Zöldi Béla pesti uracs volt a szó szoros értelmében. Volt valami benne abból az eleganciából, mely annyira jellemzi a „kék vérűek” boldog osztályát. De sajnos, hogy az elegancia mellett hiányzott nála valami, ami nélkül aztán az elegancia se sokat ér, tudniillik a – pénzt.
Az bizony; hanem hát nem azért volt ő a „kék vérűek” boldog osztályának tagja, hogy e kicsiség miatt fennakadjon az élet nagyon is göröngyös pályáján. Segített magán úgy, ahogy lehetett, ahogy pedig lehetett, bizonyíja folytonos szereplése a társas körökben.
De ez ismét nem tételezi föl azon valóságot, hogy Zöldi otthona a paradicsomhoz hasonlított. Képzelhetnek-e olvasóim olyan paradicsomot, hol egy élte delén virító asszony-személy játszotta a kedves élettárs, a paradicsomi angyal szerepét: Aligha. Pedig Zöldi paradicsomában – már ha az otthont így nevezhetjük – egy nagyon is haragos, nagyon is követelő élettárs uralkodott, kinek legjobb oldalát tagadhatatlan azon szerencsés véletlen képezte, hogy pénze volt. És ez a „megaranyozott kiállhatatlanság” Zöldi barátunkra nézve nélkülözhetetlenné vált, mert csak úgy volt lehetséges, hogy a külső elegancia a „kellő nyomatékkal” – börzei nyelven – párosuljon.
Zöldinek tehát megvolt a maga gyönyörűsége, ha belefáradt a „kék vérűek” örömének élvezetébe. Amibe bizonyos időponton okvetlen bele kellett fáradnia. Az élettárs parancsa szabályozta így, ki sokkal furfangosabb volt, semhogy egy uracs által rászedetni engedje magát. Itt meg kell jegyeznünk, hogy az élettárs a „kölcsönös egyesség” lényegével teljesen tisztában volt, s ha bizonyos engedmények élvezetét kegyeskedett „szíve bálványának” – már Zöldinek - előlegezni, részéről meg is követelte ám az általa ugyancsak jól körvonalazott életrend megtartását.
Lássuk, miből állhatott a Zöldi elé szabott életrend, éspedig
- pro primo: hogy minő jármot akasztott nyakába az élettársi óhajtás, s
- pro secundo: hogy minő kedvezményeket nyert „hála fejében” a mi „kék vérű” Zöldi barátunktól a már javában elvirágzott kék szemű női személy?
Először: Zöldi járja tovább is a társaságokat, s ő – már tudniillik az élettárs – utalványozni fogja a pénzt számára; ebből kifolyólag Zöldi lekötelezett és Zöldinek fizetni kell tehát;
másodszor: Zöldi azt tezi, amit élettársa követel, az ő szava szerint ezentúl az ő törvénykönyve.
Márpedig az a törvénykönyv nagy és terhes törvényeket szabott a Zöldi árva fejére; hanem h át a „csörgő kedvezmény” a túl leszállott mérlegcsészét felbillentette, annyira, hogy az élet az örömkedvért a terhes szabályok is elviselhetők legyenek.
Zöldi tehát pénzért eladta magát s beállt egy meglett korú nő rabszolgájának, ki adott ugyan engedményeket, de kamatostól is visszakövetelte ám.
Ekként megismerkedve Zöldi viszonyainak mibenlétével, szabadjon a fiatalságát már jól elvetett élettárs személyéről egyet-mást elmondanunk.
Flórika (ez volt a kedves neve) özvegye volt egy postatisztnek, ki szerencsés anyagi helyzete után boldog özvegységben hagyta hátra Flórikát, ki 35 éves volt, hogy kénye-kedve szerint élhesse világát s válasszon szíve hajlamait követve a férfiak sorából egy meglett korú honpolgárt élettámaszául, legalább ezt kellett vala tennie a boldog özvegynek a „szeretett férj” utolsó óhajához hűen. Az ám, de őnagysága nagyon is hallgatott szívére és sokat adott bűbájos szemeire. Ő választott, de változatosság kedvéért nem meglett korút, hanem egy fiatal társat s azt is „kék vérűt”, s hogy jól választott, boldog megelégedése igazolja.
*
- Flórika! mit kutattál az asztalomon?
