Oláh Gábor (1881-1942): Az embernek fia - könyvismertetés

(Dráma 3 felvonásban. Hegedűs és Sándor Könyvkiadó Hivatala)

Előttem a könyv – rajta egy név: az Oláh Gábor neve. Tartalma már nem ismeretlen előttem; hiszen alig két hete, hogy a Csokonai-kör szíves jóvoltából felolvasást tartottam róla, - helyesebben belőle. Akkor az eredeti kézirat feküdt előttem, s bár csak nagyon rövid időm volt tartalma megismerésére és tanulmányozására, az Oláh Gábor erőteljesen férfias, s mégis gömbölyded és lágy kézírása épp úgy ragadott magával, mint maguk a hatalmas gondolatok, melyek minden sorából felém szálltak. S amint el-elnézem ezt a könyvet, nem tehetek róla, de úgy érzem, hogy ezek a hatalmas gondolatok, ezek a merész, szinte vakmerően élére állított eszmék új színt, új életet nyernek a nyomdafesték alatt. S ez nem túlzás, mert a festék alatt eltűnik az írott betű gömbölyűsége és lágysága, s a nyomtatott betű szögletessége még keményebbé, acélosabbá teszi ezt az amúgy is szinte vadul forrongó, sajátos írói egyéniséget.

Oláh Gáborban kétségtelenül még mindig sokkal erősebb a lírikus, mint a drámaíró. Bizonyság erre ez a műve is, amely pedig úgy drámaiság, mint színszerűség szempontjából erős haladást mutat korábbi színpadi műveivel szemben. S mégis, ami feltétlenül biztosítja műve számára az olvasó és esetleg majd a néző érdeklődését is, az a minden ízében magas színvonalú irodalmiság, az a minden túlzástól ment modernség, mely nyelvének tömör magyarságával s lírájának hódító bájával végtelenül szerencsésen párosulva, együttesen adják azt a színpompás, erőteljes, élettől duzzadó, majd meg fenyegető vad, komor, de mindig sajátos és eredeti irodalmi egyéniséget, amelyet Oláh Gáborban ismerünk s amely egyéniség – mondjuk ki nyíltan -, akár egyetértünk vele, akár nem: - feltétlen tiszteletet és becsülést parancsol. S azért, bármily eltérők legyenek is a vélemények, drámájának tárgyát, irodalmi és színpadi értékét illetőleg, senki nem vonhatja magát teljesen e ragyogó szellemnek, e forró szívű, hatalmas agyú, magyar érzésű nagy poéta lenyűgöző egyéniségének varázsa alól.

Felekezeti kérdést tárgyal legújabb művében Oláh Gábor. Nem akarok most kiterjeszkedni annak bizonyítására, hogy mennyiben volt szerencsés vagy mily mértékben volt ildomos tárgya megválasztásánál a szerző. Ez különben nem is képezheti bírálat tárgyát, mert hiszen a drámaírás szabadmesterség, mely nincs iskolai penzumokhoz kötve. De hallottam már előzetes bírálatot Oláh művéről, még a megjelenés előtt; hogy a katolicizmus és kálvinizmus harcában, melyet tárgyal, igaztalan lenne saját felekezetével szemben – Róma javára. Nem tagadom, ez a látszat első olvasásra, vagy első hallásra talán megvan művében; de csak a felületes vagy felekezetileg elfogult egyén szemében. Mert ha egyéni tragédiát írt is Oláh, mégis a két uralkodó nagy vallás harca az, mely Dávid pap és Innocentius páter személyében vívja csatáját. Ez a harc pedig ma is áll – fájdalom, tán inkább, mint valaha -, s tán állni fog, míg a világ világ marad. és ezért lehetetlen kikerülni az írónak ezt a látszatot; pedig a másik felekezet épp oly joggal tehetné azt az ellenvetést, hogy a harc eszközeinek megválasztásánál Innoncentius páterre nem egy sötét árny vetődik. Azért én úgy az egyik, mint a másik oldalról elhangzó esetleges ilyen szemrehányást jogosulatlannak tartom; a dráma tétele, éppen mert vallási tárgyú, nem tűri meg a felekezeties bírálatot.

Ám a drámaiság és színszerűség nézőpontjából is nagyon sok figyelemre méltót produkált Oláh. Mert ha a mű dramaturgiai szempontokból eshetik is hellyel-közzel kifogás alá, annak igazi mértékét mégiscsak a színpadi előadás szabhatja meg. De olyan felvonásvégek, mint az I-ső és II-ik felvonásé, olyan jelenetek, mint az első felvonásban Dávid, Mária és Innocentius hármas nagy jelenete, a másodikban Dávid és Mária, majd a kis Pali és a fiatal Mártha jelenetei, két-három markáns, erőteljes, sőt hellyel-közzel kényes epizódalaknak igazán zseniálisan művészi beállítás, s különösen fő női alakjának, Máriának igazán klasszikusan mesterileg végigrajzolt lelki tusája olyan drámaírói kvalitásokat mutatnak, melyek – egy ügyes, lelkiismeretes rendező keze alatt -, nemcsak ennek a művének fognak sikert biztosítani, de határozott ígéretet jelentenek e tulajdonságok a jövőre nézve, hogy fog még Oláh Gábor olyan drámai művet írni, amely fölötte fog állani minden kicsinyeskedő bírálatnak és gáncsoskodásnak. Hogy ez Oláh Gábor szerencsés felgyógyulásával, melyet mindannyian várva-várunk, ez mihamarabb be fog következni: rendületlen, erős a hitem!

(Forrás: Debreceni Szemle, 1912. 10. szám)

Kázmér Ernő: Zola élete, munkája, harca

Alig harmincéves volt Zola, amidőn mint valami merész konstrukcióval kísérletező, lázas mérnök, felállítja a húszkötetes „Rougon-Macquart” vastraverzeit, „mérnöki naplójába” ezerkétszáz személy még elmosódott, nyersen odavetített profilját skicceli, hogy mire ötvenéves lesz, a francia irodalom élére, a „Rougon-Macquar”-tek minden egyes tagja érzéseiből, vágyaiból, szenvedélyeiből, minden természetes és ösztönös megnyilatkozásaiból megépített családi ház a Balzac építette „Comedie Humaine” monumentális épülete mellé magasodjon.

S olyan ez a ház, mint a Camp du Mars déli csücskében Párizs fölé emelkedő Eiffel-torony, amely reális-pontosan végiggondolt mérnöki ábrándból lett a romantikus Párizs szimbóluma és éppen úgy bővült – az első kötettől a huszadikig – mint az a kis, házikónak nevezett Szajna-parti bódé, künn Médanban, amelyhez évről-évre, mint a Rougon-Macquart család épülő háza, hol egy szoba, hol egy emelet, hol egy torony került. A médani kerti ház állópultja mellett, a chanteloupi dombok felé kanyarodó Szajnára és a kattogva dübörgő vonatok sínjeibe kapcsolódó elmélyedéséből törtek fel az alvó, szunnyadó látomások s a naturalizmus vezére a víz és a sínek romantikus élményeitől soha sem szabadulva, állópultjánál –l apja, a provencei csatornák – vadvizeket zsilipekbe szorító tervező mérnöke ugyancsak festetlen, darabos állópultnál szőtte konstruktív mérnöki elgondolásait – írja meg a „Naná”-t, a „Germinal”-t, a „Föld”-et. A tizenkilencedik századbeli francia szellemtörténet legjellemzőbb komponenseiből tör fel ez a nagy oeuvre, amely Flaubert szellemi aszkétizmusából és Leconta de Lisle parnasszusi művészete elégikusan felsíró impassibilitéjéből a már-már diadalmaskodó fakó, bágyadt, pesszimisztikus világszemlélet helyett a valóság, a csúfság, a brutalitás és a közönségesség világosságával a tudományos objektivitás mezébe öltözött, de a materialista pozitivizmus új esztétikáját hirdető, szociális jelentőségű naturalizmus előtt nyit utat.

Zola, Taine elméletét és Claude Bernard orvostani kísérleti módszereit alkalmazza regényeire, be akarja bizonyítani, hogyha a kísérleti módszer a fizikai élet ismereteire vezet, akkor annak a szenvedélyekkel telített értelmi élet ismeretére is kell vezetni. „Az út csak egy, csak a fokozatok különböznek, a vegytantól az élettanig, az élettantól az ember – és a társadalomtudományig. S mindezek végén ott áll a kísérleti regény.”

Zola, a titáni harcos, a francia forradalom hagyományos őszinteségével és az emberi gondolkodás racionalizmusával készül az új századra, amelyet a Dreyfus-ügy kavar fel. Őrjöngés, fanatizmus, gyűlölet és téboly küzdenek meg egymással, hogy utána az eszme, az idealizmus újjáértékelése induljon el és mire 1902. szeptember vége ködös délelőttjén hiába kopognak Zola ajtaján, a széngázmérgezésben elhalt író Párizs irodalmi polgárainak hagyja a még ma is nyitott kérdést, forradalmár volt-e Zola?

Denise Leblond-Zola, a nagy francia író gyermektelen házasságát párhuzamosan végigkísérő szerelmi viszonyából született leánya, F. C. Weiskopf segítségével és jegyzeteivel írja meg apja életét. A visszaemlékezésekből, a levéltárakból, a kortársak lejegyzéseiből elénk domborodó Zola, akinek teremtő erejébe, a mai szociális és forradalmi lendület – érthetően – minden áron bele akar kapcsolódni, még a weiskopfi kommentálásban sem tud mássá formálódni, mint a rendíthetetlen igazság kérlelhetetlen harcosává. S ahogy Barbusse, szocialista állásfoglalású Zola „regényé”-ben (érdekes, hogy az ezret meghaladó regényfigura megteremtője, milyen vérszegény, doktrinér áporodottságú regényhősnek bizonyul!) sem tud döntő bizonyítékot adni, szocialista vagy csak pacifista volt-e Zola, Denise Leblond-Zola sem talál pozitív érvet Zola forradalmiságához. „A szenny Michelangelója”, ezzel a sok mindent kifejező prédikátummal megbélyegzett regényíró, aki a századfordulóra írt jegyzeteiben a templomot, a kaszárnyát, a nagybirtokot pusztulásra szánja, hogy nélkülük épüljön a XX. század francia köztársasága, azt is meglátja, hogy a jövő a nép kezében van, de „az eljövő forradalomban nem folyhat vér”. A lelkek forradalma, az igazság diadala, a munka és a jólét kiteljesedése, megint csak ez, ami, mint valamennyi alkotásából, leánya életrajzkísérletéből is kikerekedik.

Olyan roppant emberi komplexumban, mint Zola, tulajdonképpen mindenki megtalálja azt, amit keres. A látó, kutató szellem az elméletek rongyát magáról lerántó őserőt látja benne, a mezítelen valóság irodalmának erős oszlopát, nagy lobogását, az új generáció a természet és az ember egymásrautaltsága, a földből és az emberből áradó, termő nedvek naturalista-romantikus énekesét, aki az emberi szenvedélyek hatalmas eposzául szánt regényeiben, a gondolatkövecskék és művészi csonkok talán finoman zenélő hatását félredobva, örvényeken át keresi az élet tiszta forrását. S Denise Leblond-Zola megpróbál ehhez az emberi komplexumhoz úgy közeledni, ahogy valakihez csak vérbeli, lélekbeli kötelékek jogán lehet hozzáférni. Végigkíséri aixi gyermekkorát, a férfikor deléig tartó hű barátságát Cézannéhoz, párizsi fantasztikus nyomorát (a manzárdzug ablakán verebet fogó és sült verebet evő fiatal Zola lehetett-e más, mint a nincstelenek, az éhezők költője?), féktelen tanulni akarását, hihetetlen energiájú adatgyűjtését, nemes szolidaritását, szeretetét írótársaival szemben (Flaubert, Daudet hátba támadják, apró intrikákkal fizetnek rendíthetetlen jóságáért) s ahol Adéle Rozerotval élt éveit, házasságon kívül született gyermekeivel eltöltött napjait írja le, ott Zola legnemesebb emberi vonásaira mutat. Az író és az ember... Zola sohasem tudta ezt a kettőt különválasztani, nála az írót embersége adta, emberi voltát írói látomása formálta – s hogy Denise Leblond-Zola is ezen a kettősségen látja Zolát s innen viszi tovább a legtisztább horizontokig, nobilisan, emelkedetten, mondhatnám lélekemelően zengi el melódiáját, ami gyermeki alázatos szívéből és az alkotó előtt saruját megoldó tanítványi szeretetéből fakad.

(Denise Leblond-Zola: Zola – Malik Verlag, Berlin)

(Forrás: Erdélyi Helikon VI. évf. 1933. júl.)

Thurzó Gábor: Vándor Lajos (1913-1945): Fej vagy írás - könyvismertetés

Ritka jelenség Vándor Lajos a mostani fiatal költők között: humor van benne. sokszor egészen mély forrásból táplálkozik ez a humor, a mai városi fiatalember koravén rezignációjából, s tulajdonképpen abban jelentkezik, hogy a költő kifordítja a mindennapi valóságot s mint olyan nagyon régi. Messzire kihúzza a jelenségek vonalait, egészen addig, amikor már a legegyszerűbb tárgyak is furcsának, fejük tetejére állítottaknak látszanak. Vagyis épp az jelenik meg ezekben a versekben az életből, a technika zavart huszadik századjából, ami látszólag a legtermészetesebb, legmegszokottabb, ami ordít minden újságból, ami ott van minden fényreklámban, ami szinte percenként kerül a modern nagyvárosi ember lábai elé. De szerencsésebb ( - legszerencsésebb - ) jelentkezései ennek az „aszfalt-humornak” azok, ahol az arányokat nemcsak a világmindenség négy égtája felé tolja ki, hanem, ahol a költő legmagánabb belügyeit torzítja versbe, ott, ahol ezek a versek az igazi, lírai fölhangoltság rendkívül találó karikatúráinak készülnek.

Ezekben kikerül a gyakran fárasztó kortünetet leszögező hangból (ami sokszor éppolyan fárasztó és fölösleges, mint a futurizmus idején a sok földrész és tájnév, amikor a költő lépten-nyomon a Fidsi-szigetekkel, Világantennával és a Mount Everesttel dobálódzott), tud egyszerű lenni, és talán még közvetlenebbül mai. Így a kötet legjobb darabja a „Kulcsvers” is ilyen leülepedést mutat, trópusai és figurái tiszták, világosak. Egy másik ilyen vers a „Családi jellegű”, amely a Vándorverseknek – amiket talán költőjük se tart elsősorban verseknek és önmagát sem költőnek -, kijegecesedett formája. Ennek az utóbbinak az útján, tisztul ki még jobban a lírizmusa körüli köd, és a humorista mellett már a költő is segíti majd írni ezeket a fanyar, nálunk egyedülálló hangú verseket.

Ahol a burleszkbe érő humor fontosabb a versnél, ott van Vándor Lajos jelenleg még leginkább elemében. Ezek közt sikerült az „1,000,000 szerelmes vers”. Ez a nagy csoport számíthat leginkább sikerre (közönségsikerre), s talán ilyen szempontból hatásos a sok kiabáló, valami szeretetreméltó pacifizmust követelő, de legtöbbször olcsó retorikába fulladó verse is. Igazi költő azonban akkor lesz, ha a puszta formalizmusból érettebb mondanivalókig tud fölemelkedni. Vagyis: ha a bővérű humoristából költő lesz, aki a kicsúfolt mai életben is megtalálja azt, ami mindig költészet volt és mindig költészet marad. Az út, amelyen halad efelé, biztató.

(Névtelen jegyző 1933.)

(Forrás: Erdélyi Helikon VI. évf. 1933.júl.)

Vita Zsigmond: Oláh György: Lázadás a Tiszán - könyvismertetés

Magyarországon ez a könyv elég nagy feltűnést keltett, politikai harcokat indított meg. Túl merésznek, elfogultnak, lázítónak találták konzervatív körökben, a nemzeti szellemű ifjúság magáénak vallotta és baloldalról elítélték mint megalkuvó, túl óvatos könyvet.

A politikai tendenciájú könyveknek többnyire ez a sorsuk, de Oláh György könyve nem napi politika, hanem a nemzet kérdéseinek az irodalomba való bevitele, amely egy regény keretében meg akarja mutatni a szociális igazságtalanságok, a parasztság kihasználása miatt vergődő magyarság korrajzát. Oláh György ahhoz az újságíró gárdához tartozik, amely Milotay vezetésével céljául tűzte ki a magyarság legigazibb problémáinak, legmélyebb sebeinek felkutatását, kendőzetlen megmutatását.

A Milotay Ismeretlen Magyarországának hangjait ismerjük föl több ízben Oláh György könyvében is, de a regényformában a riport veszít hűségéből, megbízhatóságából – és végeredményben a könyv nem olyan meggyőző.

Oláh György egy Tisza menti telepítés történetét meséli el. Egy dzsentriből, egy áldzsentriből és egy zsidóból álló társaság lelkiismeretlenül telepeseket visz az ország minden részéből egy Tisza menti mocsara vidékre, akik teljesen magukra hagyatva éhínségbe, nyomorba kerülnek. A könyv utolsó része egy választási harcot ír le, a kormány jelöltjét, a telepeseket tönkretevő Márffyt, a legnagyobb erőszakosságok árán megválasztják képviselőnek a nép jelöltjével szemben, akit lecsukattak. A nép hiába lázad föl, hogy a jelöltjét kiszabadítsa, mert az szabadon engedve, önként lép vissza az egyenlőtlen harctól. Vissza kell térni a lassú munkához, mert ameddig az egyetemes nagy átalakulás nem jön, „addig mindenki álmodozó marad itt, aki valami nagyot, szépet akar.” Az egész választási harc, a lázadás is álmodozás tehát Oláh szerint, mert a hatalom emberei ellen a magyarság mai szelleme mellett semmit sem lehet csinálni.

Ezt a konklúziót azonban az öreg plébános szájába adja az író, akihez talál is, de nem nő ki szervesen a könyvből, mint ahogy az egész happy end olyan, mintha egy amerikai filmből vágták volna ki.

Ez a válasz elől való kitérés azonban azokat sérti elsősorban, akik minden áron politikai programot követelnek az írótól, de sokkal nagyobb hiba az, hogy a regény alakjai nem elevenek, szükségszerűen nem győznek meg az író igazságáról. Oláh György regényalakok által akarta közvetlenebbül, frissebbül hatóvá tenni a riporter ügyes, sokoldalú megfigyeléseit. Márffy, Makláry, báró Gallovich, stb. valamennyire viszik is magukkal az előkelő miliő gondatlan fölényét, vagy szükségképpen elvakult, csak saját érdekét néző lelkiismeretességét; a népért élő és a káptalan ellen harcoló plébános szép típusa a papnak és érdekesen mutatja az egyházi érdekeket, Csete a magyar gazda mintaképe lehet, de mindezek csak egy riportkönyvből vannak kiragadva, nincs önálló életük.

Oláh György regényének alakjai így nem tudják igazán meggyőzővé tenni a birtokos és hivatalnok osztály bűneit, de még kevésbé tudják igazán megmutatni a parasztság életét, nyomorúságát, munkáját és elkeseredését. Oláh György egyes alakokba akarta sűríteni a megfigyeléseit, de ezáltal a riportanyagot tette szegényebbé, lemondott az alaposságról, az adatokra építésről, a sokszínűségről.

Pedig Oláh György kétség kívül jó riporter, elevenen, frissen ír, gyorsan pereg a könyve, van mozgás benne. Nemcsak pillanatnyi kérdéseket, hanem az egész nemzet problémáit is meglátja, érdekesen mutatja meg a dunántúli falu nyugatra nézését, a nyírséginek gyanakvását az egész külső világrenddel szemben, amely mindig csak az ő vagyonát, békességét zavarta meg. A Tisza-menti tömegek nyomorát, a velük szemben való süket elzárkózást, a hatóságok visszaéléseit élesen és néha megdöbbentően látja és láttatja meg. Tud bátran és őszintén írni, de a regény nem az ő formája, ott szükségképpen elkeni a színeket és giccset alkot.

(Bp., Singer és Wolfner, 1932.)

(Forrás: Erdélyi Helikon VI. évf. 1933. júl.)

Kovács György: Nagy István: Nincs megállás - könyvismertetés

(Regény. Kolozsvár, 1933.)

Egyik legégetőbb erdélyi magyar problémát veti fel ez a regény, a kisiparosság elproletárizálódását. Ezt a társadalmi réteget ábrázolja, amint a sajátságos erdélyi viszonyok között egy iparos család beléfullad a halódó gazdasági rendbe. A regény gerincét egy szerencsétlen körülmények között létrejött házasság képezi. A szereplő iparos család nagyobbik fia, Krisán Miklós feleségül vesz egy leányt a pénzéért, hogy a maga „nagytőkés” álmát elérhesse. A gazdasági válság súlya alatt összeroppan. Szűkszavú, de tökéletes ábrázolója ennek az életnek Nagy István s annyira a realizmus síkján mozognak mondanivalói, ténylátása, környezetábrázolása, hogy nem tűr meg tolla egyetlen mondatnyi romantikát sem.

Szürke, monoton stílus, ugyanez a tónus és hangulat uralkodik helyzetképein, némely helyen költőies ugyan, - de jellemző annak az osztálynak lelkivilágára, amely a regény miliőjét képezi: gyári munkások, tönkrement mesterlegények, munkanélküliek. – Krisán Miklós elvei miatt börtönbe kerül. Itt széthullnak nagy álmai, teljesen kicserélődik, új ember lesz, aki élete célját abban a harcban találja meg, melyet a munkásság egyetemesen folytat egy emberibb jövőért. Felesége, Klári ezalatt munkásnővé lesz s ott ő is elsodródik ebbe az irányba. Mikor Miklós kiszabadul a börtönből: el akarnak válni, ,mert házasságuknak semmi más alapja nem volt a pénzen kívül. Azonban a két megváltozott ember ismét összetalálkozik a közös küzdelemben, mely a munkásságért folyik, - férj és feleség maradnak. Ennek a fordulatnak a megkreálásánál művészi ficam van, mert pszichikailag csaknem teljesen indokolatlan az érzelmek ilyen hirtelen történő átváltozása, aminek a regényben csupán az az oka, hogy közös elvvel közös célokért indulnak küzdeni férfi és nő.

A fordulat rugóit ősi emberösztönök kellene, hogy mozgassák itt, világért sem elegendő érv ehhez az elvközösség. Író a többi regényszereplők emberi meglátását hiányossá teszi osztályharcos fanatizmusával, ami nagy kár, mert ha nem csúsznak be ilyen hibák, kétségtelenül jó lenne a regénye. (Kovács Jani, Krisán Péter stb., stb., mind csak az osztályharc szempontjából látszanak, így kevés bennük az „ember”.) Nagy István még nem tökéletes emberlátó, még nem eléggé elmélyült a művészete s így tollát néha elragadja a propagandaszónoklat is. Ellenben látja az életet, a mát úgy, amint az a maga brutális valóságában elénk dobódik s így regénye figyelemre méltó az erdélyi regények között.

(Forrás: Erdélyi Helikon VI. évf. 1933. júl.)

Havas István válogatott versei - könyvismertetés

Negyven év költői termésének antológiája... még akkor is irodalomtörténeti érdekességű lenne, ha ezt a negyven évet nem osztaná ketté egy új irodalmi korszak és még inkább egy új történelmi korszak. Vajon hogyan tükröződnek a változások egy olyan költő műveiben, aki nem annyira aktív mozgatója, mint inkább passzív befogadója volt irányoknak, s egyébként mint a magyar pedagógia egyik jelen munkása, „hivatalból” is egyik megfigyelője és regisztrálója volt a körötte zajló áramlatoknak. Ha az ember többé-kevésbé a végén kezdi olvasni a kötetet, vagy legalábbis tekintettel van a versek alá írt évszámokra, amiknek legrégibbjei a kilencvenes éveket jellemzik, akkor úgy tűnik fel, mintha egy elmerült világ emlékei kerültek volna a kezébe.

Mennyire más, mennyire polgáribb volt az akkori világ, helyesebben: mennyire más volt akkor az, ami polgári volt. Egy mozdulatlanságig szilárd társadalmi rend hordozott egy hasonlóképpen szilárd költői idearendszert, amelyben határozottan meg van szabva a szerelem és a hazafiság skálája, adva vannak az érzelmességnek összes engedélyezhető variációi, adva vannak a szókincs és a formák és semmi esetre sem illő, de nem is nagyon lehetséges túlcsapni a mindenfelé megszabott határokon. Mindez nem azt jelenti, mintha e korszak költői, így Havas István is, utánzók lennének. Pusztán annyit jelent, hogy ők fiai és kifejezői koruknak, koruk még az érzelmekben és költői fellángolásokban is polgári rendjének. De azután jön a század első és még inkább második évtizedének lírai forradalma, a magyar költői nyelv átizzik és felolvad az új mesterek kezén, az egyéni egyénibb, a társadalmi társadalmibb lesz az érzelmek skáláján és Havas István verseiben pontosan meg lehet figyelni ennek előrehaladását.

Különösen a költői nyelv az, amely a maga egész hajlékonnyá olvadt lágyságában az övé lesz. A magyar városokról írt szonettciklus versei közt sokszor a magyar dolce stil nuovo egész pompája és zengése felragyog. „Magyar Valhalla, nyári éjtszakában, - Hogy arcod a Hold lávájába ful, - Alvó teredre óhímes palástban, - Halott királyok árnya felvonul” – hangolja fel a Székesfehérvárról szóló szonett első strófáját. Ez a versciklusa a legújabb és a legköltőibb alkotása, noha talán kissé sok az egytémájú versből. És van a kötetben még egy érdemes megfigyelni való: Lenau verseinek édes, ideges és fáradt hegedűszava, amely a kötet végén sír fel; úgy rémlik, mintha a fordító egy, a saját költői idearendszerével rokonnak és ideálnak érzett költőt fedeztet volna fel benne. Azt hisszük, hogy Havas Istvánnak érdemes volna, különösen újabb nyelvi készségével, további fordításokkal gazdagítani irodalmunkat.

 (1891-1931. Singer és Wolfner Irodalmi Intézet kiadása)

(Forrás: Napkelet 10. évf. 1.sz.,1932. jan.1.)

Vajthó László: Falu Tamás: A halottak is élnek - könyvismertetés

Ihary Elemér ügyvéd gazdag, boldog ember, de nem tudja megbecsülni a szerencséjét. Első feleségét megcsalja, amibe belehal az asszony. A nemezis bosszút áll: második házasságát is hamar felbontja a halál. Iharyt titokzatos erők vonják tragédiája színhelyéről. Árva leánykája, a nagyszülők sem tudják lekötni; vándoréletre vágyik, hogy feledjen. Végre délen köt ki, egy misztikus portás tanácsára hotelt vásárol magának a tengerparton: emberek közt van s mégis egyedül, idegen életek szeszélyes hullámverését figyelve. Egyszer aztán váratlan esemény rázza fel álmodozásából; első felesége hasonmására ismer egyik vendégében. Az asszony messziről jött, északról, egy tömrői orvosnak, Larssen Henriknek felesége. „Helga” csupa titok, nem érintkezik senkivel, Ihary sokáig nem tud hozzáférkőzni. Végre megembereli magát, megmutatja neki elhalt felesége arcképét, s Helga megért mindent. Megérti, hogy köze van ehhez az emberhez, beletartozik az életébe. A sorsukban is van valami hasonlóság. Ő is boldog volt, ő is áldozat s ő is sebet ejtett valakin. A férje megcsalta egy ápolónővel s  most azért menekült ide, gyermeket, boldog otthont feledve. Érzi, mit kíván tőle ez a férfi, de nincs ereje; húzza vissza az otthon s hirtelen, búcsú nélkül távozik.

Ihary utána megy, fel akarja keresni az otthonában, de már be sem kell kopogtatnia: az ablakon át láthatja sorsát. Az asszony elégedetten ül együtt az urával, gyermekével, a felhők elsimultak, szent a béke. Ihary vándorlása is véget ér; visszatér hazájába, hogy emlékeinek s gyermekének éljen. A regény alapgondolata: nincs ember, akinek hasonmása ne volna, csak a természet óvatos s messzire dobja őket egymástól, nehogy könnyen ismétlésen kapják rajta.

Falu Tamás nem aknázza ki a hálás lehetőségeket, kerüli a szívderítően banális befejezést. Olvasójára bízza, hogy a fölvetett problémát megoldja. A halottak is élnek, de csak emlékezetünkben. Néha ugyan úgy tetszik, mintha még egyszer testet öltenének számunkra; hanem a külső hasonmás mégsem a mienk, belül nem is hasonmás az, a sors nem is adja nekünk, s menekülnünk kell előle, mihelyt utunkba téved.

A regény művészi munka. Falu Tamás legérettebb könyve. A kicsinyesek óta nagyot fejlődött ez az írónk. Ott még érezni lehetett bizonyos aránytalanságot; a regény vézna épületét többször túlterhelte a líra, a sok díszlet. Itt Falu Tamás már komponálni is biztosabban tud, pedig  mese vázlata soványabb, mint ott, s ami történik, jórészt belső esemény. Falu Tamás voltaképp novellaíró. Egy hosszú novella ez a könyve is, mely határozott vonalvezetésével, lassított történetével, eredeti gondolatok, természeti képek gazdag pompájával felékesítve a regény illúzióját kelti. Nincs Falu Tamásnak még egy műve, melyben életbölcsessége annyira szóhoz jutott volna, mint ebben; egységesebb írása sincs; amit mond, bármennyire elkalandozásnak lássék is néha, mind a központi gondolattal függ össze. Valami előkelő tartózkodás, mely mögött örök emberi részvét könnye csillog; szelíd hang, mely szinte önmaga visszhangjától is fél; hófehér tisztaságú erkölcsi érzés; ez Falu Tamás költészete. Mert írjon bár novellát vagy regényt, mindig a költő Falu Tamás szól hozzánk. Írói modora mindig ugyanaz, megnyilatkozása mindig versek hangulatából teljesedik ki. Legfinomabb ízlésű csipkeverőink közül való. A tárgyak, jelenségek, bármilyen jelentéktelenek is, nemcsak nevükön szerepelnek nála, hanem meglelkesedve, életre kelve; éreznek, gondolkoznak, akár az emberek, beleavatkoznak az életünkbe, aktorai a cselekménynek. Így csupa mozgalom van az írásában, csodálatosan behízelgő, a szelíd lemondás és kimondhatatlan vágyakozás gordonkaszavára. Az élet és halál értelmét kereső poéta-filozófus írta ezt a regényt is, nemes szíve lüktet minden sorában.

(Bp., Singer-Wolfner. 1931. )

(Forrás: Napkelet 10. évf. 1.sz.,1932. jan.1.)

Ijjas Antal: Sík Sándor: Fekete kenyér - könyvismertetés

Verskötet Jaschik Álmos rajzaival. Dóm-kiadás. Abban az évtizedben, amelyben vonzó és taszító delejének egész sugárzásával Ady Endre jelentette a magyar költészet központi égitestét, tűnt fel Sík Sándor, azonban ő ama kevesek közé tartozott, akik tudtak saját pályájukon keringeni. Sőt annak a körnek számára, amely tartalmilag a katolikus világnézet feszültségével volt telítve, ő jelentette a költői központot. Hatását pontosan ellenőrizni lehet mindazokon, akik körébe gyűltek, viszont azok a tényezők, amelyek az ő saját alkotásainak közvetlen belső formálói voltak, csak belőle magából eredeztethetők. Témáit az univerzalitás igényével fellépő világnézetének ama szféráiból merítette, ahol az ember egyedül áll szemben Istennel; Sík Sándor ennek az individuumnak költője volt. Ez a témakör minden bizonnyal időtlen szféra: nincs alávetve a korszakok változásainak, mint a többi költői ideák, amelyek darabokra hulltak a világháború utáni szörnyű detonációban, detonációjában annak a társadalmi rendnek, amellyel kapcsolatban voltak. Az erre következő évek azok, amelyekben Babits – egy még romjaiban is impozáns költői témakör vátesze – a líra haláláról írhat. Azonban az, hogy ebben az időben Sík Sándor költői termése is gyérül és témákban is keresést mutat, valószínűleg csak véletlen időbeli összeesés.

Minden témakörnek megvannak a géniusz számára elérhető határai és ha az alkotó az ezeken belül lévő egész területet érintette, új területet kell keresnie. És mindazok, akik figyelemmel kísérték, nyomon tudták követni, hogy Sík Sándor az individuum témakörétől hogyan távolodott el egyre jobban és verseinek belső mágnestűi hogyan mutattak egyre határozottabban a kollektivitások élményei felé. A „Sarlós Boldogasszony” kötet és az „Advent” c. oratórium jelzik azt az utat, amelynek még mindig csak egyik állomása most megjelent kötete, a Fekete kenyér is. Állomás, de valószínűleg a legjelentékenyebb. A verskötet jelentőségét nem lehet ugyan a vers és oldalszámmal mérni, de mégis van valami jelentése annak, hogy vékony füzetke helyett testes verskötet kerül az olvasó kezébe. De kell is hely: az útját most már teljes biztonsággal látó Sík Sándor árasztja el a lapokat egy új háborgási korszakához érkezett vulkán földrengést kísérő tüzeivel. S valóban úgy fekszenek előttünk a versek, ahogy kínjuk és kéjük alkotójukban zsongani kezdett, formátlanul és tündöklőn, mint a láva. A hasonlatot még részletezni is lehetne, mert vannak ebben a kötetben versek, amelyek oly hőséget árasztó hömpölygéssel szakadnak alá szétfreccsenő soraikkal, akár a láva kataraktái. Az erő vagy inkább kényszer, amely előzúdítja őket, a leszámolás, a számvetés kényszere: egy ember, mielőtt tovább menne, számot vet önmagával és mindazokkal a szálakkal, amik őt bárhova kapcsolták.

Érző szálak bonyolult hárfája ez, amely családhoz, nemzethez, környezethez, társadalomhoz köti az embert; kollektivitásokhoz – mondja hidegen a recenzens, de a költő megkínzottan így sikolt fel: emberekhez! S a titokzatos hárfa szálai együtt fájnak ama megkínzott tagokkal, amikkel kapcsolatban vannak, a nemzettel és társadalommal és felkiáltanak érettük és az ő nevükben amaz Örökhöz, akivel egyedül és a saját nevében állt szemben ifjúsága lázában. Nem maradhat ki semmi a nagy leszámolásból, fel kell vonulni itt az egymáshoz fűződő ciklusokban a gyermekkor hómezőinek, az ifjúságnak, fel kell idézni az egyetemi tantermek zsongását, a könyvek tengerét, amelynek minden hulláma más és más nyelven kiáltoz, szerzetesi cellát és morajló szerkesztőségeket, főpróbát, mellékutcákat, a világháború népfölkelőit, a forradalmak szennyét és dörejét... egy élet és egy kor történelme ez, nem tudjuk, melyiké inkább, talán egyformán mind a kettőé.

Sík Sándor, a költő, egyelőre a hozzájuk való saját viszonyát tisztázza a kötetben, amely ha nem is egyszerre szakadt ki belőle, de mindenesetre ugyanegy hangulatnak pszichikai egységében született: szinte egyetlen vers, váltakozó hangokkal és kórusokkal, egyetlen zenedarab az orgona váltakozó regiszterein. A költészet útját nem lehet a geometrikus görbék törvényei szerint kimérni, de úgy tetszik, hogy ezután maguk az emberi közösségek szólalnak meg énekükkel és jajukkal, hiszen a költő már most nekik ajánlja a szívét, mint valami forró és puha kenyeret, amelyet alázatosan vall egyszerűnek és feketének... Ez a szimbólum húzódik át az összes versciklusokon és nemcsak a kötet egy-vers voltát fokozza, hanem alkalmat ad Jaschik Álmosnak arra, hogy az emberi hangra írt költemények mellé odaszője a vonalakból való költemények fehér és fekete mágiáját is.

(Forrás: Napkelet 10. évf. 1.sz.,1932. jan.1.)

Pekár Gyula: Magyar költők szerelmei - könyvismertetés

A magyar poézis történetét különösképpen megkülönbözteti minden más népétől az, hogy költőink közül csak kevesen éltek olyan viharos és változatos szerelmi életet, mint a nagy külföldi irodalmak nem egy nagy költője. Goethe szerelemben is oly csodálatosan gazdag élete, amely keresztülvitte őt a szerelem egész skáláján, a női karakter összes árnyalatain, Moliére szomorú tragédiája, a megcsalt szerelemből fakadó irónia legtökéletesebb kifejezése, a mi irodalmunkban épp úgy nem találja párját, mint Byron kalandról kalandra röpködő, sehol megpihenni nem tudó, a világgal és önmagával meghasonlásba kerget szenvedélye vagy Musset és George Sand tragikus barátsága.

A mi költőink csaknem mind rendes polgári módon megházasodtak és tisztességes családi életet éltek, nagyobb komplikációk nélkül. Jókai életében voltak komplikált szerelmi dolgok, Madách házassági tragédiája körülbelül egyetlen a maga nemében, de ezek is teljesen magánügyei maradtak a költőknek, alkotásaikban nem hagytak semmi nyomot. Ez a jelenség a magyarázata annak, hogy miért játszik oly aránylag csekély szerepet legtöbb írónk alkotásaiban a szerelmi szenvedély kimeríthetetlen gazdagságának kutatása és ábrázolása és hogy miért szemérmetesebb, szerelmi erkölcs dolgában tisztább a mi irodalmunk – legalább a legújabb időkig -, mint pl. a francia irodalom. Ami szerelmi romantika van költőink életében, az nagyobbára ifjúi romantika, olyasféle, mint amilyet minden rendes fiatalember átél, csak éppen nem tudja költőileg kifejezni.

Pekár Gyula most egy könyvben gyűjtötte össze a magyar költők nevezetesebb szerelmeinek történetét. Az első történet tulajdonképpen nem szoros értelemben ebbe a sorba tartozik, mert képzelt történetet mond el: hogyan szerezte meg Mária Terézia legcsúnyább testőre, Maróthy Gábor a szépséges Colloredo Amélie kezét a királynő pártfogásával. A többiek már irodalomtörténeti hitelességű dolgok: Kisfaludy Sándor gáláns szerelmi kalandjai daliás bécsi katonatiszt korából, Rózával való első találkozása, aztán Csokonai egy költött szerelmi esete és Lillával való szomorú végű jegyessége, Petőfi ábrándos szerelme Csapó Etelkével és Jókai hirtelen házassága Laborfalvy Rózával. Mindezek a valamennyiünknek kedves és érdekes dolgok nem történetileg vannak feldolgozva, hanem novellisztikus színezéssel, a megtörtént valóság és a fantáziától segített kombináció keverésével kikerekítve s azon a gáláns hangon elbeszélve, amely Pekár novellisztikus előadásmódját jellemzi.

(Forrás: Vasárnapi Újság 67. évf. 1920. 9. sz.)

Farkas Gyula: Makkai Sándor: Ördögszekér - könyvismertetés

Erdélyi regény. Erdély egy újabb súlyos regénnyel ajándékozta meg irodalmunkat. Mintha a líra teljesen háttérbe szorult volna, egymást érik az erdélyi könyvpiacon a nagyobb prózai művek. Majdnem mind problémaregények, a történelmiek éppen úgy, mint a társadalmiak. Emberi sorsokon át egy nemzet sorstitkának kulcsát keresik. Erdély a magyar történeti regénynek nemcsak szülőföldje (Jósika Abafija), hanem igazi hazája. Alig van regényírónk, aki legalább egyszer ne keresett volna témát e különös ország titokzatos múltjában. Talán, mert Erdély sorsát érzik a legmagyarabbnak, hiszen sehol nem került olyan éles összeütközésbe a Kelet és Nyugat, mint éppen itt. Így jutott el az Élet Fejedelmének hívó lelkű költője a bűbájos erdélyi boszorkányig.

Első pillanatra meglepő, következetlennek látszó írói út. Makkai Sándor maga is érezte ezt, ezért tartotta szükségesnek regénye elé magyarázatot írni. Pedig ez a magyarázat csak azok számára fontos, akik magát a regényt el nem olvassák. Makkai Sándor ebben a regényében bontakozik ki igazi íróvá, mert ha itt-ott még meg is érzik tollán a lelki korlát, itt mert először igazán író, művész lenni anélkül, hogy megtagadta volna önmagát.

Báthori Anna sorsát idézi fel, Báthori Gábor húgáét. A „Tündérkert” hőse azonban itt csak húga „lelke végzetes, sötét felének vetülete”. Kevés történeti adatot talált rá, elszórt mozaikszemeket, ezeket rakosgatta össze – amint maga mondja – négyévi lelkiismeretes tanulmány után, böcklini félelmes világos-sötét képpé.

A korán árvaságra jutott Báthori-testvérek Báthori István országbíró ecsedi udvarába kerülnek. Az agg főurat halálos betegsége, feleségét gyűlölete tartja vissza attól, hogy törődjenek nevelésükkel. Jóakaratú, de tehetetlen szolgák, romlott apródok, kicsapongó katonák között nőnek fel a láp országában; fékezetlen, bűnös Báthori-vérük elnyomja bennük a szépség és tisztaság után szomjúhozó lelket, míg betelik rajtuk a rettenetes Báthori-végzet: a vérfertőző testvérszerelem. Ettől kezdve nincs többé Anna számára megállás, hiába áll mellette jobbik énjének szelíd kisugárzása, természetes bátyja, Pál. Hiába gyullad nagy, életet betöltő szerelemre Bethlen Gábor iránt. Már késő. Bethlen vőlegény. A csalódás még mélyebbre rántja az örvénybe: várában egymást érik a tivornyák, lelkiismeret nélkül szeretkezik és gyilkol. Boszorkányhíre kél, törvény elé idézik, halálra ítélik. A kivégzés reggelén a hóhér üresen találja börtönét. Még egyszer feltűnik, Bethlen ravatalánál, majd utoljára Kismartonban, mint megháborodott, rongyokba burkolt koldusasszony, keresve az utat Heidelbergbe Pálhoz.

Az író tragikus alaknak rajzolja, mintha szörnyű vétkeinek oka vérében öröklött végzete volna, mely előtt maga is tanácstalanul áll, mint ismeretlen, második énje előtt. Minden törekvése, hogy szabaduljon ettől a végzettől, kudarcot vall. Érezhető a szánalom, mellyel az író sorsát kíséri, ha nem is sikerül neki ezt a szánalmat az olvasóban is mindig fölkelteni. Végzetének beteljesülése a testvérszerelem. Míg az író ebben egyrészt sötét hatalmak művét kívánja láttatni (erre szolgál a végzetdráma-szerű kísértethistória és Rébi misztikus szerepeltetése), másrészt aprólékos lélekábrázolással, a gyermekek fejlődésének külső és belső indokolásával igyekszik megértetni. A gyermek Báthoriakban kevés az igazán gyermeki vonás, amit rendkívüliségük még nem tesz egészen indokolttá. Az író finom kézzel nyúl a testvérszerelem annyira kényes problémájához, többet éreztet, mint amennyit igazán elmond, de míg a regény elején hőseit ellenállhatatlanul viszi végzetük beteljesülése felé, az első szörnyű bukás után fő motívuma mintegy kikapcsolódik.

Anna ezután már csak a Bethlen iránt érzett szerelemért látszik élni. Ez bizonyos egyenetlenséget visz bele a regénybe. Ez a viszonzatlan szerelem egyúttal Anna legkeservesebb bűnhődése, végső erkölcsi elzüllésének fő oka. Az ő plasztikusan, erős művészettel megrajzolt alakja mellett a többi szereplő elhalványodni látszik. A történeti alakok, Báthori országbíró, Bethlen Gábor, Bocskai István és a kisebbek, itt-ott csak egy-két vonással jellemezve, életszerűen jelennek meg, de az író képzeletének alkotásai néha csak szimbólumszerűen hatnak. Így mindenekelőtt Pál, akiről maga az író azt írja, hogy ő „Anna lelke nemes, tisztaságra sóvárgó, nagyra hivatott felének egyre távolodó képe”.

A regény kompozíciója nagy tehetségű íróra vall, aki a történeti adatok közül biztos kézzel választja ki a legjellemzőbbeket, sohasem hagyja magát elragadtatni az események zsúfoltságától. Anna életének hátteréül odaállítja Erdély sorsát anélkül, hogy a történetíró elnyomná benne az alkotó művészt. Látjuk fejedelmek bukását és új fejedelmek választását, német és török érdekek összeütközését, Erdély mérhetetlen szenvedését, majd nagyszerű föllendülését, de mindezek az események szoros összefüggésbe kerülnek Anna egyéni sorsával.

Az író teljesen benne él a regény korában, nála a történelmi levegő nemcsak külsőség, nemcsak kosztüm dolga, hanem lelkiség. A XVII. századbeli erdélyi magyar rideg lelki puritánsága, elfojtott, ki-kitörő érzékisége, keleti pompaszeretete megelevenítve olvadnak össze könyvében. A lápi vadászat, a császár képviselőjének fogadtatása az ecsedi várban, Anna esküvője a legszebb történeti leírások közé tartoznak. A történeti levegő megérzékeltetésére szolgál az archaizáló nyelv is. Ebben azonban az író nem következetes. Ahol adatait írásbeli egykorú emlékekből veszi (ilyenek Báthori végrendelete, Bethlen Gábor levelei, Kemény Önéletírása stb.), pontosan megtartja azok stílusát, amikor szereplőit saját maga beszélteti, mai kifejezéseket ad a szájukba, nyelvjárási különlegességekkel vegyítve. Ez az eljárása a hangulat egységének rovására megy. Nyelvművészete leghatalmasabban a leírásokban érvényesül.

A regény gazdag izzó érzéki jelenetekben, de az író bátor szókimondása ellenére sem hagyja magát sohasem elragadtatni az érzékiség rajzolásának öncélúságáig.

Az Ördögszeker-et megjelenése óta sokan magasztalták, sokan támadták. Akik támadták, nem tudták a művet az írótól elvonatkoztatni, nem tudták megérteni, hogyan írhatta ugyanaz az író az élet Fejedelmét és ezt a regényt. Pedig az élet teljét e két véglet határolja és csak az az igazi művész, aki az egész életet a lelkébe fogadja. Makkai Sándort – hisszük – új magasztos hivatása sem fogja eltéríteni az irodalomtól, mert számára az írás lelki szükség. Ez a regénye nem méltatlan nagy elődjének és sokban mesterének, Kemény Zsigmondnak erdélyi regényeihez, ha nem is az az „erdélyi regény”, melyet a mai erdélyi irodalomtól joggal várunk.

A könyvet az Erdélyi Szépmíves Céh állította ki, a nagy tehetségű Kós Károly korhű illusztrációival.

(Forrás: Napkelet IV. évf. 6. sz. 1920. jún.)

Kádár Imre: A halál román poétája - Lucian Blaga

- Lucian Blaga: Lauda somnului  Bukarest, 1929. -

Egy embert alig jellemez valami jobban, mint viszonya a halálhoz. Mert ebbe, mint alkotó ellentét, benne van az élethez való viszonya is. Ahogyan egy ember a halálról gondolkodik, abban sajátosan különbözik mindenki mástól. A nemzeti géniuszokban is rendkívül egyénített módon jelentkezik a halál. A magyar népköltészet szellem például kicsit mogorva, kicsit humoros, de semmiképpen sem tragikus, semmiképpen sem legyőzhetetlen öreg férfinek mutatja be „a kaszást”. A román népballadák a sötét éj királykisasszonyát látják benne, aki eljön szerelmeséért, halálos ölelésre.

Lucian Blaga (...) a román költészet mély műveltségű, gazdag képzeletű, vallásos szellemű költője, legújabb verskötetét egészen a halál dicséretének szenteli. Blaga költészete a Reményik Sándoréval rokon. Tiszta eticizmus, szárnyaló képzelet a végtelenség és örökkévalóság titkait ostromló szent buzgalom és komoly, nehéz bánat jellemzi mindkettőjüket. Reményiknek mégis több köze van a föld problémáihoz, mint Blagának, aki lírájában kivétel nélkül a metafizikai térben viaskodik a lét s főként a nemlét problémáival. Régebben még csak belenyugodott a végzetbe, hogy – élnie kell. Bár az erdőszéli tölgyben koporsójának szüntelen növését hallja s felsóhajt, mert „csillagok nem csapnak lármát az égen, - igen, elégedettnek kell lennem”. Aztán poláris ellentétbe fordul a vágy. Ha már meg kellett születnie, akkor nyíl akar lenni, át akar törni a végesség korlátain, hogy az égnek is fölébe emelkedhessék s „ne lásson benne Isten börtönbe zárt rabot”.

Ilyennek mutatkozik Blaga régebbi verseskönyveiben. Új kötetében azután az erdélyi román poéta teljesen a halálvágy lantosává szegődik. A természetben mindenütt halált, megsemmisülést lát. Ezért tudatosan elbúcsúzik a természettől. S mert, korunk uralkodó világképével összhangban, csak a fizikai létet látja igazán életnek, az anyag sorsához kötött rabszolgaszellemet pedig nemes kedélye elvetni kénytelen, ezért az abszolút halál dicséretét zengi. Valami ugyan azt súgja neki, hogy „szülessen meg újra, százszor és ezerszer”, ő tagadóan int az éneklő víz mellett: „én nem, amen!”

Ennek a sötét hangulatú, még a Nirvána léttelen létét is tagadó költészetnek hátterében azonban ott ragyognak a fekete fátyolfüggöny mögött azok az örök emberi eszmények, amelyeket Lucian Blaga egy pillanatra sem tud szem elől téveszteni, még ha akarja sem. Amikor sehol sem talál választ kérdéseire, sehol sem találja a várva-várt egyetlen csodát, mégis arra kell gondolnia: „egyszerű szavak, mint a mieink, teremtették a földet, a világokat, s olyan lábakkal, mint a mieink, a vizek fölött járt      Jézus”. Az országutak mentén is egyre megállítják a magas Krisztusok, akik „önmagukat szegezik a keresztre”. Mint Sipos Domokosunk krédója mondja: „Ácsolj keresztet és vedd vállaidra”. A megváltó öntudat, amely az embert képessé teheti az önkéntes halálra eszményeiért, mindenesetre olyan háttérre mutat, amely inkább azonosítható az emberrel, mint a véges világ esztelen atomörvénylése. S az emberszellem végtelenségének szent sejtelmei Blaga halálvágyó verseiben különös mélységgel csillannak meg, éppen a látszólagos ellentét reflektorfényében.

Nem véletlen, hogy Lucian Blaga, a rendkívüli filozófiai műveltségű költő, közvetlenül a román népművészetben gyökerezik, amelynek forrásaiból meríti erejét. Az ember a havasok tetejéről leszáll a völgybe, kimegy a napvilágba, hogy aztán éretten, bölcsen, látó szemmel megint visszatérjen az eredethez, az eredet fölé.

(Forrás: Erdélyi Helikon 1930. január 1.)

Krammer Jenő: Henry Poulaille (1896-1980): Regény a békéről

A béke lélektani problémájával foglalkozik legújabb regényében Henry Poulaille a fiatal francia írónemzedék mélyenszántó, mélyenkereső egyénisége. 1925-ben jelent meg két első nagyobb könyve Bernard Grasset kiadásában. De csak most érkezett el igazi nagyobb egységű mondanivalójához. Új regénye, a most megjelent: L´enfantement de la Paix (A béke születése). 

Hőse a frontról hazatérő katona. Benne egyetlen gyűlölet minden ellen, ami háború, egyetlen láng: soha többé! Nem igaz — kiáltja ez a regény, nem igaz, hogy volt győztes francia katona és legyőzött német, nem volt más, mint a végletekig megalázott, a legszomorúbb kényszerzubbonyba bujtatott millió és millió szentakaratú, szentvágyú fiatal élet. Ezeknek kiáltása a felszabadulás pillanatában egyetlen követelés volt: itt is, ott is szabadságot, életet, igazi, méltó emberéletet! Ennek a kiáltásnak hangja Magneux. Hazajön. Egyesül munkástársaival, benne a cselekvés optimizmusa: meg kell buktatni a múltat. Nem államférfiú, nem mozgalom vezére, kis francia munkás ezer többi között. De átéli azt, amit a vezérek átélnek. — Minden megbukik a gyávaságon, a kicsinyes egyéni érdeken. 100 frankért, kis helyzetjavításért vége a szolidáritásnak, vége mindennek, nincsenek eszmék. És Magneux lelkében végbemegy a háború utáni nemzedék legvégzetesebb, de legtermészetesebb lelki folyamata, elhal benne a cselekvés optimizmusa. Elhal és azt sem tudjuk megmondani (itt a művészi látás mélysége): Vajon nem jól történik-e ez így? Sőt szeretjük, közel érezzük magunkhoz őt: a testvért. Lelkében harcra kél két nagy életmozgató erő: a látszólag semmibe vesző, világmegváltó erőfeszítés és a felesége, az otthona, a békéje, az ő legigazibb, legvalódibb világa. Amott összeroppanó idegek, kilátástalanságba fúló élet, emitt szeretetadás, jósággyakorlás mindennapi boldog lehetősége. Ott erőt sorvasztó időveszteség, itt minden perc cselekvő hatalma. És az utóbbi lassanként elaltatja Magneux lelkében a forrongó lángot. Csak egyetlen kérdés riadoz még fel benne: És a többiek? Megnyugvó lelkét fel-felzaklatja a kitörölhetetlen emlékezet s minden idegszálát megremegteti íróbarátja szava: „Nekünk nincs jogunk felejteni!. . .” De az otthon, a szeretet, a béke körülzárja, megbújik csendes kis fészkében, élni, dolgozni kezd, lelkében megszületik a béke. — Mert ez a béke: az egyszerű munkás ember mindennapos szelíd foglalatossága, családi tűzhelye, csendje. A béke nem harc, nem mozgalom, nem küszködés, nem nyugtalanság.

Henry Poulaille itt kétségtelenül a mai lélekválság legmélyébe világított. Mint minden igazi művész nem mond világnézetes ítéletet Magneux lelki fejlődése fölött. — Igaza van — nincs igaza? - kérdőjel marad ez az olvasók lelkében. Maradék nélkül ki is felelhet erre? Érezzük Magneux lelkében az ő megpihenő életének békés, csendes lélegzését — s érezzük azt is, hogy ez a béke. De amiként a könyv utolsó lapjain többször — bennünk is ott nyugtalankodik a fájdalmas, tépő kérdés: És a többiek? A nyomorgók, a megalázottak? — Fájdalmas sebként marad a megnyugvó, elcsendesülő egyéni lélek mélyén — nem tudom őket megváltani! — nem tudom! És ennek a kis mindennapi francia embernek lelki élete feltárja az emberiség soha meg nem oldott válságát két kimeríthetetlen, végtelen emberkötelesség között. Otthon s világ, élet és élethivatás, béke és békemozgalom, individuum és realizálhatatlan kollektivum között. Az örök művésztéma, mert örök embertéma. Ember a két végtelen között, ég és föld között, szélmalom, végtelenbe ágaskodó földbe kapaszkodó fa — Ady, Rembrandt — mindig, örökké: Ember!

(Pozsony)

(Forrás: Korunk 1926. nov.)

Vályi Nagy Géza: Magyar szívből magyar szívhez

Vályi Nagy Géza verses könyve viseli ezt a címet. Aki e könyv verseit írta, katonaember, mégpedig lelkes, meggyőződéses magyar katona, aki idegenül áll minden előtt, ami kívül esik a katonás eszmekörön, utolsó csepp véréig tele van tüzes magyar érzéssel, borongó s időnkint szenvedélyesen kitörő magyar bánattal, lelke mélyében konzervatív, hódolója mindennek, ami a hagyománnyal érintkezik, gyökerét a magyar faluban érzi s a városi élet mindenféle tipikus jelenségei kelletlenek és gyanúsak a számára.

Költői formaalkotása is a hagyományból táplálkozik: ha érzik is rajta egy-egy szólamban, fordulatban modern magyar költők hatása, végeredményben mégis a Petőfi költői ideáljához áll közel. Legtöbb rokonszenvet keltő vonása az a szinte naiv hit, amellyel a világ dolgaival szemben áll, a gyermeteg mentesség a kételkedő meghasonlástól. Ezért őszinte a hangja, mindig hinni kell neki, mint embernek, ha mint költőnek ritkán hihetünk is neki, mert verseinek belső formája és kifejező képessége bizonytalan és ingadozó s ezért mondanivalói is széthullanak, elvesztik súlyukat.

(Forrás: Vasárnapi Ujság 67. évf. 6. sz. 1920. márc. 27.)

Molter Károly: Makkai Sándor – Ördögszekér - könyvismertetés

Mikor olvastam, megpróbáltam például a Zala-megyei olvasó szemével kritizálni. Egy kicsit a Rajna melletti idegen szemével is. Ott is, emitt is, nálunk és mindenütt nem érdem mostanában a regénynek őstörténelmisége. Hogy is hallottuk pedig: a nemzet zivataros századaiban szívesen menekül az olvasó lelke a múltba, hogy elvonatkozhassék a megingott etikájú jelentől. S a nyájas olvasó e menekülés alkalmával első szóra bocsátja meg a regényírónak, ha a történelmi szereplők cukrosvízzel öblögetik a szájukat s amikor megölnek valakit, előbb engedelmet kérnek a XX. század olvasójától. S a nyájas olvasó türelmét veszti, ha megkedvelt regényalakjai komolyan kezdik venni századukat és úgy viselkednek, mintha nem is volnának tekintettel késő olvasóikra és a körülményeivel számoló íróra, mintha valóban lettek volna és imperatíve viselkednének íróval, olvasóval, ízléssel, fantáziával és akár az időtlenséggel is! Mintha pontosabbak volnának önmaguk szemében, mint mi, akik elbíráljuk a cselekedeteiket. És mintha semmi tekintettel se lettek volna arra, hogy valakik valaha hozzájuk is visszavetődnek Erdélybe — felejtkezni.

Erdélyben? Mostanában szólásforma lett, hogy Erdély a történelmi regény klasszikus termelőtalaja. „Erdélyi érzék”-ről beszélünk, ehhez meg már csak művészi elevenítés és valamelyes eltanult, artista közöny kell, bujkáló lokálpatriotizmus — ha mindjárt emberhúst mértek is ugyanakkor Európában — kicsit szűkös, szomszédba kacsintó, atyafiságos régieskedés, tér- és időtanulmány és a „nemes és nemzetes” cím helyes használata, kicsi folklore, kevéske földszag, kellő példálódzás a jelenre és — készek a rekvizitumok, melyekkel kulissza és mese históriai regénnyé varázslódik.

Fentebb említett félhivatalos szólamokat nem kell túlságosan komolyan venni. Ezek a rekvizitumok erdélyi történelmi regénynél valóban kellenek. De „kopasz fejen csak egy hajszál” ezek az erények, melyekből Makkai Sándor sohase merészelte volna sötét-szép fátum-regényét életre hívni. Nem tudott volna csontvázig nézni, bűn és borzalom gondolatát nem kísérhette volna orvos gyöngédségével páciense iránt, nem éreztethette volna a végtelen bocsánat búvópatakját, nem bukkant volna rá a részvét vizére, ahonnan csak a kiválasztottak isznak. Az erdélyiség édesbús, olcsó kellékei önmagukban könnyen érdektelenné veszejtik, ami tartósan szép, ha fölhasználójuk nem referál nekem a bármikori Erdély idegállapotáról, ha le nem győzi indiszpozíciómat a kiráncigált korrajzzal szemben, ha, igenis, tekintettel nincs arra, hogy én az előbb rádiót hallgattam, érdekes, finom művész távolba hatása alá kerültem, ha nem tudja az a történelmi regényíró, hogy az emberek akkor, mikor például tízet írának ezerhatszáz fölött, csak éppen más ruhában, hitványkodtak és hősködtek, gyűlöltek és szerettek, buktak és emelkedtek, babonásabbak voltak és nem a tudással hívőbbek, mint mi, a harcos vallás, azaz vallástalanság kortársai. Ha meg az író „a múlt, a múlt!” fölkiáltással irodalmi díszruhát ölt és hámozatlan hagyja előttem a sallangos, jelszavas korok embereit, ha korfestő kárpitos csupán, aki ihletést mímel a sárgult pergamenekből vagy ha kolonc és nyűg rajta, ami történelem, akkor csatoljon írásához mázsányi türelmet és apelláljon regényes honfihajlamaimra, hogy elolvassam, ami nem érdekel, hanem csak kötelesség.

Mi az, ami érdekel e történelmi regényből ? Bizonyos, hogy ha ezt a regényt a Rajna közelében írták volna a harmincéves háború Németországáról, akkor is elolvasnám. Talán nagyobb zajt is csaptak volna már vele a magyar nyelvterületeken. Pro és kontra, ahogy szokás a közönség legmagasabb rendű és legalacsonyabb ösztöneinek felkeltésére. Ennek a regénynek terjesztője a szép hagyományú erdélyi olvasók közt elsősorban a bátorsága. (Akiknek nincsenek szép hagyományai az olvasók közt, nem olvasók a szememben, csak divat- és szenzáció bábjai!) A bátorság bibliai tulajdonság, ókori hagyomány: csak művészi Kendőzését tűri az igazságnak. Hogy Erdélyben a Bátoriak koráról ne beszélhessen valódi művész Kemény Zsigmond és Móricz Zsigmond után igazat, hypokrízis volna. S aki elolvasta ezt az érdekessége miatt is megszakításokkal alig olvasható könyvet, reszketni fog a nuditásaitól, mint a gyermek, aki szüleje valamilyen főbenjáró bűnét akaratlanul tudja, meg. És örülni fog az író titkos képességén, mellyel ugyanúgy tartja fogva azt a hitünket, hogy világszép Bátori Anna jó, csak neveltetése és végzete taszítja örvénybe, ahogy Móricz Zsigmond hiteti el Betöri Gábor minden hitványságán keresztül, hogy ez a fejedelem nagyra termett, csak mivel önmagén nem tudott uralkodni, méltatlanná lett arra is, hogy Erdélyországon uralkodjék. Ez az elhitető képesség nem előírásos és forrása az a szeretet, mellyel minden röntgenszemű lélekbúvár rendelkezik, mikor szemügyre vett alakjaival hosszasabban elbabrál, mellyel konstruál és szétbont emberszíveket és az egyszer életre bocsátott lelkeket saját törvényeik szerint engedi halálukig a sors kezére.

A hindu „karma”, az elmúlt, a leélt életeink jócselekedeteinek emléke negatívumában is igaz: őseinkben lefolytatott életeink gonosztetteinek homályos emléke éppen úgy elhatalmasodhatik rajtunk. Örök jaj, akinek ilyen őseire lehet visszanéznie, akit az ilyen ősök determinálnak, akiben erősebb a „vér” a vétónál s aki a társadalom legmagasabb szféráiban a „mindent szabad” légkörében siketül meg a legmagasabb felelősség parancsszavára. Ott aztán csak a nagyság és a teljes züllés hajszálhídjáig jutni és megszédül a fej az öröklött vér lüktetésére.

Bátori Anna, a milieu-elmélet szörnyű áldozata megmenthető még, amikor Bethlen Gábor közelébe kerül? Íme a hajszál-híd, a hely, ahol a hősnő bocsánatot nyerhet aggódó mindnyájunktól. S ezen az ugróponton megint a vak véletlen löki alá a feneketlen ingoványba a tisztaságba görcsösen kapaszkodó, veszendő lelket. Mint aki a lápba fullad, nemcsak a haláltól érzett félelem, hanem a szennytől való irtózás is érzik itt Annán és nincs olvasó, aki ne érezne ehelyütt a legmélyebb, tragédiára emlékeztető, consentiv sajnálkozást, mikor hallja, hogy Bethlen már vőlegény. De itt érezhető a regény szerkezetében a történelmi nyikorgás is : ha Bethlen nem volna a nagyramenendő, históriai Bethlen, ebben a válságban lehetelt volna fölbuktatni Bátori Anna életében egy akármilyen, akár gondolati, de lényeges vénséget, melynek levezetése megmentené a nagyszerűen fölgördített regény végét a fatális eséstől. Kevesebb szánalmat és több csodálatot sugallt volna belénk az ezután már csak szerencsétlen és nem grandiózus elbukott iránt.

Ez a regénybefejezés azonban csak az egyéni tragédia szempontjából kifogásolható. A regény műfaja nemcsak hogy nem zárja ki ezt a finom, morális melancholiát, melyben az Ördögszekér virág-jelképe leánytestet ölt és kóróvá lesz, hanem egyenest szebbnek mutatja, a humánum fájdalmával és a természettel rokonabbnak érezteti Bátori Anna sorsát. Általában a könyv második jó tulajdonsága a bátorság után a szépség. Friss mesélőkedv, szavak jókedvű bősége, egyszerű, keresetlen előadás, akciós érdekességgel való titkos kötése az olvasónak, jókaias eseményhalmozás és modern artisztikum próbája, bonyolult bűnök szimpla életkörülményekkel, szinte népies motívumokkal való összeházasítása, minden körmönfont praktika nélkül, habozással nem súlyosbított, határozott jellemek pozitív rajza és a szenvedélyek gáttalan ereje, mely közelről zúg, nem bölcselet megszépítő madártávlatából s mindez a homálynak nyoma nélkül, a köznyelv megnemesített, kevésszer rétori nyelvén : ezeken felül mért mondjuk egyértelműen, hogy az Ördögszekér nemcsak érdekes, hanem szép is ?

Elérkeztünk a „lecture”, az „olvastatja magát” sokat vitatott, de el nem döntött kérdéséhez. Makkai könyve építő erkölcsi célzata s építő művészi munkája, félelmetes lélekábrázolása és korszerű biztonsága mellett olvasmánynak is elsőrendű. Állja a versenyt a régbefutott jónevűek olyan írásaival, melyeket kapkodva visznek el a könyvesboltokból. Nagyon lokális dicséret ez, de dicséret idehaza és kicsit érdem az egész világon. Mégis csak az az egyetlen gyakorlati célja van minden írónak, hogy nagyon sokan olvassák. És Makkai könyvét az olvasók jórésze a könnyen olvashatóság okéból fogja szeretni. Hogy aztán a kritikus ezenfelül az esztétikának keveset jelentő erényen túl talál valóban szépet, talál időtlen vagy tartósan szépet, az tulajdonképpen a bátorságnál is fontosabb, az az a plusz, mely nélkül nem könyv a könyv, csak olcsó tömegcsalétek. Érzéki vásár vagy kaland-kereskedés, sápadt moralizmus vagy kölcsönkönyvtári lappália. Makkai könyvében művészi szenzáció, tehát a legmagasabb szép: a bűnnek a naivitása. Az a dialektikamentes, védtelen és támadás nélküli, világnézet nélküli szimplicizmus, mellyel az alakok a jóval és rosszal szembeszállnak. Szavak haszontalansága, üres pedagógia, a sorssal nem verekedő ernyedtség, a küzdelmes jóság türelmes visszavonulása, szinte fatális bevárása a katasztrófának, a gyengeségnek orgiába züllése és a megbánás vanitása: megrázó több jelenetben is ebben a könyvben. Az olvasó kimentetett az etikai rossz hatása alól, mert felsőbb hatalmak pathológiai szörnyűsége nyűgözi le a jámborság aklában vétkező emberekkel, de nem mentetett ki a jellemek és szenvedélyek rút csatájából kihangzó örökszép, örök-emberi segítségért-sikoltás hatása alól, melynek szövegét láthatatlan művészkéz írja a lelkek alján, míg az elesők könnyei arcunkra csorognak és úgy égetnek, mintha okai és részesei volnánk a naivul pusztulás divinális eleve-elrendeltségének. A felsőbb erők nemcsak a magasba ragadnak, hanem a mélységbe is löknek: nincs az a balance, mely ember sorsát módosíthatná a túlnyomó és roppant Végzettel szemben, mely előtt hányódni, harcolni és elbukni— fájdalmasan szép.

Az Ördögszekér fájdalmasan szép. Mint a halál vagy mint sűrű élet a halál előtt. Van valami meggondolatlan, reflexió nélküli sietés, bájos elnagyolás ebben a halmozott, iszonyú életrajzban. Mikor a talján ledérségű művész-mester a művészet külsőségeivel rombolni siet a gyermeklelken, mikor Bátori Gábor bűnre csábítja húgát is, mikor Bátori megöli a török ifjút s utána iszonyút vétkezik, ebben a diabolikus filmben, vagy mikor a börtönből mentik meg — a halál elől — Annát ecsedi cselédei, ezekben a túlzsúfolt képekben kézzelfogható az író szabadulni-akarása a cselekvés lidércnyomásától. De az egész regény siet és jóval több tényt és történetet présel néhány száz oldalra, mint Móricz a kétszer akkora „Tündérkert”-be. Amit az előszóban mond Makkai etikai magyarázatul, az a művészi szerkezet vádja lehet: „a boszorkány” parancsolta az iramot és azért nem élhetjük ki élete viharszép regényszerűségét.

Ezt az ökonomiátlan, fiatalos pazarlást, a tárgyadta hatalom ki nem aknázását, Makkai lírátlan valószerűségét el akarja a regény drámai derűje. Tragikus tárgynál is érezhető ilyesmi, ha csupán az alkotó kezét nézzük. Makkainak kevés vagy semmi a kétsége, mintha emberinél magasabb erőnek adna számot néhány földi lélek gyűszűnyi kárhozatáról Nem rideg ez a számadás, olyan, mintha néhány halandó gyermek fölpanaszolná Istennek: nézd, mivé hagytál lennem és nincs mentség! Azért olyan magával ragadó Bátori Anna futása Nyugatra, futása önmaga és naptalan Keletje elől, mert hátha ott van mentség, hátha ott enyhet ád az egyensúlyozott hosszú tűrés, a tudomány és hit remeteségébe menekült testvér szelídsége? Az itt hagyott szülőföldről hozott reménytelensége, a haza erkölcsi ítélőszékének rettegése, a Bethlen-alatti Erdély komor tisztessége, mint lovas mögötti halál, sötét gond-uszályt éreztet a futó után és olyan fátyolos derűt ad a történet befejezésének, amilyet a gonosztevő érezhet az Ítélet kihirdetése után, amikor már a lelke nyugalmával akar számolni. Ez a bűn becsületének túlvilági derűje. Folytatása annak az égi, gyermekes könnyelműségnek, mellyel a két végzetes Bátori-testvér züllésre hajlik, majd makacsul tetézi romlását és néha úgy viselkedik, mintha belenyugodott volna infernális életének kényszerűségébe. Ez a derű vagy egykedvűség a pokol tüzének földre fénylő tüneménye, olyan lelkek gloriolája, akik nagyszerű környezetben világraszóló jóság heroldjai lehettek volna, míg így csak ártalom és átok a testük visszfénye. Ördög eljegyzettjeivé lettek, holott hajszálon múlt, hogy Isten felkentjei leheltek volna. Emberek ők, ingatag porhüvelyben lakó részei a jó és rossz közt választani engedő világerelynek.

A regény meglepő érettséggel, rutinnal és a kiforrott alkotó gondjával faragot mellékalakokat mozgat. Bocskay, az öreg Bátori, a tán nem eléggé tarka és kellően ki nem pallérozott művész, az ecsedi várnép s a vár belső-cselédei, a fonójelenet igaz figurái, a mostohaanya és boszorkája, Pál testvér keresztény, rózsaszínű kvietizmusa, a Bátori Gábor cimborái és az ecsedi politika históriai táncvigalma : meglepő alkotóenergiát jelentenek Makkai eddigi, jórészt vérszegényebb vagy elméletibb alakjaihoz képest. És Bethlen Gábor intakt nagysága, ez az ártól és habtól hiába freccsentett szikla, művészpróbává nőtte ki magát a regényíró Makkai kezén! El nem vitatható ezután, amint mér Tabéry, Berde, Nyírő, Ligeti és Pálffyné után látható volt, hogy Erdély prózája nagy feladatok elvégzésére teljesült. Makkai súlyos vállalkozása teljes sikerrel járt. Erdélyiek erdélyi mondanivalóját bátran viheti ő is világgá, vége a provinciálisok fölötti mosolynak, itt a magyar teremtőerőnek tisztelet jár, ahol ez a regény meg tudott születni…

Nem tudom, dicséret-e vagy gáncs, hogy Makkai mennyire mentes minden idegen izmustól. Külön följegyzésre érdemesnek találtam ez ismertetés végén, mert ezt is az író bátorságának számlájára kell írnom. Nem hódol ő semmilyen művészeti iránynak, csak a művészetnek. Még csak budapesties földszagot se szállít, inkább vállalja hőseinek szófukar és pillanatnyi együgyűséget, csak ne kelljen divatos humus-tirádákat zengenie. Kultuszt csinál az egyszerűségből, világos beszédből s ha néha archaizál, még ahol fölösen is, nyoma sincs olyasféle önmagukért írt göröngy-hymnuszoknak vagy eltúlzott világképeknek, melyek csak zenével, de nem az agyvelő és szív harmóniájával tagadnak el. Makrainak fogyatékos itt az anyagot metafizikával kapcsoló írásművészete. Hogy szándékkal történt, az kétségtelen: lélekrajzának fekete bubája eget és földet amúgy is egybevont a legfontosabb munkára: emberekben láttatni a világot!

(Forrás: Korunk 1926. ápr.)