Vigasztalan
nagy út az őszi tenger,
Száz
örvény száját rejti szürke köd,
Félelmes
út, a nap is fázva ballag
A
mérhetetlen mély vizek fölött.
Az
őszi tenger hátán száll a gálya,
Acélbordájú
átkozott hajó.
Hatszáz
magyar a gálya sima hátán,
Törődött
arcuk, mint a köd fakó.
Hatszázan
állunk s egy békén fehéren
Vitorlazsákban
csendesen pihen.
Könyves
Kis István hajdúsági zsellér,
Végetlen
útra tért a nagy vízen.
Öt
éve sincs, hogy földjét eldobolták
S
kihűlt a tűzhely tágas pitvarán,
Munkátlan
lett két dolgos barna karja,
Más
ültetet fát, szérűs udvarán.
Idegen
lett a hajdúsági róna, -
A
Tengerentúl híva integet…
Könyves
Kis István mind gályára rakta,
Kaszát,
kapát, az asszonyt, gyereket.
Vigasztalan
nagy út az őszi tenger,
A
gálya messze, mégis partot ér,
Hol
száz kohó, száz bánya torka várja,
S
millió rabszolga izzad aranyért.
Négy
éve sincs, hogy lenn a bánya gyomra
Emészti,
nyűvi, s térde már inog,
Meggörnyedt,
elnyűtt, hatszázad magával,
A
gyár megette s emésztő titok.
Hogy
már tavasz jön, víg-vasárnap este
Kelet
felől a szél oly illatos,
Suhogva
száll s ez átkozott vidékre
Valami
titkos álmot harmatoz:
A
Hajdúság ma kankalin virágos,
Zsíros
barázdát most húz az eke,
A
vén akácosútvégi tanyának
Öreg
jegenyéje, mintha intene.
A
Hajdúság szent lelke száll e tájon,
Hívogatja
elnyűtt törődött fiát,
Könyves
Kis István hatszázad magával
Sokat
forgatja most a bibliát:
Erős
várunk nekünk az Úr, az Isten,
S
a nagy vízen túl őszre átsegít,
A
hajdúsági dércsípett határba,
Ha
már az ördög kísértetbe vitt.
Tavasszal
bosszút viharzik a tenger,
De
őszre békén mégis elmegyünk, -
Erős
várunk mi nékünk még az Isten,
A
nagy vizeken együtt lesz velünk.
A
nyári éjek csillagos egén át,
Könyves
Kis István lelke átrepül,
A
hajdúsági kalászos mezőkre
Fekete
tárnák halott mélyibül.
Arca
fakó, mint őszi éjek holdja,
Gyűrűs
szemében örök mécs a láz
Sorvadt
tüdője szomjasan megérzi:
Virágban
áll most otthon az akác.
Az
őszi tenger már bosszút viharzik
A
szél félelmes jóslatot zizeg:
Könyves
Kis István, eltörődött tested
A
végtelen vizekre temetni viszed.
Vigasztalan
nagy út az őszi tenger,
Mégis
megindul bús hatszáz magyar,
A
hajdúsági dércsípett ugarban,
Zizegő
avarban szántani akar.
Félelmes
út, a nap is fázva ballag
A
mérhetetlen szent vizek fölött,
Könyves
Kis István sorvadt, rossz tüdője
Sehogy
se bírja már a nagy ködöt.
A
fodros tenger hátán épp vasárnap
Kis
István szíve megpihen
Fehéren,
békén, üveges szemekkel
Itt
marad örökre az átkos nagy vízen.
Száz
ölnyi mélyre öleli a tenger
A
hajdúsági hazátlan magyart,
Kit
visszahítt a régi, ősi földje,
Ki
még egyszer itthon szántani akart.
Forrás:
Dutka Ákos: A holnaptól remetéig – Válogatta: Dr. Papp János - A kötetet a Békéscsabai Rózsa Ferenc
Gimnázium és Szakközépiskola igazgatósága jelentette meg, 1966 nyarán. Készült
az iskola tanműhelyében, a kéziszedő és gépmester tagozatok elsőéves
növendékeinek közreműködésével, Ancsin János, Kittel Frigyes, Kovács Gyula,
Malatyinszki József és Tóth György szakoktatók irányításával, diósgyőri ofszet
papíron, Monotype Bembo betűkkel, 250 számozott példányban. A tipográfia Szántó
Tibor munkája. A kiadásért az iskola igazgatója felel.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése