Eörsi István (1931-2005): A kérdés

Amikor az a szürkeruhás, szürkehajú és szürkearcú

manó átvett, már a kapun túl,

mely bezárult pár évre mögöttem,

még mindig vidám voltam módfelett,

vidám bár álmos (rég nem aludtam),

vidám mert ismét igazi dolgok

részese lettem, két komoly őr

vett közre az éjszínű kocsiban, mely

kifejezetten énmiattam

gördült át a decemberi hídon,

vidám, mert kiabáltam az utcán,

hogy értesítsék ezt meg amazt,

vidám, mert véltem kirándulásnak

azt az utat, de vidám azért is,

mert ilyen szürke, ilyen kicsi bácsit

még sose láttam, ő azonban

nem volt vidám, megnyugtatóan

unta a banánt, unatkozva

írta alá az átvételi

elismervényt és unatkozva

forgatta ki hét zsebemet,

és fapofával kobozott el

zsebkendőt, bicskát, kulcsokat,

majd egykedvűen elkérte övem

és megvizsgálta sajátszeműleg

hogy nem zsinórra jár-e gatyám,

majd közönyében ásítozva

végigtapintott és már szinte

szundikálta elkérte cipőm

vígan leffegő madzagait

„Így nem tudok járni” – megvonta a vállát.

Balkézzel tartva nadrágomat,

még mindig hetykén, az érdekes

helyzettől lenyűgözve, mély

meghajlással nyújtottam át

jobb kezemmel a pertliket.

2Mire jó ez? Úgyse kívánom

felkötni magam” – biztosítottam

vígan. „Nem? – kérdezte. – Miért nem?”

Fakó arcán se gyűlölet se gúny.

És ekkor utolért a félelem.

Forrás: A ’84-es kijárat – Antológia 40. old. – Szerkesztette: Kukorelly Endre - 7. szám – Pesti Szalon Könyvkiadó 1995.

Dormándi László: Bosszú

A fiú leszegte a fejét és hallgatott. Nézte mereven a szőnyeg mintáit, ujjai tétován mozdultak a szék karfáján. Összeharapta ajkát, hogy visszafojtsa a kikívánkozó szavakat. De végül is nem bírta tovább:

– Tóni bácsi -  tört ki -, mondja, miért kínoz maga engem? Folyton szid, mint valami rossz cselédet. Mit akar tőlem? Mit vétettem. magának ? Ezt én nem bírom tovább!

A beteg karikára meresztette szemét. Lélegzete is elállt a csodálkozástól. Hápogva kapkodott levegő után:

– Mit mondasz, nem bírod tovább? Hát pusztulj innen, eridj a

fenébe, fel is út, le is út, alászolgája. Ilyen szemtelenséget! Haszontalan naplopó, itt élősködik a nyakamon és ahelyett, hogy a kezemet csókolná, lázadozik. Nem bírod? Hát ne bírd, takarodj és fordulj fel, te gyilkos, zsivány te! 

Még átkozódott volna, de a feltörő köhögés beléfojtotta a szót. Sárga arca még sárgábbra fakult, béna ujjai görcsösen kaparták mellén a ruhát. Úgy látszott, menten megfullad.

Babits Mihály: Halálfiai

1.

Halálfiai? Egy modern szellemű fiatal költő veti oda ezt a szót parlagi családjának, az elszegényedett vidéki úri famíliának. Igazságot mondott-e a haragos szó? Mintha Babits eredeti felfogása megváltozott volna a regény készülése közben. Mert mire a könyv végére érünk, igenis a fiatal költő Nyugatrajongó, pesti álmai bizonyultak ifjúi tévelygéseknek s úgy érezzük, hogy a földhöz és az ősi egyszerű élet biztosságához ragaszkodó család van az igazi megtartó erők birtokában. Nyugati műveltség, egy szabadabb és igazságosabb társadalmi rend ábrándjai? Úgy tűnnek fel már kissé, mint gyerekes dőreségek. Egyetlen bölcsesség és biztosság van csak: a családé és a földé. Nem 1927 tört embereinek rezignációja ez a szemlélet?...

A „Halálfiai” történelmi regény. Regény a háború előtti magyar társadalomból, az államról, amely roppant konszolidáltságában megölte a nagy tettek és nagy ideálok lehetőségét s amelyben szomorú lélektelenséggel poshadnak az emberek, míg századunk elején nyugtalan fények nem lázadnak az ország különböző sarkairól. Babits mélységesen érti ezt a kort, legkülönfélébb jelenségei összefüggését. Erre vonatkozó reflexióit e kor semmiféle történelme nem fogja nélkülözhetni. (Mert reflexiók is vannak a regényben, amely különben sem az epikusi személytelenség rendes hangján van elbeszélve, hanem az író részvételét állandóan nyíltan hangsúlyozó, de az elmesélt dolgok hitelét meglepetésszerűen mégis ép ezáltal fokozó stílusban: hiszen, érezzük, valóságnak kell lenniök, ha az író maga is ennyire hisz bennök!) Mégis, úgy érzem, Babits a kor regénye helyett csak egy család regényét írta meg. Miért! A nagy koncepcióhoz; képest túlságosan kevés-e a figura, amelyet megrajzol vagy inkább az a baj, hogy ezek a figurák, legfőképpen a magányosnak született Imrus, nem elég alkalmasak a társadalom megmozdulásainak jelképezésére? Semmisem jellemzőbb erre, mint az, hogy a regény végén (a könyv egyetlen kevésbé sikerült részében), mikor a magyarság ébredése legáltalánosabbá válik, Imrus a világ végén, az erdővári havasok közt él, elvonultan, angol könyvekkel a kezében „és úgy figyel a távol ágyúzajra”. Babits itt inkább önéletrajzot ír, mint eposzt.

I. Babel: Galambdúcom története

– Gorki Maximnak ajánlva –

I. Babel a legújabb orosz irodalomban a novella mestere. Stílusa a poklokon keresztülment emberé, akinek annak idején ez a pokol volt az egyetlen kézzelfogható valósága s most visszagondol a múltakra és száraz művészettel mondja el, hogy mit látott. Mondatai rezignáltan követik egymást, nagyobb foltokká lesznek, a foltok lassanként kikerekítik a valóságot, amelyet már csak elbeszélni lehet, de újból átélni, még szublimáltan is, egyszerűen képtelenség.

Az itt következő novella az „Odesszai Történetek” c. kötetéből való. Valóságos mestermű. Alig pár oldalon, látható lírai megrezdülések nélkül a cári Oroszország emberi nyomorúságának, intézményes brigantizmusának és rothadásának olyan képét nyújtja, amelyet nem fog elfelejteni, aki egyszer végigolvasta. (P.I.)

***

Gyermekkoromban vágyva vágytam egy galambdúcra. Életemben nem volt forróbb vágyam. Kilenc éves voltam, amikor az apám megígérte, hogy pénzt ad fára és három pár galambra. Ez 1904-ben volt. Felvételi vizsgára készültem a nikolajevi gimnázium előkészítő osztályába. Rokonaim Nikolajev városban éltek, Cherszon kormányzóságban. Ez a kormányzóság nem létezik többé és Odessza területéhez tartozik. Alig voltam kilenc éves és féltem a vizsgától. Most, két évtized után, nehéz visszagondolnom arra, hogy milyen szörnyű volt akkor a félelem. Mind a két tárgyból, – oroszból és aritmetikából – legalább egyes osztályzatot kellett kapnom. Minthogy előírás szerint csak öt százalék zsidót vettek föl, még jelentékenyebben megnehezítették a dolgunkat. Negyven fiú közül csak két zsidó léphetett az előkészítő osztályba. Ezeknek a fiúknak a tanárok alattomos kérdéseket tettek föl, senkit se vizsgáztattak olyan súlyosan, mint bennünket. Ezért kívánta az apám, amikor megígérte, hogy galambokat vásárol nekem, hogy két keresztes egyest hozzak haza. Ez mélyen a szívembe vágott, valami sajátságos éber-álomba estem, a kétségbeesés hosszú gyermekálmába. Ebben az álomállapotban mentem a vizsgára és – jobban tettem le, mint a többiek.

Németh Andor: Galsworthy

I.

Galsworthy valóban korunk legnagyobb regényírója.

Először is széles és elbűvölő. Dickensig kell visszamenni, hogy gazdag meseszövésének, bőséges emberismeretének és közvetlen előadásának párjára akadjunk. Sőt még Dickens is csak egész oeuvre-jében ér fel a Forsyte Saga emberi teljességével. Kritikusa az első száz oldalak után megfeledkezik szerszámairól és megbabonázva követi sima, jó karban tartott mondatait, melyek alig észlelhető emelkedéssel mulatságosan kanyarogva vezetnek mind újabb és újabb kilátók felé. Heteket tölt el világában, mint egy magas fekvésű fürdőhelyen, ahol minden csupa komfort és minden a legnívósabb. Beismeri, hogy ritkán találkozott könyvben oly komplikált s mégis határozottan jellemzett szereplőkkel oly nagy számban, mint nála. Ezek javarészt öreg urak s néhány világítóan szép asszony. Mind gazdagok s majd valamennyien tudatosak és egészségesek. Hisztériának, idegeknek s az értelemtől nem ellenőrizhető rejtélyes motívumoknak nincs szerepük itt. Friss és ózondús hegyi levegő ez, amelyet annál mélyebben szív a tüdejére a kritikus, minél fojtogatóbb, füstösebb miliőből jött fel ide, a gazdagok közé. Aztán, a visszaemlékezés távlatából tanulság, benső haszon, mély lelki megrendülés alig marad, de egy igen kellemes és szívélyes ismeretség emléke, mely mindvégig igényes volt, noha joviális és mondain-jellegü. S hogy ilyen visszaemlékezést támaszt, ez az író fő eleganciája. Mert lassanként feltámad bennünk a regény intenzitása, tudatosan temperált, megszámlálhatatlan szépségeivel. Eszünkbe jut, milyen kedvesen kalauzolt Galsworthy gyakran szakadékok fölött (de az örvény vidáman kanyargott akkor is) és a horizont mindig nyitott volt, körül a szükségesség éles kontúrú ormaival, de mosolygó életöröm-völgyekkel alant. És akikkel hetekig éltünk együtt: az öreg Jolyon, Bosinney, James, Swithin, Irén, Fleur, de mindenekfelett az egész világirodalomban szinte egyedülálló, felejthetetlen figura, aki ép oly reprezentánsa a burzsoa-erényeknek és hibáknak, mint Roland vagy Artus a lovagvilágbelieknek: Soames Forsyte.

II.

Temperált valóság íze és aktuális problémái ellenére: meséskönyv. Az optika törvényei ugyanis az epikus látásra is kiterjednek. Minél „távolabb áll” az ábrázoló a tárgyától, annál szélesebb felületbe állíthatja bele, annál szabadabban és levegősebben kezelheti. Ez a „távol-állás” persze nem érzelmi eltávolodást jelent, csak perspektíva-vételt s egy bizonyos határt is egyben, amelyen túl már megint összeolvadnak a vonalak és – az írásművészetben – minden túl általános lesz, a részletek konkrét gazdagsága helyett. Az írói készségen túl végeredményben ez a szemmérték-vétel dönti el a regény sorsát: azaz, sikerült-e az írónak megtalálni azt a perspektivikus pontot, ahonnan a legjobban rendezheti anyagát? Helyes perspektívája van például a Don Quichotte-nak, a Háború és Béké-nek, másképpen a Raszkolnyikov-nak és B o v a r y-nénak is. Nem nehéz megérteni már most, miért ad hamis perspektívát a szigorú értelemben vett naturalista és lélekelemző regény. Ez a szemlélet túlságos közelről nézi tárgyát, valósággal föléje hajol, minek folytán az ábrázolt életdarab abnormis jelentőségűvé dagad s maga részletigazságával meghamisítja a teljes valóságot, mert a maga részlet- és perspektiva igazságát tolja oda, ahol az egész valóságnak, ha sommásabb sűrítésben is – helyet kellett volna kapnia. A túlságos közel látott életdarabbal szemben nem lehetünk tárgyilagosak: mert az élet minden megnyilvánulása, mint olyan, abszolút és valósággal magába temeti a szemléletet. Egyenlő érzékenység mellett igen nagy lelkierő kell ahhoz, hogy ki tudjunk szabadulni a részletvalóságokból és oda tudjuk kötni magunkat – mint Odysseus az árbochoz – ahhoz a ponthoz, amelyen innen a líra, amelyen túl a bölcselkedő indifferentizmus birodalma kezdődik. E néhány sorban röviden mindent megmondottam, amit a regény lényegéről mondani lehet. A regénynek az élet teljességét kell szuggerálnia. Ennek a szuggesztiónak a sikerét végső fokon az dönti el, honnan nézi az író az életet. Ha túl közelről nézi: részletigazságot ábrázol, ha túl messziről, fogalmivá válik. Van azonban egy pont – s ennek helyét az író belső mondanivalójának viszonya az azt illusztráló külvilághoz szabja meg – ahonnan nézve a valóság a regényes feldolgozás ellenére megőrzi a maga látszólagos függetlenségét, a maga természetességét, a maga természetét. Ilyenkor áll be az az eset, hogy elfeledkezünk az alkotó, alakító egyéniségéről s úgy élünk a könyvben, mintha a valóság maga fogna körül bennünket; ilyenkor mondjuk azt, hogy a regény él.

Galsworthy legnagyobb érdeme, hogy a Forsyte-ok történetét erről a pontról meséli el.

Székely Béla: Leonhard Frank két új regénye*

Nemcsak a német, de a világirodalomban is különös értéket jelent Leonhard Frank neve, akit a Korunk-ban most folytatásban megjelenő regényéből elsőizben ismer meg a magyarul olvasó. A „Bürger” írója a „Der Mensch ist gut” c. hallatlan sikert elért, tömegek lelkét megrázó könyve után új könyvvel jelentkezett. A könyv háborús történet. Bátorság kell ehhez, tíz évvel a háború befejezése után, amikor már unott és kopott a háborús téma. Leonhard Frank állásfoglalása a háborúval szemben ismeretes. Der Mensch ist gut több irodalmi alkotásnál, a háború utáni emberiség legtisztább, égbetörő, földet megrázó békeszózata. Ez a könyv az, amelyet oda kellene adni minden anya, minden harcos ember, minden szenvedő ember kezébe. És amikor kezünkbe vesszük e roppant egyszerű című könyvet, Karl und Anna, hirtelen szívünkbe zúg a Der´ Mensch ist gut kopott pincérének jeremiádja:

„Ma nincs ember Európában, ki gyilkos ne volna!... Elvakultak vagyunk és gyilkosok, mert az ellenséget magunkon kívül keressük. Nem az angol a gyilkos, nem a francia, nem az orosz és ezek előtt nem a német, de önmagunkban van az ellenség. Mert az igazi ellenség az, ami nincs is. A szeretetnek ez a meg nem levősége, ez az ellenség, ez minden háború oka. Egész Európa sír, mert egész Európa nem tud többé szeretni. Egész Európa tébolyodott, mert nem tud többé szeretni. Csak szeretni kell és akkor elhallgatnak a fegyverek. És akkor itt van a béke. És akkor gyermekek vagyunk ezen a földön...”

Karl und Anna alakjai ebből a háborúból lépnek ki és ez a nagy szeretet az, ami megváltja őket.

Tchicaya U Tam’si: Közösség I.

És aztán hirtelen,

mintha fejem törékeny lett volna,

és szemem túl nehéz,

eme álom végéig

hurcolandó dolgok súlyától

kizuhantam egy mozgalomból:

ki az utolsó örömből,

mely keringőzni látta a világot,

kutatva fehér ostyák után…

Ficam nélkül kizuhantam!

láttam embereket, embereket

torkukat, életük dalának

erőfeszítése alatt,

szakadtak a virradat részei

Fejem volt az én részem

szívem hozzáadódott

kizuhantam ahogy adtam őket

kezemet kificamítani

Állva miért fontam volna össze

karom és fogtam volna le lábam,

én ne indultam volna el feléjük

jókedvűen énekelt daluk

eleven testű visszhangja?

Inkább felbomlanék a savban

a laoszi Jarres síkságon

anélkül hogy törődnék

ápolásával egy sérült madárnak!

KÖZÖSSÉG II.

Mikor a férfi hívebb lesz a férfihez

az asszony figyelmesebb a holdra

a gyermek fogékonyabb apja cirógatására

kezem eljövő hajnalról készít rajzolatot

az élet újra megalkotja majd a testem

és váratlan kovakő emlékezetem

többé nem gyúrja majd a bűn agyagját

testvéreim közül egyiknek sem a hátán

Ó az Utolsó Vacsora kenyerének a fénye!

Ó ama kehely borának a melege!

minden egy áldott méh hasonlatosságára!

az életem már többé nem emészt el…

Nemrégiben szomorú volt embernek lenni

minden bőrszín külön gettót alkotott

a pórusokon át csak izzadva törtünk ki belőle

mindenütt ahol árnyék voltam csattogott a korbács

de már a nyelvem csattog

akár a keserédes csalán

amióta balzsamot tudtam facsarni a hangomból

PARANCS JÁNOS fordításai

(Forrás: Nagyvilág  XVII. évf. 10. szám, 1972. okt. – 1449-1450. old.)

Szenes Erzsi: Úton...

Forrás: Jackson Pollock -

 http://formarend.mediacenter12.hu/2010/10/art-informel-kortars-korkep-2-resz/

Oly érdes lett minden már megint,

Minden úgy rikoltoz,

Ki köszörüli oly élesre a köveket,

Ki az, aki annyit kérdez,

Én?

Vagy engem kérdez valaki?

Kivel kiabálok, kivel veszekszem,

Vagy engem tép itt valaki?

A csönd már olyan mély és tiszta volt,

Azt hittem elfekhetem a gyepen nyugodtan

És minden megint olyan össze-vissza van.

Forrás: Nyugat 1924. 10. szám

Pavol Országh Hviezdoslav (1849-1921): Véres szonettek

27

NOV

(szemelvények)

Ó, hol vagy, szív hőse, ki nemesen

fölkelsz, s szavad a hadnak: „ÁLLJ!” – vezényli?

Légy ősz bölcs, vagy virágzó büszke férfi,

mindegy, csak szólj már, hogy „elég legyen!” –

s világhős leszel! Ellenségeden

így győzz: testvéri jobbod nyújtva néki.

Hó zászlód tűzd a rőt romok fölé ki!

S kell-e, hogy végső leheleteden

alább ne add? Végig kell-e tusáját

a két erőnek vívnia vadul,

míg táncuk a serpenyők föl-le járják,

s a pusztítás gátat nem tudva dúl?!

Ez büszkén tűzi fel győzelme szárnyát,

s a vesztes mérlege a mélybe hull…

S ha a pokol dühének vége lett,

valóban megvalósul majd a béke,

a gyűlölet magának lesz a fékje,

s biztonság lesz úr a fortély felett?

Az igazság kapja a főhelyet?

Lesz jog? Telik-e bőven majd kenyérre?

Fegyver, bilincs elenyészik-e végre?

Kap-e ember s munka becsületet?

Tisztulást lelünk-e fürdő vizében?

Gőg alázattá, és könyörület

képévé válik az önzés szerényen?

S paranccsá lesz a hármas szeretet?

Vagy jaj, százszor jaj – a bosszú nevében –

a vesztesnek, s nektek is, győztesek?

Jöjj vissza, béke, hát! A népeket

barátságos olajággal köszöntsed,

táplálj, vidámíts, pezsdítsd föl erőnket,

s légy karban érc, és szívben lendület.

Oltsd ki a fajták közt a gyűlölet

fáklyáját, hogy ne lássunk soha többet

ifjú özvegyet, árvát, meg szülőket,

kik sírva sírnak holt fiúk felett.

Gyógyítsd sebünket, kárunkat töröld el,

vezéreld a nemzetek seregét

a cél felé, mely telve szép örömmel!

Vidd a népek diadalmenetét

a munka áldásos harcába! – jöjj el,

szeretet uralma, testvériség!

Hviezdoslav

(Ford.: Rónai György)

Forrás: http://keresztyenversek.wordpress.com/category/szerzok-szerint/_forditasok/hviezdoslav-pavol-orszagh/

Virágh László: Időjáték

1.

A múlt mögöttem végtelen,

szemvillanás csak a jelen,

jövőm előttem rejtve van.

2.

A múlt már nincsen, elszelelt,

jövőmet el nem érhetem,

a jelent meg nem foghatom,

így talán nem is létezem.

3.

A múlt előttem: láthatom,

itt a jövő a hátamon,

jelenben élek gondtalan.

4.

A jövő előttem,

a múlt mögöttem,

de mi van alattam,

mellettem és fölöttem?

5.

Elmúltam, megjelentem,

jöttem, mentem,

amit láttam, jelentem,

jelentését meg nem fejtem.

Forrás: http://www.zen.hu/versek_02_idojatek.html

Csontos Vilmos (1908-?): Imádság

Forrás: Nagy I. Gábor: Ima - www.kepafalon.hu

Imára kulcsolom két kezem

S hozzád fohászkodom, Istenem:

Hozz új hajnali fényt egünkre,

Boldog jövendőt nemzetünkre.

Adj hitet és biztató reményt,

Ne hagyd el a gazdagot s szegényt.

Óh nézd a fényes palotákat,

A kunyhókat s nyomor tanyákat:

Minden magyar szó imádság ma,

Jobb sorsát e nép Tőled várja.

Nézd,csonka törzs a rég hatalmas,

Sors a könny... beszélne: hallgass!

Kiált rá más hatalmi kényszer,

Ha egyszer kevés, rá kiált kétszer..

S hallgatnunk kell, de nem tudunk,

Csak imádságban halkulunk

S Téged kérünk,ki mindenünk:

Hitünk, reményünk, Istenünk!

Hallgasd meg esdeklő szavunk,

Egy a kérésünk s óhajunk:

Igazságunk,mely eltiporva,

Keljen életre ott a porba

S hozzon új tavaszt,új virágot:

Feltámadó, nagy magyar országot!

Ámen.

Szenes Erzsi versei héber fordításban

- Elisevá Szenes: Fökáát hámmesi (Selyemgombolyag).

Tirgém méhungárit: Itámár Jáoz-Keszt. Tel-Aviv. –

Az emberélet útjának felén járó költőnőről 1936-ban – a Szerelmet és halált énekelek megjelenésekor – azt írta Radnóti Miklós a Nyugatban: „Szenes Erzsi új könyve megvalósulás. Az asszonyi önkifejezés párosodása ez egy benső és tudatos puritánsággal, mely az asszonyi lélek sajátos és ritka fegyelme, szinte asszonyi klasszicitás.”

Korábbi két köteténél is (Selyemgombolyag. Kassa, 1924.; Fehér kendő. Budapest, 1927) kiemelte a kritika a dísztelen egyszerű szavak frissességét, pontosságát, tiszta varázsát, hangsúlyának művészetét.

Még egyszer olvashattunk tőle verseket, abban a könyvben, amely az 1939-41-ben papírra vetett megrázó szlovákiai Naplóját tartalmazta (A lélek ellenáll. Budapest, 1966.) Az akkor már másfél évtizede Izraelben megtelepedett szerző így vallott az előszóban: „A perszekució óta nem írok verset. A líra meghalt, valami visszavonhatatlanul eltűnt, elmerült, lehanyatlott horizontomon. Néha az az érzésem, hogy napom tűnt el, és már csak holdam jár odafenn.”

Az értő és érző fordító – a nálunk is ismert Itámár Jáoz-Keszt – a három kötetből válogat 23 verset. A hátralevő kettőt a nagy tragédia szülte, magyar eredetijét nem ismerem. Kár, hogy az utolsó ciklusból nem szerepel egy vers sem. Legalább a Nem sirattalak jöhetett volna, a gyermeki fájdalom megkövülése, vagy az üldöztetéskor fogant néhány kétségbeesett sor (Minél erősebb a méreg):

Minél erősebb a méreg,

annál több ének

virul ki ajkamon.

Mint aki a halálba készül,

s az élet utolsó jeléül

még egy vércsepp

tör fel szívéből,

s szája szélén megsül.

Így egy fiatalabb – a szerelem gondjaitól barázdált – arc tekint reánk a héber betűk mögül. Ezt a képet alázattal, lelkiismerettel és átéléssel segít megmintázni a fordító.

Hadd érzékeltessük munkáját két példával. Egy biblikus ízű hasonlat (Szerelmi Zsoltár):

Mióta Te szemeidet énrólam levetted

vagyok mint ami agyagból készült

és akárki kezében összetörök.

A héber a forráshoz közelebb kerül:

Vöénechá hászirótá méáláj máhér

lömáán ehje köchómer

bijdé is váis löhissávér.

A zsidó folklórból való kép a második szemelvény (Nem fáj nekem):

megdobálom őket mazsolával,

mint a templomban menyegző előtt a vőlegényeket,

őseim hite szerint..

cimmúké-énáv báhen ájádde

minhág chátán likrát kiddúsin

köfi dát ávótáj.

Az eredetivel való azonosulás nem megy a művészi hatás rovására.

(…)

SCHEIBER SÁNDOR

  

(Forrás: Nagyvilág  XVII. évf. 10. szám, 1972. okt. – 1588. old.)

Vízesés. Mai moldován elbeszélők

- Európa Könyvkiadó, 1971. –

A tizenhárom író huszonöt elbeszélését tartalmazó antológia nálunk első híradás a moldován irodalomról. A címben levő „moldován elbeszélők” megjelölés az egykori Besszarábia mai irodalmára vonatkozik. Kahána Mózes, a kötet válogatója, mindezt megírja a gyűjtemény utószavában.

Mindenképpen fel kell figyelnünk az antológia átlagon felüli színvonalára: nem kezdő írók szárnypróbálgatásai, hanem kiforrott, jelentős eredményeket elért egyéniségek elbeszélései kaptak benne helyest.

Legszembetűnőbb vonása a gyűjteménynek szoros kapcsolata a mindennapi élettel; innen ered tematikai gazdagsága, sokszínűsége, így a háború, a szerelem, a családi élet, a mindennapi munka különböző mozzanatai, a szocialista tudat problémái sorra megtalálhatók benne. Talán a háborúval foglalkozik a legtöbb elbeszélés: A komiszár, Petya Zubcov, Állomás az isten háta mögött, Oda volt a tanítónőért…, A vízhordó és Pókháló. Ezek azonban nem nagy harcokból, csatajelenetekből vagy rendkívüli hőstettekből merítik tárgyukat, hanem legtöbbször a közkatonák, a lágerfoglyok front mögötti életéből, a rájuk leselkedő életveszélyből. Az elbeszélések szereplői erős akaratú, céltudatos férfiak, akiket a szabadságért vívott harc s a fasisztákon való bosszúállás vágya emel az átlagemberek fölé. A legjobban tetszett Pavel Bocu Pókháló című elbeszélése, amelynek tárgyát egy koncentrációs tábor életéből merítette. Az író nem a lágerélet szörnyűségeivel hat ránk, az agyongyötört emberek közül egy férfit és egy nőt emel ki, akikben olyan nagy a szabadulás utáni vágy, hogy fogytányi erejükkel kiszöknek éjszaka az őrtornyokkal körülvett koncentrációs táborból.

Több elbeszélés szól az örök témáról, a szerelemről: Vízesés, Anton Horodinka, Szemernyi boldogság, Viszontlátás. A legművészibbnek a címadó Vízesést érezzük. Írója, Borisz Vlesztaru, érdekes mellékepizód köré csoportosítja a történetet, s azon keresztül fejti ki a mondanivaló lényegét: a hegyekben pihenő férfit egy ott megismert asszony példás hűsége vak férje iránt döbbenti rá férjes asszony szerelmesétől érkezett levele igazságára: „… sem boldogság, sem öröm sem lelki nyugalom nem fakadhat mások szerencsétlenségéből…”

A nők különben több más tárgyú elbeszélésnek is fő alakjai (Rubanka, Az aranyfülű cica, Pihenés), s a múlthoz képest megváltozott társadalmi helyzetüket az utóbbi írás szereplőjének egy idős falusi asszonynak történetén lehet lemérni, aki életében először jut el egy nyári üdülőbe, de itt sem tudja elképzelni az életet munka nélkül, s hol a konyhán, hol pedig az udvaron tevékenykedik, s végül beutalási idejének lejárta előtt hazamegy, mert otthon sok a munka. A két másik elbeszélésben, a nők egyenlő munkapartnerei a férfiaknak, s fejlett szocialista tudatuk is, így Rubanka, a hasonló című, e folyóiratból már ismert elbeszélés hőse erőteljes egyéniség, aki nem tartja tisztességes embernek a kolhozban vele dolgozó, nagy családú Toadert, mert egyszer szorult helyzetében krumplit lopott szomszédja udvaráról. Ion Druce ebben az írásában hitelesen megformált női alakot állít elénk. Az aranyfülű cica című elbeszélés szereplője, Agna mérnöknő, kiábrándul orvos-férjéből, aki kocsira gyűjt, és adományokat fogad el betegei hozzátartozóitól. Kár, hogy Raisza Lungu írásának epikai anyaga kissé szertefolyó.

Az ember soha nem szánő harca a természettel szintén helyet kap az elbeszélések témái között. A gyűjti a kút a vizet és A vizek a mélyből fakadnak a sík vidék fontos problémájáról, az életet adó vízről szól. Ez utóbbiban érzékletesen megelevenített kútásás tanúi vagyunk, s együtt szurkolunk Ion Merla kútásó sikeréért.

A víz különben mint természeti kép és mint jelkép is gyakori, így többször szerepel a Dnyeszter és a Prut folyó; ez utóbbi – a Vízesés című elbeszélésben – mint a szerelmes levélből készített papírhajót elsodró, sorsfordulót jelentő szimbólum is. A Kakukk-kút című írásban a kút vize az eltűnt ifjúkort jelképezi.

Nehéz lenne az antológia íróit valamilyen csak megközelítően is érvényes rangsorba állítani; a tárgyalt írókat egyáltalán nem ilyen meggondolásból mutattuk be, erre nem is vállalkozhattunk, mert ez a kötet első ismerkedésünk ezzel az irodalommal, s tájékoztatásunkra csak a gyűjteményben közölt rövid életrajzok szolgálnak.

Mindkét fordító kitűnő munkát végzett. Kahána Mózes munkájának legjellemzőbb vonása a nem tévedő, nagy írói biztonság; Miszti László tolmácsolásainak – a kötet kétharmada az ő munkája – jellemzője a kiegyensúlyozott stílus, melyet színessé, változatossá tesz az erdélyi tájnyelvből táplálkozó, s az eredeti írások nyelvi sajátságait jól érzékeltető ízes, népi szókincs.

DOMOKOS SÁMUEL

(Forrás: Nagyvilág  XVII. évf. 10. szám, 1972. okt. – 1589. old.)

Alan Sillitoe: Indulás az életbe (A Start in Life)

- W. H. Allen, London, 1970. –

„Megtudom, miről is van szó tulajdonképpen, hazaviszek még néhány könyvet, hogy megértsem, mi mozgatja a világot” – ezt gondolja magában az 1961-ben megjelent Sillitoe regény, Az ajtó kulcsa hőse, Brian, hazatérőben a malájföldi függetlenségi harcos kommunisták elleni irtóhadjáratból, otthona, családja, munkahelye, haverjai felé, Angliába. Briant élettapasztalatai tanítják meg a kizsákmányoltak iránti szolidaritására, ez a szolidaritás azonban részéről csupán ösztönös, érzelmi fogantatású. Ő maga is érzi ennek fogyatékosságát, elégtelenségét, és úgy véli, „könyveket” is kellene olvasnia ahhoz, hogy megértse, „mi mozgatja a világot”.

Tchicaya U Tam’si: Profil

Tépjék ki szemeimet

hogy ez az arc

távozzék szívemből!

Horgászom a víz fekete

mikor a horgot kirántom

fekete ebihal rajta

kit a vízbe visszadobok.

Szerelem, ki önmaga szívét

lobbantja lángra!

- Ezek a szemek – komor zöldek

Kovakő élű kiugró szikla

hús ellen támadó

Kemény, száraz mégis versgyűjtemény.

Puha ajkakról álmodom

Láttam a fényt

hegyi patak kavicsai közt

élő vízzé változom át

hajszolva egy ágyat

hajszolva egy szerelmes profilt

(Forrás: Nagyvilág  XVII. évf. 10. szám, 1972. okt. - 1448. old.)

Bernard Malamud (1914-1986): Isten haragja

Glasser, a fakóhajú, vizenyős-kék szemű nyugdíjas templomszolga a 6. utca melletti 2. Avenuen lakott legkisebb lányával egy vörösre festett háromemeletes ház legfelső emeletén. Gyűlölt a lépcsőkön fel- és lemászni: fáradt volt és ingerlékeny. A közeli régi zsinagóga tölgyfa ajtajait beszögezték, ablakait bedeszkázták: a fehérszakállú rabbi elutazott fiához, Detroitba. A templomszolga hatvanötödik évében járt: a társadalombiztosítótól kapott járadékot, meg még egy kevéske nyugdíjat a zsinagógától, melyet harmincnégy éven keresztül hűségesen szolgált. Lucille, nemrég elhunyt második feleségének egyetlen gyermeke, a nagymellű, huszonhat éves lány, aki magát a telefonban Lucinak nevezte, napközben segédkönyvelőként dolgozott egy linóleumgyárban. Egyszerű és magányos teremtés volt. Így a házban ritkán csöngött a telefon.

Attól kezdve, hogy az imaház bezárta kapuit, a templomszolga napjában kétszer kiföldalattizott a Canal Street-i zsinagógához. Első felesége halálának évfordulóján kaddist mondott mindkélt felesége emlékére, és kis híják legkisebb lányáért is. Néha, amikor eszébe jutott, ingerelte lányának sora. Vajon, miért vagyon én ilyen szerencsétlen a lányaimmal?

Mindent összevéve, bár kétszeresen özvegy volt, Glasser Isten segítségével tűrhetően éldegélt. Keveset követelt magának, mint az olyan ember, aki magában is jól megvan. Első házasságából való lányaiból nem sokat látott: Helen már negyven éves elmúlt, Fay pedig harminchét. Helen férje, egy iszákos alak, keveset adott haza, ezért Glasser néhanapján pár dollárral segített rajtuk: Faynek golyvája és öt gyereke volt. Glasser férjezett lányait öt-hat hetente látogatta meg.