Szomorúan zúg a gödöllői erdő:
„Boríts be, boríts be, te sötét nagy felhő!
Szállj le minden ágra, minden kis levélre,
Öltöztess tetőtől törzsig feketébe!
Milliónyi lombom feketére váljon,
Gyászlobogók gyanánt lengjenek a tájon,
Sírj, te borongó ég, könnyet harmatozzál,
Letörött a legszebb, fehér liliomszál.
Koporsóban alszik… mindörökre néma
Árnyékos utaim tündérkirálynéja.
… Minek is indult el bujdosó utjára!
Vagy mért nem mehettem én is el utána
Hegyeken, völgyeken, hólepte sziklákon,
Országról-országra széles e világon!
Betakartam volna, védelmeztem volna,
A lábanyomát is megőriztem volna.
… Kőkriptába fekszik messze idegenben,
Hol virág se nyílik, hol madár se rebben.
Tudom én, tudom én: itt szeretne jobban,
Szive még holtan is vissza-visszadobban.
Ide húzza lelke, mely itt jár, sohajtgat,
Csöndes zokogással rezgeti a gallyat.
Ide húzza-vonja minden édes emlék…
Oh, ha temetője, sirja én lehetnék!
Hogy elaltatgatnám csörgő patakommal,
Ezerféle hangú méla morajommal!
Suttogó fáimnak zizegő zenéje
Álomszövő dalként borulna föléje.
… Jer, te őszi szélnek hervasztó fuvalma!
Lombjaimat tépd le, gyűjtsd össze avarba.
Kapd föl és kavargasd fenn a levegőben,
Abban a borongó fekete felhőben.
Szép tündérkirályném koszorúmat várja:
Sírva-ríva sodord a koporsójára!”
Forrás:Tanulók Lapja 5. évf. 40. szám, 1898. okt. 2.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése