 |
Kernstock Károly festménye: Az anya
Én gyönyörű fiam!
Mikor úgy nézlek, nézlek,
és csöpp alakod százszor megcsodálom,
és megdöbbent sok apró kis szavad
messzire ható, súlyos bölcsessége,
szint' el se hiszem, hogy az én fájó testem
rejtette mindezt az életcsudát.
Szép vagy, erős vagy, az élet vagy maga!
Érzem nap-nap után,
hogy kis agyad tömlöce egyre tágul, tágul,
mindig többet, mélyebet látsz a világbul.
Én meg jaj, lassan már lefelé térek,
és belerovom sok apró, kis betűbe
(Tenéked még csak fura ákom-bákom)
érzéseim tengernyi sokaságát;
Hogyha talán már akkor nem leszek,
betűk csodája mikor majd kitárul
tágranyitott, nagy szemeid előtt;
mégis valamit tudj majd az anyádrul.
Könnyes csókjaimmal szinte marlak, téplek,
s te kicsi tested az ölembe ásod,
az én fájdalmas anyaölembe,
mely dús volt egykor, és áldott,
és rejtett, védett új, büszke csodát,
mely Tebenned ím napvilágot látott.
Szeress, csodálj, és sirass is meg engem,
mert végtelen lesz a Te veszteséged,
a könnyed értem patakokban folyjon,
mert én adtam a testedbe erőt,
az én mulandó, gyönge kis erőmből,
s a lelkemet átplántáltam beléd,
vagyok a forrás, amelyből merítesz,
a benned élő, ösztökélő szellem...
Most idd fel arcom ifjú, bús vonásait,
míg itt vagyok, amíg még láthatsz engem.
