Teveli Mihály (1867-1934): Diákélet

 
Ittam én is a küzdelmek poharából,
S mondhatom, hogy én is szenvedék;
Alig tudnám szerit-számát a sok bajnak,
Melyet vállaimra mért az ég.

… A gyermekkor öntudatlan boldogsággal
Sólyomszárnyon fürgén szállt tova;
Mig a Múzsák nem öveztek, bú tövise
Szivemet nem vérzé meg soha.

Kis falunkból, a hol addig hős vitézként
Nagy tetteket vittem végbe én,
Tornyos házak közé jöttem s tudja Isten,
Ott a nyúlnak lelke szállt belém.

Míg szívemben haza-haza szálltam néha,
Könnyem csillant könyvem lapjain.
S ráadásul, ha meglátták kényezésem,
Eldöngettek lakótársaim.

Az anyag, a földi gondok nem kínoztak,
Csupa szellem, csupa tűz valék.
Pénz nélkül is boldogultam s nem ártott meg
A szűk ebéd: leves, főzelék.

Mint a hogy az ég szokott, ha felhők járnak,
Úgy lett lelkem víg meg szomorú,
Majd az Aetna súlyos terhe nyomta főmet,
Majd a képzelt babérkoszorú.

Óh és mégis hogy örültem ott a létnek!
Hogy szőttem a jövő terveit!
Éreztem, hogy új világrészt fedezek fel,
Ha munkámban Isten megsegít.

Most az életgondok tengerárja környez,
Álmodozni nem igen lehet…
Csak úgy lopva álmodom át néha-néha
Az eltűnt szép diákéveket.

Forrás: Tanulók Lapja 5. évf. 35. szám, 1898. aug. 28.