2019. febr. 14.

Gárdonyi Géza: December (1897)




Még tegnap ősz volt, tiszta és napos;
a virágkóró dértől harmatos;
a fák kopaszok, de zöld a várhalom.
S én sütkéreztem künn a szép napon.

Ma reggel, ahogy ablakomhoz állok,
fehér várost látok,
Fehér a hegy, völgy, az egész világ,
és hótól lombosak a kerti fák.

Ünnepi pompa s mégis szomorít.
Mintha az ősznek tarka szineit
megunták volna odafenn,
s így szólt volna az Úr ez éjjelen:
- „Legyen a világ ezentul fehér!”
… És lett a világ tündöklő fehér.

Ilyen lesz egykor a kihalt világ:
igy állanak a házak, paloták,
és sehol ember, sehol egy madár,
sehol egy fűszál, sehol egy bogár,
sehol egy út és sehol lábnyomok,
csak fehér erdők, fehér városok,
fehér pompában, fehér pusztaság, -
felhőtlen ég és örök némaság.

Beteg vagyok, sorvasztó láz emészt,
s hogy búsan nézem ezt a bús világot,
valami mondja: utoljára nézd,
mert meglehet, hogy utoljára látod!

Óh csak télen ne érjen a halál:
Olyan csunya a téli temetés!
A nagy csizmák, a fagyott ronda sár,
a hóba ütött fáklya serceg és
lábát rázza a ministráns-gyerek,
a pap szilvakék orral didereg,
a kántor meg a kezét zsebre tolva,
a zsoltár-verset könyv nélkül rikoltja.

Mert tudom én, ha halva fekszem is,
nem hal meg bennem minden gondolat.
Mint leégett ház omladéka közt
van még szikra a hűlt hamu alatt
így marad bennem egy kis öntudat.

És hallom majd a sok jövést-menést,
a harangozást, a leszögelést,
az elhadart curcumdederuntot,
a köhögést, a gyors miatyánkot,
s a kocsit hogy a havon nyikorog.
Míg végre csend van. Magam maradok.

Az élet oly bús, oly vigasztalan.
Alig volt reggel, máris este van.
Nyugat felől a fehér hegyeken
a nap egy piros felhőn lemegyen,
aztán sötét van, sötét lesz sokáig, -
csak a hó világít.

Égj öreg kályha, lehelj meleget!
Ottkünn a világ jéggé dermedett.
Minden élő a zugokba vonul.
Oh mennyi panasz száll a hó alul,
didergő, fázó bogárkák jaja.
Kő és fakéreg, mind, mind bús tanya.
Barlangban a medve; s mi is emberek,
mi is csak rakott barlangban lakunk,
s miről a medve, arról álmodunk.

Oh csak mégegyszer jőjj el szép tavasz,
te enyhe napfény, zöldelő fűszál!
Oh csak mégegyszer lássak ibolyát,
s hulljon arcomba meleg napsugár.
hadd haljak meg egy tavaszi napon,
s a szivemre tegyetek ibolyát.
Mindegy, ha én már azt nem is tudom,
csak tegyetek szivemre ibolyát.

Forrás: Gárdonyi Géza: Fűzfalevél, nyárfalevél… Költemények. Singer és Wolfner kiadása 1904.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése