Buday László (1873-1925): Zsoltár

 

Egy lángot ismerek, sugára
A kétség éjén átragyog:
Bizton követem bíbor fényét
Miként vezérlő csillagot.
A jó úton vezet előre,
A hol üdv, boldogság terem:
Oh, mert te vagy, te vagy e tűzláng,
Végetlen Úr, nagy Istenem!

Kis kunyhót ismerek, elrejtve
Lappang sötét erdők ölén,
De hogyha kinn viharra fordul,
Védő szárnnyal borul fölém,
A szél, vihar nagy tombolását
Alóla bizton nézhetem:
Oh, mert te vagy e lak ótalma,
Végetlen Úr, nagy Istenem!

Virágot ismerek: az illat
Kelyhéről száll, száll szerteszét,
Csodás varázsa, szent összhangja
Szivemet megbüvölte rég.
S e kis virág mását lelkemben
Oly gondosan öntözgetem:
Oh, mert te vagy, csodás virágunk,
Végetlen Úr, nagy Istenem!

Forrást is ismerek: vizével
Enyhíti tikkadt lelkemet;
Ha már-már csüggedném az élet
Ezer veszélye közepett.
S e forrást sok kisértésemben
Föl-fölkeresi szellemem:
Oh, mert te vagy üditő vize
Végetlen Úr, nagy Istenem!

S egy bérczet ismerek, feléje
Fáradságos, nehéz az út,
De elfelejti fáradságát,
A ki egyszer ormára jut.
Fenséges kép tárul felé ott,
Az égig érő, végtelen:
Oh mert te vagy, te vagy a bércz is,
Végetlen Úr, nagy Istenem!

Istenséged ragyog a lángban,
S a kunyhóban szint az lakik,
Az terjed a virágillattól
Kegyelmednek forrásaig.
A bércztetőn is az vigasztal,
Az szól hozzánk, minden helyen:
Előtte buzgón térdre hullok,
Végetlen Úr, nagy Istenem!

Forrás: Tanulók Lapja 6. évf. 1. szám, 1899. jan. 1.