Mindenik külön-külön véve egy korszak csúcspontját jelenti. Ha végig tekintünk századunk történetét, önkéntelenül három korszak tárul szemeink elé. Az első korszak az, midőn felhangzik az ébresztő dal remény nélkül a jövőbe; midőn a nagy tetszhalott merev tagjain az élet jelei nem is mutatkoztak, amidőn minden-minden már egy csendes kimúlást jelentett. Csak a múlt maradt, de nem vigaszul; csak a múlt maradt meg anélkül, hogy a jövőbe fényt derített volna! Nincs lélek, mely a bágyadt tömeget életre keltené, nincs eszme, mely vezetne, nincs hév, mely új tettre gyújtana. Igazán, mintha a legmegfelelőbb volna e korra az a mondás: Jégkebel, mely fásult szivet zár… (Kölcsey)
Pedig fölöttünk tombolt a vihar, mellettünk jobbra-balra dúlt a harcz; künn a szabadság, egyenlőség, testvériség eszméi vezettek s ébresztettek egy el nem oltható tüzet, míg benn nálunk csak a tespedés, csak a lassú haldoklás korszaka lengett. A nemzet az élet legkisebb jelét sem mutatta föl, mintha készakarva meg akart volna halni!
S vajon ily körülmények között lehetett-e remény az ébredésre? S vajon ez a haláljósló szender mert-e még legbátrabbak szívébe is hevet oltani? Nem! Ilyenkor csak a csendes fohásznak van helye; csak egy halk könyörgésnek közönyös megnyugvással a jelenben!
Ez a kor Kölcsey kora, a reménytelenség kora s ez szülte meg Kölcsey Himnuszát.
Néma fájdalom az, mely végigborong annak minden mondatán; egy felhevült könyörgés akkor, midőn felsőbb segítség nélkül újra nem éledhettünk! Nem is a nemzethez szól, nem is a nemzetet költi, hanem az égbe tört fohásza, mert csak onnan lehet reményt venni egy bizonytalan jövő felé.
De hogyha Kölcsey verse ezt is tükrözi vissza, még nincs a kétségbeesés végső felemelkedésével írva; inkább panasz az,mint jajkiáltás. Hisz, de nem remél a nemzet jövőjében.
Egy égi segítségben bízik s nem nemzet életerejében, ő az életerőt elenyészve látja s szerinte elveszünk erre támaszodva; csak fölülről jöhet segítség,mert: megbűnhődte már e nép a múltat és a jövendőt! Nem akarja elhinni, hogy még több csapás érhet minket; nem akarja elhinni, hogy annyi szenvedés után, mit a jogért a hősi harcokban szenvedtünk, ne lenne jutalom, hanem a halál rémes árnya lépne be.
Azonban néha-néha mégis elborul a nyílt fohász s olykor-olykor már egy halálkiáltás bekezdésének látszik; de a hit mégis erősebb; pedig szabadság nem virul a holtnak véréből és kínzó rabság könnye hull árvánk hő szeméből. Kölcsey itt csak lelkének látnoki ihletére támaszkodhatott s egyéb semmire sem; míg Vörösmarty már érzi az életerős a a „Szózat” már a remény és a határozottság színezetével van írva.
Vörösmarty „Szózat”-a áll a másik nagy korszak csúcspontján: a fölébredésén. Itt már az, mit csak Kölcsey hitt, reménnyé változott. A tetszhalott mozogni kezdett. Minden téren egy új élet pezsgése, sürgés-forgás keletkezik. Széchenyi már fönnlobogtatta akkor látnoki lelkének lángjait, a lábadozó beteg minden sebére talált orvosságot s tehetségeinek csodálatos tevékenységével küzdött, biztatott és tett! A magyar Tudós Társaság már ez időben megteremtette első gyümölcseit s az országgyűlés letérni látszik a sérelmi politika hiábavaló követelődzéseinek útjáról s hajlik a tett felé is. A honszerelem újra ébresztő lángja pedig fennen lobog a szívekben. És most már, nem úgy, mint régen, a múlt század végén, midőn nagyúri köreink szégyellték magyarságukat, - talán büszkék is arra s a nemzeti szellem oly erős áradat alakjában özönlik hozzánk, hogy a nemzet egy osztálya sem idegeníthető el többé a hazától.
Tehát egy nemzet életének két legelső feltétele meg volt már: a honszerelem és a nyelvszeretet s ha ez már létezik, úgy annak lehetetlen többé elvesznie. Élnünk kell és élni fogunk! Magyarország nem volt, hanem lesz! Ez a mondás adja meg ennek a kornak a jellegét. Ez vezet minden téren, politikain, társadalmin és irodalmin s ez a szellem íratja meg Vörösmartyval a „Szózat”-ot, a leglélekemelőbb magyar nemzeti éneket.
Vörösmarty – nem úgy, mint Kölcsey – a nemzethez szól s a nemzetet hívja buzgalomra. Mint Kölcsey elébe tárja a fényes múltat, a honalapító dicső küzdelmeit, azon időket, midőn Magyarország védbástyája volt a török ellen egész Európának, s nem kér, nem fohászkodik, hanem parancsol. Míg Kölcsey Himnuszában arra hivatkozik, hogy megbűnhődte már a nép a múltat s a jövendőt, addig Vörösmarty nyíltan és egyenesen szól: Népek hazája nagy világ, hozzád bátran kiált, egy ezredévi szenvedés kér éltet vagy halált! S ez adja meg a Szózatnak, azt az erős bizalmat a jövőre nézve s ez hozza le a kételyek vészes tömegéből azt a következtetést, hogy nemzetté csak saját erőnk által lehetünk, de leszünk, mert lennünk kell! Vörösmarty egy jós tehetségével lát, olvas a jövőben; mintha tudná, hogy minek is kell következnie a történelem sorrendje szerint s feltár kíméletlenül mindent nemzetének. Múltat azért, hogy abból erőt merítsen a jövőre; jövőt azért, hogy bármennyire is legyesnek ott túlsúlyban a vész forgatagjai, a nemzet többé gyáván el nem veszhet és élni kell neki, mert élni kell neki addig, míg csak megértik a szót, míg csak hívek maradnak a hazához, amint ő mondta – rendületlenül!
Harmadik nagy nemzeti énekünk a „Talpra magyar”.
Míg Kölcsey „Himnusz”-a és Vörösmarty „Szózat”-a a hit s a remény korszakában keletkeztek, addig a „Talpra magyar”-t a tettek kora szülte meg.
Még a nemzet fülében csengtek a „Szózat” komoly, vészjósló szavai, még mindig kísértettek a jövő rémes árnyai, midőn a külső izgalmak behatása alatt megfogant a „Talpra magyar”. A szabadság, egyenlőség, testvériség eszméi már nálunk is kísértettek, untalan felszakítva a künn forrongó viharok által. Minden téren lázas sietséggel dolgoztak, csak a reform, a hőn óhajtott, a hőn sóvárgott, csak az késett még, azt halogatta az országgyűlés. Minden érezte, hogy rettenetesen dolgoknak kell történni, ha a biztatás még tovább tart s nem közeledünk a tett felé! Kossuth lángszavú beszédeit mondotta; követelte a nemzet jogait, a népeit s vele követelte az ország java része. Eötvös a parasztlázadás vészes árnyait véli a közeljövőben; minden aggódik és sürget, de a reform csak mindig késik. Így éri a forrongó központot a bécsi forradalom híre. A láz és az izgatottság még erősebb leszen. Olyan lehetett a főváros, mint egy gömbbé zárt tűzcsomó, mely csak egy nyílást keres, hogy kitörhessen és tönkretegye az egész gömböt.* (* A régi rendet minden jó oldalaival és félszegségeivel egyetemben.) S ezt az egy nyílást megadta a tűznek Petőfi halottfeltámasztó költeménye: a „Talpra magyar”.
E költemény nem a kételyek, a jelen bajainak elmondása, az egy nyílt felszólítás a tettre, egy hangos követelés, mely jogos voltánál fogva betölt minden szívet, mert ezt mindenki érezni volt kénytelen. Éppen úgy tettre gyújtja a bátort s éppen úgy felhevíti a kétkedőt. Fátyolt vet a múltra s csak dicsőséget lát a jövőben, míg tettre bírja a jelent. A „Himnusz” csak az Urat kéri, hogy tartsa meg nemzetét, a „Szózat” csak egy szikrányi honszerelmet kér, a „Talpra magyar” egy szent esküvésre szólítja fel a nemzetet!
A „Talpra magyar” áll tehát a harmadik korszak tetőpontján. De szinte önkéntelenül merül fel itt egy kérdés, hogyha a „Talpra magyar” a legnagyobb, a tett korszakának csúcspontján áll, miért nem lett az nagyobb nemzeti énekké, mint a Szózat avagy a Himnusz? S ennek az okait szintén a kor viszonyaikban kell keresnünk.
A nemzet él és hajnalán van egy kezdődő virágzásnak, mely csak jót és szépet ígér. A fellendülés olyan óriási mérvű minden téren, hogy ritka nép az, mely egy félszázad alatt annyira előrelépett volna, mint a magyar. A nép szabad, nálunk is a szabadság, egyenlőség, testvériség eszméi diadalmaskodtak,megvan a korral a felelős kormány s csaknem minden, ami alkotmányunkra vonatkozik, a tudomány, a költészet terén pedig nem kell külföld felé fordulnunk, vannak olyan erőink, oly neveink, amelyekkel csak büszkélkedhetik az irodalom. Petőfi, Arany és Jókai művei nemcsak nálunk, hanem a külföldön is közkedveltségének örvendenek, megvan s működik buzgón nyelvünk őre: az akadémia; egyszóval mindaz, ami csak a jelen század küzdelmeinek sikerét bizonyítja. S vajon hol állunk attól a kortól,mely nem mert bízni a nemzet jövőjében? Hol állunk attól a kortól, melyben a „Himnusz” keletkezett?
Most, midőn a bizalom jövőnkben minden szívben a legszilárdabb gyökeret vert, most már csak igazán az Isten-áldás hiányzik a bevégzett munkára. S ezt kéri, könyörgi a „Himnusz” untalan: Isten áldd meg a magyart, kit vének hányának… Ez az egyik oka a Himnusz még mos is tartó népszerűségének.
De vajon miért nem vált nagyobb nemzeti énekké a tetterős „Talpra magyar”? Ezt bizonyára nem esztétikai szempontból, hanem a kormányokból kifolyólag kell keresnünk. A „Talpra magyar” eredeténél fogva a leghevesebb hangú magyar költemény, de ezt a hevet, a hangnak gyújtóerejét, csak az azon időben, csak az oly körülmények között élő érezheti, mint aminők nálunk a márciusi napok voltak. Nem ünnepélyes menetű, mint a „Himnusz”; hanem megrázó. S ma, midőn a bevégzett tettek korszakát éljük, mindinkább közeledünk a munka vége felé, akkor hiába utalna minket a munka megkezdésére, amelyben már amúgy is benne vagyunk. A „Talpra magyar” már megtette hatását, mely szorosan egy naphoz fűződik s ez éppen március 15-dike, most egyelőre hatáson kívül van, de hogyha egy új munka kezdetéhez érünk, úgy kétség kívül a legnagyobb népszerűség őt illetheti. Inkább a történelmi pillanat nagyszerűsége s e nap iránt érzett kegyelet gondolatba öntött himnusza ez s éppen ez az oka annak, hogy a „Talpra magyar” szorosan ehhez a naphoz fűződik, úgyszólván elválaszthatatlanul. Így, míg a „Talpra magyar” tisztán a múlt dala már, a „Himnusz” első és utolsó strófáján mindenkor nemzeti ének marad s így a „Szózat” is, mint a hazaszeretet legmegfelelőbb kifejezője.
A „Szózat” tartalmánál és fönnebb kifejlett korviszonyainál fogva keletkezésekor a legünnepeltebb magyar himnusz volt. S mindig erősebb és mélyebb gyökeret ver a szívekben, mert tartalmánál fogva mindenkorra vonatkozik. Egy nemzettől azt az adót kérni a hon számára, ami kétség kívül megilleti azt; a honszerelmet, az mindig és mindenkor időszerű maradand, míg csak e nép élni, létezni fog.
S azonkívül a jövő képe is, mit elénkbe tár oly élénk és mégis oly általános, hogy annak is okvetlenül meg kell szilárdulnia. Történelmünk, múltunk egész anyagát veti az a jövőbe.
Népünk sohasem volt hunyász, sohasem ijedt meg a vésztől s igazán már sokszor fenyegette a halál, de mindig csak a nagyszerű halál. Gyáván, önfeledten meghódolni e nép sohasem tudna! Ha tovább vizsgáljuk történelmünket, látnunk kell, hogy abban a tény és árny fokozatosan, egész tervszerűen váltakoznak, van; midőn eljön egy jobb kor, melyeken buzgó imádság epedve százezrek ajakán s van, midőn a temetkezés fölött egy ország vérben áll. Egész történelmi rendszerünket argumentál a jövőbe. S akkor ily körülmények között, midőn tartalmánál fogva a viszonyokkal egészen egyezik, kétség kívül a jelenre nézve a legmegfelelőbb énekünk a „Szózat”.
De lám, annak dacára, hogy ez így áll, mi az oka annak, hogy e hármat mégis együtt emlegetjük? Mi az oka annak, ha kiejtjük az egyik nevet, a másik kettő akaratlanul is nyelvünkre tolul? Mi az oka annak, hogy e kettő felett a Szózat fensőségét elismerjük, de akaratlanul és észre csak figyelmeztetve vesszük? Ennek az oka a költemények irányában rejlik; ennek az oka minden magyar szívében él! Ők azok, mik föltámasztották nemzetünket s most ők azok, melyek önnönmaguk nagy alkotásainak emlékjelei. Három lényegénél fogva egy, fokozatuknál fogva különböző korszak szülte őket s most közeledvén a két, ebben a korban eggyé, szorosan eggyé válnak: az ünnepélyes „Himnusz” a fenséges „Szózat” és a megrázó, halottfeltámasztó „Talpra magyar”.
Egy-egy oszlopai ők annak az épületnek, mely jelenünket jelképezi s oly oszlopok, melyeknek alapja erős anyagba van letéve: a nemzet szívébe.
S a nemzet szilárd, erős, mert hisz megvan minden, ami emeli, mert hisz megvan e három oszlop, mit összedönteni nem képes a szelek szeszélye, kavargó forgatagja, csak megcsorbíthatja, de el nem döntheti soha! Mert jaj akkor, ha a vihar ki tudja tép e három oszlopot, mert jaj akkor, ha ez oszlopok kidűlésével kiszakad a nemzet kebeléből a szív! Vaj lesz-e akkor, mi a szívet pótolni tudja? De hagyjuk el; elég legyen! Az oszlop szilárd s az alap erős. Míg e hármas oszlop meg lesz, a nemzet élni fog! S a vihar homokja csak megszilárdíthatja azt, de eltemetni sohse tudhatja, hanem eggyé változtathatja át e három oszlopot, mint emlékjelét egy munkának, mely nagy és dicső vala!
S a nemzet, a boldog nemzet majd áldást
kér e munkára, mely újjá teremté őt, a honszerelem meleg, érces hangjával s az elhatározottság erejével, mert hisz mi más tenne egy nemzetet, mint a hit, a honszerelem s a tetterő? S nálunk ezeknek a leghívebb kifejezője, a „Himnusz”, „Szózat” és a „Talpra magyar”.
Legifj. Ábrányi Kornél
Forrás: Tanuló Lapja 3. évad, 1896. 15. szám, 1896. ápr. 15.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése