2026. nov. 18.

Szász Károly (1829-1905): Kazinczy Ferencz emlékezete

 Az idős Szász Károly portréja a Vasárnapi Ujságból (1898)

Az Ér mellékin, vándor! A ki jársz,
Zöld halmokon függvén tekinteted,
Mikről reád vidám borág nevet: -
Szólj: áll e még az érsemlyéni ház,
Hol a meleg, védő fedél alatt
Száz év előtt a  g y e r m e k  született?
Futja-e még be repkény a falat?
Vagy küszöbén rom, pusztulás tanyáz?
Az inda, mit vész leszaggat, lever,
Fakúlva, most setét porban hever;
És kötni koszorút:  nincs zöld levél,
Emlékül annak, ki már úgy sem él!

S ha utad arra visz, hol Széphalom
Borong előtted, mint egy néma rom,
Melynek urát – míg el sem végezé -
Pihenni tették a porok közé,
S a mibe kezde, szép-, jelesbe, nagyba,
Keze után mind félben úgy maradt,
Mint tett közben megbénult akarat,
Mint kőszobor,mely félig kifaragva,
Úgy zúzaték, véletlenül, darabba:
- Oh ne riasszon el e méla kép!
Járd bé a házat; érezd a hiányt:
Hogy nem tolong, ünneplő raj gyanánt
E szent emlékű ház körül a nép,
S csak a nemes, fiui kegyelet
Viraszt hiven a szent porok felett,
Vagy menj a kertbe, hol fehér szobort
Az özvegy állitott, hajh! Nem a hon;
S koszorút is csak úgy találsz azon:
Ha rá a szél egy-egy lombot sodort;
S könyűt: ha sirva leled a fiút! -
Amott Érsemlyén, emitt Széphalom…
Bölcső s a sír közt hetven évi út!

Mért futni meg e hosszu, hosszu pályát,
Daczolni vésszel, türni sors viszályát,
Mi czél? Mi dij? Az osztályon mi jut?
Mi eszme űz? Mi ábrándkép ragad:
Hogy megfeszítsd a testet, megtagadd?
- Vagy élsz, csak mert reád kiróva van,
Jól vagy roszul, kin közt vagy boldogan,
A parancsszónak megadván magad?
Élsz, mert az élet mint folyam rohan,
A forrástól le a torkolatig,
Két sziklapart közt s te akartalan
És öntudatlan, rajta a ladik,
Mely ki sem köthet, meg sem nyughatik!?
Sok él, bizonnyal, mint az állatok;
Élvezve a mát, nem kérd holnapot,
A tegnapot leörlé s még szerencse,
Hogy nincs egy emlék, mely rideg szivét
Az elhagyott képekhez visszaintse,
Gyönyörbe mártsa, kinban tépje szét.
- Más él, ah! Szörnyü tiszta öntudattal.
Van czélja is, melyért küzd, fáradoz:
A puha ágy, terített gazdag asztal,
S habzó kehely, mit vágyó lányka hoz.
- Meg más, a ronda gyékényen hever,
Ruhája rongy, itala, étke rosz:
Neki csak pénz kell mit élére ver;
S mi bölcs kezekben áldás és malaszt:
Ő a penésznek, veszni hagyja azt!

De válik egy egy, milliók közül,
Mint satnya bokrok közt dicső sudár,
Min nem rak fészket a hitvány madár,
De rá, pihenni a felhő megül.
Kiválik egy-egy: a kinek szivébe
Mint öntükrébe néz a büszke nap
Kin nem hazugság Isten drága képe;
Kinek határt, czélt, fenkölt vágya szab;
Kinek lelkét egy eszme megteli,
Mely áldozatra hivó, nagy, nemes,
Mit csak az bir meg, a ki vislei -
De melyért türni, halni érdemes;
Kinek nem kellenek múló kegyek,
Nem nyugalom, kincs, kéj, nem semmi ár;
Ki szól: népemnek tűz-oszlop legyek,
Vezetni  a z t, én égjek össze bár;
Ki, bár reá idétlen gúny nevet,
Vagy kétkedő hitlenség ráz fejet,
Kimért utáról el nem tántorúl;
Mert jós igét visel, sivébe zárva,
Szólót dicsőbb jövendő álmirúl;
S merészen indul a tenger-sivárra,
Mert túl azon – ígéret föld virúl!

Ti Mózesek! Népek vezérei!
Az uj uton nem intnek vert nyomok.
Mezetlen lábatok sívó homok
Fölmarja, - kő, vadtüske vérezi,
És háladatlan népetek morog.
De egy tekintet a Nébo hegyérül
A szent országra: kész jutalmatok,
S köny, vér, veriték, mit hullattatok -
E kéjérzetben mind, mind visszatérül!

K a z i n c z y  egy volt e dicsők közül,
Annál dicsőbb, minél sűrűbb köd ül
A kor fölött, mely látta bölcsejét,
S minél ködosztóbb sugár volt az eszme,
mely lángra gyújtá vérét, elejét.
Ő érezé, hogy népe nyelve veszve,
Mely egykor Árpád ajkin harsogott
A négy folyam s a hármas bércz között -
S itt nemzetet a népből alkotott;
Mely Mátyás ajkin együvé fűzött
Kunyhót a királyi trónt: - most elhagyott,
s a dajkaszobából is száműzött.
A gyermek ajka németül gagyog,
Csak latin zeng az iskolák padán,
S midőn szemén az első tűz ragyog:
Fránszul susogja ifju és leány.
A könyvszobában halmon annyi kincs,
És minden nyelvet ért a tudomány -
Ah! egyedül csak magyar ajka nincs.
Lépj a szalonba, hol delnők csevegnek,
Törvényterembe, hol egy bölcs öregnek
Szavát lesi az ifjabb nemzetdék:
Meghallod nyelvét minden idegennek,
Csak édes anyjokét, - azt feledék!

Tán kifogyott a századok során a
Nyelv kincse, mint a mindig ásott bánya,
Ha megszakad az egykor gazdag ér?
A rég erős törzs, villámtól kivágva,
Lombját veszitve szárad minden ága,
S nem hajt ki többé a korhadt gyökér? -

Mélyen temetve, mint a drága  m á r v á n y,
Ott fekszik a kincs, rejtve szem elől.
Földdel tapodjuk, balgán rajta járván,
És nincs egy hű, ki fáradalmi árán,
A feledésből fényre hozza föl.
Bár durva még: csak vesü kell a müvész,
S az isteneknek mesterműve kész. -
- Áll még a  t ö r z s mind ezred évig álla,
S bár tépve vésztől, lombja megzilálva,
Villámtól sujtott ágai elasztak:
Még nedve nem fogy, uj hajtásra gazdag. -
De lám, tövét gaz, tüske verte fel,
Pusztúl vagy él, senkit nem érdekel;
Feledve árnya, virága, gyümölcse,
M o s t  nincs ki védje, várja, szedje, költse!
E g y k o r  tudósnak koszorúja volt, -
A szeretőkre lombárnnyal hajolt, -
Ágáról tépe  pünkösd hajnalán
Imakönyvébe egy levélt a lány…
Előfordult tőle most a tudós elme,
A férfi gondja, a leány szerelme -
S az uj hajtások ápolatlan állnak:
Virágtalanul megérve a halálnak!

Mely álla elhagyatva müveletlen:
Im ösvényt verni az ős puszta telken,
Megirtogatni a vadult mezőt,
És nyitni, Isten és világ előtt
Pályát, melyen majd az Istenfiak
Szabadon versengve, bátran fussanak
Szent czél felé: - K a z i n c z y  tette ezt! -
- A fény, a dics azé, ki czélhoz ér,
Övé a siker, és övé a bér: -
Azé marad az érdem, a ki kezd!
Mert nehezen hajt a kopár hegyoldal,
Sőt még a völgy is, melyet gyom borit:
Ha fel nem szaggatod szántóvasaddal
S nem lágyitod meg, szikkadt hantjait.
Mi haszna van a dalra ösztön, eszme,
Mi haszna gyúl a hő kebelbe láng:
Ha hurjait szilaj kéz tépte össze
S a művész álma, - hangzavarba veszve -
Csak mint az őrült láza hat reánk?
Mi haszna forr, megolvadt ércz gyanánt
A szenvedély, mely mint vulkáni láva
Eladdig a sziv legmélyén lakott, -
Ha most kiömlik s szertefoly, hiába,
Nem lelve, a mi tartsa, - a  l a k o t!?
K a z i n c z y  lángszekéren szállt az égbe
A menny tüzéből szikrát lopni le,
És itt a nyelv bilincseit letépve,
Adá nekünk, hogy élhessünk vele.
Ha lángital forr telt szived kelyhébe,
itt a pohár, vedd s öntsd ki azt bele!
- Hisz szó nélkül az eszme puszta köd,
S csak hang, miillanó érzést leköt; -
Hogy eszme s érzés leljen alakot:
Ő, a mi nem volt, nyelvet alkotott!…

N y e l v e t, hogy ujjá szülessék a szó,
S bárha megavult, ifjuljon a mi jó.
Nyelvet, mely kelet népeé legyen,
E nemzeté, mely házias s csatás,
Oly  é d e s e t, minő a szerelem;
E r ő s e t, mint a harczi riadás!
N y e l v e t, melyen mindennek van neve,
Mely árnyal és fest, mint tündérzene;
Mely  c s ö r g v e  lejtsen, mint a völgyi ér,
L á n g b a n  pezsegjen, mint az ifju vér;
Mint  v i l l a n ó  kard, légyen büszke, metsző;
H a j l é k o n y  ismét, mint az ifju vessző;
Z u d u l j o n, mint az éjszak zord szele,
Hogy a kit sujt, a földig verje le, -
S legyen vigasztaló, gyöngéd, szelid,
Midőn a fájó sebhez közelít!

És légyen a nyelv, mint v a r á z s i t a l,
Melytől hevüljön agg és fiatal.
Mint  c s o d a g y ó g y s z e r, mely mindenre jó,
E z e r  haszonra álljon úgy a szó
Épitsen abból gyermek kártyavárat,
Az ifju zengje, ha érzelme árad,
A tudós, a ki bölcseséget árul,
Azon beszéljen könyve nagy titkárul.
S habár magasra száll az ige szárnya:
A pór se nézzen bámészon utána,
S őt tudja, sejtse, és érezze azt
Ekéje mellett a szegény paraszt;
S a kunyhóban s a grófi szőnyegen -
Szép s egyszerű – de csak  e g y  n y e l v  legyen!

Oh szépek! Hogyha lelkesít a dal,
Égvén az eszme benne, mint sugár
Gyémántban összegyűjtve s szétlövelve,
S az eszme, mely örök szép s fiatal,
E nyelven ünnepibb ruhába’ jár,
Önnönmagára is alig ismerve:
Ha érzitek, hogy szivetek repes,
S könyezve, égve a költő dalán,
Az ifju lelke fenkölt és nemes
S tisztább gyönyörben olvadoz a lány;
Ha búnak, a mely köz mindenkivel,
Hangja e nyelven szivetekbe rezg;
S ha áldozatra készen tenni kell,
E nyelv zengése oly csodát mivel,
Hogy rá a kő is megmozdulni kezd:
Ha érzitek (s ezt ki nem érzi?) kérdem:
Tudjátok-e kié az érdem?
- Mi nélkül nincsen hangunk, énekünk,
K a z i n c z y  adta e nyelvet nekünk!

És ő e nyelvbe a művészetet!
- Mint durva kőből lesz dicső szobor
A melyre vésü árnyat s fény vetett
S hideg keblén érzelmek árja forr:
Úgy önte ő uj szellemet a nyelbe,
Megnépesítve eszmék sergivel,
Mik, mint varázsigén, életre kelve,
Rajtok nem ismert uj fény ömlik el -
Mert hangszer a nyelv, porban heverő,
Ha nincs hozzá Apoll, nincs lantverő,
Ki a lelketlen porból fölvegye,
Melyben megernyedt néma idege,
S mintegy paraszttá lett a durva fa,
Mit izléshez senki sem szoktata!
„Hisz! Ha kijátszva nincs még hangszered,
Müvészi kézzel hasztalan vered;
A jól kijátszott hangszeren pedig
Egyszerre égi dallam születik”,
Miként, ha titkon bele volna zárva,
S most csak kilépne, s m ű v é s z  s z a v á r a.

De tudod-e hazám, mit szenvedett,
Mint könyezett, türt, vérze hü fiad,
Mint nyögött olykor a teher miatt
Mig visszavívta régi kincsedet! -
Az elpazarlott életért ki ad
Kárpótolást? – Nyomorral küzde gyakran,
Gunyolva ott, sárral dobálva itt,
Békén viselve súlyos lánczait;
Megnyugvást lelve csak az öntudatban!
Ha meg-megrázta lánczát olykoron:
Hangodat vélte abban, drága hon!
Fejét lehajtá, - sirt és hallgatott:
E csördülés a te bubánatod!
A régi bú,mely el nem mondható,
Mely meglep alva, nem bocsát el ébren,
Szót nem keres, nem lel tápot beszédben,
Mert  n é m a s á g a  által megható!

