2026. nov. 3.

Két nagy orosz író – Turgenyev Iván – Dosztojevszkij Tódor

Fjodor Mihajlovics DosztojevszkijTurgenev Ivan Sergeyevich - Wordsworth Editions

    Évszázadok teltek el, míg Oroszország hatalmának és jelentőségének mai okára emelkedett. A Volga vidéke ázsiai sötétségével riasztotta Európa nyugati népeit, s midőn a legújabb idők eszméi megteremtették sorjában az alkotmányos királyságokat, a nemzetek egymással versenyezve küzdöttek a szabadságért: a nagy orosz birodalom mindenható cárjai még mindig vasmarkukban tartották a milliók üstökét, s tartják ma is.
    Az orosz nemzet lelkivilága, szellemi élete csak e században kezdett megnyilatkozni. Erővel, eredetiséggel teljes volt ez a megnyilatkozás. Mint az őserő, úgy buzgott fel, kifogyhatatlannak tetszik, s a műveltségben előhaladott nyugati nemzetek bámulva látták ezt a megmérhetetlen szellemi kincset, mely egyszerre tűnt fel, s századok balítéletét cáfolta meg.
    Két név vált Európa-szerte ismertté, bízvást elmondhatjuk, hogy egész Európa tisztelte, csupán a hazájukban támadtak e két dicső név viselőjére: DOSZTOJEVSZKij MIHAJLOVICS TÓDOR az egyik, TURGENYEV SZERGEJEVICS IVÁN a másik. Ebben a két névben, mint nagyító üveglencsében hatalmas vonásaival meglátjuk egész Oroszországot, meg az egész orosz nemzetet. Valóban szerencsés, nagy és kiváltságos szellemek azok, akiknek megadatott, hogy milliók meg milliók érzelmi és értelmi világának hűséges visszatükrözőivé váljanak.
    Mind a két nagy írónak szenvedéssel, megpróbáltatással teljes volt az élete. Küzdenek közönyösséggel, megvetéssel, becsmérléssel, szenvednek rövidebb-hosszabb ideig tartó fogságot; dolgoznak véres verejtékkel a mindennapi kenyérért; az egyik idegen földön, hazájától távol hal meg, a másik nyomorúságban hagyja a családját – és azt aztán, mikor már a dicsőségnek boldogító ajándéka özönnel hull a kegyeletnek és hálának bőségszarujából, már nem élvezhetik, mert ott porladnak a földben.
    Keserű érzés szállja meg az ember szívét, ha a nagyok életét elolvasva, a kortársak hálátlanságát kell látnia.
    Keserű érzés szállja meg az ember szívét, ha a nagyok életét elolvasva, a kortársak hálátlanságát kell látnia.
    Hadd lássuk rövid vonásokban életük folyását, s vonjuk le belőlük a tanúságot.

*

    DOSZTOJEVSZij MIHAJLOVICS TÓDOR 1821. november 11-dikén született Oroszországnak régi fővárosában, MOSZKVÁBAN. Apja orvos volt, tehetséges fiából is olyan embert akart nevelni, akinek a tudomány ad kenyeret. Ámde az ifjú igazi hivatást a reális pálya iránt nem érzett; előbb szülővárosában tanult, majd a szentpétervári mérnöki iskolát tanulta végig, meg is próbálta az állami szolgálatot, de nem tetszett neki. Sok mindent látott, ami ettől az élettől elriasztotta. Agya tele van gondolattal, szíve érzéssel; tüzes ifjú volt, szabadon gondolkodó, s az egyetlen pálya, melyre vágyakozott: az ÍRÓI. Úgy hitte, hogy tollával közelebb férkőzik a milliók szívéhez, kifejezésre juttat olyan igazságokat, amelyekre főleg az ő elnyomott hazájában szükség volt; hirdetni fogja a szellemi műveltség előkelőségét és küzdeni fog a született hatalmasok zsarnoksága ellen.
    Első művei nem sok emberre voltak hatással, de mégis akadt, aki az ifjú Dosztojevszkij nagy tehetségét fölismerte, s előre megjósolta, hogy „sok író jelen meg utána, kiket elébe helyeznek, és a vége mégis az lesz, hogy ezeket elfeledték akkor, mikor az ő dicsősége a tetőpontot éri.”
    Tagjává lett egy olyan titkos társaságnak, mely a francia forradalmi eszméket a fennálló orosz állapotokkal szemben dicsőítette. Csupa lelkes ifjak, értékes emberek voltak a társai. A hivatalos hatalom nyomára jutott a titkos szövetkezetnek, Dosztojevszkijt elfogták, s Miklós cár akasztófára ítélte. Ebből a zordon ítéletből négy évig tartó szibériai kényszermunka lett. És Dosztojevszkij kitöltötte a négy évét.
    Nézzétek az ő gondolkodó, komoly arcát, amint mély tüzű szemeivel maga elé néz… ó mennyi szenvedést láthatott ez az ember, mikor ő maga is sokat szenvedett; hogy meglágyulhatott az ő nagy szíve az emberi szenvedés láttára, s minő isteni erő szállhatta meg, ha később az emberi nyomorultságot és emberi szenvedést festette!
    Mert Dosztojevszkij a szenvedők költője, pártfogója, szellemi szószólója volt.
    Mikor Szibériából hazakerült, egész szeretettel fordult nemzete felé; az orosz élet minden jellemző vonását elleste, a népet tanulmányozta; megragadó erővel, szívet összeszorító közvetlenséggel festette a szibériai száműzöttek éktelen nyomorúságát („Jegyzetek a holt házból”) s éles szeme belelátott az orosz élet minden rétegébe, s tolla, int az éles kés, vakmerően belevágott a rothadó testbe, hogy kivágja belőle a kóros részt.
    1861-től mind haláláig, 1881-ig folyton dolgozott, a szibériai négy évig való rabság megtámadta a hatalmas testi erejű férfiúnak az egészségét, de ő küzdve kórral-bajjal, csak dolgozott… dolgozott… Egyik elbeszélése a másikat követte, regényei általános feltűnést keltettek, s nagy szíve csak úgy ontotta a drága kincseket. Oly gazdag volt ez a termés, hogy az oroszok felfogni sem tudták.
    Érett elme, megtisztult felfogás, az emberiségnek és főleg az igazságnak végtelen szeretete kell ahhoz, hogy valaki Dosztojevszkij műveit olvassa, megértse. Ámde, aki erre a magaslatra idővel eljut, annak végtelen gyönyörűséget szerez majd.
    És ez a nagy szorgalmú ember, aki szépirodalmi lapot szerkesztett, novellát, regényt írt folytonosan, végül ezzel a keserű vallomással tette le kezéből a tollat, s vált meg az élettől:
- „Egész életemben fáradtam és dolgoztam a mindennapi kenyérért, már-már azt hívém, hogy szerzek valamit a gyermekeimnek, s íme itt kell őket hagynom nyomorban.”
    A világhírű író csakugyan nyomorban halt meg. Özvegyének a cár rendelt szerény évdíjat, gyermekeit az állam neveltette. Míg élt, csak olvasói szerették, a kritika nem ismerte el nagyságát, halála után dicsőítették, jótékony egyesületek keletkeztek a nevére, műveit minden európai nyelvre lefordították, s az emberi nyomorúság nagy költőjének az utókor igazságot szolgáltatott.

*

    TURGENYEV SZERGEJEVICS IVÁN 1818. október 28-án Orel városban született. A család, melyből származott gazdag és előkelő volt; nem is végezte a középiskolákat nyilvános intézetben, hanem otthon. Francia nevelő tanította, mert Oroszországban hosszú ideig francia nevelése volt az előkelő családok gyermekeinek. Turgenyev otthon tanult meg franciául, németül, s jóformán elfelejtette az anyanyelvét. Nem volt az ritkaság abban az időben, amint hogy nálunk is e század elején latin vagy francia és német műveltség járta a jobb módú családoknál.
    Egyetemi tanulmányait Moszkvában kezdette meg, Szent-Pétervárott folytatta és külföldön fejezte be. Ez a külföldi, főleg berlini és svájci meg olaszországi tartózkodás elhatározó befolyással volt Turgenyevre. Az oroszországi viszonyoktól egészen elütő élet hatalmas vonzóerőt gyakorolt a költői lelkű ifjúra; európai nagy műveltséggel és új állapotokért való vággyal tért haza abba a hideg, elmaradott világba, mely őt oly nehezen tudta fölmelegíteni.
    Néhány évig hivatalnok volt az orosz belügyminisztériumban, de két év múlva önként lemondott arról, s tisztán az irodalomnak élt. Eleinte költeményeket írt, később rajzokat, elbeszéléseket, mégpedig ez utóbbiakat nagy hatással. „Egy vadász emlékiratai” című rajz-gyűjteménye egyike az orosz irodalom legszebb gyöngyeinek. A költő a természet jelenségeinek s az orosz köznép, kisebb birtokú nemesség képviselőinek  a rajzában egyaránt utolérhetetlen mester. Valóságos rajongás fogja el, ha a természet, az orosz föld sajátságos szépségeit festi ragyogó tollal és olyan megkapó hűséggel, hogy az olvasóját is odavarázsolja.
    Majd nagyobb szabású műveket ír, amelyekben az orosz társadalmat ismerteti, reá mutat nagy erkölcsi erővel azokra a hiányokra, melyek Oroszországot a művelt Európa legsötétebb országává teszik. Így aztán ő is magára zúdította a hatalmasok haragját s nem kerülhette el a börtönt, melyben szerencsére csak egy hónapig sínylődött. Későbbi művei is roppant vihart támasztottak hazájában; a regények alakjaiban élő és szereplő emberek hű rajzát találták s majdnem mindenki sértve érezte magát. Mert az igazság fáj az embernek, ha önzését sérti. A felháborodás oly nagy volt Turgenyev ellen, hogy körülbelül három esztendeig pihentette a tollat. Azután új erővel kezdett ismét dolgozni. Nem törődött azzal, hogy mit mond róla az orosz kritika, előtte írói eszményképül az lebegett, hogy korának a képét fesse meg okulással honfitársainak. Hogy ez a két sötét, szomorú, arról Turgenyev nem tehetett.
    Semmi sem magyarázza meg jobban, hogy minő óriási áldozatot kellett neki hoznia ennek az írói eszménynek, mint saját szavai: „… Az ember megtett mindent, amit tehetett, dolgozott serényen, szeretettel, becsületesen… És mégis undorodva fordulnak el tőle a becsületes lelkek; becsületes orcájukat a szégyen pírja borítja nevének említésekor.”
    Így mostoha sors jutott a legnagyobb orosz írók egyikének osztályrészül saját hazájában.
    Nem is maradt otthon. Nagyobb részt külföldön, legszívesebben Franciaországban tartózkodott. A külföld jobba, százszor jobban megbecsülte őt, mint hazája és nemzete. Művei az egész művelt világ közös kincseivé váltak, ő maga mint élő halott töltötte utolsó éveit, a halál mely 1883-ban érte, megváltás volt reá nézve.

*

Nagy szív és nagy elme volt mind a kettő; nemzetének méltó dicsősége, az emberiségnek jótevője, mert minden nagy író  szellemi örökhagyója az egész világnak.

Forrás: Tanulók Lapja 7. évf., 47. szám, 1900. aug. 19.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése