Augusztusi
csöndes éjen
a
boglári mezőségen
ballagok.
Lágy
homály ül a határon.
Csöndes
árnyék, csöndes álom.
Odafenn
meg ragyognak a csillagok.
Éj
van, éj van, szelid, enyhe.
Minden
alszik elpihenve.
Alszik
a bogár a fűben;
a
madár az ákácfákon;
alszik
a nyúl a bokorban,
pillangó
a bogáncs-ágon;
alszik
a por; alszik a kő;
alszik
ember, alszik állat.
Csak
a békák ümmögetnek
félig
alva, félig ébren,
valahol
a messzeségben,
álmosító
bús danákat.
S
mintha megszűnt volna minden
emberélet
e világon,
s
csak magam maradtam volna
egyedül,
egyedül
ez éji tájon;
s
mintha mindig éj volt volna,
s
mintha mindig éj maradna:
sötét
föld és fekete fák,
sötét
ég és csillag rajta,
fénylő
csillag-ezerek, -
s
nékem semmi egyéb gondom,
semmi
célom, semmi dolgom,
csak
bámulni önfeledten,
egy
megálló tekintetben
a
ragyogó szép eget!
Milyen
szép az ég! Milyen szép
végtelen
nagy kék mező!
Valamikor
a nagy Isten
járt-e
rajt’, mint magvető,
s
teleszórta gyémántmaggal:
apró,
fehér csillagokkal?
Vagy
talán e sok szép csillag,
angyal-szem
mind, ránk-leső,
embersorson
olykor-olykor,
néma
szívvel könnyező?
Hát
a hulló-csillagok?
Lejebb
szálló angyalok?
Nem
tudom. Csak nézem-nézem
odafenn
a magas égen
azt
a sok szép, lehunyorgó
sziporkázó
csillagot,
s
lelkem mély, szent békességben
földi
árnyban, égi fényben
elmerülve
andalog.
Mozdulatlan
hallgatással,
mozdulatlan
álmodással
állnak
a fák, állok én is;
az
alvó rét lélekzetét,
kakukfüves
lehelletét
szívják
a fák, szívom én is.
Halk
sóhaj száll most a réten,
aztán
újra csend van, csend…
Finom,
lenge, fehér felhők
szállnak
lassan odafent.
Úgy
nézem, a györki erdő
sötétjéből
szállanak,
és
mögöttük halaványan
fény
dereng az éjszakában:
érkező
holdsugarak.
Látom
most a györki tornyot
fák
közül mint hegyes ormot,
amint
magas őrszellemként
felsötétlik,
s néz merőn,
míg
a Hold, leplét levetve,
ott
áll bájosan remegve
fenn
a távol hegytetőn.
Leheverek
a szénára
egy
száraz kis fűboglyára
s
holdimádó lelkem mélyén
mint
a kútnak sötét mélyén
a
Hold képe fölragyog, -
s
mindig föllebb-föllebb szállva
csillagos
szép országába
a Holdvilág mosolyog.
Csend
van. Reám ereszkedett
valami
szent kábulat.
Szemem
hunyva, mégis látom
fenn
az égi magasságon
a
Holdat, s a Had-utat.
Hadak-utján
Holdkirálylány
sétál
méltóságosan;
fátyolát
magával vonva,
mosolyogva
bájosan.
Itt
is, ott is meg-megáll és
megszólít
egy csillagot:
-
Kaszás-csillag, jó munkásom
van-e
máma sok dolog?
Sánta-Katát
látom amott
hozza
már az ebédet,
Bojtár
csillag, Három-király
lesz
reá a vendéged.
Mit
beszélnek még odafenn?
azt
én nem is sejthetem.
A
királylány ime most a
Göncöl-szekérhez
megyen.
Fátyolába
burkolózva
szemérmesen
beleül.
Beleül.
És
a felhők havas útján
lassan
lengve elrepül.
Forrás:
Gárdonyi Géza: Fűzfalevél, nyárfalevél… Költemények. Singer és Wolfner kiadása
1904.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése