Váradi Antal (1854-1923): Rákóczi

 

I.
Gótívű templom csöndes csarnokában,
A melyet napsúgár föl nem keres,
Fájdalmas Istenanyja zsámolyánál
Imádkozik egy ifjú szerzetes.

S míg ajka önfeledve mond imákat,
A melyek hangja szivből nem fakad:
Képzelme szárnyán messze elkalandoz,
Keresve szebb időket, multakat.

A gyermekkor világa áll előtte,
Nyiló virágon ifjú napsugár,
Virág között mosolygó rózsaarczczal
A gyermek pillangót keresve jár.

Előtte bókoló kalászú róna,
Mögötte bércz, a melynek oldalán
Arany borág int s lelke összerezdül,
„E bércz, e róna, volt az én hazám.”

Hazám!… e szóra szive, mint a bimbó
Imát lehelve nyíl az ég felé.
Hazám!… e szóra vérző Istenanyja
Könyázott szemeit ráemelé.

„Tekintsd e hét tőrt, mely szivembe vágva,
Tekintsd ölemben Isten holt fiát,
Megostorozva, vérben meggyalázva
S eszedbe  jusson porba hullt hazád!

Nézz könyeimre s jusson majd eszedbe,
Kiért szivednek vérét ontanád,
Kinek fájdalma rokon az enyémmel:
Jusson eszedbe tört szivü anyád!”

S az ifju szerzetes fölkél remegve.
Sápadt ajkán az ima megfagyott.
„Bocsásd meg, oh fájdalmas Istenanyja,
Hogy őseimhez méltó nem vagyok.

De add kezembe azt az éles kardot,
A mely szived, szivünket verte át,
S én visszasujtom árulónk szivébe,
Megboszulom anyámat s a hazát!

El innen, el! Ez óriás boltív sulya
Szivemre hull, ha rájok gondolok,
El innen, el!” … s az Isten anyja képe,
Könyjén át, megvigasztva mosolyog.

II.
Ércztárogatók hadi éneke szól
Trencsén lobogóteli halmairól.

Föld reng, ha kilobban egy ágyútorok,
Kelnek dübörögve a harczi sorok.

Villongva, kerengve a bérczek alatt
Rákóczi vezér deli serge halad,

Fényes sisakokkal az ellen amott.
Tört ágyúk a völgyben, ezernyi halott.

S hogy összerobognak a büszke hadak,
Vérrel dagad és foly a völgyi patak.

S a vérfolyam átka az égre kiált!
S az ég derűjére sötét ború szállt.

S már győzni remél a magyar. Diadal!
Háromszinű nemzeti zászlaival.

Már szól pihenőre a tárogató,
Már végre leróva a véres adó.

S ím uj sereg, uj csata kél
S Rákóczira zúg! Fel ujulva, ki él!

Itt jön, ki elárul, az esküszegő.
Rákóczit eladta a hitlen! Ez ő!

S minden seb, a melyet e harcz keze vág.
Kétszerte sajog s föl az égre kiált…

Rákóczi leverve; futó hada száll,
S ő ott marad a csata romjainál.

S az éji homályba futó seregek
Gyász tárogatója zokogva zeneg.

S még zúgja panasszal a bérczfokon át
Rákóczi dicső, hadi, büszke dalát…

III.
Merre zúgó Márványtenger habja
Hótajtékát partiszirtre csapja.
Kék olajfák halványszürke árnya
Ráborul egy száműzött lakára.

Holdas éjjel. Minden olyan néma.
Csak habok moraja zendül néha. 
Karcsú pálmák álmadozva néznek
Kék ködébe csillagteljes égnek.

Száműzött lakának pisla mécse
Fel-fellobban. Nem nyugodhat még se?
Majd pihenhet ott lenn… nemsokára…
Nem derül rá több hajnal sugára.

Kis szobában bujdosók csapatja
Száműzött vezér álmát virrasztja
Oh nehéz és hosszú volt ez álom!
Folytatása lesz a túlvilágon.

Felriad… „Csatára! Itt az óra!
Harczi kürt riadjon támadóra!…
Halljátok Rákóczi indulóját?!…”
Künn habok a partot ostromolják.

Ágy fejénél Istenanyja képe;
Tőr van ütve vérező szivébe.
Könyboritott bús szemekkel nézi,
Mint zokognak Magyarhon vitézi.

Sirva néz a gyászos haldoklóra.
„Jöszte, jó vitézem! Itt az óra,
Jöszte vélem egy szabad világba.
Jöjj! Arany kapuja, nézd kitárva!

Ott az ősök csillagos körében
Trónülésed elfoglalva fényben,
uUra látod, úgy, mint egykor láttad,
Nagy a szabadnak édes szép hazádat!”

Kiderül a haldoklónak arcza,
Csillapulván szörnyü lelki harcza,
S megtörő szemével ott aképen:
„Oh vezess!” ezt súgja véglehében.

… Künn a tenger dörgő habcsapása
Zúg, mik ép egy nemzet zokogása,
S míg a szirtre dördül: mintha benne
Hős Rákóczi indulója zengne!

Forrás: Tanuló Lapja 3. évad, 1896. 14. szám, 1896. ápr. 5.