Karácsony
éjjelén, karácsony éjjelén…
A
templom kórusán leghátul ültem én.
Előttem
egy lány ült.
Lány?
Ez a szó semmi.
Millió
leány van; kedves valamennyi.
De
ez az egy… Én nem tudom, mi lelt engem:
a
tekintetemet rajta felejtettem.
Honnan
jött ez elő, hogy eddig nem láttam?
Maga
a tavasz ez hattyu-toll bundában;
lánnyá
vált gyöngyvirág; májusnak leánya.
hogy
kerül ez ide a télnek havába?
Kicsi,
fehér, szőke. Álmodtam már róla?
Vagy
talán a madár énekelt őróla,
mikor
nyári éjen az erdőn mélázva,
figyeltem
rejtelmes értelmű dalára.
Elmerengve
nézem. Körültem komolyan
urak
és asszonyok ülnek két csoportban!
a
jegyző, a doktor, meg a felesége,
aki
vacsorára hitt holnap estére;
és
más úri népek, prémezett kabátban,
az
erdész az ő zöld makkor gallérjában.
Az
orgona mormol és zúgja száz torok:
„Csordapásztorok..”
Feledhetetlen
szent karácsony éjjele!
Varázzsal,
vallásos titokkal vagy tele!
A
gyertyák lobognak. Remegnek az árnyak.
Az
égi angyalok velünk glóriáznak.
Az
a szőke lányka kis könyvét kinyitja.
(Kezecskéjét
hamvas védkeztyű borítja.)
Mikor
képre fordít, ajkához emeli;
égre
merengenek kék-bársony szemei.
Arcát
most a gyertyák aranyfénnyel hintik.
Bár
kővé válnánk itt, hogy nézhetném mindig!
Még
egyszer glória, még egypár orémusz,
aztán
új ének zeng: „Áldj meg minket Jézus!”
A
doktorné elment. (Fázott már a lába.)
A
szép leány mellett hely maradt utána.
Így
történt, hogy mikor a pap áldást adott,
én
a lányka mellett vártam már a papot,
s
mellette térdelve – bár ő meg se látott –
éreztem,
az áldás csak kettőnkre szállott.
Megmozdul
a tömeg. Kihullámzik árja.
A
lányka fölpillant. Kis könyvét bezárja.
Egy
öreg nő kendőt igazít a nyakán,
s
így szól neki: Vilma. Ő meg felel: Anyám.
S
mikor leérkeznek, ki a fehér éjbe,
utánok
lappangok dideregve, félve:
mint
az árnyék, megyek a hó lágy szőnyegén.
A
világ végéig elmentem volna én!
De
közelebb laktak: egy kis kertes házban.
Oh,
hogy ezt házat eddig meg se láttam!
Pedig
ez a ház, ha nincsen is márványból,
jácint
mosolyog két havas ablakából,
s
bár ócska a zsindely, s keskeny a tornáca,
mégis
ez a ház a falu legszebb háza!
Eltűntek.
Vártam ott, tudom is én mire!
Néztem
az ablakra, néztem a semmire.
S
gondoltam szépeket, de olyan szépeket,
hogy
a hó s jég alatt aluvó kikelet
fölmosolyoghatott
virágos álmában.
Azután
csöndesen haza ballagdáltam.
Fenn
az égen a hold tünődve megállott:
bámult,
hogy ily későn még az utcán járok.
Nem
törődtem vele: az út havát néztem
boldog
figyelemmel, s magamban beszéltem,
lassan-lassan
lépve, olykor meg-megállva:
„Ez
az anyja lába… ez a Vilma lába…”
Forrás:
Gárdonyi Géza: Fűzfalevél, nyárfalevél… Költemények. Singer és Wolfner kiadása
1904.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése