Gárdonyi Géza: December (1897)

Még tegnap ősz volt, tiszta és napos;

a virágkóró dértől harmatos;

a fák kopaszok, de zöld a várhalom.

S én sütkéreztem künn a szép napon.

Ma reggel, ahogy ablakomhoz állok,

fehér várost látok,

Fehér a hegy, völgy, az egész világ,

és hótól lombosak a kerti fák.

Ünnepi pompa s mégis szomorít.

Mintha az ősznek tarka szineit

megunták volna odafenn,

s így szólt volna az Úr ez éjjelen:

- „Legyen a világ ezentul fehér!”

… És lett a világ tündöklő fehér.

Ilyen lesz egykor a kihalt világ:

igy állanak a házak, paloták,

és sehol ember, sehol egy madár,

sehol egy fűszál, sehol egy bogár,

sehol egy út és sehol lábnyomok,

csak fehér erdők, fehér városok,

fehér pompában, fehér pusztaság, -

felhőtlen ég és örök némaság.

Beteg vagyok, sorvasztó láz emészt,

s hogy búsan nézem ezt a bús világot,

valami mondja: utoljára nézd,

mert meglehet, hogy utoljára látod!

Óh csak télen ne érjen a halál:

Olyan csunya a téli temetés!

A nagy csizmák, a fagyott ronda sár,

a hóba ütött fáklya serceg és

lábát rázza a ministráns-gyerek,

a pap szilvakék orral didereg,

a kántor meg a kezét zsebre tolva,

a zsoltár-verset könyv nélkül rikoltja.

Mert tudom én, ha halva fekszem is,

nem hal meg bennem minden gondolat.

Mint leégett ház omladéka közt

van még szikra a hűlt hamu alatt

így marad bennem egy kis öntudat.

És hallom majd a sok jövést-menést,

a harangozást, a leszögelést,

az elhadart curcumdederuntot,

a köhögést, a gyors miatyánkot,

s a kocsit hogy a havon nyikorog.

Míg végre csend van. Magam maradok.

Az élet oly bús, oly vigasztalan.

Alig volt reggel, máris este van.

Nyugat felől a fehér hegyeken

a nap egy piros felhőn lemegyen,

aztán sötét van, sötét lesz sokáig, -

csak a hó világít.

Égj öreg kályha, lehelj meleget!

Ottkünn a világ jéggé dermedett.

Minden élő a zugokba vonul.

Oh mennyi panasz száll a hó alul,

didergő, fázó bogárkák jaja.

Kő és fakéreg, mind, mind bús tanya.

Barlangban a medve; s mi is emberek,

mi is csak rakott barlangban lakunk,

s miről a medve, arról álmodunk.

Oh csak mégegyszer jőjj el szép tavasz,

te enyhe napfény, zöldelő fűszál!

Oh csak mégegyszer lássak ibolyát,

s hulljon arcomba meleg napsugár.

hadd haljak meg egy tavaszi napon,

s a szivemre tegyetek ibolyát.

Mindegy, ha én már azt nem is tudom,

csak tegyetek szivemre ibolyát.

Forrás: Gárdonyi Géza: Fűzfalevél, nyárfalevél… Költemények. Singer és Wolfner kiadása 1904.