Úgy hiszem, nem szükség említenem, hogy e kérdés Zöldi ajkairól lobbant el. Vajha ne lebbent volna, úgy talán néhány percre békében hagyja élettársa, ki azonnal eléje áll a húsos kezeivel egy „corpus delictit” mutatott fel:
- Hűtlen! csábító! – ordította bájjal csengő hangon, mely rózsaajkait egy öböllé változtatta.
- Ez a hála, ez a férfihűség? – folytatta nemes hanglejtéssel. – Rászeded kedvesedet, ki fiatalságát áldozta fel neked? (már 35 éves korában!)
Zöldi bűnösként, lehajtott fővel várta a kedves élettárs kitörésének végeredményét, s nem túlzunk, ha azt állítjuk, hogy bizonyos szepegéssel irányzá tekintetét azon mozgó testrész felé, mely sok esetben a kék vérűek arcán is természetes módon szokta fotografírozni az indulat s megcsalatás kézzel fogható jelét, azt a húsos jobb kezet, melyet Flórika ugyancsak emelgetett Zöldi barátunk szemei előtt.
Hanem e tagadhatatlanul legfényesebb elégtételvevés ezúttal elmaradt.
A zivatar csendesült, mert megeredtek a kétségbe esés kiapadhatatlan könnyei és folytak-folytak, mígnem patakká változtak. Flórika sírt. Zöldi megszánta.
- Kedves Flórikám! – kezdé vigasztalva.
- El! el szemeim elől, hűtelen, ki elraboltad éltem boldogságát! – zokogá a megcsalatott. – Te nőhöz írsz, te női leveleket fogadsz, hát engemet meguntál? – folyt a szemrehányás.
Zöldi megkísérté tisztázni az eszméket.
- Kedves, szeretett Flórikám!
- Nem hallgatlak, te .... te.... fúria – nyögé az ártatlan teremtés keservesen.
- Én ártatlanul szenvedek, gyanúd alaptalan, én csak téged szeretlek, lángolóan, kimondhatatlanul! – szavalá nagy pátosszal Zöldi.
Borúra derű.
- Igazán? – kérdé felemelve nefelejcskék szemeit a kedves. – És a levél?... a levél?... – fuldoklá, még a kétség karjaiban vergődve.
- Tréfa szülötte, hűséged legszebb záloga jövőre – szólt Zöldi térdre ereszkedve.
- Hogyan? Oh szólj Béla, szólj, hisz égek, szenvedek.
- Meg akartan győződni szerelmedről s azért írattam e levelet hozzám, úgy intézve, hogy kezeidbe kerüljön. Ez sikerült s én ma a legboldogabb halandó vagyok. TE szeretsz, te féltesz engemet. Oh drága, szeretett, imádott Flórikám!
- Bocsáss meg, oh bocsáss meg – válaszolt most szerelmes ömlengéssel, ragyogó mosollyal ajkain a kedves, és szerelmetes keblére ölelé szeretett lovagja göndörfürtös fejét, melyben az imént lefolyt igazolás oly szépen megszületett.
- Tehát enyém vagy, tehát enyém vagy! – rebegé a boldog elégültség kéjérzetétől dagadozó kebellel, elhalmozá lángoló csókjaival Zöldi fejének minden részét.
- Tied a sírig, mindig – viszonzá a hűtelen és szívéhez szorítá a kedves teremtést.
A két szerető szív egymáson dobogott s a pillanatig tartott viszály véget ért.
*
A nő féltékenység s meggyőző érvvel szemben sem szűnik meg egészen; legfennebb csak pillanatra elszenderül, hogy később annál erősebben jelentkezzék.
A mi féltékeny Flórikánk szívébe pedig befészkelte magát eléggé és csak a mézes szavak, s még inkább csókok után látszott szünetelni.
Valószínűleg, ha Zöldi hű marad, talán végképp is elcsendesült volna Flórika szívében a kétely harca, mert hisz ő annyira ártatlan jó lélek volt.
Persze Zöldi csélcsap létére s nagy búbánatára Flórikának éppen nem adá csalhatatlan bizonyítékát az állandó hűségnek.
Tehát a dolog lassan elmérgesedett s a viszony egy tragikomédiában nyerte szétbomlását.
De beszéljenek a tények.
Zöldiék szomszédságában egy 17-18 éves kellemdús barna leányzó, a művészet egyik felkentje tartotta lakását. E veszélyes közelség természetesen a Zöldi szívére gyújtó hatást gyakorolt, minek következménye az lett, hogy Zöldi megragadta az alkalmat s a szép leányzó körében töltötte perceit, melyeket Flórikától orozva elcsenhetett. Hogy a művészet lelkes gyermeke szívébe az ügyes fiatal ember láttára szintén belopódzott egy édes érzet, mondanunk sem kell; mert hiszen a női szívben a művészet iránti meleg rajongás mellett a szerelem is talál helyet magának. A két fiatal szív tehát hamar megértette azt, mit egyik szív mondhat a másiknak. Csakhogy Flórika is nemsokára föl tudta fogni argusi szemeinek segélyével, hogy a két szív mit mondott súgva-búgva egymásnak. Ami aztán erre következett, ez volt a tragikomédia.
Szép holdas este volt s a szerelmesek ábrándozhattak, elmerülhettek egymás szemeinek nézésében. A művésznő szobájában a nyitott ablak mellett két személy élvezi az együttlét édes perceit. A hold oly árándosan sült rájok, felhív arra az édes suttoságra, melynek örökös refrénje: szeretlek. Zöldi áradozó örömmel minduntalan ajkaival érinti a pici kezet, melyet a szerető leány nem von el előle, s mindjárt-mindjárt a karcsú derék körül övezve karjait, gyönyörittasan csókolgatja azt a ragyogó, bűbáj- s holdfénytől sugárzó női arcot,melynek két csillaga az a két fekete szem jobban éget a tűznél s szebben ragyog az ég csillagainál.
- Szeretlek, szeretlek, Irma...
- Boldog vagyok... –rebegi a gyöngéd ajak, s elalél a férfiú karjaiban.
E percben a tüzet, melytől a két lény lángolt, a hevet, melytől két szív dagadozott, lehűté egy nem remélt, de éppoly kellemetlenül, mint bosszantólag ható vízözön hidege, melyet valaki hirtelenében egy kártyus öbléből az ablakon keresztül jónak látott reájuk zuhantani. Ha az ég villáma csapott volna a fiatalokra, nem jöttek volna oly zavarba, mint ez, a holdas estével meg nem egyező esőzápor hozta őket.
- Hahaha! – kacagott egy fúria az ablak előtt, amint a két fiatal felriadt.
Azt hisszük, olvasóink sejtik, hogy a szerelmesek e megzavaró kísértete nem lehetett más a mi érzésdús, bájos Flórikánknál, kinek megcsalatott szíve e végletben adta kifejezését végtelen keservének.
- Ez a hűség? ez a szerelmed? hűtelen! – hangoztatá most a bosszúálló bájos Flórika.
Zöldinek idő kellett, míg magához tért meglepetéséből annyira, hogy a dühönc orra előtt hirtelen becsapja az ablaktáblákat. E nem várt fellépésre pedig Flórika hátra lépett és kártyusát készült a szerelmesekre bezúdítani. De mást gondolt s e szóval: megvetlek! – lihegve elrohant.
Zöldiről s kedveséről ez alatt a „nyári zápor” csak amúgy csurgott. Átázva, mint viharlepte utasok, álltak a szoba közepén s a meggyújtott gyertya világánál darab ideig szótlanul bámultak egymásra, végre elmosolyogták magukat s „szeretlek! szeretlek” szóval összeölelkeztek. Ez a meleg pedig felszárította a zápornak még alá nem szivárgott csöppjeit.
Flórika ettől kezdve szakított Zöldivel s Zöldi? az örvendett Irmája oldala mellett a szakadásnak, mely végre visszaadta szabadságát. Pénze, igaz, kevesebb volt, de nyert helyette egy ifjú, érzésgazdag szerető szívet, melyest többre becsült.
Végül megemlíthetjük, hogy sokszor emlegeti, hogy a fiatalnak vétek oly nőnek eladni személyét, ki pénzzel vásárolja azt, mit saját lénye ki nem küzdhet. És ez igaz is, habár Flórika mégse hiszi.
(Forrás: Nemere, 7. évf. 1-2. sz., 1877. jan. 3., 6.)
