Váradi Antal (1854-1923): A régi könyv

 

Szegény anyának egy kis könyve van.
Lapozgat benne únos-untalan.
Kopott, elsárgult lapja és kötése.
Nem dobja el, - el nem dobhatja még se!

Késő vénsége oly magános, árva,
Minden reménye rideg sirba zárva.
Férj, gyermek és rokon elköltözött.
Egy maga van, emlékei között.

De nem… nincs oly egészen egyedül.
A kis könyv véle van!… El-elmerül
A megfakult lapok fölébe dőlve,
Pedig nem olvas egy betűt belőle.

Apró nyomás, kopott papír nagyon.
Könnyes szemét, mit a kor súlya nyom,
Olvasni hasztalan erőlteti.
Más írás int a kis könyvből neki.

… Az első lap kis, száraz nefelejtcse
Ott van, hogy ifjúsága emlékét rejtse…
… A második s a harmadik lapot
Két rozmaring, mit mint jegyes kapott.

A negyedik s a többi lap sorát
Fátyoldarab díszíti.. még odább
Az első gyermek aranyhajzatából
Egy fürt… körötte temetői fátyol…

Megint egy hajfürt, barna kis gyerek
Viselte!… Nézi, s úgy elkesereg…
Zoltán fiam!… édes egyetlenem,
Hogy téged el kellett veszítenem…

Aztán jön egy levélnek töredéke,
A férje írta… évek messzesége
Van e fakult lap s a jelen között.
Írója messze, messze költözött.

A diadalmas évek kelte rajt…
Ezer nyolcszáz negyvennyolcz… felsóhajt,
S előtte áll a végső út, a melyre
Férjét kisérte szivtépő keserve…

… A sárga lap kezében reszket… reszket.
Redős kezével halkan vet keresztet…
S imát mond… ó… e szörnyű gondolat.
Honvéd-atilla… a bitó alatt…

… S fordít tovább… egy-két száraz fűszál.
Ott nőtt a vesztőhely lábainál.
… Aztán jön egy sötét repkénylevél,
a melynek törzse drága síron él.

… Babérlomb végül ama koszorúból,
A mély a vértanúk hamvának hódol.
Mit érczszobrukra egy nemzet rakott.
Hisz néki is babért áldoznak ott!…

Nincs több a könyvben. Végig levelezte…
S aztán redős kezével ujra kezdte,
Kisírt, öreg szemével betekint
S elnézi a kis hajfürtöt megint…

A kis hajfürtöt, a száraz virágot,
A fűszált, mit a szörnyű helyen vágott…
A nefelejcset, meg a rozmaringot,
Mely egykor a menyasszony keblén ringott.

Szegény öregnek ez az imádsága,
Elnézi mind, mi néki kedves, drága;
S míg végig sírja, végig szenvedi,
Az emlék könyje - enyhülés neki…

… Csak, a mikor a végső laphoz ér,
A kezében reszket az a szent babér:
Mint hogyha néki, néki mondaná fenn -
Becsukja könyvét ezt rebegve: ámen!

Forrás: Tanulók Lapja 5. évf. 34. szám, 1898. aug. 21.