannak.”

Egyik jobbra, másik balra,

A tömegbe átsuhannak.

Második jelenet

Váratlan találkozás Z. rokonuk házánál; víg poharazás; az öreg a hevenyébeni rá nem ismerésért mentegetődzik s a szilárd jellemű kedélyes házi gazda megfejti a dolgot a mint következik:

„Öcsém – látod – a mióta

Innen közülünk távozál.

- Már tizennyolc éve annak –

Igen nagyon megváltozál,

Tekinteted komolylyá lett;

S bizony mi is megváltoztunk,

Komolyság szállott meg minket.

Igen, mi komolyak lettünk;

Kossuth-féle lelkesedés,

S mind, mi régen fölmagasztalt

Volt, az roppant nagy tévedés!

Ezt mi most – lásd – imigy látjuk,

Azaz igy láttatják velünk,

Mert – tudod – hát önmagunknak

Nagyon meggyengült a szemünk.

Mi csuda hát, ha jó bátyád

Meg nem ismert hevenyiben?

Azért béküljetek hát ki

Viszontlátás örömiben.

És most leckét adok neked:

Te a minap egy oly lapot

Égettél meg a sörházban,

Mely nekünk szent leckét adott.

Hiszen értesz, egy bizonyos

Levélnek a cáfolata

Az, a miről beszédem szól.

S tetted másnap minden tudta.

Tudták ott is az erkélyen

Összegyült főuraságok,

S a bátyád is tudhatta már,

Mikor egymást megláttátok.

Azért hát, mert – lásd – jelölve

Kiván lenni alispánnak,

Restelhette, hogy ott vele

Ölelkezni meglátának.

(Üstökös)

Lajos napi történet (1867)

Lajos napján... az alföldön – Eh!

Nagy örömmel talpon termett;

Magyar, német, tót és cseh.

Lajos napján... egy városban – Huj!

Sok lobogó lengett vala,

Nagy, kicsiny, ócska és uj.

Lajos napján... a „polgárkör” – Hej!

Megmutatta, hogy erében

Nem foly tenta, nem foly tej.

Lajos napján... a „polgárkör” – Óh!

Felköszönté azt, ki távol

Is oly derék, hű és jó.

Lajos napján... a „kasinó” – Ach!

Megmutatta, hogy az mindegy:

Lajos bácsi-e vagy Bach?

Lajos napján... a „kasino” – Pfuj!

Behuzatta a lobogót,

Vigye egye a „lupuj”!

Kunsági: Fiamhoz

Ha majd felnősz, reményim rózsabokra,

Én Zoltánom, kis fürge gyermekem.

S értelmesen tekinthetsz e sorokra,

Miket ugy fájt megírni énnekem;

Hadd legyen a fájó szavak intése

Márványbetük gyanánt szivedbe vésve:

Akármikép bánjék  sors veled,

Kossuth nevét soha el ne feledd!

Bár volt elég nagy név teremtő része,

Keveset bír ilyent Árpád hona;

Magas ez, mint Lomnicnak sziklabérce,

S mély értelmű, miként a nagy Duna.

Nemcsak magas, szilárd is, mint a Kárpát,

S mély értelmét maig ki nem találták.

Oh bármikép bánjék a sors veled:

Kossuth nevét, fiam, el ne feledd!

Ha láttad vón’ ki e nevet viselte,

Látád vala országgyüléseken!

A tömegen felül magaslék lelke,

Ihlet lőn benne testté, gyermekem.

Míg elmondá édes beszédit ajka,

Csodálattal nagyok csüggének rajta.

Oh bármikép bánjék a sors veled:

Kossuth nevét, fiam, el ne feledd!

Hogy lelkesült csatára lángszavától,

Hogy lelkesült: huszár, gyalog, tüzér!

Hány gyönge lett hőssé, hány gyáva bátor;

E név, fiam, zászló volt és vezér!

S ha föllobbant káros viszálynak üszke,

Hogy meghajolt, ha közbeszólt – a büszke!

Oh bármikép bánjék a sors veled:

Kossuth nevét, fiam, el ne feledd!

Kibujdosott, nem vitt aranyt magával,

Sok szenvedés várt rája odakinn;

De nem töré meg hűségét a távol

És nem fogyott el a méz ajakin;

A kik szavát hallgatni felgyülének,

Halántéka körül babért füzének.

Oh bármikép bánjék a sors veled:

Kossuth nevét, fiam, el ne feledd!

Babérral künn, tövissel a hazában,

Szúró tövissel környezett e név.

Hirére sok vágyott s mivel hiában:

Dicsőségét irígyen tépdelék.

De bármit mond a rágalom kigyója,

Nevét örök dicsőség fénye ója:

Bármint bánjék, fiam, a sors veled:

Kossuth nevét, fiam, te ne feledd!

Ipolyvölgyi: Népdalok

Kossuth Lajos nagy bujába’

Kiül a tenger partjára.

Bár átkot szórnak reája,

Sirva gondol hazájára.

Éljen a haza!

*

Kossuth Lajos iródiák,

Nem kell neki gyertyavilág;

A ragyogó csillag mellett

Irta ő azt a levelet.*

Éljen a haza!

*

Kossuth Lajos iródiák,

Megirja a haza hiját,

Kimutatja, hol a baja,

Azt is, hol az orvossága.

Éljen a haza!

Hiába ir Kossuth Lajos,

Hazánk dolga igen bajos;

De hiszen még lesz oly idő,

Mikor Kossuth is visszajő.

Éljen a haza!

*

Esik eső karikára,

Kossuth Lajos kalapjára;

Valahány csep esik rája:

Annyi áldás szálljon rája!

Éljen a magyar!

*

Benőtt már az út,

Elmaradt Kossuth,

Kossuth Lajos a bort issza,

Nem jön többé soha vissza.

*

Lajos bácsi levelet irt,

Hogy a történtekről vett hírt;

De nem tartja ő elégnek,

Amit adtak nemzetének.

(* Deák Ferenchez)

B. M. Lajos bácsi

Födözgetik, takargatják,

Mégis csak kiüti magát,

Nézd csak emitt, meg amott ni,

Mindenütt csak ezt hallani:

Lajos bácsi!

Volt idő, hogy a cseh legény

Elhagyta a verklit szegény,

Szép Ungerlandba bemenni,

Bak-huszárnak jó ott lenni...

Lajos bácsi!

S a Bezirkbe oda jutva,

Kezdett olyan Verwirkunkba,

Hogy a magyar szive vérzett –

Benne maradt mindamellett:

Lajos bácsi!

Adtak stemplit és trafikot,

S a ki szólt, még többet kapott,

Akkoriba ki sem mondtuk,

Hanem csak ugy – gondolkoztuk:

Lajos bácsi!

Jubilált a bécsi doktor,

Örült az administrator:

Csakhogy végre elfeledték

Azt a furcsa lármás izét –

Lajos bácsi!

Ám bizony nem felejtették,

Csakis az alkalmat lesték,

S alig hangzott el, hogy – kvóta!

Szárnyra kél a hires nóta:

Lajos bácsi!

Hej mert mi a nép szivébe

Be van egyszer  mélyen vésve,

Könnyü módon kicitálni,

Nem lehet azt konfiskálni...

Lajos bácsi!

„Mindent megkaptunk, a mit kivántunk.”

(Stammbuch-versek az Andrássy-ministerium albumába)

I.

Sötét felhő tornyosodik az égen:

Komiszárjus urkodik a megyéken.

II.

Mi füstölög ott a sikon távolba?

Talán biz az édes apám gunyhója...?

Szüz dohányfüst az a magyar szájában,

Mert csak titkon szivhatja azt bujában.

III.

Söprik a pápai utcát,

Masíroznak a katonák,

A huszár is – a ki termett lóra, -

Masírozik most is német szóra.

IV.

Káka tövén költ a ruca,

Jó földben terem a búza;

De a hol a zsandár terem,

Azt még csak Erdélyben lelem;

Csunyaság!

V.

Estve jött a parancsolat

Violaszín pecsét alatt,

S egy szép tavaszi éjszakán

Zörgettek Heknast ablakán.

Csengett a kard meg a pagnét,

És keresték – nem a papnét –

De Kossuthnak a levelét,*

Keresték az üzenetét.

„A mit tehát csak kivántunk,

Mindent szépecskén megkaptunk:”

Éjfélkor laplefoglalást,

Schmerlingféle házkutatást.

VI.

Kong-bong a vén harang, a torony ing – látszik, -

Ágyús citadella mindig Pestre látszik,

Mely a fővárosnak életével játszik.

Szép a kibékülés, miként ebből látszik.

VII.

Három levele vagyon az epernek:

Mind sárga;

Három színe van a magyar nemzetnek:

Mind árva.

Sárga-fekete zászló lobog Budán,

Fekete gyász ül tehát még a hazán.

VIII.

Lágy a kenyér, pirítani nem lehet,

Cimzésekre pirítani nem lehet;

Sok az adó, könnyítik már a tehert,

Ritterekké teszegetik az embert.

IX.

