Anya és fiú – Mutatvány Goethe „Hermán és Dorottyá”-jából

Ekkép váltogaták a szót a férfiak. Anyjuk
Méne azonközben s keresé a fiát, legelőbb is
Házuk előtt a padon, mert rendes ülőhelye az volt.
Ott nem lelve, tovább ment és betekinte az ólba,
Nem maga látja-e el délczeg lovait, melyeket még
Zsenge korukban vett s nem bízott senki kezére.
Azt mondá a szolga: „Előbb ment épen a kertbe”.
A kettős udvar hosszán hamar áthalad ekkor,
Hagyja az ólakat a tömör ácsmunkájú csűrükkel,
Bényit a kertbe, mely elterül a városka faláig,
Rajt’ végig lépked s örül a sokféle növésnek,
Megigazítja a dúczokat, a mik az almafa termett
Ágait tartották s a körtefa lombjai súlyát,
Egyben a duzzadozó kelről nehány kukaczot szed;
Mert a tevékeny nő soha egy lépést se’ tesz ingyen.
Ekkép a hosszú kertnek legvégire ért, a
Lonczczal béfolyatott lugasig; nem lelte fiát ott,
Mint a hogy a kertben sem sajdította meg eddig.
Ám támasztva kapá csak az ajtócskát, a lugasból
A melyet, különös kegyül, a városka falába
Tört vala egykor az ős, a nagyérdemű polgármester.
Ottan egész kényelmesen átmegy a viztelen árkon,
A hol a jól kerített szőlőhegy az út töviben kél
Meredekebb ösvénnyel, a napnak dülve talajja.
Föllépkél azon is, s mentében örül a gerezdek
Bőségén, mik alig búttak meg a öld levelek közt.
Árnyas volt a magos logas-út sűrű boltja középütt,
A mely alatt lépcső vive durvás kőlemezekből.
S muskatal és jó fajta gohér csüngött a lugasba,
Mellettük vereses-kékek, nagyságra kiválók,
Mind gonddal gyarapítva, az asztal ízes csemegéi.
A hegy több részét pedig egyes tők borították,
Miknek kisszemű fürtjeiből kerül a fűszeres bor.
Így ment mind feljebb s örvendeze már is az ősznek
És a vidám napnak, mikor a környék nagy ujongva
Szőlőt szed s tipor és hordóiba gyűjti a mustot,
Este pedig szanaszét fénylik s ropog a tűzijáték,
S a legszebb aratás idejét így ünnepelik meg.
Ám aggvábban méne, fiát hogy hivta nevéről
Kétszer, háromszor, s csak a viszhang ver vala vissza,
A mely a város tornyairól csacskán odazengett.
Olyan furcsa keresnie őt; soha messzire nem ment.
Megmondotta egyéb neki, hogy kimélje a gondtól
Jó szerető anyját s hiú aggodalomba ne ejtsem
S még mindegyre remélte, reá fog akadni az úton:
Mert a két szőlőajtó, alsó meg a felső,
Nyitva valának hagyva. Nos így a mezőbe jutott, mely
Tér síkjával a hegy hátját nagy messze takarta.
Még mindég a maguk földjén járt, és a vetésnek
S halkan bólogató pompás gabonának örüle,
Melynek mind az egész tájon mozgott arany árja.
Szántók s dűlők közt végighalad a megyeúton,
a nagy körtélyfát tartván szemmel, mely a dombnak
Legtetején állott s lelküknek tette határát.
Ki s mikor ültették, azt senki se tudta. A tájon
Messzire ellátszott, s híres vala a fa gyümölcse;
Árnyékába’ szoktt delet enni a víg arató nép,
S harmaival hűvösén szeretett elidőzni a pásztor;
Ott padokat leltek terméskőből s puha füvet,
S jól is számított; csakugyan fia ott üle s nyugvék
Támaszkodva k ezére s a messze vidékbe merengett
A kéklő hegység fele; anyjának vala háttal,
Óvást lépve megy ez s gyengén érinti a vállát.
Gyorsan megfordul a fiú s köny volt a szemében.
„Édesanyám” – mondá meglepve, „beh rám is ijesztesz!”
És letörölte hamar könnyét a nemesszivű ifjú.
„Hát te, fiam, sirsz?” válaszolá megütődve az anyja:
„Rád sem is ösmerek így! Még ezt sose’ láttam idáig!
Mondd, szívedet mi szorítja? Mi késztet, hogy magad ülj itt
A körtélyfa alatt? Mi idézi szemedbe a könnyet?”
S megbírálva magát a derék ifjú felel ekkép:
„Nincs annak bizony érczkeblében szív, a ki nem vesz
Mostan részt az elűzött jó népek nyomorában:
Nincs okos ész annak fejiben, ki saját maga és a
Hon jólétével nem gondol e vészes időben.
Mit láték s hallék ma, szívemre hatott nagy erővel;
S ím kijövék ide s láttam a messze terült gyönyörű tájt”
A mely termékeny halmokban körbe húzódik,
és az arany gabonát fizető kévékre konyúlni,
S láttam, mindenféle gyümölcs igér tele kamrát.
Ah,d e az ellenség mi közel van! A Rajna vizének
Habjai védnek ugyan; de vajon mi hab és mi hegy annak
A szörnyű népnek, mely jő terhes zivatarként!
Mert fiatalt s öreget felhínak minden iránybul,
S törnek előre vadul, s a tömeg nem fél a haláltól,
Nyomban újabb sokaság rohan a sokaságnak utána.
Ah! és egy német házába’ maradni merészel?
Azt hiszi, hogy kikerüli talán a közös veszedelmet?
Kedves anyám, megvallom, e mái napon pirulok, hogy 
Nem léptem be minap, mikor itt harczost toboroztak
A polgárság közt. Igaz, egyfi vagyok, s nagy a birtok,
Nem lehet el kormány nélkül, és fontos az üzlet.
Ámde nem inklább ott ahatáron vón’ helyem ellent
Állani, mint szégyent s rabságot várni be itten?
A lelkem sugallta bizony nekem, és kebelemnek
Mélyén vágy ébred s bátorság, élnem a honnak,
S halni, ha kell, s példát adnom, méltót követésre.
Volna csak a német fiatalság mind a határon,
A jövevények előtt elszánva megállni keményen,
e szép földre, tudom, nem tennék ők soha lábuk’,
S termésit szemeink láttára sosem pazarolnák,
Férfi uralkodván, asszonyt s lányt egy se’ rabolna!
Látod, anyám, szívem legmélyén kész a határzat,
Tenni legitt s gyorsan, mit okosnak s jónak itélek:
Mert, ki soká fontol, nem a jót választja ki mindig.
Lásd, én nem térek többé haza! Innen azonnal
A városba megyek s ott a katonáknak ajánlom
E kart és e szívet, szolgálatjára hazámnak.

Ford.: Lehr Albert
Forrás:Tanulók Lapja 7. évf., 50. szám, 1900. szept. 9.