Karácsonéje van, messze még az éjfél,
Meleg tüzhelyénél együtt ül sok család.
Ki ne emlékeznék e boldog perczekre?
Ki nem virasztott még Karácsonéjszakát?
Megemlékszem én is... elkerül az álom.
Hol az én tüzhelyem? hol az én családom?
Miként a temető szobám ollyan csöndes,
Árva sohajtásként elhangzik kérdésem,
Csak egyedül vagyok s lehajtván fejemet
A hamvadó gyertya lobogását nézem.
Hamvadó örömök halavány viszfénye
Miért világitasz multam emlékére?
Könnyet, forró könnyet érzek szemeimben,
Anyám, hogy letöröld, édes anyám hol vagy?!
Miért nem ölelsz meg kedves kis hugocskám.
Enyhitő szavaid mért nem vigasztalnak!?
Barátim miért nem fogjátok kezemet,
Hogy ne fázzon, oh hogy érezzek meleget?!
Zúg a szél... hadd zúgjon, itt ülünk mi vigan,
Nyugalmas szobában, meleg tüzhely körül,
Beszélünk, dalt mondunk, emlékszünk, remélünk,
Lelkünk fölmelegszik és szivünk ugy örül
Megmegmozdul a hü eb ajtónk küszöbén,
Mintha örömünkön örvendene szegény.
„Ülj mellém hugocskám! oh bátyám ne menj még,
Ne tedd el még széked a kandalló mellől,
Beszélni akarok, sokat, igen sokat
Ragyogó álmokról, boldog szerelemről.
Ah de nézd jó anyánk elaludt karszékén,
Tán felébred szavunk hangosabb beszédén.
„Nem alszom gyermekim... szelid álmak helyett
Szememen az öröm könnyei remegnek.”
„Ha te sirsz jó anyánk, akkor mi is sirunk,
Ki tudja jövőjét árva gyermekének?...”
„Csak hogy együtt vagyok; többre vágyom nincsen:
A szegény árvákat megáldja az isten.”
De hova tévedtem?... oh hova tévedtél,
Milly boldog, vidékre nem felejtő lélek?
Inkább imádj istent, hogy legyen kegyelmes
És vegye el tőled e fájó emléket,
És ha ár kell érte: adj reményt, vágyakat,
Mindent, mi a multból még talán fenmaradt.
Sirját nem láthattam az édes szülőnek,
Jó testvéreimnek alig hallom hirét;
Talán kis házunk is eddig összeomlott,
S a hű eb nem őrzi többé már küszöbét.
Barátim szenvednek idegen földeken,
Élsz-e vagy meghaltál szerelmes kedvesem?
Oh családi élet... szép családi élet,
édes csöpp az élet keserü vizében,
Biztos rév a szivnek szélvészei között,
Védpaizs a sorsnak csapásai ellen.
Isten ajándéka, ember boldogsága,
Erény termő-földje, örömök forrása!
Visszajösz-e hozzám?... jösz-e még valaha
Elepedt lelkemhez, szomju vágyaimhoz,
Mint a pásztorleány, ki kunyhójából a
Puszták vándorának jó szót és italt hoz?
Életem utjain őrködsz-e felettem?
Szelid koporsómhoz te vezetsz-e engem?
Zug a szél... hah mint zúg! milly búsult haraggal
Özvegyek siralma, árvák sohajtása.
Némulj el bánatom, hisz nem egyedül vagy
Sokan vannak veled e széles hazába’!
Ablakot nyitok ki, szemem az éjbe néz:
Sötétebb az éjjel, jobban zug a szélvész.
Forrás: Magyar Emléklapok. Történeti és szépirodalmi közlöny
az utolsó forradalom korából. Szerkeszti és kiadja: Szilágyi Sándor. Új folyam,
I. füzet. Pest, 1850.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése