Bánffyhunyad - Érsekújvári Gyarmathy Zsigmond és Terebesi Hory Etelka sírja
Sötét borúra nevető derű jön, gyászos árny után ragyogó verőfény. Most romboló vihar dúl, az ég ruhája bús fellegcsoport… pár röpke pillanat… és csak a játszi szivárvány beszél az elmúlt zivatarról, a foszlányokra szakadó felhőn keresztültör a napvilág… vad szél süvöltött el s ím langyos szellő csókdossa arcunk. A bús lerontja az öröm érzete.
Nyíló tavasz él már a költő szívében, benne virít minden virága az ifjú kikeletnek, rája mosolyg a remény zöldleveles fája, neki szór fényt az aláomló napsugár. A múltat fekete fátyol takarja; nincsenek emlékében már a nehéz, kínos-keserves évek, mikor az ifjú a boldogságból számkiűzve, kitagadva bújdosta, csavarogta végig a hazát a Kemenes aljától a bihari hegyekig; járt tétova-éhezve, rongyosan, a sors ellen felzúdult kebellel… feledve a horvát város, hol a messze szeretetlen idegenbe a létért való harcban ellankadt, kimerült gyermekkatonát betegágyba sújtja a nyavalya láza, hogy rémes csatát víjjon felette az élet a halállal; feledve a debreceni tél ínséges nyomora, dermesztő fagya, feledve minden… A költő már nem beszél szenvedéseit.
Szívéből nem szabad fel már a kín, nem tör elő a kétségbeesés sötét vádja, égő panasza, mely nem ujjong csüggedten, de hangosan kiált
„A költő és a sors harag
Egy anyaméhből született!”
A sem sem sajog már; orvosló ír behegeszté, éves balzsam meggyógyítá; nem lobog fel már ijesztő lángja a fájdalomnak, hanem takarja már a bánatot. A szív csak a jelennek tud örülni. Annak élvezi titkos boldogságát s ábrándból, álmakból szövi, építi a jövő káprázatos légvárait.
Hisz végre való mezébe öltözik a repeső óhaj, a szomjú vágy a szép, csendes házi élet után. Az epedő sóvárgás nem hal el már balga sóhajokban, hiú reményekben… Közel már a cél, küszöbén áll a mennyországnak. Csak egy lépés volt már odáig… És akkor?…
A zöldellő oázot elperzselé a Számum szele, sivatag lett az üdeszép mezőből.
A mosolygó völgyi síkra leomlott a dörgedelmes lavina s eltemette annak minden életét.
Elfagyott a virága a fának, lehullott terebélyes lombja, ága elkorhadt, elpusztult… ijesztő enyészetről beszél körüle a zörgő avar.
A boldog álmok szertetépve. A légvárak fekete romban. A jövő? Azt a sír szája nyelte el. A költő feltámadni látta régi ellenét, az üldöző, letörő erejű Sors-ot. Nála erősebb hatalom avatkozott bele lelke terveibe. A halál.
A látóhatáron szívremegtető, lélekdöbbentő fellegek tolulnak fel. Titokzatos némaság áll… szentséges ünnepélyes csend. Az ideál ravatalon fekszik. Most felhangzik, felzokog a szív keserve. A költő énekel, múzsája a halál, szava temetési ének.
A lant húrja beszélni kezd, éneket mond, minőt Petrarca ajka dalolt, mikor a Laura nevével felverte a vanclusei magányt s kiáltotta a kín könnyével:
„Laurám meghalt, szívem vivé magával.”
Lelkünkig szól a dal, lelkünkig nyilall a sajtó fájdalom. Mintha újra Leopardi siratná halvány Nerináját, a brit költő panasza kelne szárnyra Thyrza sírja felet, a „Holló” költője beszélne fekete madarával Lenoráról, Joung zokogna téli éjszakákon…
A lélek a halottak országába vándorol, ott lebeg egy most hányt sírhalom felett. A felsíró szél zúgását a sír fölött álló ciprus rengő lombja nyögi vissza. A sírkereszten e név sötétlik: Etelke.
*
Pár nap előtt borongó sejtelemmel, nyomott kedéllyel írja a leánykának a költő:
„Ha e sötét betűk…
Lennének a balsors, mely tán téged ér,
Elvetném tollamat, nem irnék, bárha lenne
Minden vonásomért egy-egy ország a bér.”
Azóta elbúcsúzott az öreg esztendőtől, köszönté az újat, mely boldogságának szülője lesz. És most búcsút kell mondania annak is. Megtörve a fájdalomtól, reszkető ajakkal zokogja a fájó igéket:
„Isten hozzád édes,
Isten hozzád kedves
Galambocskám!”
Igaz, való érzés hatja át az egyszerű szavakat, melyek egyszerre elénkbe állítják a gyászos képet: a letört virágot s a fölötte kesergő gyászolót. Az ősz ruhájába öltözteti a dalnok szíve érzelmeit: a szomorú természet az ő bánata, annak haldoklása hervadó élete. De a halálra nem örök éj következik, a sírból is van feltámadás, télre megint tavasz derül, az ő kebléből is felbuzog a remény szózata:
„Lesz még virág a rózsafán,
Egymást még mi is látjuk tán!”
Másutt is megjelen még dalaiban a csendes bú szelíd sugára, mely egy emlékezet édes képeit világítja meg őszi napnak ragyogásaként. Méla melankólia, enyhe bánat, ami lelkéből beszél. A bút, mely csordultig tölti, szívén féltékenyen őrzi,m int egystlen kincsét, ideálja egysetlen örökét. Bánatot mért reá az csak s ő a kínt mégis édes keserűséggel hordozza keblében. Nem igyekszik menekülni tőle, futni a világba el a néma sírhalomtól. Büszkén hirdeti fájdalmát, kikiáltja embernek, mindennek, mije volt neki Etelke:
„Elmondom, mit eddig
Rejtve tartogattam,
Mint gyöngyét a tenger
Legmélyebb habokban.”
Úgy beszél, úgy énekel, mint Byron, ki azt akarja, édes társként, néma árnyként kísérje végig az életen Thyrzának képe.
Petőfi azt mondja fájdalmáról:
„E kincset el nem tékozolnám
A föld minden gyönyöreért sem.”
A brit szellemóriás ihletett ajkáról pedig e szavak kelnek:
„A pohárt…
Nem feledésből üritem.
Ha feledés búmtól, mely üldöz,
Igérné, hogy megszabadit,
Inkább a kehelyt vágnám földhöz,
Mint adjam szívem bánatit”
Etelka szende képe sokszor feltűnik szeme előtt s ilyenkor szereti érzelmeit jeleneteken rajzolni, megdrámaisítani, eljátszatni. A tájfestő költ, a széles alföld, a rajta kanyargó Tiszának, a romba dűlő pusztai csárdának rajzolója játszatja színeit. Bús reflexiók támadnak benne, melyek most sóvárgó reményét, majd kétségbeesett csalódását mutatják. Most a méla gyermek áll elébe, mikor egy-két gyorsan illanó tekintettel váltnak titkos epedő beszédet, azután a koporsóban látja, hogy fekszik halványa, kiterítve holtan.
„Kedves hervadt rózsaszála
Tizenöt tavasznak.”
Ő ráleheli első csókját a szőke fürtök kedves gyermekére; úgy kérdezi halkan, szívszakadva: fogsz-e vigasztalni nyájas feleletben? Bús harangszó mellett kikíséri aztán utolsó útjára, a puszta temetőbe… A templomban még megáll a gyászmenet, ott van az oltár előtt ő is, Etelke is, de ami a lányka halvány arcát borítja, az nem menyasszonyi fátyol, hanem halotti szemfedő, ami rá vár, nem ölelő kar, vőlegényi csók, hideg, magába záró, fekete föld, undok férgek lehelete...
A hant lezuhant a koporsóra. Mindent látott a költ, de lelke nem akar hinni a valónak s kétkedve kérdezi -
„Minden nem álom-e?”
Szerteszét tekint, keresi mindenfelé, keresi hiába… akkor feleszmél, felocsúdik csalfa álmából, szeméből kiszökell a könny és sír-sír keservesen.
Agyán bús gondolatok cikáznak keresztül, eszébe jut, mi mindent vesztett: napvilága halt ki benne, szárnya kettétörött, vére forrósága jéggé fagyott. Kesergve beszélt, mily sivár lett élte, mily sötét van körülötte; lelke elpusztult ház, melyből kilopta magát a remény, kiégett, lehullt a csillag, amelyet kergetett ő az éjszakába tévelyeg. Panaszos kínnal mondja, hogy olyan, mint a hajós, kit a tenger koldussá tett, kincsét elrabolta az a domború sírhalom. Úgy lézeng, mint az ősz virága, melynek fakó a színe, hervadt a szirma, eltűnt az illata,melyre nem száll harmat, nem süt napsugár.
Régi kedve elmúlt, a pajkos víg fiú elment elveszett s most ráborult a lelkében dúló fájdalom. És abba belefoglalja az erdőt, mezőt,m éla búval öleli körül a természetet. Azt hiszi, hogy az vele búsul, vele érzi a csapást; a nap azért küld le égő sugarat, hogy Etelke ne fázzék ott a sír alatt, fölötte a temető szele is langy fuvalommá enyhül s csókjával érinti a fűszálakat…
De később, hogy eldobja magától, eltagadja lelkétől a szelíd bánatot, hogy őrjöngő kín lesz szíve lakója, már nem tudja letörleni arcáról a búszántott redőket a derült egű tavasz sem. Mit bánja ő, ha kéket mutat a távol erdő, ha zöld levél van a fán, ha csillaga van a harmatkönny éjnek…
„Az a kis domb
Rá...nézve kél átláthatlan magasra
S elrejt előle… földet és eget.”
Mindjobban belemerül új érzelmibe. A vad fájdalom eszi rabjává, mely üldöző rémként követi nyomon. Szívének pokla már a sírgödör. Lantján azok a hangok viharzanak, melyek a Byron megrázó kétségbeesésének, szenvedélyes lázának, sötét borongásának sajátjai. Átkot mond a sorsra, szilaj dühvel vádolja a gondviselést, vakmerészen kiáltja az égre követelését: hogy adja már a vigasztalást, vagy megőrülést! Érzelmi egész más forrásnak,mint egyébkor, költészete idegen színű. Beteges hagymáz vesz rajta erőt, lelkében rontó kétely lakik. Hite elveszett széttört reményével, nem bízik már Istenben, égben, másvilágban. S föllázadt szíve nem tud csillapulni, nem tud kibékülni a Mindenható végezésével. Eltűnt bizodalma nem tud visszatérni. Nem úgy énekel, mint Tompa, ki mikor földig sújtva, kimondhatatlan kínnal tördeli is jajait halott gyermeke ravatala, beteg neje kórágya felett, mikor felháborult elmével veti-hányja az élet és halál örök kérdéseit, töpreng, meghasonlik önnönmagával… jóbi megadással rogy térdre a percnyi megtévedés után:
„Uram legyen te szent akaratod!”
Az a borús világnézet uralkodik költeményeiben, mi később a „Felhők” pesszimisztikus reflexióiban, az őrült sivárkacagásában támadt fel újra s fest Rembrandt-fekete képeket.
Dicsszomja is eloltva már, nem kell neki hírnév, gyűlölettel néz a borostyánra.
„Hiszen tövét a meggyilkolt boldogság
Kiontott vére és könnyűi mossák!”
Ez érzelme is a Byronénak visszhangja.
„A redős homloknak a koszorú, mit ér,
… Hervadó virágon ragyogó ősi dér.”
Csakhogy nála még sötétebb kedélyből, roncsoltabb szívből fakadnak a szavak. Nyugalma elveszett, emésztő búját mi sem enyhíti szíve sebes, mint a lemondás bánatos költőjéé, Daykáé, kinél a szív
„Ön nyugtának gyilkolója lett.”
Ha pedig nem bántják, nem űzik kétségbeesés felé lelkének vad tépelődései, szomorú önfeledtségbe esik. Nem tudja él-e, nem-e? Barátaitól elbúcsúzkodik, örül, ha nem látja őket. Egy hű barátja van, a temető, abba jár kiönteni síró keserveit. Oda vonul el a világ zajától, oda rejtezik el az emberektől.
Járja a temető-kereszteket, mint a bánatos pálos barát. Lerogy a sírra, beszédet kezd a halottal:
„Én vagyok itt emésztő gyönyöröm,
Én sírhalmodnak hű zarándoka.”
Beszéli neki álmait, megkérdi „életének elásott kincsé”-től, minő a síri éjszaka, a koporsói álom? Zokogva ígéri, hogy nem fogja háborgatni jajjal és panasszal; halkan lép majd, csókot tesz a fejfára, síró szemének szakadó könnyével elolvasztja körül a hideg havat, tavasszal, virágfüzért tesz le a halomra, aztán elmegy lassan csendesen. Ha eljő az éj, a földre árny borul s szívét, mint éhező vad, megrohanja a fájdalom, a puszta országba vándorol el a ciprus lombok alá, a temető árnyak közé. Mint a szelíd hamvai lelkész, ő is bujdokolja a néma hantokat. Neki is mit annak,
„Járván a temetőn tanutlan éjeken,
Egy kisded sir felett törnek meg térdei…”
Mikor aztán halvány arcára rásüt a sárga holdsugár s éjfél felé hallgatja a felsívó szélvész zúgását, mikor omló könnyei és bús sóhajai között gondol vissza a múltra s a hitvány való sivár ellentétével megdöbbenti lelkét, mint édes kép, tűnik előbe akkor az elmúlás, a halál. A gondolat kedves lelkének, gyógyító balzsamcsepp, mely hűsít, enyhít, az eszme. Hisz akkor elhal keblében a kavargó, vészes fájdalom, csendesen lesz s ott fog feküdni boldogan, pihenve, mellette az édes kedvesnek…
Barátaitól is csak azt kívánja, hogy Etelkéje mellé temessék. Nyugodjanak együtt! Suttogó hangon minden éjfelen mondják ott el egymásnak szelíd álmaikat s induljanak egyszerre majd,
„Ha ébresztő szava
Zeng a feltámadásnak.”
A költő, ki sötét perceiben mesének mondta a hitvallás tanait, szemfényvesztésnek, huncutságnak a hirdetett ítéletnapot, most édes bizalommal gondolt megint a túlvilági egyesülésre, ki elébb már istent is tagadni mert, most erős reménnyel hiszi keze hatalmát. És mégis valami érzelgős erőszakolt hangulat lep meg itt-ott. Fájdalma nem ment a szentimentalizmustól. A puszták egyszerű fiát, kinek költészete eddig a megtestesült egyszerűség, gyermeteg báj, szertelen csapongó képzelete s túlhajtott érzelmei a dagály hiú csillogásába, útvesztőjébe terelik. Ha igaz is a keserv, melynek lángja szívében lobog, túlságos gyászt erőltet magára. Még a mosolyt is kárhoztatja ajkán, tréfás vidám beszéd között is, mi lelkét tépi, keblébe zajg sötét búja az. Igen, mosolyg.
„Felhős ég is mutat derüt.
Csakhogy midőn a nap kisüt,
A felhő keble megreped.”
Ez is idegen szín, byroni reminiszcencia. Az angol költő szintén vétket lát még a csendes vidámságban, itt bocsánatot esd a sír éjében fekvőtől a hideg mosolyért, mely elvonul arcán, hiszen
„Az is olyan, mint rogyott
Tornyon repkénylevél.”
Már nemcsak a kegyetlen feledéstől ijed el, utasítja el szívétől azt,hanem lelke békéjéről a szelíd megnyugvásról, csendes emlékezésről se akar tudni. Szívén a be nem hegedt sebbel óhajt a halálba menni, a temetőbe költözni. A kis sírhalomhoz is azért bolyong el beteg lelkének édes reményével, hogy szíve ott majd megszakad, a várt halált előhozza kebléből előtörő bánata. S mikor élve kell elvonszolnia onnan fáradt testét, lelkét, lelke haragjával kiáltja:
„Mert csalnak mindig, mindig a remények!”
Kín neki ez az örök nyomorúság s szabadulni mégsem tud nehéz jármától, nem tudja megölni semmi szenvedés és maró fájdalom. Féregként dúl, rág az belsejében, hogy átokká tegye csak, keservbe fullassza egész életét.
Pedig ő nem akar élni a rá roskadó kereszttel, nem akar lemondást tanulni fájó éveken keresztül. S ha kétségbeesése nem is ragadja a lejtős útra, a szédítő, fekete örvény felé, mely szélén kiáltja a borongó-szavú szonett-költő.
„Szakítnom kell nyomorú éveimmel!…
De e bús lelkű Kölcsey epedő szava beszél az ő szívéből is:
„Mért, hogy szívem nem reped meg
Vérözönnel keblemen!?”
De olykor halálvágya, sírba vágyódása mesteri hangokat csal lantjából. Ez az érzelem volt a szülője egyik legszebb népdalunknak, a „Toronyban delet harangoznak” kezdetűnek.
A népi érzés, mely „Ciprus lombjaiban” csak ritkán buzog fel, de akkor megragadó erővel, eredeti zamattal, e dalát párjává teszi a virág hullását sirató másiknak, mely megkezdi a fájdalom költészetének ciklusát. Ami húr itt megrezdül, az csakugyan a szíve mélyéből fakasztja a szavakat. Legszebb, sajátos vonása a költeménynek az az egyszerűen nyilatkozó őszinte bú, mely a délibábos alföld árvalányhajas szomorgó legényére emlékeztet – mely oly önkéntelen igazsággal s mégis művészi ecsettel, élethű képben van festve a futó sóhajban:
„Hejh, ha olyan közel volna sirom,
Mint a milyen rövid az árnyékom…
Élet, élet, áldástalan élet,
Számadásod velem mikor végzed?
Mikor mondod, menj Isten hirével,
Porladozzál porló szeretőddel”…
Valami lágy-bús mélaság érinti szívünket, ami a rég elhangzott dajkadalt hozza emlékünkbe, vagy a csalogány bánatos nótáját hallatja újra.
Hanem ilyen szelídebb érzés csak néha veri fel sötét világának döbbentő képek közül. Szívére önsúlyként nehezedik az elviselhetetlen kín, lelkén ott lebeg az életuntság árnya. Kedélyét beteggé, szenvelgővé tette a gyász. A szeretet nála ikertestvére a gyűlöletnek, a fájdalom a kitörő haragnak. Feketének lát maga körül mindent, gyalázatosnak, csúfnak az egész világot. Undort ébreszt benne a tekintet a törpe nemzedékre, a satnya korra. Alacsonyra süllyedve sárban fetrengve hever az. S ő énekli a juvenalisi dalt:
„Megvetésem és utálatomnak
Hitvány tárgya, ember a neved!”
Lelkét utolérte a világfájdalom ragálya, s pesszimizmus kísérteti borongása. Az a láz uralkodott akkor a légben. Északi hűvös szél hozta. A ködös Albionban sírva kacagó húrjait megpengette lantjának a nagy Byron, féktelen szilajul neki támadt a világnak, Istennek, hitnek, megrázkódtató, őrjítő hangon elénekelte bús szerelmeit… és gyújtó sorai futótűzként megjárták az egész Európát a sarmata sivatagoktól a recanatii vadon magányáig. Még a tengeren túl is visszhangra talál a dal a zilált életű Poe Edgár költeményeiben… Franciaországban Musset tagad el magától hitet, reményt, szeretetet, az Appeninek hazájában búskomor szava hangzik fel Leopardinak, szkepticizmusa ijeszt Namarellinek, a németek költői közt Heine izgató fantasztikuma, Lenau sikongó sirály szomorú kiáltásához hasonló jajszava – a Néva partján Puskin tépelődő kételye beszél a szellemről, mely Manfréd átkaiban borong, a „Don Juan” vad hahotájában kiált, a „Kain” sejtelmes tagadásában ijeszt.
A sötét szín irodalmunkban is mutatkozik már Petőfi előtt. Ányos éjente bús holdvilágnál panaszolja keserves boldogtalanságát, borongó éneket zeng a csekei remete, jobb világért eped édes-bús szava Bajzának. A pálos szerzetesnél a sötét hang a sötét kedélyből fakad, költészetének eredeti vonása az, míg a másik kettő szentimentalizmusát Schiller műveiből meríti. Petőfi „Cipruslombjai”-ban Byron fájdalmas, Schelley kétségei, Heine kísérteti költészete hagynak nyomot.
Ott van a komor világfájdalom, a kiáltó elégedetlenség panasza s ott rémít az éjjeli világítás is. Most azt a hatást teszi ránk, mint egy sötét árnyú, virág- és daltalan rengeteg, majd pedig remegő érzést fakaszt keblünkben,m int a puszta látása, melyen végig cikáz a pillanatnyi tüzű villám lángja, felgyúl-elhamvad a bolygó lidérc csilláma, melynek kóbor útja a temető felél vezet…
A költő egészen kivetkőzik lírai természetéből méla gyermekdedségéből. Valami démoni árny üldözi mindenfelé.
Költeményében káprázatos álom, kísérteti kép, léleklátás borzaszt.
Az elhagyott kedves a temetőbe megy elmondani álmát:
„Oh én nagyon borzasztót álmodám…
A földet a nap űzé, kergeté.”
Látott megbomlott világot, szaladó csillagokat, földre hulló nagy üstököst. Az ép szívén találta s sebet fakasztott rajta, mélyet és nagyot.
Csendes éjjel, ha tizenkettőt ütött az óra, látogatója akad, megjelen fehér köntösbe”, halott ruhába’ Etelke. Felkelt a sírból, hol sötét van és hideg s keresni indult elvesztett életét, jött megkérdeni a földön hátramaradt kedvesét suttogó szavakkal üveges szemekkel – Nincs-e nálad?
Lázas álmok, csalfa káprázatok gyötrik, mint a beteges Lenaut. A fájó szenvedés mindkettőjükben visszás emlékezéseket, szenvelgő képeket ébreszt, melyek nem tudnák szíveiket meggyógyítani, hanem a fájdalom tébolyának, vagy a meghasonlás rémének tennék őket martalékává. Mert a bánat lelket ölni tud. A reménytelenség az őrültséggel határos, a nemzet elbukása, gyalázata kioltja a „Szózat” írójának szívéből a bízó hitet, hogy lelkére sötét ború nehezedik. Bajza szívét annyira tépi a múltnak képei, hogy végre is elméjét emléktörlő téboly szállja meg. A bús lemondás elégikus költője Vachott, az őrültek házában hal meg. De a temetők énekese megállt az örvény előtt. A német költő csak tovább bújdosta a rengeteget, a tavi kákást, holdfényben, esti homályban sírva tördelt jajjal, de Petőfi természetes lelke nem tudta magát sokáig átengedni a kétségbeesett gyásznak, szíve nem tudott üszökké égni a fájdalom lángjában. Futott az idő árja s a seb gyógyult, hegedni kezdett. A tomboló keservből mélabú maradt meg s az édes emlékezés, mi sokáig még sötét fátyolként kíséri nyomon, de aztán szelíd árnnyá enyhül.
A háborgó tenger, mely belebömbölt a síró zivatarba, most szelíd hullámokat ringat s a napfény elsiklik rajta újra, csendesen…
„A fájdalom szélvésze
Kitombolt, elzugott, megszűnt, elenyésze.”
Komor mélységéből, zrdon keservéből a tiszta magasztosságig emelkedik a költő. Ha Etelke jut eszébe, régi álomnak hisz azt,kit nem érdemelt meg földi szív. Mi szép is volt a halotti ágyon,
„Mint hajnalban, ha fényes hattyu száll…
Mint tiszta hó a téli rózsaszálon
Lengett felette a fehér halál.”
Méla szeretettel övezi körül alakját s szíve melegének verőfényével őrzi a felejtés eltörlő kezétől. Emlékeinek él, mint az egyszerűségében nagy angol költő, Burns – Etelke is olyan szende ideális kép, mint a Burns Marija. Mindkettő elhalt élte reggelén csalódott, összezúzott szívvel hátra a két dalnokot. De a szent érzelem tovább élt a két nagy lélekben, szelíd bús emlékezésben. Az ábrándos dalban énekli.
„Nem érheti emléked hervadás,
… Szivemben élve hordom
Oh Mari! Áldott képedet -”
Petőfi elmerengve gondol a múltra s lelkéből szakadó szavakkal ígéri
„Szivemen lesz képed, Etelkém halálig!”
Napok múltak s évek gördültek a semmiségbe.
A költő szívében új láng gyulladott, de a holt leánykát nem feledte el azért;
„A hegytetőn még ül a téli hó
Midőn tövében már virág fesel.”
Aztán láthatta, hogy törnek össze új reményei, hogy zúzta össze egy büszke csalfa szív. Keservében kikacagta a világot, embergyűlölő remete lett egy hosszú évre a százszoros fájdalommal érezte a múlt csapásait.
A zajló tengeren hánykódó hajó végre beért a révbe, a fáradt, tüsketépte madár pelyhes fészekben talált pihenőt. Volt már a költőnek boldog családi köre és mégis kiment beszélni a temetői fűszálakkal, mik ott zöldellnek az első ideál sírján, melybe oda van temetve az első érzelem, mely csak holt remények szemfedője volt.
Nem sokáig tette! Vihar száguldott végig a tájon megtépve örömet és boldogságot, villám cikázott el a szélvészes légben, rémes tűzvilág lángolta be a láthatárt. A költő nem lágy, epedő dalokat susog, de forradalmi dithyrambot, csatadalt kiált; dalai ott teremnek a véres csatasíkon, bömbölő ágyúik és riadó kürtök közt…
Harc folyt… futó paripák száguldtak a kivívott diadalra, nem magyar mének, de kozák harci lovak. A küküllői völgyben hulla hulla fölött, orosz lándzsától találva vérében hever a dalnok.
A sugárosztó, tűzben égő üstükös aláhullt az égről, véres farka ott rémített még a láthatáron, azután az is eltűnt, elveszett…
A Tyrteus közös sírban hever az elesett hősökkel, sírjára nem jár mécset gyújtani, könnyet áldozni honfikegyelet, hazaszeretet, a sírról nem tud senki, semmi, csak az Isten s az éjféli árnyak.
Messze feküsznek egymástól a régi szeretők, délibábos róna, égbetörő bérc fekszik közöttök. A ciprus lombja nem beszélhet a parti szomorúfűzzel, egymásnak álmaikat nem mondhatják el a halott ifjú s a halott leány. S az utolsó nap még messze van?! Addig elpusztul a két sír, föld lesz a féregcsókolta tetemből. Csak a nevet nem irtja ki enyészet viharja, feledés szele a nemzet történetéből, melynek aranylapjára írta oda a költő- hős, csak a dal nem fog elhalni az utódok beszélő ajkain, csak a szerető lelkekből nem múlik el a hűn őrzött emlék. És tesznek őróla fényes tanúságot, hűséges vallomást mindvégig folyton.
„A bérczek rónák messze tájakig;
A hol ábrándok, búk: szerelmek,álmok,
Palotában, kunyhóban sziv lakik!
(Endrődy S.)
Forrás: Tanuló Lapja 3. évad, 1896. 14., 15.,16. szám, 1896. ápr. 5., 12., 19.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése