Váradi Antal (1854-1923): A legerősebb

 

Repkényövezte romfalak kövén,
A vadvirágok tömjénillatában,
Sötét torony leomlott lába mellett
Ül három gyászos asszony. Ősz az egyik
S a holdsúgár, a szárnyas föllegek
Rongyán elé-eléragyogva néha-néha
Ezüstfehér haján borul alá.
A másik szürke, itt-ott őszülő
Hollóhaján megtépett koszorúval,
Keresztet tart kulcsolt fehér kezében
S lehúnyt szemekkel álmodik. Legifjabb
A harmadik. Aranyzó szőke fürtjén
Ezüst sisak, meghervadt koszorúval.
Kezében csorba kard. Egy vaskerékre.
Támasztja karját. Ajka szól… „Testvérek…
Mi három ezredévnek szellemi,
Te némán s agg anyám – e romfalak közt
Merengjük át a hosszú éjszakát,
A melynek egy-egy percze: év, órája – század
S a virradat – új ezredévre szól.
Te, agg anyám, pogány világ, csodás
Mesék korának ezredéve vagy,
Néném te láttad a sötét középkort,
Az új idők világa – én vagyok.
S hogy így elálmodoztam a e romok közt:
Elgondolom, - hogy mennyi, mennyi szépet,
Hatalmasat, dicsőt, erőset láttunk
S a legerősbet még sem ismerők.
Mi volt a legerősebb ezredéved
Mesés ködében, szólj, én agg anyám?”
S megszólalt szinezüst haját simitva
Az ősz: „Mikor felváltá Atlast egykoron
Herakles s rettentő vállára vette
Az ég világát s összerendülő
Olympon megroppant az isten trónja:
Elállt szavam a rémes bámulattól.
Herakles volt a legerősebb!” Mondá
A szürkülő hajú hollószín asszony:
„… Hogy ostromolta Rómát a vadúl
Dühöngő Etrus – egy Horatius
Nevü ifjú feltart egymagában
Egy hadseregnek villamostromát,
S dühöngő, zugó ember áradattal
Egy órahosszat küzdve szembeszállt,
Feltartva ezret… ezret egymagában,
A míg mögötte lángban állt a híd,
Akkor hazája mentve volt s leugrott
A hüs Tiberbe s nyilözön középett
Sértetlen ért a partra. Ez erő!”
A szőke asszony így beszélt utána:
„Szegényes kis szobám, beteg asszony
S öt kis gyereknek napi kenyerét
Keresve ir, ir könnyező szemekkel
Szegény férj és apa S mikor munkáját
Vérkarikás szemekkel, sáppadt arczczal
Elkészitette elvivé urának,
Az ott fogadta vendégi körében.
S míg megvetéssel dobta azt a pár
Garast feléje – gunnyal kifogásolt
Egyet s mást, s csakhogy sértse a szegényt,
a vendégek közt jó baráti ültek,
A kik jobb sorsban ismerék az embert
S nemes-büszkének tudták jellemét.
A irnok – válaszolni mert gunyra;
S a főnök ur – drága bor hevétől
Dühössé fülve – arczulverte őt!
És a szegénynek a porig gyalázott,
Arczul-ütöttnek volt oly óriás
Hatalma önmagán – hogy a vendégek
Elforduló kaczaját, szégyenpirját
Legyőzve – hazament öt gyermekéhez,
Beteg nejéhez – s dolgozott tovább
S eltürte azt, hogy gyávának nevezzék.”

S a három asszony, három ezredévnek
Őr-szelleme, tanuja és birája
Repkényövezte romfalak kövén
Elálmodozva hosszu ezredévek
Tenger hullámain – megegyezének
Abban, hogy legerősebb ez vala,
Ki egy világ terhével vállain
És a gyalázat bősz hadát feltartva,
Dolgozni, élni birt övéiért.

Forrás:Tanulók Lapja 3. évf. 22. szám, 1896. máj. 31.