Irodalmunk derengő világát a 16. században egy hatalmas fuvallat élesztette lángra. A reformáció hatása vitatkozási kedvet és torzsalkodási hajlamot plántált az írókba, de mint pusztán szellemi mozgalom, csupán a próza virágzásának kedvezett. Akkor, hogy a költészet is életre támadjon, oly szívet-lelket érdeklő mozzanatnak kellett bekövetkeznie, mint a török iga. Föllendült ugyan a hazafias poézis, de híjával mindennemű magasabb színvonalnak. Átallották-e a korbeli költők a maguk csekélységét a korszakot mozgató nagy eszmékkel szemben kifejteni, vagy hiányzott belőlük a valódi tehetség: kérdés tárgya; elég az hosszá, hogy kidomborodó egyéniséggel köztük nagy idő múltáig sem találkozunk.
Szembeszökőbb átmenet nélkül, merőben a saját tehetségére és teremtő képességeire támaszkodva lépett föl azon költő, ki a magyar lírát hosszas pangásából fölemelte: Balassi Bálint báró.
Ha igaz, hogy „poeta hascitur”, úgy az őbenne testesedett meg. Merész röptű lelket és érző szívet hozott magával a világra, a körülmények pedig még inkább kiegyengették hajalmait. Nevelője Bornemissza Péter, a lelkes vallásos költő ápolta benne a korán nyilatkozó szép szellemet, melyet olvasmányokkal is fejlesztett. A latin Marullust és a bizánci Angerianust forgatta nagy szeretettel, azonkívül alaposan ismerte a hazai és idegen népköltészetet. E tényezők maradandó hatást tettek későbbi működésére is, mely – bár tudatán kívül – egyesíté magában a mű és népköltést.
Poézise elválaszthatatlanul forr össze pályafutásával, annak tisztán mutató tükre. Élete viharos, hányatott, mindenképpen érdekes és regényes. Mintha Balassi alakjában fölelevenültek volna az ósdi, verőfényes (lovag) középkor alakjai s a trubadúrok rég letűnt képei. Balassi szakasztott mása azon lovagköltőknek, kik fönnen hirdették a vitézség, vallásosság és nőkultusz dicséretét. Büszke úr volt, ki nem feledte el kalandor őseinek mint Menyhártnak példáját; gyakorta villongott nemes társaival, majd ostorként csapkodott a törökre.
Ifjú korában tanúja volt azon viharos időknek, midőn a magyar a törökkel szakadatlan véres tusában állott. A vitéznek úgyszólván más nem nyújtott biztonságot, mint paripája háta. A nemes ifjak végvárakban csoportosulva igyekeznek a szorongató Ozmán erőnek ellenállani; Balassi is beleéli magát a vitézi életbe és fiatalos könnyűvérrel magasztalja annak izgató gyönyöreit. Mámoros kalandvágy, a katonáskodással való rajongó elteltség szól felénk a „Végekről” szóló ismert, derült csapongású énekből:
Vitézek, mi lehet
E széles föld felett
Szebb dolog a végeknél?
Ékes képekben írja le ezen lét örömeit, naiv hiúsággal tetszeleg a végvári hősök nyalka pompájában, kik szép fényes sisakkal, robogó ménnel forgolódnak a viadalban. Hírnév és becsület előttük a fő, örvend szívük, ha ellenséget látnak. Erdő a sétáló palotájuk, harc a mulatságuk, bár halál leselkedik gyakran rájuk s vad madarak gyomra lehet temetőjük. Isten áldását kéri a nemes leventékre.
A vitézi élet magasztalásával összeköti a természet bájaiban való gyönyörködést. A kikelet nyiladozása egészséges hangú, üde képekben bővelkedő dalra készti (Inlaudem verni temporis):
Áldott szép pünkösdnek gyönyörü ideje,
Mindent egészséggel látogató ege,
Hosszu uton járókat könnyebbitő szele!
Te nyitod rózsákat meg illatozásra,
Te a fülemile torkát kiáltásra,
Fákat is te öltöztetsz sokszinü ruhába.
A tavasz szépségeinek ecsetelése mellett a vallásos érzés is fölcsendül lantján: képzettársulás folytán hálát ad az Úrnak, ki mindezt létrehozta. Ékesen szóló bizonysága lelke finomságának, melyet nem kérgesíthetett el a szüntelen halállal való szembenézés és az eldurvító férfitársaság.
Mindezen költeményeiben általánosságban zengedez Balassi. Az egyéniség erőteljes hangjait hatalmas lírai szenvedély fakasztotta belőle. Érzelme a középkori trubadúrok mély gyökeres lángolása, mely csak a kihunyással enyészik el. Mint Dante Beatricéről, Petrarca Lauráról, Boccacció Fiamettáról énekel állhatatosan, úgy Balassi érzelmi is egy fennkölt női lény körül pontosodnak össze, kit Júliának nevez. A temesvári vértanú leánya, Losonczy Anna volt eszményképe. Míg e hölgy viszont érzelemmel hajlott Balassi felé, addiglan a boldog kielégült érzelem akkordjai kelnek lantjáról. Hő vágyakozása, sóvárgó epedés tartja elfoglalva benső világát. Áradozó hévvel írja le „Találkozás”-át Júliával. Térdet, fejet hajtva köszönti, nélküle élni nem akar, ő lelek óhaja s vidámsága. Bús napjai fölvidultak, csupán azt kívánja, hogy Júliája virágozzék egyre. A hölgy erre elmosolyodott.
Az egyetértés azonban nem volt tartós. Bizonytalan, mivel játszhatta el a csélcsap Balassi választottja kegyét, de tény, hogy viszonyuk meghidegült. A költő szilaj nembánomsággal örvend azon, hogy szabadulhatott és kalitkájából szökött karvalyhoz hasonlítja magát. Hímezetlenül kijelenti:
Köll immár énnékem csak jó, hamar agár,
Ifjak házassága, éles szabja, jó madár.
Vitézek közt ülvén,
Kedvem ellen sincsen
Jó borral teli pohár.
De öröme csak látszólagos. A tomboló mámor bódultságából fölocsúdván megismerni elhamarkodott tette súlyosságát. Küzd szívében a büszkeség és érzelem: e benső tétovázás olyan érzelemnyilvánulásokat sugall, minők századokig páratlanul maradtak irodalmunkban. Elvégre is Júliához való ragaszkodása diadalmaskodik, töredelmesen vallja be botlását.
E módon változtatja meg költészete eddigi alaphangját és leszen a tartós kesergés, búbánat kifejezőjévé, mely Balassit másoktól oly sajátságosan megkülönbözteti. Dalaira hovatovább sötét színezet borul, mely lassankint a kétségbeesés lemondó siralmába megyen át. Balassi lelke nemigen változatos, dús tartalmú, de azon egy érzelmet, mely eltölti, a fájdalom érzelmét, meghatóan és erőteljesen tudja érvényre juttatni.
Miután látja, hogy Júlia közönyös marad közeledési kísérleteivel, szemben keserű „Esdeklést” intéz hozzá: Mihaszna- úgymond élnie, ha neveti gyötrelmeit? Egyfelől édesgeti, másfelől kesergeti, mézes beszédébe mérget elegyít. A vad madarak lépre szállnak, vasat meghajlít a kovács, a gyémánt kicsiszolódik: csak Júlia nem hajlik esdeklésére.
Hasztalan volt minden iparkodása, hasztalan megalázkodása. Júlia máshoz ment nőül és Balassi ott állott füstbe ment reményei, ábrándjai mellett. Pirulva tapasztalja, hogy megcsalódott, csodálva kell látnia, hogy a tűzben jég volt: Júlia elveszett számára. Pedig, hogy esküdözött, kísértette egykor s most így fizeti meg bérét! Keservében Istent kéri, büntesse meg, szenvedjen, ha ő is sínylődik, ne szeresse senki! Előbb hitte volna, hogy elsötétül a nap, színét veszti a virág, mint hogy Júlia hűtelen lesz hozzá. De méltányos bosszút áll majd az ég! („Bár ne tudtam volna”)
Sebhedt szívére a házasságban vél írt találni. Összekel egy közeli rokonával, ám násza csak örökös kín kútforrása lesz számára. Boldogtalan szerelme emlékétől üldözve, haját megnöveli, hogy barátai cserben hagyják, haján ellenségek agyarkodnak feléje mindenünnen. Nincs az a gonoszság, mit rá ne kennének; házasságát vérbűnnek cégérezik, magát pogánynak festik s az sem használ neki, hogy ezen vádak megcáfolása végett áttér a katolicizmusra. Saját neje önszántából elválik tőle s ő ott áll egymagában a nagy világon.
Mi nyújtana neki vigaszt e zord csapások közepette, hacsak a hit szelíd malasztja nem? Midőn a balsors legádázabban sújtja, ő nem tör ki egetverő zúgolódásokban, hanem mélabús önmegadással Istenhez fordul. Balassi gondos nevelésben részesült, kedélyét mély buzgalom hatotta át, de a legszebb vallásos énekekre szerencsétlensége ihlette. Ha elolvassuk ezeket a töredelmes, bűnbevalló „istenes énekek”-et, önkéntelenül eszünkbe jutnak Dávid király e nembeli zsoltárai. - Balassi megtörve járul az Úrhoz s „Adj már csendessé”-get…” c. szerzeményében lelki nyugalomért könyörög, szembeállítja vétke éktelenségét az izgalom végtelenségéevl. A bocsánat reménye azonban él benne és csak egyet hajt:
Repülvén, áldjalak
Élvén, imádjalak
Vétek nélkül:
Kit jól gyakorolván,
Haljak meg, nyugodván
Bünöm kívül.
Ugyanezen gondolatmenetet vonul még számos dalán keresztül. Hálátlan barátainak és rosszakaróinak szintén szentel egy költeményt, melyben inkább a csöndes bánat, mint fölzúduló elkeseredéshangján ír „basiliscus” nemű álnok ellenségeiről”, „titkos hóhérairól” és „Achitófel lelkű maga ajánlói”-ról, kik
Felfuvalkodtanak, rakvák csalárdsággal,
Én ellenem való álnok praktikákkal.
Nyelvek pedig tele rágalmazó szókkal,
Kiből lövöldöznek engem éjjel-nappal
Ellenükben az Úrhoz folyamodik, ki bízvást meg fogja óvni fejét a szégyentől.
Keserves állapotában sebei újólag fölnyílnak. Júlia képe elméjét elkábítva, tünedezik föl lelki szemei előtt. Iparkodik e botor érzeménytől szabadulni, de mindhiába. Ha bujdokol a hallgatag vadonban, boldogtalanságának érzete még nyomasztóbban éled föl szívében. Maga is érzi e helyzet visszásságát és fájdalmasan kiált föl:
Mi haszon énnekem egyeken-völgyeken bujdosva nyavalyognom
Szörnyü havasokon, fene párduczmódra, ki ellenben bolyongnom,
Tövis közt bokorban, sok esőben-hóban holtig csak nyomorognom.
Forrongó lelki állapotát meglepően szép hasonlattal érzékelteti az „Óh nagy kerek kék ég” c. költeményben. „Lepentőcske”-vel (pillangó) állítja magát párhuzamba, mely folyton a gyertyaláng körül röpdös, nem törődve vele, hogy vesztébe rohan: azonképpen ő is váltig Júlián jártatja elméjét, pedig csak gyötrődését növeli azzal.
A szerencsétlenség keresztjét végre nem bírja tovább húzni. Szabad akaratból számkivetést vállal magára és irigyei áskálódásai elől kibujdosik Lengyelországba. Távozta előtt még egyszer elandalog élete emlékein, összeszedi vitézi pályafutása töredékes benyomásait. Két megragadó „Búcső ének”-et költ: egyiket kedveséhez, másikat hazájához intézi. Különösen az előbbi megható és csal méltán könnyet szemünkbe. Szinte elénk tárul a búsuló költő lelke, ki immár hazátlannál leszen. A borongó kurucdalokig ily elégikus, fájó hangokat nem adott még magyar lant, mint ezek:
Őszi harmat után
Végre mikor aztán
Fujdogál a hideg szél,
Nem sok idő multán
Sárgul, hulldogálván
Fáról a gyönge levél,
Zöld erdő harmatját,
Piros csizmám nyomát
Hóval lepi be a tél.
Szíve zokog keservében és könnyei csordulnak. Felkiált az Istenhez: mire jut végtére és holtig ily árván jár-kel-é? Jobb lesz a vándormadarakkal idegen országba húzódnia, hol ellenségei gonosz nyelvét kikerülheti. Majd megindító szelídséggel kíván minden jót kedvesének s bocsánatot kér tőle, ha mit beszédében vétett ellene? Neki távoznia kell s ki tudja, látja-e Júliát valaha? Azért is eressze el őt, kit mint karon hordott, kedvelt sólymocskát „akófiummal varrott lábzsinóron tartott” és ne haragudjék reá.
Szülőföldéhez intézett búcsúénekéből lángoló hazaszeretete tűnik ki. Mily hévvel teljes bensőség rejlik már a bevezetésben is:
Óh én édes hazám, te jó Magyarország!
Ki kereszténységnek viseled paizsát;
Viselsz pogány vérrel festet édes szablyát,
Vitézlő oskola: immár Isten hozzád.
Körülszálldossák az emlékek és ő rendre megszólítja bajtársát, a vitéz egrieket, méltatja a derék, pogánykergető daliákat. Fájva búcsúzik el a megszokott, tündöklő katonai pompától; eszébe juttatja magát serény szolgáinak, kikkel annyi jót művelt. Isten hozzádot mond a honi tájaknak, pusztító tusái színhelyeinek. Könnyhullatva válik igaz atyafiaitól és meghitt barátaitól, üdvkívánatait küldi a magyar szüzeknek, sőt csalfa kedvesének is. Mindezt drámai élénkségű fokozatban számlálja elő, a climax legfelső lépcsőjére érve, föllobban eddig türtőztetett elkeseredése és költeményeit lángokra kárhoztatja:
Ti pedig szerzetten átkozott sok versek,
Búnál kik egyebet nékem nem nyertetek,
Tüzben mind fejenként égjetek, vesszetek,
Mert haszontalanok, jót nem érdemletek.
Ki is ment Lengyelországba s párja vesztett csalogányként ott zengette vérző keserveit a morajló tenger partján. Öt esztendő múlva hazahajtotta a honvágy. Kardját ajánlotta föl a szorongatott nemzetnek. Török ágyúgolyó szabadította meg a lét kínjaitól: úgy halt meg, mint hazafi az oroszlánszívű hős.
Hogy mily fontos Balassi Bálint költészete nemzeti irodalmunk történetében, abból is kitetszik, ha fontolóra vesszük, mi volt előtte a magyar költés és mivé fejlődött őáltala. Fölléptéig minden lírai kísérlet a vallás érzés szűk határai közt mozog; a lantosok és vándorhegedűsök mindenről zengedeztek, csak önnön érzelmeikről nem. Tinódinak, Ilosvaynak és társaiknak a lírához édeskevés érzékük volt. E pangásért maga az álszemérmet szenvelgő kor felelős, melynek ízlése és véleménye határozottan helytelenítette, sőt valóságos gyalázatnak tekintette az olvadozást. Az úgynevezett „virágénekek” a nép körében termettek.
Balassinak elévülhetetlen érdeme, hogy szemben állott e ferde közhittel és a parlagon heverő lírai költészetnek buzgó művelőjévé vált. A hazafias és vallásos költészetbe pedig belevitte és érvényesítette egyéniségét, mely tekintetben úttörő irodalmunkban. Énekei nem merő képzelődés szülöttei, ábrándok és légvárak, hanem a valóság visszhangjai, az ő viszontagságos bús életéből fakadnak.
E költéshez kifejező eszközök is kellettek.
Balassi mellőzte az eddigelé vívó, Tinódi és lantostársai nyomán meghonosodott Darabos „siket” alexandrint és új zengzetes formákat honosított meg. Létrehozataluknál a népköltészet alakjait és idegen mintákat tartott szem előtt, különösen a fülbemászó olasz sémák voltak rá hatással, mint azt háromszoros strófái bizonyítják. Végtére pedig ő találta ki a szonettre emlékeztető Balassi versszakot (rímképlete: aabccbddb), melynél dallamosabb formára Kisfaludy Sándorig nem akadunk.
Nyelve páratlanul hajlékony, zengzetes és mindenek fölött magyaros. Idegen szó csak elvétve csúszik be nála, régi tőről metszett honias kifejezéseket pedig (éjten-éjjel, vérben fertezni, reám kihüdt, hamar ló, morotva, lepentőcske) mintegy bőség szarujából önt. Technikai ügyessége kora viszonyaihoz képest csodálatos, rímelése könnyed, kielégítő. Általában pedig költeményeibe olyan eszméket, fordulatokat hozott be, melyeknek az ő idején híre-hamva sem volt irodalmunkban. A szó szoros értelmében ő fölemelte költészetünket a műveit nyugat színvonalára. Mindezt összevetve elmondhatjuk, hogy Balassi működése korszakalkotó.
Hatása századára kétség kívül mély volt, egész iskola keletkezett nyomdokain, melynek előkelőbb tagjai is azonban, mint Beniczky,Rimay, Koháry,messze maradnak tőle. Idők folytával a hálátlan utókor előtt Balassi neve teljesen feledésbe süllyedt, csak 1874-ben sikerült költeményeit egy levéltár poros rejtekeiből kiböngészni. Mindazonáltal Balassi egyike azon embereknek, kinek alakja mellett a századoknak hatás nélkül nem kellene elsuhannia:
Dalt érdemelt, mert költő, könnyet, mert szeretett.
Forrás: Tanulók Lapja 3. évad, 17., 18, szám, 1896. ápr. 26., máj. 3.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése