A. (?): Emléklapra*

Magánosan, mint egyes falevél,

Testvéri közül mellyet elszakít

S távol vidékre hajt az őszi szél

Meddig heversz még, puszta kis lap, itt?

Jer, jer: megirlak és könnyű hajódat

Nyugoti szellők árjába vetem:

Vidd asszonyodnak, egyszerű lapocska,

Szives, de bánatos üdvözletem.

Keresd fel őt... de, kérded, merre? hol?

Azt nem tudom... valahol a világban:

Hisz utasítni fog minden bokor,

Rendes lakát hol vette... a hazátlan!

Ottan keresd föl és vigasztalásul

Beszéld le néki sulyos életem.

Vidd asszonyodnak, egyszerű lapocska,

Szives, de bánatos üdvözletem.

Gyászban találod – oh, hogy is ne! – őt:

- Ki az, kinek olly méltó gyásza van! –

Mint honleányt, mint özvegy, árva őt:

Igy is,amúgy is olly boldogtalan!

Szendén illessed fájdalmát szivének,

Hogy eszmélése kinzó ne legyen.

Vidd asszonyodnak, egyszerű lapocska,

Szives, de bánatos üdvözletem.

Mondjad, hogy én is kettőt gyászolok:

Az ő siralma testvér az enyémmel:

Más a viszony, nem más a tárgy, az ok;

Bir-e még ő -? én nem birok reménnyel.

Oh, a reményből nyujtson egy sugárt, egy

Még hervadatlan fűszálat nekem! –

Vidd asszonyodnak, egyszerű lapocska,

Szives, de bánatos üdvözletem.

Mikép az elszakadt hű férjet ő,

Keresem én az eltünt hiv barátot:

Sötét az élet, ah! semmit se látok –

És néma, nem felel, a temető.

Enyészet dulta-e föl ifjuságát?...

Vagy bujdosik földetlen földeken?...

Vidd asszonyodnak, egyszerű lapocska,

Szives, de bánatos üdvözletem.

Nevét sem hallom. Mintha el lehetne

Feledni azt, alig említi ajk;

De a nemzet szivében eltemete

Érzem s megértem a titkos sohajt:

„Fog-e zendülni még költője lantja?

S ha fog zendűlni sikon, bérczeken?...”

Vidd asszonyodnak, egyszerű lapocska,

Szives, de bánatos üdvözletem.

Mért nem megyünk el a magános völgybe

Hol cziprust ültet a gyász hir neki?

Tanúbizonyság lenne annak földje,

Ott hulla-e a dalnok vére ki:

Minden csepp vérbül uj virág kelendett

És több madár zeng ott a ligeten –

Vidd asszonyodnak, egyszerű lapocska,

Szives, de bánatos üdvözletem.

Vagy tán, zarándok úton, egyedül

Bolyong, mikép az üldött bérczi vad:

Ki mer hajlékot nyitni enyheül?

A csüggedettnek ápolást ki ad?

Ki nyújt hűs csöppet dallamos ajkára

Italt ha kér, aléltan, betegen...?

Vidd asszonyodnak, egyszerű lapocska,

Szives, de bánatos üdvözletem.

Repülj utadra most... de nem, ne még,

Száritsd föl nedvesült szárnyaidat:

Nehéz vagy a könnyhullatás miatt

Mellyel emlékeimnek áldozék.

Majd csak felszárad a könny... ámde a bú? –

Oszlik talán egy hosszú életen –

Vidd asszonyodnak, egyszerű lapocska,

Szives, de bánatos üdvözletem.

*) Egy emlékkönyvi fehér lapra, mit szerző még juliusban, 1849 magához vett.

Forrás: Magyar Emléklapok. Történeti és szépirodalmi közlöny az utolsó forradalom korából. Szerkeszti és kiadja: Szilágyi Sándor. Új folyam, I. füzet. Pest, 1850.