Ábrányi Emil (1850-1920): A kapuczinusok templomában

 

Már zúgnak a harangok, már búg a rekviem,
Mindenkihulló könnyel egy gyöngyöt sír a szem.
Ó magyarok, nézzétek! Ilyet csak néha láttok:
Együtt zokognak halkan a népek és királyok!
*
Circumdederunt me inferni dolores -
Igen, a földön így volt! De most már minden jó lesz!
Míg köztünk járt, viselte szivében a pokolt,
Éltetve milliókat, szelíden haldokolt.
Mi vigadtunk, örültünk – ő könyektől vakon
Járt koronás fejével a legszebb tájakon.
A földi boldogságból csak ő maradt kizárva.
Mind gyermekei voltunk… Csak ő volt köztünk árva!
Igen, a földön így volt! De most már minden jó lesz.
Circumfederunt me inferni dolores!

In paradiso decucant te angeli -
igen, a boldog édent bizonnyal megleli.
Az angyalt angyalok ragadják föl a égbe,
Sok földi bánatért örökös üdvösségbe.
Vidulni, örvendezni egy jobb hazába’ fent
Ki méltó, hogyha ő nem, a szép, a jó, a szent!
Örömben, fényben, üdvben ringatja majd az ég,
Sőt ennyi kínra balzsam ott fenn sincs tán elég!
Menj a paradicsomba, te jósággal teli!
In paradiso deducant te angeli.

Et cum Lazaro, quondam paupere -
Igen, a koldus Lázár jól bánik majd vele,
Mert nem vetette meg, sőt inkább védte, szánta
A sínylőt, a szegényt s kegyelmes volt iránta.
Dúsnak, szegénynek egyként irgalmas anyja volt.
Trónjának magasából a koldushoz hajolt,
És áldott közelében enyhült a szomjas, éhes!
Fölment az elhagyottak hatalmas Istenéhez,
A hol a koldus Lázár jól bánik majd vele!
Et cum Lazaro, quondam paupere…

Avitam sempiternam habeas -
Igen, hiába zár el a bécsi kripta-ház,
Te halva is, királyné, uralkodol e népen,
Mely örökös trónt állít tenéked a szívében!
Idővel, Dolorósa, úgy állasz majd elébe,
Kibékült, bájos arczczal, mint a Madonna képe,
Mint az a boldogságos, országunk patrónája!
Hozzád való szerelmünk a próbát híven állja,
Tőlünk hiába ár el a bécsi kripta-ház!
Vitam sempiternam habeas…!
*
Kik azok? Kik jönnek a messze határon?
Egy… kettő… tíz – azután még három!
Szálas vitézek, halvány katonák,
Szép homlokukon bús vértanúság.

S az egyik szél… Hatalmas a válla,
Mellét veri csaknem a sűrű szakála:
„A bosszúállást én is prédikáltam!
Sóhajnak, imának útjába álltam,

Ha jött fel a földről, a trónról a mennybe
S szólék daczosan: Ide nem megyen be!
De most azt mondom: Szűnjön az átok!
Betelt a mérték! Én megbocsátok!
Én azt a nagy asszonyt sírjába kísérem!
Bajtársak! Hősök! Jöttök-e vélem?”

Megcsörren a kard, a földbe takart,
Tűz járja keresztül a szívet, a kart,
Egymásra néznek, szablyát csatolnak.
„Megyünk mindnyájan!” Csak ennyit szólnak.
*
Viszik a nagy asszonyt császárok sírjába.
Kopog a köveken fejedelmek lába.
Királyok kísérik tündöklő sorokban,
S a fényes urak közt látatlanul ott van
Az a tizenhárom.

Tisztelgő szablyájuk csodásan csillámlik.
A ki látja, így szól: valahol villámlik!
Egymást mellett, büszkén, mint egykor, a csatán,
Kivont karddal ott megy a koporsó után
Az a tizenhárom.

Püspök, érsek, császár, kamarások népe
Kíséri a Drágát a kripta elébe.
Pompásabbat, szebbet nem látott a város.
Ámde méltóságban mindent túlsugároz
Az a tizenhárom.

A hová lemenni senkinek se szabad.
Oda is behatol a daliás csapat.
A mikor leteszik a helyére szépen,
Ott áll a királlyal a kripta ölében
Az a tizenhárom.

A ki lenn volt, feljön. Még az is ott hagyja,
A ki azt az asszonyt legjobban siratja,
A kinek a lelke marad a halottnál.
Csak azok nem mennek. Tisztelegve ott áll
Az a tizenhárom.

Csönd. Sötétség árak a világra széjjel,
Csak lenn, a kriptában, csak ott nincsen éjjel.
Van, magyar királyné, a ki őriz téged:
Ragyogó kardjával ott áll díszőrséget
Az a tizenhárom!

Forrás: Tanulók Lapja 5. évf. 39. szám, 1898. szept. 25.