Kun Béla (1886-1938): Erzsébet királyné

 

Édes anyánk halt meg! Hol a vigasz nékünk?
El nem zokogható fájdalomban égünk.
Omló könyünk árja zuhoghat, mint zápor,
Csepp az csupán lelkünk tenger fájdalmából,
Kétségverte szívünk révhez hogy is szállna,
Széttépve hitünknek fehér galambszárnya,
Czéltalan tengődünk, sírba veszve minden,
Pokol szörnye tört ránk, hol vagy erős Isten?!

Édes anyánk halt meg! Az egyetlen, drága,
Kertjében zöldült a béke olajága,
Ő nyujtotta felénk, ő értett meg minket,
Gyöngéden letörlé pergő könyeinket,
Becsülni tanulta véráztatta multunk,
S tőle a jövőért áldozni tanultunk,
Nagy királyunk szívét a miékhez fűzte,
Ó, mint mentünk volna érte harczi tűzbe!

De már koporsónál mit érnek vér-rózsák?
Nem válthatjuk vissza, ez a zord valóság,
Vértenger ömölhet, cseppnyi az ő érte,
Ha egyszer már elhullt nagy szivének vére.
Nincsen elég könyünk, nincsen elég vérünk,
remegve kérdezzük, mi is miért élünk,
Vergődő agyunkat gondolat elhagyja,
Nincs Magyarországnak többé édes anyja…

Nincs, ki oltalmazzon, nincs ki átöleljen,
Aggódó lelkünkbe bizalmat leheljen,
Hajnali fényt gyujtson égő szerelmével,
Ha körültünk ismét sötétlik az éjjel,
Nincs, ki védangyalként álljon ott a trónnál,
Kinek már a szíve maga élő oltár,
A hol ha tűz lobbant áldozati lángra,
Egy áldás fakadt meg: e nép boldogsága.

Édes anyánk halt meg, kiben a mi lelkünk
Isten által küldött szent mására leltünk,
Nemzeti erényünk ragyogott ő benne,
Mintha szülőanyja a magyar föld lenne;
Öröm, s bánat könnyét velünk együtt sírta,
Szívünkbe a nevét színarannyal írta:
Honszerelem volt a nemzeti imája,
Ő volt a magyarnak első honleánya.

Édes anyánk halt meg! Szabadságunk őre,
Nem nagy birodalmak, szívünk királynője.
Szelíd jóságra vált a hatalom nála,
Szeretetünk, hálánk volt a koronája,
Bár megsebzett szívvel hordta a keresztet,
Mindent adott nekünk, a ki mindent vesztett,
Földi koronáját égivel cserélte,
Boldogság-árasztás volt az egész élte.

Mint fekete árnyék, üldözte a bánat,
S mégis, ha egünkön öröm pírja támadt,
Levetette fátylát, fájdalmát elölte
S ami ünnepünket elől üdvözölte.
Mosolyogva tűrte tövis-koszorúját,
Virággal hinté az örvendő nép útját,
Első a mi üdvünk, aztán az ő gyásza,
Ez a vértanuság legszebb glóriája!

Ó, az ő szent élte halhatatlan élet,
Az ördögnek gyilka angyalig nem érhet!
Hulló ártatlan vér a legszentebb harmat,
Mellyel a lélek nyer örök diadalmat.
Millióknak gyásza utat nyit az égbe,
S mintha minden csillag most csak azért égne,
Hogy az ő sírjára reménysugárt hintsen,
Velünk van a lelke s velünk van az Isten!

Forrás: Tanulók Lapja 5. évf. 41. szám, 1898. okt. 9.