I.
Bús
őszi csönd, s hiába várom
a
hangodat, - hogy rám kiáltson:
terítve
van, kihűl, ne várass;
ó
drága hang, nem késne most a válasz.
A
néma kert, a néma ház ujjongana,
ha
itt búgna most is ajkad szava,
mely,
mint a régi cédrusfa cselló,
olyan
emberi, oly jó meleg szó;
ha
hívott, ha korholt, vagy csak dalolt,
a
háznak, a kertnek víg lelke volt.
Jöjj
hát gyógyultan, jöjj mielőbb,
hisz
megfojt itt a csend, a néma őszi köd.
Ugye
már nem fáj s nem is dobol
szegény
szíved. Csak itt, itt,
a
párnám alól.
Riadtan,
némán, csendben hallgatom.
Ugye
meggyógyulsz, jössz
én
édes angyalom?
II.
Hiába
súgja az őrült vén tudat,
hogy
kedves kis urnádból nem találsz
utat,
én érzem itt a friss leheleted,
sugárzó
humorod: az örök szellemet.
Itt
vagy a kertben, a szél fújt fák alatt,
az
esti szélben hallom, hallom hangodat,
ahogy
kacagsz a hamis próféták szaván
s
a sok hozzánk nem méltó hibán,
amit
sors váltig körénk halmozott.
Te
már nem bánod, de itt a mosolyod,
meleg
szorítással fogod a kezem:
maradj
csak mindig az én emberem,
aki
hisz a szebb, a jobb világba még.
Testünk
elporlad, de lelked el nem ég.
III.
Ne
menj előre, váltig kértelek,
simogatva
csendben lázas testedet.
Mért
mentél édes? Mért hagysz egyedül?
Megkínzott
lelked a kínból menekül?
De
hidd el: az út oly rejtélyes nagy út.
Minden
fordulója csalfa és hazug…
Milyen
szép lett volna együtt menni el,
ha
már fészkünkből mégis menni kell.
Ha
itthagysz, - ki tudja hol keresselek?
Bár
ide hallom friss lélegzeted.
Ki
tudja hány fényév, ahol megpihensz
a
végtelenben lengő bíbor szőnyegen.
Integetsz,
hívsz, hogy újra lássalak;
Jaj,
ne siess, ne szállj, - hogy megtaláljalak.
IV.
Ne
jöjjön senki, - csendem ne törje meg,
álmodni,
sírni csak egyedül lehet.
A
csend ködéből lassan úgyis felmerül
testetlen
árnyad s az ágy szélére ül. –
Elmondja
halkan: (ó, fél éve már)
köddé
vált árnyad hol és merre jár…
Megvallod
te is feledni mégsem lehet
az
együtt sóhajtott régi verseket,
hiszen
belőlünk szűrte sok-sok földi láz,
s
ezt visszhangozza e furcsa kerti ház…
Mesélj,
mesélj, én sírva hallgatom…
De
te már szállsz – eltűnsz a kerti balkonon.
Künn
még szólítod a vén Muki kutyát,
Sátánt,
Cimbát, a két öreg cicát.
Fehér
kezed még messze integet,
tudod
te, hogy egyszer veled megyek.
V:
Boltíves
fejed, hogy szoborrá fagyott,
nem
lett felbomló, riasztó halott, -
finoman
szövődött rá a glória,
a
földöntúli ős harmónia.
Görög
arcéled, - két csukott szemed
megszépülve
élte már az örök életet.
Azóta
így látlak, úgy állsz már elém,
sugárban,
mint régen, életünk delén…
Most
tudom csak – hogy elvesztettelek:
Úr
Isten! mennyire, mennyire szerettelek -
Forrás:
Dutka Ákos: A holnaptól remetéig – Válogatta: Dr. Papp János - A kötetet a Békéscsabai Rózsa Ferenc
Gimnázium és Szakközépiskola igazgatósága jelentette meg, 1966 nyarán. Készült
az iskola tanműhelyében, a kéziszedő és gépmester tagozatok elsőéves
növendékeinek közreműködésével, Ancsin János, Kittel Frigyes, Kovács Gyula,
Malatyinszki József és Tóth György szakoktatók irányításával, diósgyőri ofszet
papíron, Monotype Bembo betűkkel, 250 számozott példányban. A tipográfia Szántó
Tibor munkája. A kiadásért az iskola igazgatója felel.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése