Váradi Antal (1854-1923): Regina coeli

 

Ott, hol a bérczi erdők mélyiben
Szabad forrás fut, üzött vad pihen
S az éghez legközelebb a vén orom,
Állott a zárda; most csak puszta rom.
Gót tornya egykor messze kérkedett
A hegy-völggyel, hullámzó táj felett;
Nevét ismerte messze, nagy vidék -
Most hangtalan magányban omladék.
„Regina coeli.”

S mikor a hajnal első sugarát
Nagy, ónos ablakívein verte át.
Mikor az alkony végső bíbora
Vén kővirágain mereng vala;
Mikor keresztes ormai felett
Az éjfél holdsugára reszketett:
Szent áhítattal föl-fölzenge benn
A himnusz hangja lágyan, csöndesen:
„Regina coeli.”

S a mint az évek lassú szárnya ment,
Fogyott a himnusz-zengők száma bent,
Elnémult lassan egy a más után;
Nem messze hagyta czelláját, csupán
A nyirkos síri boltba költözött,
Komor kámzsájú testvérek között -
S mikéntha lassan bucsút mondana,
Mindegyre halkabban zeng a dana:
„Regina coeli.”

Maradtak hárman, ketten – vére már
Nagy, hangos csarnokában kongva jár
Magán – a legutolsó szerzetes,
Egész nap jár, kel, nézdegél, keres,
Üres czellákban senkit sem talál,s a síri boltba roskadtan leszáll;
S mint a ki földi utját végzi ma,
Lerogy s ajkán elszáll a végima:
„Regina coeli.”

Azóta benn kinőtt a fű s virág,
Omló falára repkényinda hág,
Oltár előtt kinyilt a liliom
Futóka függ a csöndes choruson
S tömjén helyett ledőlt oltárinál
A vadvirágok illatárja száll;
S a himnust édesdalu csalogány
Zengi, kisérve szellő-orgonán:
„Regina coeli.”

S mikor borongós, titkos éjjelen,
Az éjfél rémórája megjelen.
S a lelkek félelmes órája üt,
Kisértetes homály, csend mindenütt;
S mint a sír öléből ujra kelt alak,
Merednek a repkényes romfalak,
Tücsök se szól, csalogány sem dalol
- Fölzug a himnus  mélyen föld alól:
„Regina coeli.”

Forrás: Tanuló Lapja 3. évad, 1896. 14. szám, 1896. ápr. 5.