A bécsi „Concordia” író-egyesület megkoszorúzta Lenau sírját. Így szól a rövid hír, mely minket magyarokat is érdekel. Halála ötvenedik évfordulójának az alkalmából történt ez a kegyeletes cselekedet, minket magyarokat pedig azért érdekel, mert Lenau magyarországi születésű ember volt.
STREHLENAU NIEMBSCH MIKLÓS a családi neve, a LENAU csak költői név. Apja katona volt, s mint ilyen került hazánkba, előbb állomáshelye, majd állandó lakóhelye, hazája lett. Az efféle megtelepedések nem tartoztak a ritkaságok közé a század elején. Niembsch Ferenc Magiraber Ferencnek, Pest város főügyészének a leányát vette el feleségül, s ebből a házasságból származott MIKLÓS, aki CSATÁDON, a mostani Temes-megye, s az akkori temesi bánság községében született 1802-ben. Az apának természetesen le kellett vetnie a cifra uniformist, s polgári foglalkozása után kellett megélnie.
Szűkös anyagi viszonyok, s a férj könnyelműsége csakhamar boldogtalanná tették a házasságot. A férj, minekutána elkártyázta mindenét, otthagyta a családját nyomorúságban, s egy ideig Bécsben tengődött, a jóformán csak meghalni tért vissza hazájába.
A korán özvegysorra jutott anya másodszor is férjhez ment egy katonaorvoshoz, s mert ő maga is német nevelésben részesült, a férje is német volt: természetes dolog, hogy a fiú is ezen a nyelven kezdett tanulni, s neki a magyar föld csak születése helye, de nem hazája lett. pesti iskola (a piaristáké), hol iskolai tanulmányait megkezdette, akkor szintén nem volt még magyar, hanem latin, s így a tehetséges, főleg zene-érzék dolgában kiváló fiú nem indult olyan úton, hogy belőle valaha magyar író válhatott volna. Mostoha apja csak néhány évig lakott Pesten, orvosi gyakorlata csekély, jövedelme nagyon szerény volt, ezért költözött át Tokajba.
A Bodrog vidéke nagy hatással volt rá. Költői lelke később is vissza-visszaszállott ide, s a gyermekévek benyomásai eltöltötték szeretettel azért a szép föld iránt, hol egykor bölcseje ringott. Gondos, szerető édesanyja volt, akiről az elragadtatás és hála szívet gyönyörködtető hangján emlékezik meg költeményeiben. Ez a jó anya Tokajból felköltözött Budára csak azért, hogy gyermekeit nevelhesse.
Az anyagi gond elkísérte őket ide is. Mint egy sötét árnyék reá borult a kis hajlékra, melyben laktak a hegyoldalon: a Vérmezőre néző kis házikó volt ez, de reá borult a gyermekifjú lelkére is korán. Mert az a nyomorúság, melyet fiatalabb éveinkben kell végigszenvednünk: elkísérnek minket a sírig.
Hogy minémű érzések fakadhattak az ifjú szívében, azt elárulják borongós költeményei. Kevés köztük a vidám, az életkedvet lehelő, mindeniken a mélabú, a sejtelem árnyéka ott lebeg.
Budáról ő Bécsbe, anyja pedig Pozsonyba került. Pozsonyt ma is szeretik Bécs külvárosának nevezni, a század elején, s mióta a Habsburgok itt tartották az országgyűléseket, s a várkastélyba rándulgattak le, méltán reá szolgált erre a névre nemcsak közelsége, de a lakosok szelleme miatt is. Az anya gyakrabban látogatott fel Bécsbe, a fiú pedig le Pozsonyba; a nevelés költségeit a költő nagyapja fedezte. Lenau az egyetemre járt, bölcsészeti tanulmányai mellett ráért arra is, hogy a költészettel foglalkozzék. Nagy állhatatosság nem volt benne, e tekintetben apjára ütött. Bécsből lejött Pozsonyba, jogásznak iratkozott be, majd Magyaróvárra került, s a gazdasági főiskolának lett hallgatója. Rövid idő múlva ismét Bécsben találjuk őt, mint orvosnövendéket. Így tehát másfél év alatt bölcsészetet, jogot, gazdaságot és orvostudományt váratlan gyorsasággal cserélgetett föl. Tulajdonképpen tapogatózott, amint hogy ma sem ritkaság az ifjúságnál ez a határozatlanság. Igazi oka ennek az volt, hogy hivatását: a költőit még nem találta meg, pedig már Magyaróvárott szorgalmasan írogatta a verseket.
Nagyanyai örökségét 1831-ben megkapván, búcsút mondott előbb Magyarországnak, aztán Bécsek. Würtenbergbe telepedett meg, s az írókkal megismerkedve ő is felcsapott költőnek. Midőn 1832-ben első költeménykötete megjelent, egész Németország ünnepelte.
Ámde az apjától örökölt nyugtalan vér felpezsdült benne, s a szabadság hazájába, Amerikába hajózott át. Úgy ment oda, mint a szabadság rajongója, s megtörve, föllengző reményeiben csalódva tért vissza a rá következő esztendőben. Mindent talált ott, amitől a lelke fázott: önzést, kapzsiságot, haszonlesést, csak szabadságot nem.
A világirodalom e különös vándormadara újra szárnyra kelt, visszatért Németországba, s izgalmas életének második szakát kezdette meg – újra vándorlással. Állandó lakóhelye nincsen, hol Stuttgart, hol Bécs, hol Baden-Baden. Családi tűzhely alapítására ekkor nem is gondolt. Költő volt, akinek különösségét, szertelenségét az emberek nem bírálták meg szigorúan. Az izgalmak idegeit megrontották, s negyvenkét éves korában beteg ember volt. Midőn újabb érzelme föltámadt, s a fiatal leányt, kit megszeretett, feleségül akarta venni – a vőlegényt hirtelen szélhűdés érte –, s nem sokkal utóbb agyára is ráborult az örök éjszaka.
Bekerült Döblingbe, ugyanabba a gyógyító intézetbe, hova néhány évvel utóbb a legnagyobb magyart, Széchenyi Istvánt vitték gyógyulni.
A két nagy szellem az élők koporsójában egy fedél alatt lakott; megbomlott dicső agyuk zűrzavaros gondolatai immár nem lehettek milliók gyönyörűségére.
Így végződött Lenaunak, a legkiválóbb német költő egyikének pályafutása.
Németország büszke reá, mi magyarok pedig, ha olvassuk Lenaunak magyar tárgyú költeményeit, még nagyobb szeretettel és büszkeséggel gondolunk a mi drága, szép hazánkra, mely segített a költőnek szárnyakat adni, s ezért hálásan emlékezik meg róla a kebeléről elszakadt gyermek.
Forrás: Tanulók Lapja 7 évf., 49. szám, 1900. szept. 2.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése