Tompa Mihály: Télben

 (A korabeli helyesírás megtartásával!)

Mikor majd a fagyos bilincset,

Mely nehezül a folyamon,

Szellő s napsúgár összetépik,

S az ár fut vígan, szilajon!

És medre szűkéből kikelve

Mező- s lapályra zúgva ront...!

Megretten a ki hallja, látja:

Pedig csak áldást hord dagálya,

S nyomán zöld lesz part és porond!

Mikor majd a csalit s az erdő

A lágymeleg légben kihajt!

Hűs rejtekén madár-csoport üt

Élénk, kedves, boldog zsivajt!

A termő ág: mosolygó, rengő

Virág-rojttal leszen fedett...

S a lágy bongás, a fény, az illat

Hideg, beteg s holt szivekig hat,

S hoz új erőt, új életet!

Mikor majd, hév napokban, a nép

Munkára gyűl minden felől,

S a gyors kaszás előtt, a habzó

Rét füve rendre, rendre dől!

Vig énekés zendül a halmon...

Örömre gyul a magvető:

Lefonnyadott a búza sása,

Megért immár az aratásra...

- Mikor majd – eljön az idő!!

Forrás: Szépirodalmi Figyelő II. évf. 9. szám 1861. jan. 2.

Mentovich Ferenc: Hajósok

(A korabeli helyesírás megtartásával!)

Vonjátok össze a feszült vitorlát!...

A láthatáron ujra bősz jelek,

Szemünk ismét csak hullám torlatot lát,

A szélvész jobban-jobban közeleg.

Azt mondja sok, hogy utunk czélja kába...

Mi nem vagyunk szerencsekeresők;

Nem utazunk a távol uj hazába,

A hol aranytól csillog föl a rög.

Hová törekszünk, régi ismerősünk

A föld, a part, a kikötő, a rév;

Kiömlött vérén szerzé annyi ősünk,

Sajátunkká szentelte ezer év.

Midőn azt véltük, hogy révparthoz érve

Előttünk vágyaink zöld lombja int:

A tenger mérhetetlen közepére

Ragad bennünket a hullám megint.

Sötét van ujra, minden égi fáklya

Fejünk felett kiégett, elaludt,

Csupán a tenger foszforos világa

Mutatja, hogy mily rettentő az út.

Benézünk az ijesztő éjszakába

S látjuk miként forr a vad óczeán,

S prédára lesve mint száguld a czápa

Falánk torokkal naszádunk után.

Föl, üldözött hajónknak büszke népe!...

A nő fohászt emeljen ég felé,

A férfi fogjon evezőt kezébe –

Hajónkat a hab még el nem nyelé.

Ne csüggedjünk ha most a mélybe lejtünk

Avagy hajónk hullámtetőn evez:

Nem sülyedünk el, ha a mi delejtünk

Az egyetértés szent eszméje lesz.

Forrás: Szépirodalmi Figyelő II. évf. 8. szám 1861. dec. 26.

Tolnai Lajos: Nem hagylak el...

(A korabeli helyesírás megtartásával!)

Nem hagylak el többé, hidd meg,

Soh’se leszek hűtelen;

Legyen a sors ám mostoha –

Ha kell inkább éhezem.

Tudok én még nélkülözni –

Ezt tanultam évekig!

Tudok én még lemondani:

Ha látom, hogy nem telik.

Összébb vonom vitorlámat,

Nem járok oly magasan,

Belátom hogy oda vágyni

Ugy is immár hasztalan.

Oda hagyom az egeket,

Napot, holdat, csillagot;

Gyönyörködjék más bennök már

Én melletted maradok.

Egy-két fényes reményem volt! –

Azt se bánom – menjenek.

Nem keresek eztán senkit

Csak egyedül tégedet.

Veled fekszem, veled alszom,

Ha felkelek, te fogadsz;

Hideg télben hogyha fázom:

Egy kis meleget csak adsz.

S látod, látod mindezekért

Soh’se kérek egyebet –

De ezt aztán megkivánom –

Legyen tömve kebeled.

Dorogi, vagy esetneki lesz,

Verpeléti? – ám legyen;

Ekkor aztán édes pipám

Soh’se leszek hűtelen.

Forrás: Szépirodalmi Figyelő II. évf. 7. szám 1861. dec. 19.

Kovács Gyula: A Tiszánál*

(A korabeli helyesírás megtartásával!)

Csendesen foly szőke árja a Tiszának,

Partjain a lenge fűzek ingva állnak,

Mintha búcsut intenének a haboknak,

Melyek erre-arra rengve tébolyognak.

Lágyan leggyen langy fuvalmak lomha szárnya,

Tánczot jár az ár felett az ágak árnya;

Járja, járja andalogva, majd serényen,

Mint a bánat a lezajló szenvedélyen.

Csendes a hab, néha locscsan, néha zajdul,

Szinte fél a játszi fény a méla zajtul,

Félre zökken, szertefoszlik sok sugárra,

S mint arany-haj, összezillan nem sokára.

Csendes a víz, a magasság lelkeképen

Rámereng az égnek arcza tiszta kéken;

Az az egy-két rózsa fölleg gondolatja,

Melynek képét reszketőn a hab ringatja.

Messze zendül, mint a felhők zokogása,

Fentrepülő darvak őszi kurrogása,

Mintha titkon fájó búcsut mondanának,

Mégis, mégis öntudatlant, a hazának.

Vágyva nézem, merre szállnak,merre térnek

Szűz legében a letarlott róna térnek;

S míg merengve nézek a nagy messzeségig,

Szívem hurját sejtelem legyinti végig.

Érzem azt, hogy éltem nem tünékeny álom,

Sejtve képzelt mennyemet meg is találom;

Én reám is uj mezők virági várnak

Hogy ha isten két hazát ad a madárnak!

Míg tünődve elsohajtok, mint haláldal

Bús harangszó nyargal a kopáron által,

Kékesen kel léha ködnek ritka váza:

hervadó fű, puszta kóró vég-fohásza.

Nyugszik a nap bús mosolylyal messze bérczen,

Fény-haját végigzilálja a vidéken,

s a Tiszában megförösztvén, visszarázza,

Kiteríti a föld másik oldalára.

És a róna besötétül, némán, lassan,

Még csak a víz habja csillog, habja locscsan;

S ráborul a parti fűznek lombhomálya,

Mint szivárgó könyre a szem bus pillája.

Messze, messze pásztortüzek lánggal égnek,

Ríalom zeng, mintha lenne angyal-ének,

Csillag is kel, csillag is hull nem sokára,

Én is megyek haza fele... éjszakára.

*) Az ifjan felhalt szép reményű költő hagyományiból.

Forrás: Szépirodalmi Figyelő II. évf. 7. szám 1861. dec. 19.

Gálfi Sándor: Székely dalok

(A korabeli helyesírás megtartásával!)

I.

Kereszturon az Alszegben,

Három galamb egy fészekben,

Egyik tarka, a más fejér,

A harmadik, a legszebbik, aranyat ér.

Ki van a házok meszelve,

Az utcza is megseperve,

Vig dolog lesz ott mulatni,

Galambokkal, szép lyányokkal sétálgatni.

Kettőnek van bóbitája,

A harmadik még csak várja,

De ha várja, megtalálja,

Magam leszek, ha csak élek, annak párja.

Galamb leszek az Alszegbe’

Berepülök a fészekbe,

Sem a fejért, sem a tarkát,

Megkeritem, s elrepitem azt a barnát.

II.

Most kezd mállni* a cseresznye

Már a rigó megcsipdeste,

Gyenge a lyány, cak gyerek még,

Már is vijják a legénykék.

Ha vijják is, isten neki,

Csak a kapun ne járna ki,

Éjfél tájig a fonóba,

Hajnalig a tánczolóba.

Kicsiny lyánynak kicsiny esze,

De nyakig ér a szerelme,

Nyakig érő szerelemből,

Holtig tartó gyötrelem nől.

III.

Ha én virág volnék,

Rózsafa virága,

Szép legény tüzne fel

Engem kalapjába.

Ej! de büszke lennék

Lenevetném őtet,

Hogy kész akarattal,

A fejére ültet.

De ha szép galambom

Barna babám lenne,

Ki engem leszedvén

Kalapjába tenne,

Lehajolnék hozzá

S azt sugnám fülébe,

Hogy ültessen engem

Gyenge kebelébe.

Gyenge kebelében

Addig hallgatoznám

Míg dobogó szíve

Titkát kitanulnám.

Haj! ha megtudnám, hogy

Igazán szeretne...

Boldogabb virágszál

Nálam nem lehetne.

*) Szint venni fel, zsengülni

Forrás: Szépirodalmi Figyelő II. évf. 6. szám 1861. dec. 12.

Tóth Endre (1824-1885): Cassius éneke

(Az eredeti helyesírás megtartásával!)

Tengerré nőtt a jobbak szenvedése

S a tengeren sem szellő, sem vihar;

Vitorlánk, im: a szellem... csüggedésbe’

Lankad reánk nehéz szárnyaival.

A messzeségbe nincs egy kis sziget se’

Kivetni a reménység horgonyát;

A villám szunnyad, a mely fölkergesse

A lustaságnak alvó táborát.

Egyetlen fő áll büszke bátorságba,

Kinek itt istenkedni van joga –

S Rómának!... a hizelgés rút sarába

Földig borúl előtte homloka.

Ujongva nyújt babért babérra néki,

Félistenének ama renyhe nép

S lábujjra lép... hogy láncza zörrenési

Ne háborgassák Caesárnak fülét. –

Isten szidalma lett a lélek bennem,

Hazug szabadság, oltárod előtt;

Hol ennyi hős karoktul tartva fennen-

Egy kéznek érintésén összedőlt!

Hősök?! E gyáva nép hős hogy lehetne!

Im önmagáért mozdulni se tud,

És Rómán tul a zsarnok védelembe’

Dicstelen vére patakmódra fut.

A gyász enyészet ajka ránk lehellet;

Nagyságod, Róma! érzem, ingadoz.

Dicső valál a lemondások mellett,

S a nagyravágyás pusztulásra hoz!

- Fel Cassius! gyuljon ki fájó lelked;

Világosságot, vagy örök halált!

Ha az időnek lelke elszendergett,

Aludva a kor engem nem talált.

Fel Cassius! gyuljon ki halvány arczod;

Mint másokén a szégyen lángja ég..

Ki önmagammal vívok küzdő harczot,

Tán e nyügzött kar jobbat tudna még?

Hajnalt ez éjnek mely reánk borúla,

Mely rémeivel egyre fenyeget...

Hajnalt reá! bár saját vérem hullna –

Vagy a Caesáré fesse az eget!!

Forrás: Szépirodalmi Figyelő II. évf. 5. szám 1861. dec. 5.

Zilahy Károly (1838-1864): Késő számvetés

(Az eredeti helyesírás megtartásával!)

Fedi a rideg göröngy sok drága holtam;

Vert, a kit szerettem,

Átok rabja lettem –

S a világot mosolyogni megtanultam.

Néha egy-egy kósza mámor még elámit;

Lankadt szivem éled,

Job időt remélek –

S lopva visszanéz felém a távozó hit.

Néha lelkem, felderül a lány szemétől,

Mint az óceánnak

Tört tükrén ragyognak

A habok, h’a nap kiszáll az ősz ködéből.

Ámde, mint az óceán titkát ha látod:

Ugy szivem mélyére

Messze eltemetve,

Romba dőlve látsz egy elsülyedt világot!

Forrás: Szépirodalmi Figyelő II. évf. 4. szám 1861. nov. 28.

Csermelyi Sándor (1834-1896): Míg én téged, téged szerettelek*

(Az eredeti helyesírás megtartásával!)

Míg én téged, téged szerettelek...

Oh, hogy most sem tudom feledni!

Pedig szivem oly fásult, oly üres,

Gunynál egyéb nincs benne semmi;

Öröm, búbánat róla egyaránt

Mint szikláról a nyíl, lepattan:

„Mért bánkodjam, mért is örüljek én?”

Ezt gondolom mindig magamban.

Míg én téged, téged szerettelek,

Fölöttem éjjel is virrasztott

A költészet szelid, szép angyala,

Megihletvén s adván malasztot;

Hogy dalba önthessem mindazt, a mit

Álmodtam rólad, s lelkem érze...

Elhagytalak - - és engem elhagyott

A dallás szent ihletése.

Míg én téged, téged szerettelek,

Nem ejte kétségbe a távol,

Mely kebledről ol messzire vetett,

Mely kitiltott a mennyországbol,

Velem maradtanak: hit és remény;

A jövőtől mind jobbat vártam...

Megérem-e már most a holnapot?

Ezt sem hiszem, erre sincs vágyam.

Míg én téged, téged szerettelek,

Az emberek jók voltak hozzám.

Viszont szerettem őket, s kenyerem

Ha rákerült, velük megosztám.

Elhagytalak - - ohajtom a magányt

 s a vadont, hogy embert se lássak...

Engem mindenki tép, mindenki bánt,

Mint gazdátlan, útszéli fákat.

Míg én téged, téged szerettelek,

A rózsán a tövist nem látta,

S fenn hordám fejem s rá sem gondolék,

Hogy kőbe üthetem a lábam.

Oh, oly boldog, oh, oly boldog valék!

Maga e vakság üdvözitett...

Szemem kinyilt - - s im látok annyira,

Hogy most meg a látás vakít meg!

*) Mutatványul szerző sajtó alatt leevő „Ujabb verseiből”, melyek közelebb Ráder sz. fehérvári könyvárusnál meg fognak jelenni.

Forrás: Szépirodalmi Figyelő II. évf. 3. szám 1861. nov. 21.

Gyulai Pál: Az igazság és hamisság (Allegoria)

(Az eredeti helyesírás megtartásával!)

Elindul az Igazság,

Véle megy a Hamisság,

Édes testvér mindkettő,

Miért, tudj’ a teremtő.

Anyjok varrt két tarisznyát,

Sütött nekik pogácsát

Mindeniknek huszat szánt,

S betarisznyált egyaránt.

Ehetnék a Hamisság:

„Hallod-e, te Igazság,

A tiedből ennénk tán,

Az enyémből csak aztán.”

„Jó lesz, jó lesz, együnk hát!”

Megkezdik a pogácsát,

S míg benne tart, egy hétig,

Morzsolgatják mindétig.

Ehetnék az Igazság:

„Hallod-e, te Hamisság,

A mint mondád, rendre jár,

A tiedből együnk már.”

De egész nap h’jába kér,

Nem ad neki a testvér;

„Mégis adok, jó áron,

Ha a füled levágom.”

Le is vágja a fülét,

Másnap ismét a kezét,

Azután meg a lábát,

S ugy ad egy-egy pogácsát.

Végre szemét szurja ki,

Vakon bénán vezeti;

Az Igazság ráállott –

Igy járják a világot.

Forrás: Szépirodalmi Figyelő II. évf. 2. szám 1861. nov. 14.