Cserebogár, sárga cserebogár,

Nem kérdem én tőled, mikor lesz nyár,

Csak azt kérdem: a magyar hadügyér

Mit tett eddig a magyar hadügyért?

(Bolond Miska)

 (*  Melyet váci választóihoz irt, a mely a „Magyar Ujság”-ban szeptember elején megjelent)

Dal 1867-ről

Motto: Nem az a nap süt az égen,

A dal is más hatvanhétben.

Menyus bácsi azt izente:

Rémítő a deficitje,

Ha még egyszer azt izeni,

Az adót be kell fizeti.

Éljen a magyar!

Esik eső karikára,

Szemünk látja „karikázva,”

Üres a láda feneke,

Lapos guta ütött bele.

Éljen a magyar!

Pej paripám, fakó, deres,

A hol nincs, ott ne is keress!

Bankó-zápor – „ilyen-olyan.”

A kvótának meg se kottyan!

Éljen a magyar!

(Üstökös)

Kossuth uj indulója

Fel, fel vitéz daliák, fel erős magyar nép!

Harcolni kész legyen, a ki hű s derék!

A csaták istene

Biztatón néz reánk;

Szent jogunk ellene

Futni készül, fel tehát!

A ki él, talpra mind!

Együtt hordánk mi a rabigát,

Erős karjaink együtt mentsék is meg a hazát.

Csatára! csatára! csatára lelkesen!

A szent ügyet meg nem dönti senki sem.

Jönne bár egész világ

Eltiporni a magyart,

Él az Úr! kegyelme ád

Nekünk erőt s diadalt.

Riadót harsog a  harsona,

Pergnek a dobok,

Lobogónk szépen lobog,

Seregünk szive ég,

Bizonyos diadal a miénk.

Érted Árpád ősi hona.

Reszkess! a ki ránk hozod nehéz bilincseid!

Minket égi láng: a honszerelmi tűz hevit.

E láng ott lesz velünk,

Ha megyünk eléd mi,

S miként a lepke fogsz

Te azon elégni.

(Kunsági)

Bay János: A legelső magyar ember

A legelső magyar ember

E földön Kossuth Lajos,

Ő elibe másat tenni,

Sőt gondolni is bajos.

Ő az, a ki már elménket

Felvilágositotta,

S a szabadság élő magvát

Ugy szivünkbe oltotta,

Hogy azt a mindent romboló

Időknek leforgása,

Sem a muszka, sem a német,

Sem ármány ki nem ássa.

Megmarad az mindenkorra

Lelkünknek legmélyében,

Mely főhelyet foglal ott el

Mindenkor ez életben.

Hol vagy, óh! hol Messiásunk?

Jőj, vár annyi százezer,

A szabadság szent igéjét

Predikáld el még egyszer.

Viszhangozzék dicső neved

Századokon erősen;

Menyben lesz érdemkoszorud,

Szabadságnak nagy hőse!

Tóth Kálmán: Kossuth (1867)

A harcba mentem én is akkor el...

Bár okát sem sejtém, hogy mi lehet;

Tizenhat éves gyermek voltam én –

Csak mentem – és éltettem nevedet.

Atakra fujtak – és én neveték,

Tréfának tetszett ez a művelet –

De a huszárok közbe vettek, és

Rohantunk mind – éltetve nevedet.

Elveszett minden – hazamentem én,

Atyám szeméből a köny peregett...

És sirtam én is, nem tudám, miért –

De sirva is éltettük nevedet.

Azóta nagyon sok év elhaladt,

A sejtelem előttem eszme lett...

Most értek mindent: mi volt akkor az!...

És éltetem én most is nevedet.

Utójegyzet

Az itt közlött költemények némelyikében kisebb verstani hibák fordulnak elő, melyek iránt a szives olvasó elnézését ezennel kikérem. Én e hibák javitására illetéktelennek érzém magamat, nehogy önkényes változtatás vagy ügyetlen rontás vádját vonjam magamra. Az értelem helyessége mellett történelmi hűség szempontjából megtartottam inkább a verstan szabályai ellen történt némely vétséget, s közöltem a darabokat ugy, amint irva találtam. Különben a figyelmes olvasó észre fogja venni, hogy ez leginkább csak a szabadságharc ideje alatt és után költött daraboknál fordul elő, melyek életveszély közt másoltattak s kéziratban őriztettek meg az irt Bach-korszak alatt.

Zs.

Forrás: Kossuth a magyar név szívében és költészetében. Költeményfüzér. Összeállította Zsilinszky Mihály. (Kossuth rövid életiratával.) Pest. 1868.