S időn  s z a b a d: hogyan viraszt, tanul,
Eszmélkedik, mind szakadatlanul.
Gondolkodik, ir – ir s megint törül.
Egy szót keres, - sohajtva érzi:  nincs!
Szegény a nyelv még s rajta a bilincs…
Meglelte most – s mint gyermek úgy örül.
És mindenütt, a hol csak elme jár,
Hol ész kutat, kalandoz és kisért:
Bányát nyit ő szók s eszmék kincseért,
Hisz minden mező egyaránt kopár,
S ő egyben minden, - forditó, művész,
Költő, tudós, műkedvelő s tanár…

De gazdagsága pusztul, háza vesz,
S az életgond, - e halvány arczu rém,
E „pajzsos férfi” – ott áll küszöbén, -
Jőnek baráti s átdöfik szivét,
Mivel tovább ment mint ők akarák;
Majd ellenségi, s az egész világ,
Dobván reá kárhoztatás kövét, -
Koszoru helyett, nemes homlokára…

S mi volt a hosszu küzdelemnek ára?
Hogy vérig vivni nem fáradt ki lelke,
Mig lerogyott haldokló hős gyanánt:
Volt a  n y u g a l m a, a hogy érdemelte?
S  e l i s m e r é s e? – Mást ő nem kívánt!
N y u g a l m a?! Oh! Az megvan, igenis!
Sirjában ő oly csendesen pihen ki;
S hogy ottan meg ne háborítsa senki?
Az  utat is belepte a tövis!

E l i s m e r é s?! Mit szólok? Íme itt
Látom hazámnak nagyjait, szépeit
Seregleni a szent  s z o b o r  körül.
Szivek lángolnak; ez sir az örül;
Itt szól az ajk, ott néma, vagy rebeg;
Emitt a kéz int, ott könyet törül;
S felszakadoznak a gyógyult sebek.
Sirunk, emlékszünk, vérünk háborog,
A lelkesülés árja megragad,
S szivünk verése föntebb hangot ad,
Mintha riadna százezer torok!
- Most vagy soha! – most törve még a pálya
Min diadalt vivhat karunk, eszünk;
Int még az út, ha nem lépünk rája,
Fordul a föld s mi végkép elveszünk.
Tolul az ár és megemészt a láng,
- Nem lesz hírünk, nyomunk sem, hogy valánk!

De élni  k e l l! Hiában égeték-e
Ily nagy szívek a máglyán magokat?
Feledve volna nevök dicsősége,
S nem lépne senki a dicsők helyébe,
Az unoka setétben tapogat?
N i n c s-e  meg a  n y e l v, melyet alkotának,
És a művészet örök remeki? -
A  z á s z l ó mely a nagy szellemcsatának
Küzdelmihez, szárnyát terjeszti ki?

Oh jőjetek! Hozzon mindenki mit kell:
Mosolyt a lányka, a költő dalát;
Nő jőjön könnyel, - és a férfi tettel,
Tudós, te észvilágító műveddel,
És gyüljön össze az egész család! -
Majd a közérzés millió kövébül
Ha nagyjainknak Pantheonja épül,
Hol – a kik a szellemcsatán lerogytak -
Örök dicsőség lángjában lobognak,
Mig ott egy kép, míg ott egy név ragyog:
K a z i n c z y  él, K a z i n c z y  élni fog!

Forrás: Budapesti Szemle 7. kötet 21. szám, 1859.

Kisfaludy Károly „Eprészleány”-a és egy skót népballada

 


    Kisfaludy Károly epikai költészetének az Eprészleány valóságos gyöngye. Meséje is megragadja az olvasót. A mese szövésében olyan találó ötletességre s meglepő fordulatra bukkanunk, hogy ezért is nagy dicséret illetné Kisfaludy Károlyt, ha ez a mese az ő leleményére vallana.
    Az „eprészleány” kedves történetet megtaláljuk egy régi skót népballadában. Feljegyezték már Kinloch, Buchan, Chambers, a jeles ballada-gyűjtők. Az összes változatokat Francis James Child megbecsülhetetlen értékű, Magyarországon eléggé nem méltányolt, bár a magyar balladaköltészet egyetemes népköltészeti változataira is fényes világosságot derítő(1), kiválóságaiban a Percy püspök kiadványát is jóval felülmúló balladagyűjteményében tanulmányozhatjuk.
    Szép májusi napon, mikor a nap derülten sütött, egy takaros leány mélyen sóhajtozott. John of Hazelgreenért bánkódott. Valaki megszólítja, boldog volna az a férfi, kihez feleségül menne. A leány nem törődik a csalogató szóval. Dicséri John of Hazelgreen széles vállát, hatalmas karját, csinos tekintetét, aranyfonatú haját. A másik erre azt mondja, John már nem él. A meglepett leány a halált kívánja, mikor a lesújtó hírt hallja. Amaz buzdítgatja, ne törődjék Johnnal, szívesen beleegyezik, hogy  legidősebb fia feleségül vegye. A leány nem tágít. Erre az éltes várúr lovára emeli. A paripát megsarkantyúzza s Bigger városába vágtat. Itt kabátot, uszályos ruhát, selyemfőkötőt s ezüst cipőt vásárol neki. Újból paripájára kapja s oda vágtat vele, hol vigasság járja s gyönyörű arcú nőkben gyönyörködhetik a szem. Hiába, a szerelmese miatt búslakodó leány könnyei szakadatlanul omlanak. Egyszerre előugrik a fiatal Hazelgreen, az idős lovagban apját üdvözli. Karjába ragadja az epedő leánykát. Fogadkozik, inkább elpusztul, elengedi apja inden birtokát, csak a szeretett leány az övé legyen. Az apa megnyugtatja, még ma lesz a lakodalmuk s övék lesz az ősi birtok:

O hold your tongus now, son, he sayes
Let no more talking be;
This maid has come right far from home
This day to visit theee.
This day should been your wedding-day,
It shall be thy bridall-een
And thou’s get all thy fathers land
And dwell in Hasillgeen.(2)

    A leány titkos epedése, az apa cselvetése, ajándékozása, a csalafintaság derűs fordulata közös mozzanatok. Feltűnően hasonló a meglepetésszerűen előbukkanó nászkíséret felvonulásának az indítéka is. Úgy a balladának, mint Kisfaludy Károly elbeszélésének fontos mozzanata még a szerelemnek társadalmi különbségeket megszüntető varázsereje.
    Az előkelő főúr és az egyszerű leányka szerelmének ez, a népköltészet demokrata felfogásával könnyen magyarázható indítéka a skót népköltészetben régi keletű. Példaképpen Walter Scott híres gyűjteményének The original ballad of the Broom of the Cowdenknows című balladájára hivatkozom.(3) Egy előkelő út származását eltitkolva megszereti az egyszerű fejőleányt. A szerelemnek csakhamar záloga is lesz a nemes úr újból megjelenik. Megismerteti magát: lord, oaklandi birtokos; nagyon boldog, hogy a fejőleány lesz a felesége.
    Az Eprészleány-ban a szerelmesek találkozásának romantikus rajza eredeti jellemű, s erős bizonysága Kisfaludy Károly tehetségének. Van még néhány eredeti mozzanat az Eprészleány-ban, de a költő elbeszélés lényege a skót balladára utalja a kutatót.
    Valószínű, hogy Kisfaludy Károly a skót balladának német fordítása vagy átdolgozása alapján írta a művészi kivitelre valló költeményt. Párhuzamunk alapján kiderül, hogy az Eprészleány költészetünknek első terméke, mely a skót népköltés hatására vall.

ELEK OSZKÁR


(1) Csupán két példára  hivatkozom. A skót-angol népköltészetben a mi Molnár Anná-nknak Lady Isabel and the elf-kight a mása. Számos változata van a holland, flamand, dán, svéd, norvég, német, sziléziai, vend, cseh, szerb, francia, észak-olaszországi, spanyol, portugál népköltészetben. Child-nak róluk írt nagy bevezető tanulmánya a folklore-ra alkalmazott philológiai pontosságnak a remeke (I: 22-54, negyedr.) Bőven tárgyalja a magyar változatokat is: „Five versions from recent traditions, all of them interesting, are given in Arany and Gyulai’s collection of Hungatian popular poetry, Molnár Anna (I. 45).” Pálbeli Szép Antal angol változata Willlie's lyke-wake. Child bevezetésében nemcsak az angol változatokat tárgyalja, hanem foglalkozik a dán, svéd, olasz, szlovén alakokkal is (I. 247-250). Az idegen változatok közül legbővebben a magyart ismerteti. „A. MAGYAR. Arany and Gyulai, I. 172, No 18, »Pálbeli Szép Antal« translated by Aigner… Handsome Tony tells his mother, that he shell die for Helen”, etc. (I. 249-250.)
(2) Francis James Child: The english and scottish popular ballads: Joh of Hazelgreen, Part IX, 160. és a k. lk.)
(3) Walter Scott: The minstrelsy of the Scottish Border, 1873-iki kiadás, II, 29-32.)

Forrás: Irodalomtörténet 1912. 1. évf.

Zrinyi Miklós halála

 Datei:Zrínyi halála.jpg


    Gróf Zrinyi Miklós 1664. november 18-án vadászni ment a kursaneczi erdőbe vendégeivel: Bethlen Miklóssal, Zrinyi Pállal, Vitnyédi Istvánnal és Gusich kapitánnyal.* (* Bethlen Miklós önéletírása. I. köt. 328. l.) E vadászatról holtan vitték haza. A hős, ki egész életét harcban töltötte, kinek a monda szerint „puszta hírére reszketett az ozmán”, vaddisznóvadászaton halt meg. Sors bona, nihil aliud…
    A gyászeset híre bejárta Magyarországot, elterjedt Európában, mert nemcsak Magyarország,de Bécs, Páris, Róma, Velence, Konstantinápoly is telve voltak Zrinyi dicsőségével. S amint a hír szájról-szájra járt, nőtt, gazdagodott, csodás elemekkel bővült. A szeretet és csodálat,mely Zrinyit körülvette, halálát kiszínezte, így akarta alakítani, hogy kedves hőse egyéniségének jobban megfeleljen, hozzá méltóbb legyen. Zrinyi hatalmas egyénisége, helyzete Béccsel szemben, váratlan halála, nagyon is alkalmasak voltak arra, hogy foglalkoztassák a képzeletet.
    Három felfogás keletkezett Zrinyi haláláról: 1-ször, vaddisznó ölte meg; 2-szor, orgyilkosságnak esett áldozatul; 3-szor, öngyilkos lett. Hogyan támadt, honnan indult ki, hogyan terjedt el, hogyan fejlődött ez a három felfogás?
    Az események középpontja Csáktornya. Innen indul ki a gyászhír és két fő irányban halad: egyik útja Magyarországba és Erdélybe, másik Bécsbe és Bécsen át a külföldi államokba vezet .Eszerint a Zrinyi haláláról elterjedt leírások, mondák egy része Magyarországon,másik része a bécsi udvarban keletkezett; ezekhez járulnak még a helyi eredetű horvát mondák, melyek azonban még nincsenek eléggé feldolgozva.
    Mi történt tehát Csáktornyán azon az emlékezetes délutáni vadászaton? Előbb néhány sort Zrinyi helyzetéről.
    A vasvári béke után vagyunk. Azután a béke után, mely a csatanyertes nemzetet megalázta, minden reményét megsemmisítette, mely tönkretette Zrinyi terveit. Eredmény nélkül kellett eltávoznia Bécsből, hova még Zerinvár lerombolása után ment, sérelmeiért elégtételt, veszteségeiért kárpótlást keresni. Jó helyen Hiszen a bécsi politika XIV. Lajos politikája szerint igazodott, nem köthette tehát le a hadseregét keleten annyira, amennyire egy felszabadító háború megkövetelte volna. Jól tudták azt Bécsben, hogy XIV. Lajos nem fogja elmulasztani nagyravágyó tervei keresztülvitelére azt az alkalmat, mikor Lipót a törökökkel lesz elfoglalva. Bécs kereste a békét a törökkel mindenáron, s így nem teljesíthette Zrinyi követeléseit, hiszen azok útjában állottak a békének. Zrinyi olyan hangulatban távozott Bécsből, hogy Carafa ezt írta róla Rómába: bár Zrinyi azt mondja, hogy mint jó alattvaló akar élni, könnyen megeshetik, hogy a kétségbeesés úrrá lesz lelkében; sőt Portia herceget egyenesen figyelmezteti, hogy Zrinyi ilyen lelkiállapotban könnyen elpártolhat.* (* Történelmi Tár, 1899. évf. 580-591 l.)
    Zrinyi hazatérve – legalább látszólag – csupán bánsága ügyeivel foglalkozott* (* Széchy Károly, Zrinyi Miklós. V. köt. 144. l.), szórakozásul naponkint vadászni ment.    
    November 18-án érkezett  hozzá a bécsi követ és egy latin nyelvű nagy pecsétes, meg egy német nyelvű bizalmas meghívóval Bécsbe hívta, november 25-re értekezni a vasvári békéről.
    Zrinyi megtette előkészületeit, hogy indulhasson* (* Széchy, Zrinyi. V. köt. 163-164. l.); de a sors másképp rendelte.* (* A katasztrófa részletes és általánosan ismert leírása Bethlen Miklós id. önéletrajzában.) Azonnal jelentést tettek Bécsbe. E jelentések nincsenek meg, de Leslie Walter leveléből, melyet november 26-án Ditrichstein herceghez intézett* (* Irodalomtörténeti Közl. V. köt. 203. l.), tudomást szerzünk róla, hogy „der Herr Graf Ban von einem wildn Schwein umgebracht seie worden, und das Frau Gräfin solches ihr May: dem Kaiser, Fürsten von Portia und Auersperg geschrieben habe, welches in der Wahrheit auch also ist, so wohl eiin unglückseliger todt vor einen so praffen cavaglier; die particularitetn wie es aigentlich zugangn ist, waiss mann nicht aigentlich, als was derselbe sagt der die üble Zeitung gebracht, so aber nicht darbey gewesen, hat es auch sonst niemand gesehn, als einer seiner page. Er hat 5 Wundn bekommen, eine im Hals, welches den todt, dan er nicht ein hablviertelstunds danach gelebt, so geschwid verursacht; zwei am bauch, und 1 am Schenkkel. Der  Graf Peter soll stündlich anhero kommen, mann sagt er wird anhaltn Ban zu sein; mann acht diessn todtfall nicht sovil, als wann ein gemeiner Mensch umgebracht wehre worden.”
    Gremonville* (* Monumenta Slavorum Meridionalium. XIX. 10. II. 11.) francia nagykövet november 27-én írja meg Lajosnak, hogy meghalt Zrinyi gróf: „Amint Zrinyi Miklós vadászik vala, mondják neki, hogy egy nagy sebesült vadkan megölt egy parasztot és megsebesített egy vadászt. Hát elfogja a türelmetlenség, hogy kövesse és megölje s csak egyetlen inas kíséretében megindul utána. Amint közel a bokorhoz ér, lováról leszáll; a dühödt vad nekirohan s leüti lábáról; inasa lőni akart, de fegyvere nem sült el. Kissé később emberei összefutottak, kiktől az állat megijedt és megszökött otthagyva a grófot, ki két sebtől vérzett, a legveszedelmesebbtől a nyakán; azután elvérzett. Emberei sírva lábra állították, ő vigasztalva szólt nekik, nem lesz semmi baj, de abban a percben lelkét kilehelte. Íme a vége ennek a nagy alaknak, ki ekkora elismerést szerzett.”
    Molin* (* Károlyi Árpád gyűjteményében.) ugyancsak november 27-én ír a gyászesetről Velencébe: Zrinyi vadászott; a sűrűből 12 nagy vadkan tört elő, Zrinyi egymaga a legnagyobbra indult és behatolt utána a sűrűbe; rálőtt és megsebesítette. Az feldühödve rárohant, hét sebet ejtett rajta. Inasa és lovásza egy fa alá vitték, hol mellét verve és bűneit emlegetve lehelte ki lelkét.
    Carafa* (* Történelmi Tár. 1894. évf. 581-193. l.) november 29-én kelt, s a pápához írt levelében szintén leírja a vadászatot… A golyótól megsebzett vad akkora dühvel rohant Zrinyinek, hogy mintegy pillanat alatt megfosztotta életétől, anélkül, hogy szolgái segítségére mehettek volna: már csak akkor érkeztek, amikor alig szólhatott egy pár szót. „Nem vagyok képes leírni azt a szomorúságot, amit az udvar és az egész nép érez, annak a nemes lovagnak és vezérnek elvesztésén és halálán, ki a maga rendkívüli vitézségével olyan rettenetessé tette nevét, hogy a törökök ennek a szerencsétlen esetnek inkább örültek, mint a reájok nézve oly előnyös békekötésnek.” Így fejezi be a levelét Carava.
    Ezeken a helyeken kívül még András* (* Budapesti Szemle. XXXXVII. Köt. 1887. 411. l.) karmelita barát prédikációjában, melyet Münchenben tartott december 6-án, azután Francisci Erasmus* (* Francisci Erasmus: Der hohe Traur-Saal. Nürnberg. 1671. 1171-72. l.): „Der hohe Traur-Saal” című művében, végre Priorato* (* Priorato: Historia die Leopoldo, II. köt. 583-84. l.) „Historia die Leopoldo" című munkájának II. kötetében találjuk meg Zrinyi utolsó óráinak leírását az ismertetett alapokon.* (* Itt említhető Brown-nak, a híres angol utazónak egy adata, mely érdemes a megemlítésre. Brown, I. Lipót vadászatairól szólva, feljegyzi, hogy Zrinyi Miklós gróf egymagában is nekiment a vadkannak, hanem végre is egy kan megölte, ami azóta másokat is óvatosabbakká, sőt azóta a császárt is jobban őrzik a vadkanvadászatokon. /Fest Sándor közlése./)
    A tartalmukban nincs elérés, színezéseik is csak olyanok, hogy velük a már alakulóban levő „Zrinyi-legendá”-t nem viszik előbbre, bár pl. Francisci igen élénk fantáziával dolgozik.
    Egymás mellett olvasva Leslie, Gremonville, Molin, Carava, András barát, Francisci és Priorato feljegyzéseit, tanulságosan szemlélhetjük bennük a fantázia működését, alakító erejét. – A gyászhír november 23-án érkezik meg Bécsbe. (* Leslie levele: id. h.)
    A hírhozót az udvarban körülfogták, kérdezgették, a legcsekélyebb részletek iránt is érdeklődtek. Azután tovább vitték, amit hallottak, egyik is, a másik is megtoldotta. Színeztek, motíváltak, különösen a részleteket dolgozták ki: Bethlen Miklós négy sebről ír, Leslie már ötöt említ, Gremonville hétről tud, Molinnál a vadak száma 12. A hetes és a tizenkettes szám megmarad, mindkettő kedvelt száma a mesének.
    Gremonvillénél a vad megöl egy parasztot és megsebesít egy vadászt.* (* Weber Arthur: Zrinyi-legenda. Hadtörténeti Közl. 1910. évf.) Ez csak színező motívum, a nagyobb hatás kedvéért való. Fontosabb ennél, hogy már magyarázzák a vadász viselkedését. Lőtt, de nem talált. Molin és Gremonville levelei egy napon keltek, hogyan van, hogy mégis eltérnek egymástól? Az udvarban többféle hír keringhetett, Molin ezt, Gremonville azt ismerte és fogadta el igaznak.
    És itthon? „Rettenetes sírás lőn az erdőben, a legalábbvaló, csak a gyermek is siratta”.* (* Bethlen Miklós önéletírása.) „Siratta Magyarország az ő elvesztett Marsát, gyászolták a vezérek az elvesztett atyát, megkönnyezték mindannyian az ő szerencsétlenségét.”* (* Eszterházy Pál: Mars Hungaricus, 83-85. l.) Megszólal a lant is, hogy dalban sírja el gyászát a hősért, „Kit egész Európa, s ez világ csudálata.”* (* Hadtört. Közlemények. III. köt. 708. l)
    Hazánkban a szomorú esetnek Bethlen Miklós közismert helyén kívül három leírását találjuk: Wesselényinél, Eszterházy Pálnál és Csereinél.
    Wesselényi november 30-án közli Rottal gróffal* (* U. o.), aki megírja Apaffinak, elküldvén neki Wesselényi levelét. Apaffi udvarából Naláczi terjeszti tovább.
    Wesselényi levele így hangzik: „Ez elmúlt kedden múlt egy hete, az az vitéz horvát bán valami vadászitul berekesztett erdei disznók vadászatira kimenvén, egyet meglőtt közülök, s az, mely legnagyobb disznó volt köztük, kiszaggatván a hálót, előbb ment az erdőbe; ő szegény egy puskával leszállván lováról, az kopók cihára bement az kopók után és így nagy véletlenül rárohanván az kopótlan bestia, nagy sebeket ejtett rajta; ugyanazon marcongtató sebekben az nagy kemény úr talpra állván, szolgáit biztatta: Semmi sem, úgymond, fiaim, hozzátok el az hintómag; míg az hintóját elhozták megbágyadván lefeküdt és ugyanottan szörnyű halált halt és egy ilyen véletlen és képtelen halállal (halt) múlt ki az az dicséretes vitéz, kinek lelke üdvözüljön, kívánom.”
    Kitől értesült Wesselényi? Széchy azt mondja,* (* Széchy: id. h. 170. l.), hogy az udvarból kapta a hírt, esetleg Bethlentől. Vitnyédytől; Weber* (* Weber: id. h.) szerint semmi esetre sem Bécsből, hanem Csáktornyáról. Ugyanis, szerinte egészen természetes, hogy egy ilyen nagy fontosságú eseményt megjelentsenek az ország nádorának, azonban mi értelme lett volna annak, hogy Bécsből tudósítsák? Wesselényi levele tényleg nem vall bécsi eredetre. Ám Bethlentől is eltér, jobban eltér, hogysem közvetlen forrása lehetne. Úgy gondolom, hogy az özvegy, vagy környezetéből valaki, esetleg maga Bethlen hivatalosan értesítették Wesselényit a halálesetről, de csak úgy, mint pl. a szász választót, a pápát, anélkül, hogy a részleteket megírták volna. Eszerint Wesselényi forrása a már akkor szájról-szájra járó monda lehetett.
    Esterházy Pál „Mars Hungaricus” című munkájában örökíti meg a hazára nézve „örök siralomra méltó, óriási bajt”. Weber szerint Esterházynál találkozik a halálmonda bécsi és hazai válfaja.
    Esterházy bécsi és hazai forrásokat használt; az előbbit bizonyítja a vallásos elem felvétele, az utóbbit az, hogy Esterházy beszél arról, mennyire gyászolták Zrinyit a magyarok, tehát ismerte érzelmeiket, felfogásukat is.
Gazdag fantáziával, csodálatos leleményességgel dolgozik Cserei Mihály.* (* Cserei Mihály históriája, 31-32. l.) Nála Zrinyi valóságos párviadalt vív a vaddal, rálövi a puskáját, eltöri rajta a pallosát, majd szabad kézzel nekimegy, leteperi, ráül, mígnem egy vigyázatlan pillanatban kiszabadul a kezéből, agyarával hozzávág és torkát kiszakasztja. Cserei már változatát is tudja az esetnek, de arról majd később. Cserei forrásának Bethlent mondja, azonban nagyon eltér tőle, kétség kívül a szerte szállongó mondák hatása alatt, amellyel nem tud kritikailag bánni.
    Még csak azt kellene vizsgálnunk, hogy milyen alakban terjedt el a gyászhír a helyszínen, közvetlen a haláleset után? Erre nézve egykorú feljegyzés nincs, csupán a Bánffyak naplójában találunk egy rövid feljegyzést Mogosich István legrádi, tehát közeli plébánostól, de csak annyit ír, hogy Zrinyit a vadkan ölte meg.* (* Tudománytár. IX. köt. 324. l.)
    A felsorolt feljegyzésekből látjuk azt az első benyomást, melyet Zrinyi halálának híre okozott a lelkekben. E benyomások a lelkek szerint sokféle alakban jelennek meg, tarkább, gazdagabb, s egyszerűbb öltönyben, de a lényeg mindenikben ugyanaz. Kifejtve e díszes sallangokból e források alapján a következőleg képzelhetjük el Zrinyi halálát: egy, már előbb golyó által megsebzett vad megtámadta, súlyos sebeket ejtett rajta, a legsúlyosabbat a nyakán, ez ölte meg, de mikor szolgái ráakadtak, még élt.
    Ez a leírás egészen egyszerű és hihető. Mégis feltámad ellene a gyanú, előbb csendben, kicsiny arányokban működik, azután egyre nagyobb lesz, átszáll az utódokra, úgy, hogy most már mint határozott vélemény él, melynek lelkes védelmezői vannak.
    Honnan indul ki? Széchy szerint onnan, „hol a szív a csapásba a legnehezebben nyugszik bele”* (* Széchy: id. h 180. l.): a családból. Az özvegy ugyan úgy ír Bécsbe, hogy férjét vadkan ölte meg, de a család később leveleiben, melyet a pápához, a szász választóhoz, Bonzihoz intéz, csak Zrinyi váratlan halálról van szó. Ez pedig nem véletlen, mondja tovább Széchy, hanem a belső meggyőződés visszaverése. Ez jut kifejezésre Forstall Márk történetében, aki a szerencsétlenséggel tüzetesen foglalkozik. Leírván a halálesetet az ismertetett alapon, ezt mondja: „Sebe a szeme alatt még a tapasztaltaknál is gyanút keltett, hogy golyótól ere, mely a kemények küzdő vadra célozva azt érte, kit legkevésbé kell vala. Mi, ha megtörtént, kétségtelenül nem rosszakaratúan történt, bár különböző nemzetű férfiak voltak jelen a vadászaton.”* (* Széchy: id. h.)
Ezzel szemben Weber azt bizonyítja, hogy a gyanú a nép körében támadhatott. Mert a nép nem ismerte a körülményeket, a hozzá eljutott részleteket homályosaknak találta, nem tudta elhinni, hogy a törökverő hőst egy vadállat ölte meg: megindult tehát fantáziájának működése, s a monda, mely úgy megszületik, első fokán még csak annyit mond, hogy Zrinyit a segítségére siető vadász ölte meg, véletlenségből. Akkor, mikor Forstall Zrinyi halálát megírja, ez a felfogás olyan erős, hogy helyt ád neki. Azok a levelek pedig, melyeket a család a pápához, Bonzihoz, a szász választóhoz intéz, hivatalos jelentések, melyekben a részletekre nem terjeszkednek ki, feltételezvén, hogy azokat már ismerik. Ez Weber véleménye. Kétség kívül elfogadhatóbb, mint Széchyé.* (* Weber: id. h.)
    Weber tovább kíséri a legenda fejlődését. A népnél, fejtegeti, a véletlen nem magyaráz eléggé. Okát, magyarázatát keresi a véletlenek és arra az eredményre jut, hogy a vadász szándékosan lőtt Zrinyire. Kinek volt útjában a hős? Útjában volt Nádasdynak a nádorság elérésében, akit régi bosszú is sarkalhatott. A monda második stádiumában tehát már úgy alakul, hogy Zrinyit Nádasdy ölette meg. Ez a felfogás is annyira elterjedt, hogy Priorati III. kötetében feljegyzi, hogy Zrinyit nem a vad ölte meg, mint híre járt, hanem egy golyó a szeme alatt, melyet fejében meg is találtak, anélkül, hogy tudnák, hogy az egy vadásztól eredt-e, akit Nádasdy bérelt fel, vagy Angelótól, aki a vad helyett urát találta.* (* U. ott.)
    Amikor a legenda már ilyen fokon volt, nem sok kellett hozzá, hogy teljesen kifejlődjék: az a gyűlölet, mely Magyarországot és Bécset elválasztja, az az eltitkolhatatlan öröm, mellyel Bécs Zrinyi halálát fogadta, igen hamar felébreszthette azt a gyanút, hogy Zrinyit Bécs ölette meg. „Vagyon olyan hír is, írja Cserei, hogy az osztrák udvar ölette volna meg azért, mert a magyarokat fel akarta lázasztani. Nyíltan nem mertek volna belekapni, nagy fizetéssel tehát alattomban megfogadtak egy német vadászt, hogy valahol a vadászaton lője le s emiatt kellett meghalnia 1666-ban. Igaz-e, nem-e, én bizony nem tudom, amint hallottam, úgy írtam.”
    Úgy látszik, ez a hit általánosan elterjedt. Lippay érsek így írja meg Velencébe Zrinyi halálát, amint Sagredo jelentéséből látjuk. Lippay azonban gyűlölte Bécset s így mindent elkövetett, hogy minél sötétebb színben fesse, megragadta tehát a Zrinyi-legendát s ha nem hitte is, szívesen terjesztette.
    Sagredo 1665-iki jelentésében megcáfolja Lippayt. Ám a legenda nem alsz8ik el, átszármazik reánk, egyre nagyobb tért hódít, irodalma támad. Dervarics Kálmán  életcéljául tűzi ki, hogy történelmi adatok alapján bebizonyítsa. „Gróf Zrinyi Mikós, a költő halála” c. munkájában megkísérelte elérni ezt a célját, azonban nem sikerült, bár maga műve végén önérzetesen kiált fel: „Hála Isten, a csata nyerve, a cél elérve lett.”
    Dervarics munkája nagyon zavaros munka. Törekvő és lelkes, de hiányzik belőle éppen az a szigorú történeti kritika, melyet olyan fennen hirdet és követel az események elbírálásánál. Rövid, harminckét oldalas dolgozatban hosszan foglalkozik Hohenlohe és Zrinyi viszályával, leírja Zerinvár elpusztulását, sok mindenről beszél, de nem marad helye arra, hogy a tényt magát megvilágítsa. Állít, anélkül, hogy bizonyítna és bizonyít olyan dolgokat, melyek nem vágnak dolgozata keretébe. Munkájának magja ez: Zrinyi útjában volt Bécsnek, tehát Bécs el akarta tenni láb alól. Ezért a bécsi kurír, ki neki a meghívókat kézbesítette, felfogadott egy Póka nevű vadászt, aki őt a vadászaton le is lőtte. Bizonyítja ezt cserei és Priorato, de különösen bizonyítja egy puska, mely a M. Nemzeti Múzeum régiségtárában van a következő felirattal: „Ego sum illa Flineta, et qua comes Nicolaus a Zrin in Sylva Ottok Insula Muraköz in venatione ab Apro persecutus a Venatorum supremo N. Stephano Poka 1664 die 18. va 9 bris trajectus est. A nepote Gabriele Poka P. oc. G. D. Paulo bEnyovszky Dominium idem conseribenti dono data Anno 1775 in perennem rei gestae memoriam.” Döntő bizonyítéknak veszi még azt, hogy Vitnyédy leveleiből hiányoznak azok, melyekben Zrinyi haláláról megemlékezhetett. Elveti Bethlent, mint olyat, aki Majláni koholmányai által félrevezetve, értéktelen mesét jegyzett fel. Eljutottunk tehát odáig, hogy meg kell állapítanunk, hogy hiteles-e Bethlen agy nem? Lehetetlen, hogy Bethlen észre nem vette volna Zrinyin a golyóütötte sebet, hiszen volt alkalma megvizsgálni a holtat, mikor hazáig fejét, mellét tartotta. Meg is tette, s még azt a kis körömcsölést is észrevette, amely Zrinyi kezén volt. Hogyan kerülte volna ki a figyelmét a golyó okozta seb? Ha pedig észrevette, miért titkolta volna? Eltitkolni azt csak Bécsnek volt érdekében, Bethlen pedig nem szolgálta Bécs érdekét.
    Bethlen tehát hiteles; ellenben Dervarics bizonyítékai mind szétesnek. Cserei csupán mende-mondákat jegyez fel, anélkül, hogy utána járna a híreknek, még a halál idejét sem tudja, vele bizonyítani tehát nem lehet. Prioratóban pedig szó sincs arról, hogy Zrinyit az udvar tette el láb alól, csupán annyit ír, hogy golyó ölte meg, vagy Angeló golyója véletlenségből, vagy a Nádasdy által felbujtott vadászé. A puskára vonatkozólag Szendrei János kimutatta, hogy ilyen felírású fegyver a Múzeumban nincs és nem is volt, a gyanúba vett fegyver későbbi eredetű, a XVIII. századból való.
    Hiába való tehát Dervarics erőlködése, nem tudja, mert nem is lehet a rendelkezésünkre álló adatokkal bebizonyítani, hogy Zrinyit a bécsi udvar fondorlatai tették el láb alól. Szigorú és elfogulatlan szemmel nézve a történteket, kénytelenek vagyunk elvetni ezt  a feltevést, mert csak pszichológiai alapon tudjuk bizonyítgatni. Pusztán ezzel pedig csak a költő dolgozhatik, nem a történetíró.
    De ha nem is tudjuk bebizonyítani, hogy Zrinyi Miklóst a bécsi udvar ölette meg, már maga az, hogy ez a hit elterjedhetett és megerősödhetett erkölcsi szempontból nem sokkal mond kevesebbet, mintha tényleg úgy történt volna. Nem is fog ez a hit megszűnni soha, hiába cáfoljuk; történeti igazság nem lesz belőle, de megmarad mint legenda, melyben nem hisz senki, de mlyet feljegyez mindenki.*

LŐCSEY MÁRIA


(* Még egy harmadik fantasztikus változata is van a Zrinyi haláláról elterjedt híreknek, t. i., hogy Zrinyi öngyilkos lett. Erre nézve egykorú följegyzésünk nincs, de később mind a nép, mind az írók körében megtaláljuk, sőt legutóbb Bertha Sándor is megpróbálta bizonyítani, hogy Zrinyi a maga kezével vetett véget életének. (A kérdésre von. v. 9. a Budapesti Hírlap 1911. évf. nov. 15., 18. dec. 2., 7. számait.)


Forrás: Irodalomtörténet 1912. 1. évf.

2026. nov. 17.

A Nagy Sándor-monda Gvadányi „Rontó Pál”-jában

 litográfia


    Gvadányi József (1725-1801) „Rontó Pál”-jának első cikkelyében felhasználja a Nagy Sándor-monda egy részletét, melyet hasonlatként Tüzes András ajkára ad. Tüzes András így szól felköszöntőjében:

Kedves komám uram, s gazdánk rontó Dávid!
Hallgasson meg engem, nagy dolog van ám itt.

Mert oly csoda történt kelmednek házában,
Mint régenten történt Maczedóniában,

A hol is Nagy Sándor, a midőn született,
Hogy nagy bajnok lészen, az így jelentetett.

Az égen üstökös nagy csillag tetszett fel,
Három vörös nyílból állott szívén egy jel.

Még akkor kis csikó volt Buczefalusa,
Csak  kölyök kutyácska vala Czerberusa,

Mégis Buczefalus ugrott, ágaskodott,
Czerberus ugatva forgott, nyájaskodott.

E kis Palival is… stb.

    De nemcsak ezen részét használja fel a mondának. Az első cikkely több mozzanata azon benyomást kelti bennünk, hogy a csecsemő Rontó Pál rajzolásában, bármennyire megváltoztatja is a monda motívumait, Nagy Sándor gyermekkora lebegett költőnk szeme előtt. Vegyük sorra e mozzanatokat, melyekhez költőnk, mint látni fogjuk, Leo Historia de preliisé-ből merített.
    Rontó Pál, mint maga elmondja, Szt. Pál napja előtt este nyolc órakor született és éppen „akkor egy csillag is tisztult”, akárcsak Nagy Sándor születésénél, melyet azonban villámlások és földrengés is követtek. Aztán megmutatják a kisdedet atyjának, ki örömében felkapja őt és viszi az istállóba Daru lovához. A ló azt hitte, hogy az eléje tartott csecsemő abrakos tarisznya és

… azért is prüsszögött, hortyogott,
Lábával a hidlást vágta és dobogott.
    Az apa erre azt mondja:
… No bizony urára ismere,
Azért prüsszög, tombol, örvend egész vére.

    Nagy Sándor, mint a Historia de preliis és más feldolgozásokban olvashatjuk, nem pólyás korában kerül Bucephalus elé. Bucephalus is ráismer gazdájára Sándorra „et eoepit lambere manum illis atque eomplicatis pedibus proiecit se in terram, tornansque caput respexit Alexandrum”.
    Rontó Pálnak olyan szép alakja volt, hogy az egyok asszony szerint „a nagy oltáron sincsen olyan szép kép”. Nagy Sándor sem apjához, sem anyjához nem hasonlított. „Propriam figuram suam habebat” és szép volt. Egy másik asszony azt mondja Rontó Pálról: „Oly bodros fején hajacskája, Mind nagyságos grófnénk pudli kutyácskája.” Leonál Nagy Sándorra vonatkozóan ezt olvassuk: "Coma capitis sius sicut leo”. Rontó Pálnak: „Mint a legszebb suvix feketék szemei. Fénylenek mint éjjel rodhadt fák redvei.” Nagy Sándor szeme is fekete, de csak az egyik, a másik kék és „sicut stellae micantes”.
    Még a Bodri kutya érdekel bennünket éspedig azért, mert a mondának a motívummal való párhuzamos helye alapján állapíthatjuk meg, hogy Gvadányi a Leo-féle Historia de preliis"”-ből ismerte a Nagy Sándor-monda e részletét. Az apa a Daru lónál való időzés után a ház felé veszi útját kis fiacskájával és az udvaron találkozik Bodrival, ki mihelyest észrevette őt, leszaladt a ganéjdombról és „előtte ugrásait tette.”

Hol elfutott tőle, hol meg visszafordult,
Hol hátára feküdt, hol meg tovább lódult.


Hol szűkölt, hol pedig nehányszor böffentett
majd bőréből kibujt, oly nagyon örvendett.
    Gvadányi Nagy Sándor születése körülményeihez hasonlítva  Rontó Pálét, a kutyát illetőn ezt mondja:

Czerberus ugatva forgott, nyájaskodott.

    Bucephalus lóról minden Sándor-feldolgozásban szó van, de Cerberus kutyáról az általam ismert feldolgozásokban sehol. Pseudocallisthenes Julius Valerius-féle latin fordításában Bucephalusra vonatkozón, mikor az urára, Nagy Sándorra ráösmer, ezeket olvashatjuk: „Nam et pedes priores extenderat et gesticulum mansuetudinis luserat et supplici quodam motu blanditus est”. Czerberuskutyáról semmi szó nincs. Leo-nál e mondat: „Statim caballus coepit mansuescere amplius: ut cum quando blanditur domino suo canis, sic et ille blandiebat Alexandro”. Azt hiszem, kétségtelen, hogy a Gvadányinál levő Nagy Sándor mondarészletbe a Historia de preliis „ut cum quando blanditur domino suo canis” mondata alapján került be a Czerberus kutya. És az sem lehetetlen, hogy az általunk használt kéziratok szövegében képest a Gvadányitól ismert, taéán bővült változatban „canis Cerberus” volt írva.

KOHÁNYI MENYHÉRT


Forrás: Irodalomtörténet 1912. 1. évf.

A Kamaldoliak pusztulása

 Ányos Pál

    Azon kéziratok közt, melyek Ányos Pál (1756-1784) verseit fönntartották, különösen jelentős a STASICS-KÓDEX, mert Ányos Pálnak olyan versét őrizte meg számunkra, mely mai napig ismeretlen és kiadatlan. A negyedrét alakú, papíros kötésű s 185 lapra terjedő kézirat egykor Balovich Lajos főgimn. tanár tulajdona volt s halála azután került birtokomba. Címe: Ányos Pálnak első remete sz. Pál rendén lévő szerzetesnek munkláli. Mellyeket maga és a' jönvedőbélieknek öszve írt Stasics Alexius ugyan azon renden lévő szerzetes. 1785. esztendőben.   
    A kéziratos kötet, melyet Stasics Elek a költő halála után készített, szövegére nézve a 171. lapig egészen megegyezik Ányosnak az Akadémiában őrzött (Régi és újabb írók. 4. v. 38. sz.) eredeti kéziratával. A kamaldoliak pusztulása, mely a kódex „73. és utolsó darab”-ja, a 182-185. lapokra került. A korabeli pálosok, úgy látszik, ismerhették Ányosnak ezt a versét, melyet Stasics mentett meg az enyészettől. Itt közlöm betűhű szövegét:

A kamaldoliak pusztulása

Álj meg már Dunának ujság hozó vize!
Nincsen partyaidnak szemünk előt disze,
Miolta pazarlod őss szabadságunkat,
’S torkunkra forrasztod kínos falatunkat.
Ama sz(ent) neveket; szabadság! – békesség!
Törvény, és törvényből szivárgó egyesség!
Nem ösméri hazánk, miolta páltzáját
Bitangolja Jósef, de nem koronáját.
Hol el húnyád szemed édes Anyánk Trési!
El futák országunk gonoszságnak rési,
Nem érzi fel szentelt Törvénnek erejét
Mellyben helbesztette Igazság kut fejét
A borzos Magyarság; Verbőtzit Nemesség
Nedves szemmel nézi, mert ott sincs reménség.
Szomoru változás! Szabadság rabsága!
Kalapos kyrálynak nem várt bátorsága.
Nem ezt igérted volt Anyádnak ölében
Hömpölögvén magyar Dieta üdejében.
Igy rontotta Rómát Caesar dühössége
Régi szabadságnak első ellensége,
Midőn Pompéjusnak csökent seregein
Diadalmaskodot Emáthnak Mezein.
De még itt nincs vége: Josef merészsége
Tovább is ki terjed gőgös büszkesége.
A Római Fő Pap nem védelmezheti
Rég birt jószágiban nem erősitheti
Péter onokáit, kiket sz(ent) kyrályok
Hogy Pakulár nélkül ne legyenek nyájok
Bővséges értékel hajdan fel ruhásztak
Választot térséggel meg ajándékoztak.
Százakat tápláló szerzetek rontatnak,
Hasztalan keréknek mert ők alléttatnak.
Szentelt épületek pusztaságá válnak,
Világi kezekre a’ jószágok szálnak,
Mellyeket Egeknek üstökös atyáink
Áldozták, hogy értek térdeplő karaink
Mind éjjel, mind nappal számos Zsoltárokat
Zengjenek, hogy érjék vég pillantásokat
Kegyelem ölében, melly nélkül nem lehet
El nyerni a Jóknak igértetett Eget.
Ezen szent gondolat, mint a’ füst úgy el tünt,
Szabott imádságnak buzgósága meg szünt,
Nem mutattatik bé ollyan sok áldozat,
Mágánosságá vált Templomi boltozat.
Nem hangzanak már most hoszú énekléssel
Zobornak teteji, hol a’ békességgel
Szövetkezet lelkek szent sohajtásokban
Töltötték napjkat gondolkodásokban.
Magános Férfiak szélle kergettetek,
Hagyot jövedelmek bitang kézre mentek;
Kénteleníttettek arra vissza térni,
Mellyel nem akartak régentén meg férni.
El Mentek! Ott hadták kívánt hajlékokat,
Melyekben most lelik vadak szállásokat.
Most bátran ügetnek farkasok ligetin,
Nem irtóznak Medvék tzammogni bértzein.
Oda van lakossa a’ rengetegségnek.
A Madarak bátron építik fészkeket,
Nincsen mitől olják gyenge gyermekeket.
Szomorú halgatás az egész vidékben
Lappang ’s nem hallatik zsoltár az erdőkben.
De nem csak lakósit kietlen Zobornak
E’ szélvész prédálta; ment Bécsnek, Posonnak,
Ott is klastromokra szegezte záporát
Méltatlan csapással döntötte kőfalát.
Addig vitte ottan mulató sziveket,
Míg meg nem hajtották beretvált fejeket;
Most többet nem szóllok! – ne talántán a’ hir,
Mellyel versenyt nem fut a’ repülő Zephir,
Jósephnek fülében sugja panaszokat,
Kitül én is méltán félthetem magamat,
Másszor többet mondok…….
1782.

    Mikor Ányos e versét írta, a felsőelefánti kolostorban tartózkodott. Borongó lelkén átszűrődve az elefánti tájék, olyan, mint az átok földje. A Zoborhegy titokzatos északi zugában, sűrű sötét erdők rengetegében, égbe nyúló kősziklák lábánál kesereg a költő; fölötte haragos felhők kavarognak. Valójában e föld nagyon szelíd. Angol ember édes tájképnek mondaná. A hatalmas kolostor épülete rézzel födött templomtornyával széles völgybe tekintett, ahol rétek közt a szigetes Nyitra vize kanyarog Körös-körül apró fehér falvak. A Zoborhegy déi lejtőjén pedig egy másik remetekolostor: a kamaldoliaké, a néma barátoké, akikben a hegyen át egy árnyékos út vitt, a „barátok útja”.
    Ányost a fél fagya cellájába zárja. A monostor könyvtárában Báthori László bibliájának kódexe után kutat, de vele lakik a tépelődés. Illúziói szertefoszlottak. Mikor a tavasz megjött, lelke visszavágyódott a budai várba, „ifjú nyájossága hív kalibájára”. S távol a városok lármás piacától s a ívságos emberektől panaszolta sorsát s magánosságát a kietlen erdőknek, néma kőszálaknak. Siratta ez elmúlt szép idők napjait. Hazulról is szomorú híreket hall: édesanyja nagybetegen fekszik. Papirosa, pénze fogytán van. Priorja, Bocó András olyan, mint a rendőrfő. Visszatartja leveleit úgy hogy azokat kénytelen ismerőseinek nevére címezteti. A közállapotok is lehangolják. Félti a nemzetet II. József reformjaitól s azért határtalan lelkesedéssel üdvözli a nagyszombati nemes ifjakat, mikor fölbuzdulásukban ismét magyar ruhát öltenek. Nemcsak a módot ostorozza, hanem keservesen panaszolja, hogy a régi szokások pusztulásával nyelvünk, sőt nemzeti jellegünk is veszélyben van.
    Aggodalommal vesz tudomást arról, hogy a korabeli uralkodók sűrűn látogatnak egymáshoz. Lelke megremeg, mert a népek sorsát félti e találkozásoktól. „Nem is olvasunk ily titkot a régiségben. Mi, kik ezek közt a Fényességek között élünk, nem bírunk annyi erővel, hogy ezeket magyarázhassuk; a jövendő ítéletre bízzuk, mely tapasztalni fogja következéseit”. E sorokat írja 1782. ápr. 2-án.
    Bécsben Kaunitz s utána az államtanács azon okoskodott, miképpen lehetne a klastromok vagyonát a közoktatás céljaira megszerezni. 1782. jan. 2-án érkezett a császár utasítása a kancelláriához, hogy biztosok és országos hatóságok írják össze a kontemplatív életet élő szerzetek vagyonát s vegyék át, mint annak idején a jezsusitékét. A prímás a helytartótanáccsal együtt törvénytelennek mondotta ki a rendeletet, de ez mit sem használt. 1872. ápr. 9én jelent meg a császári biztos s zoborhegyi kamaldoliak klastromában és lefoglalta vagyonukat. Ányos szemtanúja lehetett a zoborhegyi néma barátok kiűzetéséenk s az ott lefolyt jelenetek kínosan hatottak rá, mert érezte, hogy a sors előreveti árnyékát saját szerzetére is. II. Józsefet azelőtt sem nézte jó szemmel, most azonban föllobban ellene, mert nemzete szabadságát, alkotmányát és saját vallását féltette tőle. S mikor lelke színig van tele keserűséggel, akkor még nagy bánat szakad rá, özvegy édesanyja hosszú szenvedés után meghal ápr. 6-án s ápr. 8-án el is temetik a nagyesztergári temetőben. Legnagyobb fájdalmában írja meg a Kamaldoliak pusztulásá-t.* (* A Kalapos király-ról írt hosszú költemény végén (275-302. sor; l. Régi Magyar Könyvtár XXIII: 108. l.) szintén megemlékezik a szerzetes rendek s a zoborhegyi kamaldoli rendház feloszlatásáról. A két költeményben több rokongondolat található.)
    Ányos költészete ezzel a verssel nemcsak bővül, de értékben is nyer. E költeménynek legszebb a kezdete. Olyan, mint a távoli mennydörgés moraja: fenyegető, komor és ünnepélyes.

OLGYAI BERTALAN


Forrás: Irodalomtörténet 1912. 1. évf.

Két jegyzet a Bánk bánhoz

 

IV. felv. 9. jel.


Petúr: Megállj!
Ottó (visszaszalad s Gertrúdisra borul): Segíts!
Simon: Én nem megyek tovább! Hol van Melinda?
Petúr: (erősen fújva néz Gertrúdisra):
Elég is. Itt hever már; s a dühös
Tenger magát örömmel engedi
Egy kis gödörbe elszorítani.
Csak ottan is zúzhassa a hajókat.
    Hogyan kell e verseket interpretálni? A jegyzetes Bánk bán-kiadások nem kommentálják őket. Előttem van Hevesi Sándor kiadása (1901), mely bőséges jegyzetekkel kíséri a szöveget, de e verseket, úgy látszik, magukban is érthetőknek találta. Holott két értelmük van. Simon azt mondja Petúrnak, hogy ő nem megy tovább. Petúr azt feleli neki. Nem is kell tovább menned, nem is kell többet tennünk a zendülésben; íme, a háborgó tenger, beérjük azzal, hogy itt romboltunk, s erősen fújva néz Gertrúdra.
    De lehet e soroknak más értelme is, úgy is lehet magyaráznunk e verseket, hogy e szavak, „elég is” azt jelentik, hogy céljukat elérték, az összeesküvés sikerült, a tenger-becsvágyú Gertrúd ott hever s amilyen gonosz volt, a sírban is örvend, hogy ha már az országot nem rombolhatja, legalább meggyilkoltatása miatt az összeesküvőket zúzzák majd össze.
    Vétségnek minősítsük e verseket a stílus szabatossága ellen? Semmi esetre!
    Petúr allegóriát mond és hozzá kétértelműt. Úgy érezzük, mintha a csak imént elköltözött Gertrúd szuggerálná Petúrt. Megdöbbentő hatalmát, nagyságát mi sem jellemzi jobban, mint hogy holtteste látásán a nyers szavú Petúr is az ő nyelvén szólal meg; abban a stílusban fejezi ki magát, melynek csak egyik jellemvonása a kétértelműség, a másik: a mélység. Csak Gertrúd varázsa alatt mondja Petúr a gödörről és a tengerről való képét, hiszen ez a királyasszony mondott egykor ehhez hasonlót; a sírról és a tengerről szólt ő is: „a könny az a gyöngy, mellyel a halálos ágyba fekvő szép virtus ékesíttetik.” (Bb. I. 12.).

III. felv. 1. jel.

Ha a szegény hold férjhez adja szép 
Leányait, mondjátok, hogy királyi
Lakodalma van egy-két nyíllövésnyire.

    Melinda őrjöngő beszéde ez. Az ismert kommentárok itt sem mondanak eleget. Gyulai Pál szerint a hold a végzetes éj, a lakodalom a bűnágy, a két nyíllövésnyi az ő és Bánk élete és boldogsága. Péterfy Jenő szerint: „Királyi lakodalma egy-két nyíllövésnyire: boldogsága oly közel van hozzá s most már mégis elérhetetlen.” Hevesi Sándor szerint: zavaros beszéd az egész.
    De e zavaros beszédnek van értelme és ezt magából a beszédből kell megfejtenünk. Melinda eufemisztikusan fejezi ki magát.
    Az elcsábíttatást, szeretkezést a dráma más helyén is lakodalomnak nevezi. Homályos szavainak értelme csak ez lehet: Ha a sápadt holdnál szeretkezni mennek a nők, mondjátok meg a holdnak, hogy egy-két nyíllövésnyire, a királyi palotában királyi lakodalma van; azaz egy királynő a kerítő, s egy királyi herceg a csábító.

HARMOS SÁNDOR


Forrás: Irodalomtörténet 1912. 1. évf.

A Zalán futása és A Völgyi Lakos


    Vörösmarty a Zalán futásának bevezető részében önmagát, mint a honalapító harcok békeidőben világra jött dalnokát aposztrofálja, ki eddig nem a véres csatákkal foglalkozott, hanem reményteljes, bízó szerelemmel eltelve töltötte idejét.
    E hexameternek hátterében, tudvalevőleg Vörösmarty életének egy mozzanata lappang; sőt egy érdekes tény is, melyet költészetének tárgyalói szem elől veszítettek.
    Az „örömnek panaszosra cserélt dala”, e látszólagos szóvirág, több, mint amit sejtet. E verssor A völgyi lakos című költeményével van összefüggésben.
    A kis költeményt Vörösmarty 1821-ben írta. Tudjuk, hogy lelkét akkor Perczel Etelka iránt érzett heves szerelme töltötte el és int a börzsönyi Perczel-ház lakója, állandóan a szép Etelka közelében élve, e szerelem közel másfél évtizeden keresztül végighúzódik költészetén.
    A költemény 1824-ig íróasztalában hever, s csak az Auróra 1824. évi folyamában jelenik meg.
    A Gyulai-féle kiadások jegyzeteiben sajnos nincs nyoma annak, hogy hol írta Vörösmarty e versét, de a költemény egyes sorai világot derítenek a kétséges kérdésre.
    A Bonyhád és Börzsöny vidékét ismerők ráismernek a költemény első soraiban vázolt vidékre s Vörösmarty életsorának kutatója ráismer a szöghajú leányra, aki nem tud a szerelemtől vagy tán ha tud is, nem szánja a költőt szenvedéséért.
    Kétségtelen, hogy e dal Vörösmarty szerelmének első korszakából való, amikor maga sem tudta még, mit remélhet szerelmétől. Azonban egy érdekes jelenség, melyre a különböző kiadások rávezetnek, sejteti, hogy első szerelme olyan ábrándokra ragadta, melyet később valóban hiúknak kellett látnia.
    A költeménynek tudniillik két befejezését ismerjük: az egyik az, amelyben a szerelmes költő sóhaját könnyeit a halk szellő elkapja s nem engedi, hogy a kedves leányhoz jusson. A másikban pedig a szép leány kitárt karokkal, mindent feledve lép elébe s egymás keblére borulva oly érzelemmel csókolják egymást, amilyennek az isten az embert életében csak egyszer ajándékozza meg.
    Az itt vázolt befejezések elsője az Aurora 1824. évfolyamában s a Vörösmarty 1833. évi Minden Munkái-ban olvasható, míg a második vég az 1840-iki Újabb Munkái-ban.
    Ha ez érdekes jelenséget vizsgáljuk s nem veszítjük el szemünk elől szerelmének történetét, melyről minden életírója bőségesen emlékezik, nyilvánvaló lesz, hogy a költő 1821-ben, amikor Börzsönybe, Etelka közelébe kerül és szerelemre gyullad, azt a véget adja versének, amely vágyaival, reményeivel harmonizál. Melyik ifjú szerelmes nem hisz abban, hogy első szerelmét boldog egyesülés fogja követni? S akkor keseredik csak el, midőn belátja, hogy az első szerelmek sorsa közös – az eredménytelen vég…
    Vörösmarty 1824-ben, amikor elhatározza, hogy nyilvánosságra adja rejtegetett költeményét, már nm remél s versének szomorú véget ad a boldog helyett. Így jelenik meg A völgyi lakos 1833-ban is. Azonban 1840-ben, mikor már csaknem két évtized választja el ama nagy érzések idejétől, ő maga is nyugodtabb bírálója verseinek s kiadja költeményét úgy, amint eredetileg megírta.
    A Zalán futása pedig megerősíti fenti vélekedésünket. A völgyi lakos „örömét” valóban „panaszosra cserélte”.

REXA DEZSŐNÉ

 Forrás: Irodalomtörténet  1912. I. évf.

Arany János „Öldöklő Angyal”-a


    Arany János kisebb elbeszélő költemény-töredékeit nem elemezték és nem értékelték még kellőképpen. (Csak Az Utolsó Magyar-ról szólt újabban – e folyóirat lapjain – Kéki Lajos.) Pedig nemcsak azért érdemlik meg a figyelmet, mert a nagy költőtől származnak, hanem azért is mivel magokban véve, tárgyuknál és finom lélekrajzaiknál,m eg érdekes leírásaiknál fogva, továbbá művészi, hangulatos, sőt szenvedélyes előadásuk és ritmusuk miatt érdemesek az elemzésre.
    Ezúttal az Öldöklő Angyal-ról akarok szólni, amely épp úgy, mint Az Utolsó Magyar, Édua, Csanád szintén az 50-es években keletkezett. Aranyt mélyen leverte hazájának gyászos sorsa, legkedvesebb barátjának, Petőfinek elvesztése. Ehhez járult még nehéz helyzete és testi bajai. Lelke fel volt dúlva. Ilyen körülmények között szinte kereste a komor tárgyakat.
    Öldöklő Angyal-ához valószínűleg Kölcsey Vérmenyegzője adta az indító eszmét. Ezt az állítást nem én hangoztatom először. Megtalálható már Vértesy Jenő Kölcsey életrajzában (Bpest, 1906. 79. l.) s az ő nyomán Tompos Józsefnek a magyar ballada történetéről szóló művében. (Kolozsvár, 1909, 165. l.) Bővebben egyik sem szólt a kérdésről. Azt hiszem érdemes e kérdést közelebbről szemügyre venni, az összehasonlítás munkáját elvégezni, az érdekes költeményt esztétikai szempontból elemezni, tulajdonságait, értékét megállapítani.
    Mindenekelőtt egymás mellé állítom Arany Öldöklő Angyalát és Kölcsey Vérmenyegzőjét, hogy így a tartalom, a tárgy menetének egyezése szembetűnjék. Arany költeményét kivonatosan közlöm hogy az egybevetést az elő nem forduló részek ne zavarják.

ARANY: Öldöklő Angyal.

I. Anna és Jenő az oltár előtt megesküdtek. A menyegző napját vígan ülik meg a palotában. A szobák a vendégektől népesek. A zene szól. Öröm, vigalom mindenfelé.
II., III. A menyasszony és vőlegény eljárják a menyasszonytáncot. A tüzesvérű, önmagán uralkodni törekvő Jenő nézi Annát, akinek vérét a szokatlan érzés felriasztotta. Szívében lázas sejtelem A menyasszony vőlegénye mellett járja a táncot, könnyedén, szinte lengve. A szív siet, az arc tüzes. A szem szemet keres.
IV. A harmadik táncot már a többi fiatallal együtt járják el
V., VI. Arra a hírre, hogy törökök közelednek, a zene, az emberek elhallgatnak. A tánc megszűnik. Az ajkakon szó nem jön ki. A szív megfagy, majd nagy zavarban dobog. Az arcok sápadtak.    
    Jenő, kardját kirántva, így szól: a férfi kimutatja bátorságát, küzd, keresve kerüli a veszélyt, hiszen a futásban nincsen üdv.
    Tudja, hogy a csata reménytelen, fél, hogy Annát a törökök foglyul ejtik és meggyalázzák.

KÖLCSEY: Vérmenyegző

IV. László nyert a szép Lilának
Ídvességet hű kezén,
És szomszédi felszállának
Kedve zajgó ünnepén.
S a billikom kerültében
Minden férjfi gyúl szívében,
S víg ének zengésinél
Az ifjuság táncra kél.
V. Nézi László szív-merülve
Hölgye láng tekinetét,
S kedv remény közt lelkesülve
Vére kényhullámot vét.
S az könnyű mint esti szellet,
Táncát vőlegénye mellett
- Szíve olvad, arca ég -
Pártájában lejti még.
VI. A törökök jönnek.
VII. Elnémúl a palotában
Tánc és élet, kedv és zaj.
Fennakadva dobbantában
Minden könnyű, minden jaj,
Színe halvány minden képnek,
Minden keblet gondok tépnek
Elszorúlva minden szív,
Küzd és habzik, forr és vív.
VIII. Dúlva ront a palotára.
IX. … sebes meggondolással
Kardon minden férfikéz.
XI. Szép hölgy ott a pályabér.
    Arany János költeményének gerince tehát egészen benne van Kölcsey Vérmenyegzőjében. Egy menyegzőt, éppen mikor a legjobb kedvben vigadnak, táncolnak, abba kell hagyni, a törökök támadása miatt. A vőlegénynek le kell mondani a boldogságról és felvenni a küzdelmet az ellenséggel. Igaz, hogy ily eseményről máshol is olvashatott és az egésznek lefolyása általánosságban mindig ilyen lehetett, mégis nemigen valószínű, hogy Arany a tárgyat máshonnan vette volna, mert a részletek, egészen a menyasszonyi táncig, melyet a nő pártában már még el, lépésről-lépésre egyeznek. A két költemény csaknem egyformán indul és halad, sőt Arany költeményének utolsó sorai arra a gondolatra engednek következtetni, hogy Jenő is (mint László) fél, hogy felesége török rabigába fog kerülni, ahol meggyalázzák azt, akit ő szeretett volna bírni. A cím nem egész világos fényt vet a bekövetkező eseményekre. Gondolhatunk olyan öldöklésre, amely egy egész környéket pusztít el, vagy arra, hogy Anna, ez az Angyal, erényei megvédése végett ölni is tudott. Arany minden bizonnyal ismerte Kölcsey e versét.
    Ami nincs meg forrásában, megmagyarázható a költészet keletkezésének lélektanából, Arany más élményeinek hozzáfűződéséből. Költőnk a Kölcseynél nagyjában odavetett vázlatot kiszélesíti, részletesen kidolgozza, beleviszi saját lelkét. Így keletkeztek a palota, a zene, a magyar egyes és közös táncok gyönyörű leírásai, mely utóbbiak élvezésében Aranynak nagy gyönyörűsége tellett és amelyek megörökítésekor előtör lobogó haza- és fajszeretete, miket az akkori viszonyok kétségbe ejtettek és levertek.
„De vajmikép írhassam én is
Oh nemzetem, szép táncodat!+
Busúlni és vígadni, mint te,
Tud-e más nép az ég alatt?

Ezt látni kell és érzeni
Mind a magyar szív érezi,
Mint érezhette egykoron
Ama nász népe, melynek én
Széles jó kedvét vázolom.”
    Talán fölösleges felhívnom a figyelmet arra (Riedl Frigyes ezt már megette), hogy a zene és tánc e leírásai a magyar irodalom legköltőibb helyei közé tartoznak. Testünk együtt járja, lelkünk együtt rezeg a költő szavaival. Külön is megjelent e három rész „Magyar tánc” c. alatt Arany „Elegyes művei” között.
Gyönyörű művészi munkák a jellemrajzok is. Az apa, miután gyermekei egymás után elhalnak, egetlen leánya boldogságán csüng. A leány gyönge, bájos, ártatlan angyal, a házasságot nem érti, a táncot elragadóan járja. A táncolók közt sok egyént látunk fel és eltűnni: komoly, dölyfös, ledér, csalfa, mosolygó arcúakat. Az egyik csúszik, a másik ölyvszerűen űzi galambját, a harmadik méltóságteljesen járja a táncot. Arany bámulatos jellemző tehetsége tehát itt is megtalálható. Az érzések és indulatok széles ecsetelése, a lelki motívumok szintézise ez időben írt munkáit különösen jellemzik. Ebben is megtalálható Byron hatása, amennyiben rá-rávet egy vakító fénysugarat az emberek indulataira, szinte megmagyarázhatatlan lelkiállapotaira, sőt érzékiségére, amivel felizgatja, felkavarja vérünket. (Pl. a menyasszony érzelmeinek rajzával.) Az előadás, a ritmus bámulatosan könnyed, színes, hangulatos, sőt mondhatnám szenvedélyes. Át- és átjárja lelkünket és megvilágítja számunkra Arany lelkének akkori izzó hangulatát, dúló viharait.
    A költemény töredék maradt. Aranynak nem volt lelkiereje befejezni. De e fenséges rom így is megindít.

BITTENBINDER MIKLÓS

Forrás: Irodalomtörténet 1912. 1. évf.

2026. nov. 16.

A korona elszállítása Budáról Debrecenbe

 Debrecenben ásták el a Szent Koronát? | Magyar Nemzeti Levéltár


    1848. decemberében nagyon megnehezült az idők járása felettünk.
    Az olmüci államcsíny, Schlick hadainak gyors előrenyomulása, Wiindischgrätz betörése rémületbe ejtették a magyarok fiatal fővárosát.
    Pest utcái, melyek a dicső márciusi napok óta annyi lélekemelő jelenetnek voltak örömtől ujjongó tanúi, most egyszerre csöndesekké váltak. Az élénkség mindenfelé kihalt, az emberek némán szomorúan osontak el egymás mellett, vagy halkan, szinte suttogva tanakodtak kisebb-nagyobb csoportokban, hogy ismét csakhamar szótlanul szétoszoljanak.
    A kereskedők hiába nyitották ki boltjaikat s vártak vevőkre: senki sem tért be hozzájuk. A vendéglőkből, kávéházakból még a törzsvendégek is elmaradtak, a színház kongott az ürességtől: minden jel arra mutatott, hogy valami nagy szerencsétlenség sejtelme borong a szívekben.
    Az aggodalom sötét fellegeit egyre komorabbakká tették a vesztett csatákról érkező tudósítások, melyek, minthogy végtére már a sajtó működése is megakadt, szájról-szájra kelve egyre ijesztőbb, rémítőbb hírekké nőtték ki magukat.
    Növelte az ijedelmet az is, hogy az utcákon hol itt, hol ott, eleinte csak egyesével később már egész sorokban poggyászos kocsik tűntek föl; a menekülés első jelei, melyek nehéz dübörgéseikkel még az éjszaka nyugalmától is megfosztották a különben is izgatott és elcsigázott lakosságot.
    Ily álomtalan éjszaka után fáradtan, kimerülten, sápadt orcával ült reggelije mellett Budán, az Attila utcai 60. számú házban egy még ifjú házaspár, szabadságharcunknak két sokat szenvedett kiváló alakja.
    Az óra éppen nyolcat ütött. Kopogta az ajtón.
- Szabad! – hangzott fel egyszerre a házaspár ajkán.
    Egy fiatal, szinte lányos képű honvédtiszt toppant be, katonásan köszönt,nyomban rá, a sietségtől elfúló hangon szólott:
- Tolcsvai Bónis Sámuel képviselő urat keresem.
- Én vagyok – volt a kurta válasz a férfi részéről.
- levelet hoztam a honvédelmi bizottmány elnökétől. Választ nem várok.
    Ezzel ismét köszönt, sarkon fordult és eltűnt, mintha ott sem lett volna.
- Bizonyára újabb csapás. Szegény hazám! – sóhajtott föl a nő és szép szemébe könnyek lopództak.
- Ne aggaszd magadat hiába, édesem. Jer inkább, olvassuk együtt. Kossuth levelét. Míg ő velünk van, nem féltem népemet, hazámat.
Nyugodtan bontotta föl a nagy levelet, mely egész árkusra írva ezeket a történelmi nevezetességű, eddig még sehol közzé nem tett sorokat tartalmazá:

Bónis Sámuel képviselő úrnak.

Nyilt rendelet.*


Az ellenség közeledvén a főváros felé, s a csatáknak kimenetele Isten kezében lévén, a kormány kötelességének tartja koronát mindenesetre biztosítani.
    Annál fogva képviselő úr ezennel országos biztosul kirendeltetik s kötelességévé tétetik Ürményi Ferenc koronaőr úr ő excellenciáját azonnal felszólítani, hogy országos biztos úrral együtt és egyetértőleg az ország szent koronáját s egyéb koronázási insigniáit azonnal a koronaőrségből még itt levő legénység őrizete mellett egyelőre Debrecenbe, azután pedig oda, a hová országos biztos úr tanácsosnak látandja, elszállíttatni.
    Ha nevezett koronaőr úr nyomban országos biztos úrral a korona elszállítását nem kísérhetné, ezen esetben kötelességévé tétetik országos biztos úrnak, azt koronaőr ú excellenciája nélkül is, nyomban egyedül is elszállíttatni.
Kelt Pesten, december 30-án 1848.

A honvédelmi bizottmány meghagyásából

Kossuth Lajos s. k.
elnök


    A levél hatása a két házastársra egészen ellentétes volt. Az előbb oly nyugodt férfi megdöbbent. A helyzet válságos volta, mely már a szent korona elvitelét sürgette, megbízatásának, s a vele járó felelősségnek nagysága súlyos teherként nehezedett erős vállaira.
- Istenem! Istenem! Mitévő legyek? – kérdé magától mélyen megindulva.
- Hát mit tennél? Elviszed a koronát, bármibe kerül is! – szólt határozott hangon a nő, ki mintha kicserélték volna, levetkőzve minden aggodalmat, úgy állott férje mellett, mint valami tündöklő cherub.
- Elviszed a szent koronát. Országunk e Palládiumát keze szennyével ne illesse a zsarnok hatalom, mely szabadságunk eltiprására bérelt hadakkal ront reánk – csengett a nő hangja, mint valami tündéri harang, miközben szeme villámlott; kinyújtott hófehér karja, mintha máris pallosként védelmezné nemzeti drága ereklyénket.
- Igazad van. El kell vinnem. De hogyan? Jól tudod, a Duna már napok óta rettenetesen zajlik, a hajóhidat rég fölszedték, a Lánchídon pedig, azonkívül, hogy kocsi közlekedésre még nem készült el, csak menekülő  honvédeinknek szabad az átkelés. A koronázási jelvények súlyos ládáját hogyan vigyem át?
- Átvisszük! – csendült meg újra a nő ajka. – Nincs veszteni való időnk. Jerünk azonnal!
    Úgyis lett. Néhány perc múlva már gyors léptekkel kapaszkodott fölfelé a várba Bónis Sámuel, karján fiatal nejével. 
    Kegyetlen hideg szél fújt; de ők nem fáztak. Egész valójukat átjárta feladatuk teljesítésének égő vágya. Ez hevítette keblüket.
    Fölér-e a várba, legelső gondjuk az volt, hogy meghatalmazást kerítsenek,mellyel a nő átmehessen a lánchídon. Nagy üggyel-bajjal sikerült nekik, s a nő most már boldogan indult meg Pestre.
    Repülni szeretett volna, de csak lelkének voltak szárnyai. De segített neki sietni a lejtős út, melynek sima jegén ötször-hatszor is elesett, azután hosszúkat csúszott alá. Megütötte magát, de nem fájt neki:örült, hogy így hamarább leért.
    Már ott volt a hídfőnél.
    Öröme itt elborult. Hiába volt írása, nem akarták a hídra bocsátani; mikor pedig odaeresztették, a honvédek tolongó sokagásában nem bírt előre hatolni. Csak lassan, nagy taszigálózások közt indulhatott meg az ezernyi láb alatt ingó, hajló, dobogó pallókon.
    Szerencséjére egy udvarias ezredes mellé sodródott, ki részvéttel tudakolta tőle, hogy mi készteti e veszedelmes sétára. Megmondta neki, hogy kicsoda s az akkoriban jól ismert Bónis név megtette a kellő hatást: az ezredes maga vezette át a nőt Kossuth szállására a Nádor utcába.
    Itt még javában folyt a ki tudja mikor, hány napja megkezdett tanácskozás. Bónisnét nem akarták beereszteni, de beküldött névjegye föltárta előtte az ajtókat s beléphetett a tanácskozó terembe a honmentő honatyák között Kossuth Lajos elé.
    Ismerték egymást. Bemutatásra nem volt szükség, azért a nő csupán arra szorítkozott, hogy elmondta a nehézségeket, melyekbe a koron elszállítása ütközik.
- Szent Isten! Ez baj, igen nagy baj – kiáltott fel Kossuth.
- De még sincs minden elveszve – tette hozzá pillanatnyi gondolkodás után.
    Berendelt egy századost és kemény parancsban adta ki neki, hogy a két hídfőnél tátongó nagy üregeket azonnal hányassa be, azután menjen Budára, teremtsen elő a föld alól is lovakat, szekeret, hajtson föl a várba, Bónis eskessen föl tizenkét gránátost, rakassa föl velük a szekérre a koronázási jelvényeket s kísértette át Pestre a déli 12 órakor Szolnokra induló vonathoz.
    Bónisné lelke örült Kossuth intézkedéseinek hallatára, mert most már remélte, hogy a koronát megmenthetik; nemes lelke pedig boldog volt, hogy a szent korona átszállítására fölajánlhatta saját üveges kocsiját két tüzes vérű hatalmas lovát. Budán akkoriban ezen az egy fogaton kívül már nem is volt több: a menekülők szétrebbentek velök.
    Kossuth köszönettel fogadta az ajánlatot s hogy Bónisné annál biztosabban és gyorsabban kerülhessen haza, egy magas állású tisztet rendelt melléje kísérőül. A hazatérét még így is nagyon bajos volt. A hídon szembe özönlött a honvédség, mely szinte futva igyekezett a pesti oldalra; de még Budán is jó sok időbe került, míg Bónisné hazaérhetett.
    Rögtön fogatott s lóhalálban vágtatott föl a várba.
    Foszlányokban szakadt a tajték a nemes vérű lovakról, forró leheletük egész ködbe burkolta őket, midőn megállotta a Szent Zsigmond-egyház előtt, hol éppen abban a pillanatban hangzott a tizenkét gránátos esküje: „életünket, vérünket!”
    Bónis eskette őket. Ott volt Ürményi Ferenc is, ki híven őrizte a koronát, míg őrizetre nem volt szükség, de cserben hagyta, mihelyt veszedelem fenyegette.
    Az elszállítás kötelessége tehát egészen Bónisra nehezedett. Az eskütétel után nyomban kihozatta a koronát s a többi jelvényeket tartalmazó súlyos ládát, feltétette üveges batárjára, melyet, hogy kanyargós úton föl ne dűljön, jobbról is, balról is hat-hat katona tartott.
    Így aztán megindult a menet. Elül hat gránátos lépdelt egymás mellett. Ezt követte a hintó. A hintó mögött haladt Bónis és neje. A sort ismét 6 gránátos zárta be.
    Csak lépést haladhattak, különösen a Lánchídon, melynek gyönge deszkapadlói mélyen meghajoltak a szokatlan teher alatt. Ez volt az első kocsi, mely a Lánchídon átgördült. A vasrudak mintha érezték volna, hogy az ország legszentebb kincsét, Szent István szent koronáját tartják; a szokottnál erősebben rengtek, rezegtek.
    Végre, nagy sokára kiérte a vasúti állomáshoz. Bónis azonnal intézkedett, hogy a koronázási jelvényeket fölrakják a vonatra. Alig voltak ezzel készen, midőn egyszerre, mintha a föld alól bújt volna elő, egy sovány, vöröses arcú ember lép Bónis elé, s halkan így szól hozzá:
- Uram, én tudom, mit visz abban a vaspántos ládában. Ha Debrecen helyett Bécsnek fordítja útját: egy millió forint lesz jutalma.
    A puritán jellemű Bónis a legnagyobb felháborodással utasította vissza az ajánlatot, s azonnal intézkedett, hogy a vakmerő ember, ki valószínűleg a bécsi udvar kémje volt, elfogassék. De a rejtélyes idegen, mire a rendőrség megjött, nyomtalanul eltűnt.* (* Ez utóbbi epizódot Gracza említi fel „Szabadságharc történetében”, a többi özv. Bónis Sámuelné közleménye és teljesen hiteles.)    
    Bónis látván, hogy az ellenség közelben ólálkodik, rendkívüli eszközökhöz nyúlt. A korona ládája mellé hat gránátost ültetett kivont karddal, fölvont pisztolyokkal. Más hárommal a kalauzokat kísértette szemmel, hármat pedig fölrendelt magára a mozdonyra, hogy azonnal lőjék főbe a gépészt, mihelyt észreveszik, hogy az nem Szolnok, hanem Vác felé irányítja a vonatot.
    Rendben volt minden. Azaz hogy hátra olt még egy igen nehéz feladat.
    Bónisné ott állott a vonat mellett. A honleányi bátorságon, mely reggeltől kezdve mostanáig úgy megacélozta gyönge idegeit, erőt vett a hitvesi ragaszkodás.
Omló könnyzápor közt ölelte magához, csókjaival halmozta el férjét s csak nagy nehezen bírta elbocsátani kebléről – Isten nevében.
    A vonat füttyentett s a korona menekült éppen abban az órában, mikor már a móri csata is elveszett.
    Menekült, menekült a korona. Szolnokra szerencsésen eljutott. Itt kocsira tették s óriási hózivatarban, úttalan utakon vitték tovább Debrecennek, hová csak napok múlva érkezett meg.
    Itt adta át, a városházán Bónis Kossuthnak, ki ekkorra már az országgyűléssel együtt szintén ide menekült.
    A korona későbbi sorsa ismeretes.
    De mi történt megmentőjükkel?
    Még az üveges batár sorsa is tragikus. Bónisné, mielőtt Budáról elmenekült volna, őrizet végett átadta Kölber gyárosnak, kinél aztán Pest bombázása alkalmával gránát érte s elhamvadott.
   Bónis Sámuel végigszolgálta szabadságharcunk szent ügyét,melynek bukása után bujdosásnak eredt, de elfogták s halálra ítélték. A kegyetlen kegyelem a halálos ítéletét 10 évi várfogságra változtatta, melyből aztán két hosszú esztendőt József-várban le is ült, apró kézimunkák készítésével űzvén a lassan múló órák unalmát. Ezek közül egy körtefából faragott kis szekrényt ma is kegyelettel őriz családja.
    Az üldözők kegyetlenségét nem kerülhette ki még Bónisné sem. A világosi napok után vallatták, faggatták, hogy mondja meg, hol van a korona. Nem tudta, nem is tudhatta, de azért odavágta a rendőrbiztos arcába:
- Ha tudnám is: akkor sem árulnám el.
    Ezért a szóért, mint ezt már a könyv elején megemlítettük, elfogták. Zsandárok közt Kassára kísérték, hol a „Fekete Sas”-épületben tíz napig tartották sötét, nyirkos börtönben.
    Kassai lányok! Tanuljátok meg e dicső honleány nevét: Ereklyekiállításunk érdemes díszelnökének ma is élő édestestvére ő, nagyréti Darvas Erzsébet.

(* Látható az ereklye-kiállításban.)

Dr. Horváth Balázs


Forrás: A szabadságharcz Emlék-Albuma. Kiadja a Kazinczy-kör. Kassa, 1898.

Sárosi Árpád (1864-1930): Ereklyék

46403

Egy kis virág és egy kokárda,
Mindkettő drága,szent nekem.
Apám szerezte a csatában
S őrizte hosszu éveken.

A szabadságnak ünnepnapján
Elővevé szent kincseit,
Ifjú lett tőlük s összetörte
Az esztendők bilincseit.

Ifjú lett ismét. Vére lángolt
S vakon rohanni újra kész:
Szabadság! Érted harczba szállni,
Hol harczi kürt szól, zúg a vész.

Az élet terheit lerázta,
Ha kis virága volt vele,
Szerelmes dalt dúdolt egy lányról,
És szinte könyezett bele…

Ki tudja, hol tűzték mellére
Fehér, kis, reszkető kezek?
Mikor az ágyúk szózatára:
Meghalni rohant a sereg.

Vagy őrtüzek világa mellett,
Szerelmes perczek idején?
Mikor a lelke ott járt messze:
Síró anyjának tűzhelyén…

Egy szinehagyott rózsabimbó,
És egy kokárda mindenem:
Örök daluk te rólad zengik:
Óh szabadság! Óh szerelem!


Forrás: A szabadságharcz Emlék-Albuma. Kiadja a Kazinczy-kör. Kassa, 1898.

Kovács Zsigmond (1846-1918): A vörössapkás

Kovács Mihály Vörössipkás

Kovács Mihály Vörössipkás
 

Mint zúgó szélvész ront előre,
Halálmegvetve, rémesen…
Nincs gát, nincs akadály előtte.
Nem fog ki rajta semmisem!

Majd megdördül aztán az ágyu,
Hogy megrázzon földet s eget.
S a hős „vörössapkás” e hangra
Nem sápad el… sőt még nevet.

De hát hogy is lehetne gyáva,
Hol Damjanich küzd lelkesen?!
- Hol ő így szól: „Fiuk előre!”
Ott nem terem, csak győzelem.
***
Nagy volt a gyászunk! Törve voltunk.
Alig volt egy-két nyert csatánk.
Az osztrák űzött itt is, ott is,
s mint a karvaly csapott le ránk.

De jött aztán egy nap… dicsőség,
Fény áradt ránk egy szép napon!
És a szivekből tűnni kezdett
Egyszerre a bú, fájdalom.

Szolnoknál megdörrent az ágyu,
S pusztitva szórta a halált,
De a „vörössapkás” szuronnyal
Támadt… s megnyerte a csatát.

És hire ment a diadalnak,
Futó tűzként szétterjedett…
S kicsiny, nagy hordta ajkain a
Dicső „vörössapkás” nevet.

Aztán jött Vácz, Sarló, Komárom,
Isaszeg… fényes, nagy napok…
Ha csak halljuk nevükre szivünk
Még most is lángra gyul, lobog!

S ugyan kit illethetne jobban
A dics, babérág mindezért:
Mint a „vörössapkás”-t, ki oly hőn
Küzdött a legszentebb ügyért?!…

Mint zúgó szél tört ő előre,
Mivelve mindenhol nagyot.
S győzött vagy halt… de meg nem hátrált,
De gyáva lenni nem tudott.


Forrás: A szabadságharcz Emlék-Albuma. Kiadja a Kazinczy-kör. Kassa, 1898.

Stöhr Antal (Sziárd 1841-1909): Az én tanuságom

„Itt csaták csinálják a katonát”, Klapka hadtestparancsnoki tűzkeresztsége

    MIKOR Klapka a tokaji ütközetet vívta, 1849. január 31-én, éppen nyolc esztendős voltam.
    Tanúja vagyok tehát én is azoknak a dicsőséges, gyászos nagy időknek, a magyar nemzet utolsó szabadságharcának. Az én kalapom, magyar koronás, hosszú, piros pántlikáját is lengette a szabad szellő. Én is használtam annak a kornak gúnyszavait: Schlick-nek hívtam inden hibás szemű embert; aki pedig nem éljenzett, vivátozott akkor, mikor ér, azt meg pecsovicsnak.
    Tanú vagyok, igaz; de az ilyen magamfajta tanúnak vallomásai, élményei, egy cseppet sem tisztázzák a vitás történelmi kérdéseket; fényt a homályos pontokra, egyáltalában nem derítenek; s ha világítanak, át egyedül csak nekem világítanak, szentjánosbogár módjára emelve ki a hosszú ötven esztendő éjszakájából a nagy eseményeknek azokat a parányi részleteit, melyeket én megéltem.
    Az 1848-49-iki események engem Rimaszombatban találtak. Nyolc esztendős gyerek létemre nem sokat értettem a dolgok folyásából. Annyit tudtam, hogy háború lesz; megyünk a német ellen. Folytonosan exerciroztatták a nemzetőröket, meg bennünket gyerekeket is; mert hát mi is rendes szakaszokba és századba voltunk beosztva; egy főhadnagy tanított bennünket a katonai rendgyakorlatokra.
    Vígan ment ez a dolog nagyon egy darabig; szörnyű büszkék lettünk, midőn a mozdulatainkat néző város urai, több alkalommal, fülünk hallatára mondták hogy ügyesebbek vagyunk, mint a nagyok, az igazi nemzetőrök.
    Egyszer csak azután ezek elmentek; magunk maradtunk, minket nézett az egész város. Azután megint visszajöttek, de nem mindnyájan. Erről is, amarról is hallottam, hogy Schwechát-nál elesett. Legnagyobb hatást gyakorolt rám a a hír, hogy a nálam pár évvel idősebb pajtásomnak Harmaczy Bélának jól ismert édesapja is ott maradt; fejét elvitte az ágyúgolyó. Megdöbbentem, elgondolkodtam: hát így megy a háború?…
    Azután egymást űzve, kergetve, jöttek a magyarok, németek, oroszok.
    Tudvalevő dolog, hogy Rimaszombatnak a csapatmozgalomból meglehetően kijutott. A körülmények úgy hozták magukkal, hogy ott ugyan véres összeütközés nem volt, de egyszer mégis nagyon válságos helyzetbe jutott a város. A Tornallya felé elvonult orosz hadtest tábori főorvosa postakocsin utazott a hadsereg után. Ezt a szerencsétlen embert egy guerilla, az országút sáncából mindjárt a város végén orozva lelőtte. A postakocsis a halott orvossal Bejénél érte utol az oroszokat. Ezek persze rögtön visszazúdulva, Rimaszombatot lövetni akarták. Nagy nehezen mégis a kancsukával fogadott engesztelő városi deputáció – melynek tagja volt a Katinszky Géza s.-a.-ujhelyi plébános édesatya is –, erős hadi sarc árán kieszközölte tőlük a kegyelmet, s megmentette a várost attól a szomorú sorstól, melybe hasonló okok folytán Losonc jutott.
    Mondani sem kell, hogy ezeknek az izgalmas napoknak minden órája meghozta az érdekesnél érdekesebb látványosságot. Azóta persze nagyon soknak elmosódott az emléke, de a következő jelenetek még most is teljes elevenséggel állanak előttem.
    Egyszer csak a szomszédunkra, Papp Ábrisékhooz egy huszár érkezett. Azt mondták akkor, hogy a Lenkey huszárja. Minthogy a mi udvarunkból a Pappék udvarába, a rossz kerítés miatt hátulról kényelmesen át lehetett menni, én mindjárt megismerkedtem a huszárral, a mi istállónkból szénát vittem neki és ő engem ezért a szívességért ott az istállóban a lovára ültetett és erősen biztatott, hogy másnap reggel elvisz magával kis huszárnak. Kerestem én másnap reggel, amint felébredtem mindjárt a huszárt, de már akkor csak hűlt helyét találtam. Ezt a jóságos arcú katonát, kezében azzal a sárszerű fekete kenyérrel, melyet ott az istállóban velem beszélgetve evett, még most is egész világosan magam előtt látom.
    Látom azt az aranytól csillogó orosz tisztet is, aki a rimaszombati piacon a kofák előtt leszállott a lováról, teleette piros selyem zsebkendőjét nyers uborkával, ismét nyeregbe ült, s lépésbe menve ette az uborkát hámozatlanul.
    Látom a cserkeszeket, kozákokat, amint lovaikat a Rimában úsztatják; a kaftános gyalogosokat pedig, amint a piszkos folyóból nagy üstökbe vizet merítenek, fölforralják s karddal aprítják bele a zöld tököt, kukoricát, káposztát, úgy, amint a mezőről felszedték, mosatlanul.
    Látom a hozzánk szállásolt Schlick-féle vasas altiszteket és hadnagyot. Hosszú, keskeny udvarunk hátul kiszélesedett és 4 lóra való istálló volt benne. Itt voltak a tiszti és altiszti lovak elhelyezve. Az udvaron teknőkben állott darabokra vágva a hús, a szobában pedig dézsákban és vedrekben a bor. Onnan osztották ki az egész legénységének. Emelgettem a szoba padlójára helyezett vértjeiket. A fényes tiszti vértet könnyen bírtam, de az altisztekét alig.
    Látom azután a Beniczky szedett-vedett kis csapatját, amint a piacon sorakozik; s látom az általa Losoncon meglepett a megvert Schlich csapatjának tisztjeit, ugyancsak a rimaszombati piacon, hadi zsákmánnyal telt szekerekhez  kötve.
    Egészen előttem áll az a szomorú jelenet is, midőn Görgey, Rimaszombatban egy spionsággal vádolt serfőző legényt felakasztatott. Az auditor, szép fiatal ember, de még szebb fiatal feleségével, kocsisával, szekerével, lovával, nálunk volt elszállásolva. Délelőtt 10 óra tájban két szürke lovas huszár hozta kivont karddal udvarunkba az elítéltet. A két huszár megállott a kapuban, az elkényszeredett, sápadt, vézna bűnös pedig, a konyhaajtónkkal szemközt, a szomszédház, az öreg Perecz néni háza falához támaszkodott. Kevés idő múlva kijön a szobából az auditor, megáll a konyhaajtóban, felolvassa a nyárfalevélként reszkető, némán hallgató embernek az ítéletet s azzal végzi, hogy „ma délután 4 órakor függni fogsz.” Tanúja voltam az egész jelenetnek, az auditor mellett állottam. Tanúja voltam annak a kétségbeesett iszonyodásnak is, midőn az auditor felesége meghallotta, hogy a saját cigány-kocsisuk hajtotta végre az akasztást.
    Tisztán emlékezem arra a jellemző, mulatságos esetre is, amely nálunk, két orosz katona között történt. Amint akkor mondták, két órai szabadrablás lévén engedélyezve, hozzánk is bejött két marcona kinézésű orosz közlegény, nagy hangon kiabálva a M i c k o,  M i c k o -t. Minthogy éppen az aludttej saisonja volt és három tehenünktől bőven telt, a legnagyobb készséggel hirtelen két nagy köcsögöt állítottak elébök. Szó nélkül kifakanalazták; és amint ugyancsak szó nélkül távozni akarnak, az egyik az ablak párkányán heverő rossz ruhakefét tarisznyájába teszi, a másik szó nélkül nekiesik és agyba-főbe veri; amaz erre a ruhakefét szó nélkül előveszi, az ablak párkányára visszateszi, azután mind a ketten szó nélkül távoztak.
    Így követték egymást a legkülönbözőbb fajta jelenetek ezernyi változatban.
    Ínyár vége felé azonban mindig csendesebbek, mindig komolyabbak lettek az emberek. Az arcok megnyúltak. A sóhajok szaporodtak.
    Láttam kiterítve egy huszonnégy éves fiatalembert, aki szíven lőtte magát. Azt mondták, hogy vörössapkás volt.
    Láttam hogy vitték el az apám két darab vadászpuskáját. Megégett az agyuk, tönkrement a csövük abban a máglyában, melyet a győztes hatalom, az elkobzott forradalmi tárgyakból a rimaszombati piacon rakatott.
    Azután jöttek a városban olyan urak, akik csak németül vagy tótul beszéltek. Úgy csúfolták őket, hogy: b e a m t e r.
    Ugyanazon idő tájban jöttek a hegyes sisakú zsandárok is. Nagyon néztük őket; néztük különösen szép sárgaréz gombjaikat, mert szám is volt rajtuk, szintén rézből. Gombozás alkalmával ezeknek igen nagy értékük volt; tíz füles csontgombot is adtunk egyéért, fületlent még többet is.
    Azután teljesen vége lett a szabadságunknak. Én fölöttem is megnehezedett az idők járása.
    A boldog pigézést és gombozást felváltotta a veszedelmes mensa, dominus és quae maribus… ezt pedig nemsokára a Martin Konrád, Moénik és Mozart Lesebuch...

Forrás: A szabadságharcz Emlék-Albuma. Kiadja a Kazinczy-kör. Kassa, 1898.